Kiss Endre

Filozófiai elemek a család problematikájának értelmezésében

2019.12.20

 

Amíg e sorok szerzője a nemzedékek széles értelemben vett művelődéstörténeti és ezen keresztül társadalomontológiai dimenzióival már több ízben foglalkozott[1], a család-problematika kutatását szinte véletlenül, egy adminisztratívnak mondható sorozattal kezdte el, amely azóta mind módszertanában, mint pozitív anyagában egyre fontosabbá vált.[2] Mint a tanulmány nem egy későbbi helyén is kifejezésre kerül, a nemzedék és a család tematikájához forduló első nagy korai társadalomtudósok módszertani problematikája érdekelte leginkább, hiszen ezek a tudósok ekkor, átmenetileg egy filozófus helyzetébe kerültek, pontosan úgy, ahogy az akkor az ugyanezekhez a kérdésekhez forduló filozófusok tudományelméleti és módszertani kérdésekkel szembesültek.

Georg Simmel megadja ennek a helyzetnek a sokszínűen komplex korabeli reflexióját is:

 

„Az újonnan felemelkedő tudományok élvezik azt a kétes előnyt, hogy átmenetileg otthont kell adniuk minden lehetséges, levegőben lógó és érvényesen el nem helyezhető problémának. E kérdésfeltevések elkerülhetetlen meghatározatlansága és határaik védetlensége magához vonzza az összes hazátlant, mindaddig, amíg növekedésük lassanként ki nem vet magából minden oda nem tartozó elemet…Így kezd kitisztulni azoknak a problémáknak a zavaros masszája is, amelyek benyomultak a szociológia új tudományába…”[3]

 

Kant különleges helyet foglal el tanulmányunkban, hiszen a tudománytörténeti korszakot tekintve sem kortársa a filozófiai helyzetbe kerülő korai társadalomtudományoknak, sem pedig megközelítése nem olyan természetű. Mégis beleillik ebbe a sorba, mégpedig gondolkodásának kivételesen mélyreható természete miatt. A család és a nemzedékek családra alapuló kapcsolatának ő fogalmazza meg azokat a legalapvetőbb meghatározásait, amelyek még a korai társadalomtudományok számára is evidenciáknak tűnnek, de fundamentális alapok. Hegel például előszeretettel és teljesen tudatosan szeret gúnyolódni azon, amiért Kant részletesen belebocsátkozik a házasság szexuális vonatkozásainak részleteibe és azokat a jogi szakszerűség nyelvén írja le, de természetesen nincs igaza, mert épp ezeknek a fundamentumoknak a felmutatása Kant gondolkodásának legmélyebb specifikuma (s az, hogy ez a „kritika” magatartásában is megjelenik és Kanthoz köthetik a „magánvaló dolog” vagy a „lehetséges tapasztalat” relativistának tekinthető fogalmi készlete, a kriticizmus helyes alapjainak félreértéséből következik).

Kant egyik fő művében[4] a szűkebb szocializációs formának, a család ősjelenségének paradoxonját is megfogalmazza meg (ami hiánytalanul megfelel Kant filozófiai érdeklődésének a viszonyok fundamentuma iránt). E fundamentális paradoxont igazolja a család mindenkor másképpen konkretizálódó életstílusa, mindenkori társadalmi realitása. Kant a család esetében is megpróbál tehát lejutni a viszonyok alapzatához, részben a biologikum és a társadalmiság érintkezési területeihez, részben a családi viszonyok olyan realitásaihoz, amelyek a társadalmi illem és normák szemszögéből nem tartoznak a nyilvánosan néven nevezendő mozzanatok közé.

Kant ugyan nem nevezi a gyereket a szülő tulajdonának, de a szülő „enyém-tied”-jei közé sorolja, amivel megpróbálja azokat a sajátos szülői viszonyokat jellemezni, amelyek nem tekinthetőek ugyan hagyományos tulajdonviszonyoknak, de számos összefüggésben igen, s amelyek ilyen természetét a viszonyok szemünkben realizálódó magától értetődősége miatt nem vesszük észre, jórészt nem is érzékeljük. A fundamentumok iránti érzékenység, amelyekre mindenekelőtt azért van szükség(e), hogy a ráépített „maximák”, azaz a cselekvésirányító elvek, s még később, az ezekre épített valóban „szabad”, mert a személyiséget szem előtt tartó, tehát kizárólagosan „emberi” viszonyokat kialakító, s ezért kizárólag csak a szabadság szabályai és elvei alapