FILOZÓFIA

Kiss Endre

A fiatal Marx és a korai társadalomtudomány(ok)

A Gesellschaftsspiegel Marx, Hess és Engels pályáján

2023.03.08.

 

 
a fiatal Marx

Moses Hess szellemi és politikai jelentőségének erőteljes felértékelődése szükségszerűen írja elő, hogy egyre újabb szempontokból tegyük mérlegre 1848 előtti tevékenységét is. Ez annál is inkább sürgető, s a szó szoros értelmében jelen korszakunk történelmi pillanatától diktált lehetőség, hiszen az összes Marx-szal kapcsolatos közelebbi és távolabbi problémát a marxizmus másfél évszázados hegemóniájának idején érdemben kizárólag részben Marx, de valójában a mindenkori hivatalos Marx értelmezés szemével vizsgáltak. Ha ezt az érdeklődési és kutatási irányt Hess-en szeretnénk demonstrálni, akkor igen röviden azt mondhatnánk, hogy ez a meghatározó irányultság Hess munkásságát részben „szükségszerűen” rántotta ki mindenkori eredeti szövegösszefüggéséből, másrészt ugyancsak magától értetődő módon csak a Marx holdudvarában kialakuló második vonalban biztosítottak számára helyet, arról a harmadik esetről már nem is beszélve, hogy örökkévalónak tűnő hallgatás vette körül azokat a témaköröket, amelyekben Hess úgy állt szemben Marx-szal, hogy annak a különbségnek vagy szembenállásnak a későbbi korok felől szemlélve olyan olvasata is lehetséges volt, amely szerint netán éppen Hess-nek adott volna igazat a történelem. [1]

 

Nyilvánvaló, hogy mindezért a helyzetért nem személyében Marx-ot tesszük felelőssé ma sem, ettől a tudatos vállalástól függetlenül azonban nem lehetnek kétségeink azon elvek következetes érvényesülése iránt sem, amelyeket az imént a nemcsak kizárólagosan Marx szemszögét képviselő kutatás, de ezeket a szempontokat mindig központilag meghatározó politikai akarat óraműszerűen pontos működésével kapcsolatban kifejtettünk.

Moses Hess

 

Kísérletünk nem közvetlenül Hess-szel foglalkozik de a Hess-hez fűződő sokrétű marx-i kapcsolat elmaradt kutatásának következményeit visszavetítve Marx életművével kapcsolatban vizsgáljuk.

 

 

E kapcsolat alaposabb megismerése érdemi módosulásokat hozhat Marx helyes értelmezésében is. Mindezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a fiatal vagy az érett Marx fejlődéstörténetének vonulatát ne tartanánk elégséges mértékben feltártnak, de az elfogadható fő vonulat még igen sok fel nem tárt összefüggést takarhat. Ha egy régi fényképen képzelnénk el a kutatás helyzetét, az egyre nagyobb nagyítások egyre gazdagabb mikro világba vezetnének bennünket, mely mikrovilág igen sok összefüggésében őrzi Hess és az „igazi szocializmus” lábnyomait is. Mindehhez tartozik, amit teljes horderejében csak a 40-es évek filozófiájával foglalkozó történetírók tapasztalhattak, hogy éppen e mikro-világ hozzáférhetősége mennyire hiányos és törékeny: gondolunk a szövegkiadások, a levelezések, a kritikai kiadások, a politikai közeg a cenzúra forrásanyagainak hiányaira, miközben szinte mindenki elé csaknem elháríthatatatlan akadályokat gördít az a tény, hogy az egyszerű levelezéstől kezdve egészen a filozófiai szövegekig a kor kiemelkedő fiatal filozófusai olyan Hegeltől eredeztethető spekulatív filozófiai nyelvet használtak, amit adott esetben magának a kutatónak sem egyszerű feltárnia.

 

Nem túlzás tehát, ha e mikrovilág megismerésének bármiféle előrehaladásától komoly, új felismeréseket remélhetünk, mind Marx, mind Hess esetében, hiszen a 40-es évek problematikáját a fenti hiányosságok megnevezésében még távolról sem merítettük ki.

 

Ludvig Feucherbach

Az ebben a korban lehetséges számos kapcsolódási lehetőség közül mindenképpen az úgynevezett „igazi szocializmus” a legismertebb és a Hess-t is legjobban definiáló mozzanat. Az „igazi szocializmus” filozófia- és eszmetörténeti, sőt, politikatörténeti jelentősége az, hogy megmutatja: lehetséges volt közvetlenül Feucherbach-tól eljutni nemcsak szocialista elmélethez, de valóságos, szocialisztikus mozgalomhoz is. Már maga ez a kijelentés is, ha tartalmát jelentőségének megfelelően kezeljük, napjainkban új kutatás kiindulópontja kellene, hogy legyen. Az imént ismertetett Marx-központú felfogás (ennek sok változatát ebben a tanulmányban nem tudjuk differenciáltan megkülönböztetni egymástól) nemcsak nem számolt komolyan egy Feuerbach-féle szocializmussal, azaz az „igazi szocializmussal”, de szélsőségesen hanyagolta el a fiatal Marx-ra gyakorolt Feuerbach-hatást, s ezáltal magát a teljes Feuerbach-ot is. Így jutunk le ahhoz a „természetes” következményhez, hogy az a Moses Hess akit (egyébként helytelenül) majdnem kizárólag, mint az „igazi szocialisták” reprezentánsát tudták elképzelni ebben akkoriban, maga is periférikus figura. Így működik egy önbeteljesülő jóslat: a megválasztott megismerési irány kialakítja a kutatás tárgyát is. Csak röviden jelezzük: ha Marx-ot ennyire meghatározó, a Feuerbach-hatás nem is létezett, a feuerbach-i szocializmus csak az igazi szocialisták reprezentása.

 

Nem itt van a helye annak, hogy megpróbáljuk helyére tenni Feuerbach kivételes kiteljesedését Marx esetében, amely, ha egyszer elfogadjuk az egész filozófiai korszaknak Hegelből való kiindulását, ebben az időben akár még a Hegel -hatásnál is erősebnek volt tekinthető. Mindebből legalább azt vonhatjuk le, hogy minden bizonnyal az igazi szocializmussal sem állhatott olyan ellenségesen szemben, mint később. 1845 elejéig Marx, Engels, Hess (sőt, még Heine is) viszonylagosan találtak közös metszetet ebben a feuerbach-i szocializmusban. Különlegesen is értékes dokumentum ezért Engels 1844 decemberére datált írása az ”A kommunizmus Németországban”-sorozat második darabja, ahol Feuerbach és a létező kommunizmus valóságos kapcsolatát így jellemzi: „A legfontosabb tény (!) azonban, amely legutóbbi levelem óta tudomásomra jutott, az, hogy dr. Feuerbach, jelenleg Németország legkiválóbb filozófiai géniusza (!), kommunistának vallotta magát. Egyik barátunknak, aki nemrégiben meglátogatta magányos falusi otthonában…, kijelentette, hogy meggyőződése szerint a kommunizmus csupán szükségszerű következménye az általa hirdetett elveknek (!), és hogy a kommunizmus valójában csupán gyakorlata annak, amit ő elméletileg már régen hirdetett…Ily módon a német filozófusoknak – akiknek legkiválóbb képviselője Feuerbach – és a Weitling által képviselt német munkásoknak az egyesülése, amelyet dr. Marx egy évvel ezelőtt megjósolt, csaknem megvalósult. Ha a filozófusok velünk gondolkodnak, és a munkások velünk harcolnak, van-e még akkor földi erő, amely elég erős ahhoz, hogy haladásunknak gátat vessen?”[2]

                       
Karl Marx         Friedrich Engels   Wilhelm Weitling   Heinrich Heine

Kétségtelen, hogy a kommunizmussal és a szocializmussal egyre sokrétűbben azonosuló Marx egyre élesebb bírálatnak veti alá az „igazi szocializmus”-t, egészen addig, hogy magában a Kommunista Kiáltványban külön kis fejezetet is szentel ennek az irányzatnak. Ez a kis fejezet közvetett módon azonban árulkodó is, hiszen fényesen bizonyítja az igazi szocializmusnak, vagy tárgyi, vagy politikai, vagy lélektani fontosságát Marx számára.

 

Tanulmányunkban hipotézist fogalmazunk meg arról, miben állt Marx számára az „igazi szocializmus” fontossága, attól természetesen eltekintve, hogy e gondolkodó ebben is radikális és korlátlan eredetiségre törekedett s e mellett az „igazi szocializmus” jóval 1848, jóval Marx kommunizmus-képe egyes állomásainak egymásutánja előtt rendkívül élesen határozta meg az európai szocializmus legnagyobb dilemmáját. Az egyébként, hogy ez a határkijelölés éppen Feuerbach által jöhetett létre, majd hogy ezt a határkijelölést Marx egy ismételt Hegelhez való fordulással dönti meg, mély szimbóluma a filozófia különleges szerepének ebben a folyamatban.

 

E határkijelölés filozófiai hátterét a feuerbach-i elidegenedés-elmélet, majd az annak megszüntetését is tartalmazó feuerbach-i antropológia tartalmazza.

 

Tartjuk az elidegenedési elméletet filozófiailag olyan erősnek, hogy abból érdemileg az összes társadalmi és történelmi korszakra nézve lehessen forradalmi következtetéseket levonni, hiszen maga az elidegenedés s az abból kiutat jelentő nembeli antropológiai humanizmus, a másik ember szeretete, a szeretet törvénye és etikája, azaz az elidegenedés szerepéből felszabaduló energiák nem túlságosan útvonalon maguk is forradalmasodhatnak és politikai konzekvenciákhoz is vezethetnek. Így gondolták az „igazi szocialisták” is, és így gondolta valószínűleg maga Hess is.

 

Marx és Engels kettős kritikát alkalmaz. Ismert kritikájában Marx mindenek előtt az „igazi szocialisták” filantrópiáját, idillikusnak bélyegzett gondolkodását támadja, miközben gondosan felhívja a figyelmet arra, hogy ez irányzat ezért békülékeny és belesimul a fennálló hatalomba. Figyelemre méltó egyébként, hogy a Hess-szel érdemileg 1845 tavaszáig szolidaritást vállaló Engels az „igazi szocialisták” működésének másik szólamát választja célpontul. Ő nem az általánosságok síkján támad, de az igazi szocialisták számos, mára elfelejtett publicistáját és más tollforgatóját támadja, azzal az egyszerű érveléssel, hogy azok középszerű színvonaltalan emberek.

 

A szakítás időpontját legjobban 1845 márciusa szimbolizálhatja, amikor Marx megírja a Feuerbach-téziseket. A nagy filozófia szempontjából ez világos korszakváltás, az univerzális történetfilozófia, vagy akkori fogalmával, a „materialista történetszemlélet” kialakulása.[3] De világos politikai, társadalmi és társasági szakítás is ez a szöveg, hiszen még 1844 decemberében Engels – Marx-ot is megidézve – lázasan tesz hitet nemcsak a feuerbach-i szocializmus mellett általában, de e szocializmus biztató gyakorlati működéséről, e mozgalom izmosodó politikai jövőjéről.

 

Az ismert kritikában az elidegenülésből, a nembeliség újra elsajátításából kinövő kommunisztikus gondolat filozófiailag nem kerül kifejtésre, ahogy megcáfolásra sem. Így olyan sajátos helyzettel találjuk szemben magunkat, hogy a nyilvános viták során egyik oldalról sem kerül szóba a legfontosabb kérdés a határ kijelölésének kérdése, a gyakorlati szocializmusok meghaladhatatlan dilemmája, a forradalmak problémája.

 

Miközben, a hagyományban meghatározó szerepet játszó kritikában Marx kispolgári szentimentalizmussal vádolja az „igazi szocializmus”-t, nem hangsúlyozza rögtön az ellentétét, a forradalmi program politikai konzekvenciáját, azaz a forradalmi hatalomátvétel kérdését.

 

Ezzel jutunk el az igazi szembeállításhoz, amelynek egyik pozícióját az „igazi szocializmus”, a feuerbach-i kommunizmus, a nembeliség visszaállítása, az elidegenedés megszüntetése, azaz az etikai szocializmus határozza meg. Az etika szocializmus áll szembe Marx forradalmi felfogásával. Az egyik oldalon áll a végig vitt humanizmus egyenlő naturalizmus egyenlő kommunizmus programja, a másik oldalon egy olyan politikai forradalom elképzelése, amely már nem garantálja az etika mindenek fölött való érvényesülését.

 

Marx és az „igazi szocializmus” viszonya ezért nem filozófiai kérdés. E két út közötti választás nem az „igaz-hamis”-szembeállítás egyik esete. Még akkor sem az, ha Marx éppen az éppen ismét felfedezett Hegelre támaszkodva megpróbál ebből filozófiai problémát csinálni és Feuerbach-tézisekben, az univerzális történelem elméletében meghaladja Feuerbach-ot. Igen ismert összefüggéseket itt igen röviden összefoglalva: Feuerbach meghaladása a filozófia meghaladása, azaz a „filozófia vége”.

 

Marx a filozófiával haladja meg a filozófiát. Az univerzális történetfilozófiának („materialista történetszemlélet”) a Feuerbach-tézisekben is elégségesen jelenvaló elemeivel haladja meg Feuerbach-ot (azaz filozófiával a filozófiát), majd ez a „filozófiai” meghaladás egyben a filozófia „vége” is lesz, azaz nem új filozófia. Ezzel az a kivételesen izgalmas helyzet jön létre, hogy Marx pozíciója egyszerre filozófiai (univerzális történetfilozófia és ami abból keletkezik) és egyszerre nem-filozófiai, most van vége a filozófiának, azaz uralkodik az „objektív”, a helyes tudat alapján végzett cselekvés. Tehát a „világ megváltoztatása” az ismert tézis szerint egyszerre filozófiai álláspont és egyszerre filozófia utáni.

 

Ezért az etikai szocializmus és a forradalom közötti különbség is egyszerre filozófiai és nem-filozófiai. Marx nyílván nem tudatosan ebben a kettősséggel vágja ki magát a forradalom etikai-humanisztikus dimenziójának kutyaszorítójából. A forradalomnak azért nincs etikai-humanisztikus dimenziója, mert az etikai-humanisztikus dimenziót meghaladta az univerzális történetfilozófia (de az univerzális történetfilozófia etikai-humanisztikus dimenziójára lényeges tárgyi okokon kívül azért sem lehet rákérdezni, mert vége van a filozófiának).

 

Az etikai szocializmus és a forradalom közötti különbség nem filozófiai probléma.Ez következik tehát a Feuerbach-tézisekből. De ez az érv vissza is hullik Marx fejére. Ha ugyanis nem filozófiai probléma, akkor az is közömbös lehet, hogy miben haladta meg az univerzális történetfilozófia („materiális történetszemlélet”) Feuerbach naturalista humanizmusát.

 

Éppen mivel az etikai szocializmus és a forradalom közötti különbség nem filozófiai probléma, de etikai kérdés, olyan, amelyben előzetesen állást kell foglalni ahhoz, hogy egy történetfilozófiailag vagy pragmatikusan eldönthető kérdés eredőjeként kialakuló cselekvéssorban valami részt vegyen-e vagy nem. A történelemelméleti végeredmény még nem cselekvéselméleti végeredmény, különösen akkor, ha a történelemelméleti eredmény egyben a filozófia vége is.

 

Marx, amikor búcsút vesz az „igazi szocializmus”-tól, tisztában van ezzel. Rátette a szocializmus hajóját a történelem hullámaira, amelyeket már ő sem ellenőrizhet. Innentől fogva csak reménykedhet, hogy ez történelmi folyamat azokat vagy azokhoz hasonló eredményeket hozhat. A nem-etikai, a nem-etikainak elgondolt szocializmus még nem biztos, hogy etikátlan szocializmus, de az biztos, hogy az etikai jelleg létrehozatalát nem tartja a kezében.

 

Mind Hess, mind Marx választása mögött érezhetően kirajzolódik, hogy a filozófiai igazság kérdése nem lehet perdöntő a jelen valóságával szembeállított ideális valóság kérdésében.

 

Maga az eredeti kérdésfeltevés is legalábbis két módon fogalmazható meg: elég teherbíró-e Feuerbach elidegenedés elmélete, vagy pedig lehetséges-e ilyen alapokon humánus, etikai szocializmus. Mind a két kérdésre lehet jó lelkiismerettel igennel vagy nemmel válaszolni. Az etikai szocializmus bármelyik változatban megfogalmazott érveléssel összekapcsolt kritikája azonban egyáltalán nem filozófiai probléma. Ha az annak lehetetlenségét kimondó érvelés helyes is, az emberiség egyrészt elveszíti az etikai szocializmus kitörési lehetőségét, de ennél még sokkal fontosabb, hogy egy nem-etikai, nem-humánus szocializmus célkitűzése mennyiben lenne vállalható elméletileg és gyakorlatilag, vagy akárcsak szimpla ésszerűségi alapon is. Hess kitartása az igazi szocializmus mellett inkább a dilemma elvi idealitásának fenntartása mellett szól, miközben Marx nem foglal állást pozitívan egy etikai hiányos szocializmus ellen vagy mellett, minden erejével azon van azonban, hogy az etikai szocializmus lehetőségére vonatkozó filozófiai kérdést kizárólag filozófiainak tekintse (és az azt létrehozó filozófiát jellemző módon a filozófia végének is), a feuerbach-i antropológiát végérvényesen feloldja egy hegeli típusú történetfilozófiában, amely történetfilozófia eredetű továbbgondolása után Marx saját teljes filozófiai második korszakával lesz egyenlő.

 

Világos a kérdés adott körülmények közötti feloldhatatlanságának ténye is. Egyik válasz sem válhat végső érvényűvé, miközben itt is annak lehetünk tanúi, hogy az ilyen horderejű végső dilemmákat Marx egyáltalában nem teszi kifejtetté, s előszeretettel oldja fel a filozófia teljes horizontját tekintve megoldhatatlan dilemmát egy konkrét filozófiai problémává, ily módon az eldönthetetlen dilemmából eldönthető kérdést hozva létre. Igen magas absztrakciós szintről tekintve ez minden bizonnyal szemére is vethető Marx-nak, már csak azért is, mert nem felel meg azoknak a legmagasabb erkölcsi és gondolati követelményeknek, amelyeket maga Marx támaszt előszeretettel minden más gondolkodónak. Igen pontosan elhelyezhető Engels mozgása is ebben az erőtérben, aki sokáig kitart az „igazi szocializmus” mellett, sőt még több olyan lépést is tesz, amit közvetítőként is lehet értelmezni a két álláspont, illetve a két személy között. [4]

 

Az igazi szocialisták feuerbachiánus, humanista, a közvetlen emberszeretettel operáló naturalista felfogása filozófiailag ugyan közvetlen szálon vezet el akár a kommunizmusig is, politikai értelemben azonban éppen az eddigi előfeltételek miatt megmarad különös további meghatározások nélküli állampolgári álláspontnak. Feuerbach esetében Marx a Feuerbach-tézisekben világos tudásszociológiai és azon keresztül szociológiai megfeleltetést hoz létre Feuerbach filozófiája és e filozófia ideáltipikusan „polgári” álláspontja között.

 

Ez a megfeleltetés, bár korrekt és helyes, mégsem teljes: annyiban „polgári”-nak tekinthető Marx értelmében Feuerbach filozófiája, hogy előfeltételezi a fennálló társadalmi viszonyokat, amelyekből mindenekelőtt a felvilágosító tevékenység vezethet ki, de az a perspektíva már nem reprodukálódik Marx értelmezésében, hogy Feuerbach maga ugyanezzel a filozófiai állásponttal annyiban meg is haladja a polgári társadalmat, amennyiben e nézetrendszer alapján kommunizmus lehetséges. Más szóval a Feuerbach-téziseket író Marx filozófiailag (tudásszociológiai alkalmazásban) kizárja Feuerbach-ot a fennálló társadalmi viszonyok megváltoztatásának lehetőségéből és privilégiumából, miközben nagyon jól tudja, hogy létezik feuerbachiánus szocializmus és kommunizmus.

 

Az „igazi szocializmus” Feuerbach-ra alapozó felfogása teremt azonban olyan kiinduló pontot is, amelyik a politikai-társadalmi közbeszéd szintjén is hatékony kritikát tesz lehetővé. Ez pedig az „igazi szocialistá”-k liberalizmus-kritikája. Ezt a kritikát egyébként teljes erővel maga Marx is átveszi és gyakorolja, mintegy végérvényes és megfellebezhetetlen erkölcsi megsemmisülésre ítélve ezzel a liberális polgárságot. A közélet és a társadalmi viszonyok összessége szempontjából e kritika stratégiai jelentősége meghatározónak bizonyult. Egyrészt erkölcsileg elnémította a liberális polgárságot, akinek jótékonysága ezek után csak önleleplezően kínos kísérlet lehetett arra, hogy mindenki számára nyilvánvaló rossz lelkiismeretét csillapítsa. Ez a gondolatmenet akarva -nem akarva az „igazi szocialisták” filantrópiáját is elérte. A másik oldalon ez a liberalizmus-kritika már önmagában is meghatározó módon értékelte fel erkölcsileg a szocialista, illetve a proletár álláspontot. Ez az egyértelmű erkölcsi fölény érdemileg határozta meg az európai történelmet az 1917-es szovjet forradalomig.

 

Ebben a szövegösszefüggésben megfelelően jelentősnek fog bizonyulni a Gesellschaftsspiegel jelentősége, azé a folyóiraté, ami 1845-46-ben Elberfeldben Engels és Hess kezdeményezésére jelent meg és akkori sajtóviszonyok között tiszteletre méltó 12 számot ért meg. A lap Marx, Hess, Engels és az „igazi szocializmus” pályáinak kivételesen értékes találkozási pontja volt. [5]

 

Jóllehet, nem mondhatjuk, hogy a hagyományban teljes ismeretlen lenne, 1971-ben az új baloldal sikereinek tetőpontján még a Gesellschaftsspiegel reprint kiadását is elkészítették, a maga kivételes jelentőségében ez a periodika egyáltalán nem tudta áttörni az „igazi szocializmus”-ról kialakított uralkodó vélekedések falát, mely uralkodó vélekedések érdemileg a már az „igazi szocializmus” ellen forduló Marx véleményei alapján születtek.

 

E lap különleges jelentősége abban áll, hogy történeti és személyi küzdelmek valóságában teszi láthatóvá, hogy milyen döntő alternatíva elé kerül a modern európai szocializmus már 1848 előtt. Ha nem is mondhatjuk, hogy ezt a dilemmát a Gesellschaftsspiegel a mi mai fogalmaink szerint teljes kifejtettséggel felragadta, e dilemma felismerésében, magas színvonalú vitatásában és a kiút kereséséért vívott harc önfeláldozó munkájában e lap teljesítménye impozánsnak is tekinthető.

 

Hogy a szó mindennapi értelmébe milyen bátorságot igényelt ez a tevékenység, mutathatja az a bizonyossággal felérő feltevés, amit e lap felépítésében Engels munkája jelent. Feltehetjük, hogy ő még Hess-nél is intenzívebben akarta létrehozni alapot. Logisztikailag ő kötötte össze a szálakat: Marx 1845-ben a párizsi emigrációt kényszerűen Belgiummal váltja fel, tehát az ebben a városban beindított lap nemcsak szellemileg, de fizikailag is közel hozza őt Marxhoz, hiszen Elberfeldet nem választják el nagyobb távolságok Belgiumtól.

 

Az Engels-et Marx-szal összekötő szellemi kapcsolatok tekintélyes skáláján belül e lapnak meg volt a maga kitüntetett helye. Ez az együttműködés a legnagyobb mértékben éppen Engels alapvető kezdeményezését folytatta. Az ő tollából származik az a program, hogy e lapnak ugyanazt kell teljesítenie a német viszonyok között, mint amit az A munkásosztály helyzete Angliában című Engels-mű Angliára nézve oly megalapozottan és sokrétűen megállapított. E mű sokszoros jelentőségéről mind a marxizmus kialakulásának, mint pedig az ifjúhegeliánizmus felbomlási folyamatának történetében talán felesleges is részletesebben megemlékeznünk.

 

Engels, aki számíthatott Hess és az „igazi szocializmus” támogatására, hiszen többé kevésbé magát is odasorolta, igazolta e mű és az azt folytató lap kiemelkedő stratégiai jelentőségét. Létrehozta az „igazi szocializmus” új korszakát, hiszen az A munkásosztály helyzete Angliában nemcsak Marx gondolkodásában, de az „igazi szocializmus” fejlődésében is új korszakot jelentett.

 

A Gesellschaftsspiegel programjában párhuzamosan haladt az új teoretikus szocializmus, miközben mind társadalomszervező, mind politikai, mind pedig szociális-jótékony tevékenységével egész új sor társadalmi gyakorlatot is bevezetett. A lap és a mozgalom látható sikerei jól érzékelhető ellentmondásban állnak az „igazi szocializmus” egész, már az eddigiekben is szóba hozott jelentéktelennek és egy kicsit kényelmetlenül marginálisnak beállított utóéletében.

 

A Gesellschaftsspiegel társadalmi eredményességének bizonyítéka nyomban az, hogy Engelsnek vissza kellett lépnie a nyílt szerkesztői szereptől, utalások szerint családja, elsősorban apja nehezményezte ezt a kor polgári gondolkodása számára több szempontból is valóban forradalmi tevékenységet. Mindehhez természetesen tudnunk kell, hogy Engels gyáros-családja, a család üzemei Wuppertalban voltak ami a későbbi város- és közigazgatási fejlődés során már magába olvasztotta Elberfeldet is.

 

Engels logisztikája majdnem tökéletesen működött: Belgium közelében, saját városában építette fel a lapot (feltehetjük, ennek számos gyakorlati előnye is volt), miközben forradalmi hevületében elfeledkezett saját apjáról, akinek a felszínen azután engedett is. Ennek az volt a következménye, hogy azután Hess-nek kellett átköltöznie Wuppertal-ba, hogy átvegye a lap szerkesztését.

 

Az új teoretikus szocializmus, a társadalomszervező-, a politikai, a szociális-és a jótékony tevékenység kivételes történelmi találkozási pontját a lap kivételes tudatossággal képviselte. Elméleti tudatossága, szervező és gyakorlati szándékai egyáltalán nem igazolták a kispolgári szentimentalizmus vagy a léleknyugtató filantrópia címkéit. Hogy ezt ekkor még Marx maga is így látta, bizonyíthatja, hogy ma a is közölt egy tanulmányt a Gesellschaftsspiegelbe.

 

A kutatások mai állása szerint Engels és Hess egyaránt teljes elkötelezettséggel alakították ki és képviselték a lap vonalát. A lap egyik mottóját bármelyikük írhatta, körültekintő megfogalmazása mégis inkább Hess-re enged következtetni: e szerint a lap „a tulajdonnal nem rendelkező néposztályok szerve” amelyik, s e második résznek messzemenően elemezhető filozófiai tartalma is van: „a jelen társadalmi viszonyainak megvilágítására”.

 

A mottó két része emblematikusan kapcsolja egybe a lap teljes vonalát: a politológiai, szociális, szociológiai, és társadalomszervező tartalom elválaszthatatlan volt szemükben a jelen történetfilozófiai értelmezésétől.

 

Magától értetődik, hogy ez az alapgondolat nemcsak Marx-szal, de számos más ifjúhegeliánus társadalmi törekvéssel is rokon, s önmagában is cáfolata a kispolgári jótékonyság kizárólagosságának. Ezen a példán egyébként azt is tanulmányozhatjuk, ami a továbbiakban itt nem részletezett filozófiai marxizmus történelmi sikerének is titka volt: a filozófiai-strukturális elemzés szerves, pozitív összeépülése az önmagukban is koherens politikai, szociológiai, szociális és más területekkel.

 

Ez az összefüggés mind logikailag, mind időben újra aláhúzhatja Engels Angliáról írt művének különleges szerepét, ez a mű részletesen, nagy terjedelemben, okadatoltan már egyszer megrajzolta a teljes ívet a történetfilozófia-strukturális értelmezéstől egészen a szociális problematika részleteiig. Az „igazi szocializmus” ebben az időben teljes joggal vehette kiindulópontnak ezt a művet, világos, hogy nem az elméleti igény és a teljesség hiányzott, hogy tehát Marx (és Engels) későbbi szembefordulásának az „igazi szocializmus”-sal nem elméleti különbségek lehettek az okai. Engels 1845 elején a társadalmi mizériát nem gonosz szándékok eredményének de, ahogy ő nevezi a burzsoá-rezsim magától értetődő, mai szóval ismét: strukturális, problémájának tekintette.

 

A Gesellschaftsspiegel Engels angliai művének egy olyan vetületét is folytatja, ami erősen megvolt az akkori szocialista mozgalmakban, nem kevesebb erővel jelent meg más ifjúhegeliánusoknál (Stirnertől Kierkegaardig), s ez pedig a „vissza a valósághoz”-elvnek, a valóság felfedezésének a tendenciája, ami Engels művének az univerzális tudomány felől is releváns tulajdonságát jelenti, ami egyesíti magában azt a két irányt, amit a jóval később kialakuló szociológia és az egzaktan csak nehezen definiálható szociográfia közös metszete jelent.

 

Tudományelméletileg releváns, hogy ez volt az konkrét kitörési pont, amelyen keresztül a pozitív elemekkel feltöltött kritikai filozófia erőteljes ugrásokkal eljutott a kritikai társadalomtudományokhoz. A Gesellschaftsspiegel a maga korának koordinátái között elismerő nyíltsággal fogalmazta meg ezt a célt. Az egyik vezető fogalma az „élet” volt, mint amiről írni kell, az életfeltételekről, az életformákról, azaz a valóságról, mely valóságban már, éppen az iménti filozófiai elemzés alapján kitüntetett helyet kellett elfoglalniuk a tulajdonnélküli osztályoknak, mint az objektivitás új tárgyi, azaz már nemcsak esetleg szociálisan vagy erkölcsileg új döntő elemének. Mindez éppen hogy ismét nem a kispolgári szentimentalizmus irányába de éppen a valóság felfedezésének irányába mutatott. Annak természetesen már mind a marx-i filozófián, mind a marxizmuson, mind pedig az egyetemes tudománytörténeten túlmutató összetevői voltak, hogy a modern európai tudomány nem a 40-es évek végén alakult ki az (ifju-hegeliánus) kritikai filozófiai pozitívvá válásával, hanem a 80-as és 90-es évek pozitivizmus-történetének kiemelkedő korszakában.

 

A Gesellschaftsspiegel a helyzetnek és a kor szükségletének megfelelően egyszerre tehát sok tartalmat közvetített párhuzamosan, mindvégig képviselte a feuerbachi eredetű, de a kezdetektől folytonosan gazdagodó és differenciálódó humánus szocializmus filozófiáját, teljes határozottsággal és gazdag szociológiai szempontrendszerrel jelenítette meg a tulajdon nélküli osztályok érdekeit (nem is lett volna helytelen több korszakban felváltva használni a tulajdon nélküliség attribútumát a munkásság attribútumával), ezen érdekek képviseletében akarva akaratlanul szembe került a cenzúrával is (a takácsok béremelési követelését nem lehetett közölni), szemléletformáló közvetítő szerepet játszott a középosztály irányába (ez az egyetlen elem látszik úgy ahogy megerősíteni Marx marginalizáló kritikáját), de e helyzetben elkerülhetetlenül, mondhatnánk, hogy akarva akaratlanul, fel kellett ráznia a munkásság tudat világát is, amelyet ebben az esetben tehát egyszerűen lehetetlen puszta politikai agitációnak tekinteni. És természetesen ugyancsak a kezdetektől kezdve önálló kapitalizmus-elemzéssel is rendelkezett, miközben az új hatalmas változásnak saját logika szerint eltérő elemeit emelte ki, Feuerbach szellemében az „igazi szocializmus” humanizmusát akár az egyedüli kiútnak és menedéknek is feltüntette a kapitalizmus generálta civilizációs pusztítás érdemei ellenszeréül.

 

A sok párhuzamos tartalom és a közvetítési lánc megugró megnyúlása következtében hirtelen sokszoros tartalommal telhet meg az olyan frázisszerű szembeállítás is, mint hogy mindenkinek képességei vagy mindenkinek szükségletei szerint kell-e részesülnie a javakból, e történelmi szituációban, a konkrét közvetítési láncon végigfutva, az utópia, a társadalmi valóság, a filozófiai érlelődés és a politikai valóság együtteséből a társadalmi valóság szerves természetessége emelkedett ki. A történelmi helyzetből is következően a Gesellschaftsspiegelnek sikerült szerves, átélhető és a valóságos társadalmi szerepek konkrétságában képviselhető egységbe foglalni az utópiát, a filozófiai absztrakciót, a társadalmi szolidaritást és a politikai valóságot. Ez az együttállás segíthet megérteni azokat a dilemmákat is, amely ugyanezeknek az elemeknek a helyenként logikus egymással szembefordulásából jönnek létre. Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy a Gesellschaftsspiegel saját valóságához viszonyítva sikeres vállalkozás is volt, viszonylag sok száma is jelent meg, 270 példányt adtak el belőle és a lap köre által szervezett széleskörű társadalmi vitákon sokszor több száz ember jelent meg, ami a gyűlések betiltásának kezdeményezéséhez, Hess a helyi polgármester levelezéséhez is elvezetett.[6]

 

A később az érdekek és a diszkusszió pályáin egymástól távolodó elemek ekkori időleges harmóniája egy történelmi pillanat szerencsés körülményeinek következménye volt, olyan pillanaté, amit egyébként más szempontokból semmi okunk nem lenne különösen szerencsésnek nyilvánítani. Aligha tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy ennek a harmonizáló, intelligens, körültekintő és egyben igen gyakorlatias programnak végső soron Hess volt az atyja, már csak azért is mert egyedül ő volt képes arra, hogy pozitívan azonosulva legyen képes áttekinteni a történelemfilozófiától a kommunizmus elméletén át a kapitalizmus egészén és részletein át a tulajdonnélküliség problémájáig az egész probléma-láncolatot, amihez a kezdetektől evidens módon beleértette a középosztályok humanizmusának kötelességszerű megnyilvánulásait is.

 

Ebből az együttállásból és Hess integráló szerepéből következik a kor, a marxizmus, illetve a marxi filozófia egyik igen konstruktív eleme is. Olyan elem, ami később Marxnál már ettől a kezdeti szövegösszefüggéstől is önállósodik. Mivel az egyébként éppen akkor kialakuló marx-i univerzális történelemfilozófia antagonisztikus modellel dolgozik, ez a mozzanat az antagonizmus láthatóan domináns szerepe miatt leggyakrabban megvilágítatlan marad. Mivel a burzsoá-proletár-ellentét Marx-nál már Feuerbach meghaladását követő időben történik, az erre vonatkozó szövegekben már meglehetősen közömbös Marx-nak a burzsoázia vagy más középosztályok viselkedése. Jól ismert jelenség, hogy éppen a filozófiai elmélet egyértelműsége értelmében és érdekében (amely már korábban magába szippantotta a szociológiai és a politikai elemeket) nála a lélektani vagy más személyes mozzanatok nemritkán nem csak egyszerűen kiiktatódnak, hanem ezek felemlegetése egyenesen durva iróniát is vonhat maga után.[7] Pontosan ez ilyen eredetű durva ironizálás éri el azután magát az „igazi szocializmus” egész mozgalmát is. Ez a beállítás meghatározónak bizonyult, s ez igen előnytelen módon fedi el a Hess-nél elemi emberi és erkölcsi kötelességként megjelenő szolidaritás problémáját.

 

Az „igazi” és marx-i szocializmus képek sajátos vetülete jelenik meg előttünk. A probléma két szintje közül a mezo-szintnek tekintett kérdés felvetés az, hogy a középosztály, a liberális polgárság, vagyis az a polgári liberalizmus, ami egyébként Németországban akkor még nagyon is ellenzékben van, önmagával is szembekerül, ha nincs elég erkölcsi bátorsága érvényesen reagálni erre a helyzetre. Az antagonizmus későbbi kifejlődött állapotához képest természetesen a középosztály belső, lehetséges erkölcsi meghasonlásának kérdésköre nem lehet releváns. Az akkori német liberalizmus a harmincas évektől kezdve természetesen érzékelte az új szociális problémát, de a dilemmából a politikai rendpártiság irányába akart kitörni. Politika és etika dilemmáját a feuerbach-i szocializmus alapvetően áttöri: az emberi lényeg nem ismeri ezt a problémát, a helyzettel való szembenézés egy új emberi közösség létrehozását követeli, nem is csak, mint ideális célt, de mint közvetlen szükségszerűséget, ami megelőzi az új világállapotból önmagából következő apokaliptikus megrázkódtatást.[8] E megrázkódtatás egyes megközelítései meglehetősen széleskörűek és a modern valóság számos elemét felölelik.

 

Hess igen erőteljesen viszi végig a polgári osztály belső meghasonlásának feltárását és igen erőteljes kritikát gyakorolt az emberi lényeg és az emberi természet ilyen visszautasításának láttán. Semmiféle kommunizmus-kép nem tudja ezt leértékelni szemében, s amúgy is más szempontból döntő eleme lesz politikai arzenáljának. Az egyes osztályok és csoportok belső, horizontális identitás-viszonyai iránti érzékenysége nem kis részben fog szerepet játszani a későbbiekben abban, hogy ma őt kell tekintenünk a modern cionizmus elméletileg legképzettebb megalapítójának. Marx egyébként bőségesen merít (immár nem filozófiai alapszövegeiben) a liberális polgárság kritikáinak hess-i elemeiből.

 

E politikai-erkölcsi mezoszint fölött magasodik a szembenállás makroszintje, ami Marx és Hess, illetve Marx és az „igazi szocializmus” eltávolodásához, sőt szakításához elvezet. A középosztály megítélésében ugyan már megjelenik Marx-nál ez a kettősség: a politikai és szociológiai magyarázatokat felölelő univerzális történetfilozófia, amelyik ebben az esetben már társadalomfilozófia is, evidens és legitim módon teszi túl magát a középosztály szociális és pszichológia attitűdjén. Ez tehát filozófiailag egyáltalán nem hiba, mint ahogy Hess integráló álláspontja (amely hosszú közvetítési láncán át, mint láttuk, a történelemfilozófiától a gyakorlati jótékonyságig vezet az út) ugyancsak helyes álláspontnak tekinthető, egy másik filozófiai beállítottság.

 

A filozófiai különbség ténye (tehát a filozófia, mint kritérium) azonban nyomban elveszíti elsődlegesen meghatározó szerepét, amennyiben már e mozgalom céljára összpontosítunk. E célt ugyanis, éppen mivel igen távoli célról van szó, előzetesen nekünk meg kell határoznunk. Annyira evidens helyzetről van szó, hogy szinte filozófiainak is nehéz tekinteni. Milyen legyen a szocializmus? Nyilvánvalóan jó társadalom. De milyen legyen a jó társadalom? Evidensen humánus és igazságos. Paradox, akár még humoros is lehet, ha célul tűzünk ki egy olyan új társadalmat, amelynek alapvetően pozitív meghatározottságai bizonytalanok vagy kétesek.

 

Hess és Marx, az „igazi szocializmus” és Marx szembenállása ezen a ponton teljesedik ki. Filozófiailag lehetséges meghaladni az eredendően humánus emberi lényeg feuerbach-i koncepcióját egy univerzális történetfilozófia módszertani alapjáról. Ez filozófiai és elméleti-koncepcionális kérdés. Az azonban, hogy a szocializmusnak humánusnak kell lennie, érték és döntés kérdése. Másodlagos ezen a ponton, hogy egyáltalán lehetséges-e egy ilyen szocializmus, hiszen ezt a kérdést eleve elegánsan ki is iktathatjuk azzal, hogy egy inhumánus szocializmus bevezetése paradox vállalkozás.

 

Marx-nak igaza lehet és igaz is van az etikai humanizmusnak az univerzális történetfilozófiai eredményeire hivatkozó meghaladásában. A meghaladás e pillanatában egyszerre tudatosan és öntudatlanul elfelejti azonban lebontani e lépés következményeit, elfelejt visszacsatolni arra a pontra, hogy ezzel a kommunizmus vagy szocializmus ügyét ráhelyezte a történelemi folyamatok hullámaira, ettől a pillanattól kezdve maga sem tudja garantálni saját célja érdemi részének megvalósulását, a humánus szocializmus éppen lehetséges, ha az univerzális történelem mozgásában hosszabb vagy rövid időre, mint eredmény megszületik, de semmiképpen sem tudatos forradalmi cselekvés fogja létrehozni, hiszen a forradalom olyan politikai és erkölcsi viszonyokat teremt, amelyek között ugyanúgy megszűnik a feuerbach-i eredetű humánus-naturális nembeliség, mint ahogy Hess-ék szemében megszűnt a liberális polgárság magatartásában, amely megtagadta a szolidaritást.

 

Marx csak egy részletesebb tanulmánnyal képviselteti magát a Gesellschaftsspiegelben. Tekintetbe véve a szellemi fejlődés, a szellemi komplexitás és a rendelkezésre álló dokumentumok különleges együttállását, ennek az egy közleménynek mégis különleges jelentősége van. E kivételes jelentőség nem annyira csak a végül elkészült szöveg tartalmára támaszkodik, miközben azok jelentőségét sem szabad lebecsülnünk. E kivételes jelentőség odaítélése annak a Marx-dokumentumnak szól, amely a tanulmányunkban már kétszer is érintett „kereszteződési pont” összes összetevője szempontjából értékes felvilágosításokkal szolgál.

 

A nagy filozófia szintjén teljesen egyértelmű, hogy Marx hihetetlen energiával dolgozik azon a filozófián, amit az ő nyomán sokan „materialista történetszemlélet”-nek neveznek, s amit mi a második filozófiai korszak összefoglaló terminusával univerzális történetfilozófiának tekintünk[9]. A Gesellschaftsspiegelben leközölt tanulmány nem hazudtolja meg ezt a fővonalat: az alapos recenzióra kiválasztott francia alapmű maga is az univerzális történetfilozófia keretében kerül tárgyalásra. Ez az írás, amelynek most e sokfelé mutató dokumentum értékét állítottunk középpontba, részben olyan irányokat is mutat, amelyek már ennek az univerzális történetfilozófiának már lényeges alkalmazásait mutatják, de olyan elemeket is tartalmaznak, amelyek Marx korábbi korszakainak, érdeklődéseinek, irodalmi hangsúlyainak, s nem utolsó sorban, a párizsi világvárosban való mély elmerülését illusztrálják.[10]

 

Dolgozatunk témája szempontjából a tanulmány jelentősége abban áll, hogy fontos háttér mozzanatokat helyez Hess-szel és az „igazi szocialisták”-kal való kapcsolat történetére. Hess, de nyilván Engels is, fáradhatatlanul ostromolják kéziratért. Láttuk, hogy Engels nagy valószínűséggel a folyóirat székhelyét is Marx tartózkodási helyéhez igazítja.

 

Miközben szárnyalt az új filozófia kidolgozása, aközben természetesen, mint annyiszor, Marx-nak már csak a Párizsból való kiutasítás miatt is egy sor megélhetési problémával kellett szembenéznie. Mindkét meghatározó tény azonban csak még jobban aláhúzza, hogy a lap alapításakor még  nem határolódik el az „igazi szocialisták”-tól, jól lehet tisztában kell lennie azzal, hogy ez a lap alapirányultsága. Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy minden fiatal lapalapító, Engels és Hess is, a kezdeteknél kötelezően reménykedtek abban, hogy talán a lap honoráriumot is tud fizetni, s ezzel ők is hozzájárulhatna Marx gondjainak megoldásához. Mindenesetre nincs okunk feltételezni, hogy az a tény, hogy Marx egy közleményt adott nekik, és csak egyet, érdemileg a honorárium függvénye lett volna.

 

Marx tanulmánya Peuchet könyvének elemző recenziója, hosszabb részek kivonatolt összefoglalásával. Nyilvánvalóan egy alaposnak tervezett munka valamelyik fázisát küldte el a Gesellschaftsspiegelnek. Az is feltehető, hogy a hirtelen párizsi kiutasítás nem engedte meg a munka befejezését, hiszen a megjelent változatban Marx nagyon elmélyülten épít alapos ismereteire a párizsi élet, az alsóbb rétegek életének ismeretében. Mindez már majdhogynem teljesen valószínűsíti, hogy Marx Peuchet művét eredetileg az A szent család elemzéseibe akarta beépíteni, hiszen ott a túlnyomórészt cselédlányokból és prostituáltakból álló öngyilkosok a Sue-regény tematikájának megfelelően abszolút mértékben a helyükön lettek volna.

 

Ebből a sajátos helyzetből adódik az írás hármas jelentősége, amely hármasság az akkori Marx félelmetesen felgyorsult szellemi folyamataival magyarázható csupán. Egyrészt a megjelent ismertetés és kivonat hihetetlen szervességgel építhető be az A szent család amúgy is hihetetlen komplex gondolatrendszerébe. [11] Másrészt mutatja azt az irányt, ami nem fejlődhetett ki Marx pályáján, a szociográfia, a valóság közvetlen, mohó felfedezésének és leírásának szenvedélyét, azaz az utat a valóságos társadalomtudományok felé, tehát nem kizárólag a közgazdaság és a politika médiumán keresztül (ami a fiatalkori költői, írói, szatirikus és drámaírói tehetség felelevenedéséhez vezetett). Harmadrészt, nyilván akaratlanul, a Peuchet-kritika strukturális elemei, az osztályok valóságos viselkedésének nem az erkölcs és a lélektan, hanem a valóságos érdekek felől való megközelítése megrendítő erejű előmunkálat a filantrópia és ezzel az „igazi szocializmus” kritikájához is.[12]

 

Mindez valószínűsít egy hipotézist. A szakítás Hess-szel és az „igazi szocialisták”-kal 1845 elejére esett és éppen a Gesellschaftsspiegel kezdeti sikeres kibontakozása gyorsította meg ezt a folyamatot. A szakítás a Feuerbach-tézisek 1845 márciusában való megírásával áll kapcsolatban, Marx akkor lépi át a maga filozófiai Rubikonját, akkor fejti azt a kritikát, amelyről az itt lehetséges tömörséggel tanulmányunkban már többször is megemlékeztünk.

 

A Gesellschaftsspiegel katalizáló jelentősége kettős volt, ennek a kettősségnek a megértése jelenti az igazi kihívást. Mint többször utaltunk rá, ez filozófiai győzelem volt Feuerbach fölött, Hess-ék álláspontjának filozófiai szétrombolása (emlékeztetünk arra, hogy az A munkásosztály helyzete Angliában 1845 márciusában írt Ajánlásában a szárnyaló idealista mondatok még felismerhetően, jóllehet talán már kissé tompítottan, a feuerbach-i koncepció jelenlétére utalnak.[13]

 

A kettősség első szintje, ami magában foglalja a politikai, a gyakorlati és sok más szintet, azokat éppen, amelyek „együttállásáról” az eddigiekben a lap kapcsán megemlékeztünk, az, hogy az „igazi szocializmus” filozófiai alapjai megrendültek. Engels családja nyomására visszalép nyilvános szerepétől, majd a lappal szakítva családjával is szakít és Angliába megy, de ezúttal magával viszi Marx-ot is, aki immár a Feuerbach-tézisek, azaz a Feuerbach-kritika és a már erősen kialakuló univerzális történetfilozófia koncepciójának birtokában van (hiszen nemcsak a Feuerbach-téziseken van már túl, de már a Szent családon is). Ami Engels-et illeti, A munkásosztály helyzete Angliában, amiről nemrégiben még azt kellett írnunk, hogy az „igazi szocializmus”-nak a Gesellschaftsspiegel korszakában Hess-szel közösen kidolgozott programja épült erre, most funkciót vált, az az alapmű lesz, amelyik az immár az univerzális történetfilozófia, az antagonisztikus társadalomelemzés és az angliai kapitalizmus legfontosabb leírása. [14]

 

Marx új filozófiája létrehozza a szakadás és Engels-t, az új és a korszakot meghatározó mű szerzőjét végképp Marx-hoz köti.

 

Ezek után jobban megérthetjük, hogy miért nem érzékeli sem Marx, sem Engels a filozófiai győzelem igazi dilemmáját. Marx szét akarja roppantani a minden gyengeség és társadalmi ellenállás ellenére mégis látványosan fejlődő „igazi szocializmus” mozgalmát, azaz a feuerbach-i eredetű, de sok más elemmel gazdagodó humánus és naturalista kommunizmust. S mivel az univerzális történetfilozófiának, azaz a valóságos történelemnek, a „materialista” történetszemléletnek adja át a történelem fölötti uralmat, a szocializmus/kommunizmus kérdése átsorolódik, a távoli jövő terméke lesz, azé a távoli jövőé, amelyet a valóságos történelem létre fog hozni és amelynek humánus természetét polémikusan már akkor ki lehet mondani, az esetleges humanizmus-hiányt pedig nem lehet bizonyítani.

 

S ezen a ponton ismét az egyszer már kimondott tételhez jutunk, a filozófiai fordulatban rejtő azon réteghez, ami háttérbe került a fordulat során.

 

Az akkori Marx számára a demokratikus szocializmus dilemmája a következő feloldhatatlan szembenállást jelentette. A naturalista humanizmuson felépülő kommunizmus (nevezzük ezt feuerbachi-nak vagy nem, tekintsük a jelen állapotot elidegenedésnek vagy nem) lehetséges. Lehetséges teoretikusan, lehetséges a gyakorlatban is, de ehhez, egyszerűen fogalmazva, azokat kellene meggyőzni, akik nagy mértékben ellenérdekeltek, azaz hiába jelentené a kommunista humanizmus a legjobb társadalmat, ezt magával a felvilágosító tevékenységgel (amelyet egyébként a Feuerbach-tézisek annyi oldalról és olyan tökéletességgel jár körül) mégsem lehet elérni. Akármilyen mélyen éljen is  Marxban a humanizmus, ez a végeredmény csak is forradalmi utat írhat elő.

 

Ebben csak lényegre koncentráló elemzésben azonban arra is figyelnünk kell, milyen árnyalatokat tartalmaz az a válasz, amelyek immár a Feuerbach-hal szemben lényegében már késznek tekinthető „materialista történelemszemlélet”, azaz megfogalmazásunkban az univerzális történetfilozófia tartalmaz.

 

Marx nem képes tovább szembenézni azzal, amit Hess és az „igazi szocialisták” Feuerbach-ból kiindulva legitim módon képviselnek. Nem képes tovább is tolerálni a feuerbach-i kommunizmus evidenciáját, kézzelfogható közelségét, sikereit és ezzel egyidejűleg kivételesen nehéz megvalósíthatatlanságát.

 

Előző gondolatunk itt nyeri el végső értelmét, Marx éppen nem az általa kivételes alapossággal ismert jakobinus forradalmiságban találja meg közvetlenül a humanista kommunizmus dilemmájának feloldását, de a „materialista történetszemlélet”-ben, azaz az univerzális történetfilozófiában.

 

Mindez két nagy horderejű következménnyel jár: az egyik az, hogy Marx egy politikai problémát filozófiai kérdéssé transzponál és ilyen módon akarja megoldani (s ezt a megoldást, mint erre nyomatékosan felhívtuk a figyelmet, egyben a filozófiai végének is nyilvánítja, a filozófus praxisa felszabadulásának a filozófiától). Ez a konkrét filozófiai megoldás azonban ekkor a kérdésnek végső soron, a probléma makro-összefüggésében, csak annak elodázása. Ha egyszer humánus kommunizmus dilemmája feloldhatatlan, Marx a kérdésfeltevés alapjait is feloldja. Erőteljes támadás alá veszi Feuerbach egész filozófiai elképzelését, hogy ezzel az egész dilemmát is helytelen kérdésfeltevésnek nyilváníthassa.

 

Eközben viszonylag egyszerű hibákat is elkövet. A humánus szocializmus kérdése ugyanis, mint erre már utaltunk, egyáltalán nem filozófia kérdés, amit azon az alapon lehetne elrendezni, hogy az azt felvető filozófia helyes-e vagy helytelen,l vagy hogy találunk-e olyan jobb filozófiákat, amelyek a gyengének bizonyult filozófiát felváltják. A humánus szocializmus kérdése gyakorlati kérdés (hányszor vágta ezt Marx mások fejéhez!), sőt, a filozófia végének deklarálása egy másik, váratlan oldalról is gyakorlati kérdéssé teszi ezt (nincs érvényes doktrinális előzmény).

 

Az elodázás e fogalom legmagasabb értelmében azonban még egy ponton jelentkezik. Ha egyszer filozófiailag az univerzális történetfilozófia váltja le azt a humanizmust, amelyből, mint láttuk, a kommunizmus szinte önmagától nőtt ki, akkor immár ennek az univerzális történetfilozófiának kell elvezetnie ugyanehhez a kommunizmushoz. Az univerzális történetfilozófiának azonban nem kell elvezetnie a kommunizmusig (mint láttuk, ezt nem is tehetné, sőt, legfeljebb véletlen és kivételes esetben). A kommunizmus megteremtése tehát azok gyakorlatának eredménye, akik meg akarják teremteni. Nem akarjuk ezt a helyzetet „akaratlan”’ jakobinizmusnak nevezni, de az analógia világos.

 

Friedrich-Hegel

 

A sajátos paradoxon így hangzik: Feuerbach koherens gondolatrendszere szervesen termeli a kommunizmust, de nem képes megtörni a valóság ellenállását. Hegel történetfilozófiája, természetesen Marx alapos átértelmezésében kontrollálja az egész valóságot, és elvezet a filozófia végéhez.

 

De a probléma most ismét más módon vetődik fel: a „materialista történetszemlélet” filozófia-e vagy sem? Ha filozófia, vége kellene, hogy legyen.

De ha nincs vége, hogyan vezet el a kommunizmushoz?

 

Érdekes ellentétes szimmetia jön létre: a materialista történetfelfogás (az univerzális történetfilozófia) képes arra, amire Feuerbach nem volt képes. De ha Feuerbach-ra igaz, hogy a humánus kommunizmus kérdése nem filozófiai, hanem gyakorlati probléma, miért lenne ez más a materialista történelemszemlélet esetén?

 

A humánus kommunizmus ugyanis, akkor is megmarad gyakorlati problémának, ha az univerzális történetfilozófia érvényes.



[1] Horst Lademacher igen szofisztikált hangnemben próbál valamelyes igazságot szolgáltatni Hess-nek és az „igazi szocialisták”-nak, amit nyelvi választékossága miatt szívesebben idézünk németül: „Marx’ Anspruch auf gültige Erkenntnis gegenüber einem Kreis eigentlich systemlosen sozialpolitischen Wollens nicht nur die Zeitgenossen, sondern auch die historiographische Nachwelt beeindruckt hat; unterzog man sich doch spaeter kaum noch der historischen Erklaerung einer wissenschaftlich diskreditierten Gruppe, die gerade in ihrer heterogenen Zusammensetzung manch reizvolles Bild bot.” Horst Lademacher, Einleitung. in: Moses Hess, Ausgewaehlte Schriften. Ausgewaehlt und eingeleitet von Hors Lademacher. Fourier Verlag, Wiesbaden.é.n.7.

[2] 484 (Kiemelés az eredetiben.) - Újabb kérdést, új válaszok szükségszerűségét veti fel, miért utasítja vissza Feuerbach egyszer 1848 előtt és egyszer 1848-ban Marx együttműködésre szólító felkérését.

[3]  Ld. erről: Kiss Endre, Marx lábnyomai…és átváltozásai. Budapest, 2013. (Gondolat).

[4] Az álláspontok viszonylag finomabb elmozdulásait is mutatja Engels Hess-szel együttes szereplése Elberfeldben.Ld. „Két elberfeldi beszéd”. in: MEM, 2. kötet 504-523.

[5] Teljes címe: Gesellschaftsspiegel. Organ zur Vertretung der besitzlosen Volksklassen und zur Beleuchtung der gesellschaftlichen Zustände der Gegenwart.

[6] „Versammlung in Elberfeld”. in: Moses Hess, Ausgewaehlte Schriften. Ausgewaehlt und eingeleitet von Horst Lademacher. Wiesbaden (Fourier), é.n. 167. – 170.

[7]  Egy magasabb absztrakciós szinten, de akár egy nagyobb történeti távlatból önálló dilemmává nőheti ki magát ez a kettősség is. A marxizmus sokszor jogosan hivatkozik humanista örökségére, elsősorban a klasszikus idealizmusban akkumulálódott „nembeli” értékek aktuális képviseletére (egészen látványosan történik ez meg például Lukács Esztétikájában). Ugyanakkor ugyanennek a nembeliségnek nem a helyes álláspontról való képviselete gyakran igen goromba bánásmódban részesül. S ha ehhez hozzátesszük, hogy az ebben való állásfoglalásnak szinte mindig van valamilyen politikai következménye is, szembenézhetünk a hagyomány nehézségeinek nagyságrendjével.

[8] Engels is, de főleg Hess gyakran él ezzel az érvvel. Így például: azt a tanítást „állítottuk fel és ajánljuk”, hogy „meg kell előznünk a forradalmat”, ami azonban elkerülhetetlen lenne, ha a naponta növekedő szegénységgel „erőteljes eszközökkel” nem tudnánk segíteni” . Ld. „Versammlung in Elberfeld”. in: Moses Hess, Ausgewaehlte Schriften. Ausgewaehlt und eingeleitet von Horst Lademacher. Wiesbaden (Fourier), é.n. 169. –

[9] Ld. Marx lábnyomai .á és átváltozásai, i.k.

[10] .A tanulmányt ld.: »Peuchet: vom Selbstmord« (in: Gesellschaftsspiegel, zweiter Band, Heft VII, Elberfeld,  Januar 1846)

[11] Fleur de Marie alakját szinte be lehetne helyezni Peuchet kritikájába. Egy példa: „nem egyszer néztem a korláton át a Szajnát…” MEM, 2. kötet, 168.

[12] Marx nyilván nem gondolt az „igazi szocializmus”-ra, amikor a Párizs rejtelmeit elemezve az elfogadott jótékonyságot az alávetés új formáiként írja le. De nem túl biztató az „igazi szocializmus” koncepciójára nézve a következő megjegyzés sem: „A csodaszer, amellyel Rudolf összes megváltásait és csodagyógykezeléseit végigviszi, nem a szép szava, hanem a készpénze. Ilyenek a moralisták, mondja Fourier. Az embernek milliomossá kell lennie, hogy hőseiket utánozhassa.” MEM? 2 kötet, 200. Kiemelés az eredetiben.)

[13] Az angol munkásoknak történő ajánlás úgy szólítja meg őket, mint az „egy és oszthatatlan emberiség családjának tagjait” (az eredeti szövegben kurziválva, mint „emberi lények”-et, az „emberiség ügyének” szolgálatában. Ld. „Nagy-Britannia munkásosztályához”. in: A munkáosztály helyzete Angliában. in: MEM, 2- 219.

[14] Engels a mű 1892-es kiadásához írt Előszavában igen gondosan jelzi, hogy megírásának idején még nem állt teljesen Marx álláspontján (Hess vagy az „igazi szocializmus” nevét ekkor már nem tartja szükségesnek leírni: „Aligha szükséges megjegyeznem, hogy ennek a könyvnek általános elméleti álláspontja…nem fedi pontosan mai álláspontomat. 1844-ben még nem volt meg a modern nemzetközi szocializmus, amely azóta – mindenekelőtt és majdnem kizárólag Marx munkásságának eredményeként –tudománnyá fejlődött. Könyvem a modern szocializmus embrionális fejlődésének egyik fázisát képviseli csupán…Így például …erősen hangsúlyozom, hogy a kommunizmus nem csupán a munkásosztály pártdoktrínája, hanem olyan elmélet, amelynek végcélja az egész társadalmat…kiszabadítani a jelenlegi gúzsbakötő viszonyokból…” (MEM, 2.- kötet, 598.) 

 

 

 

FEL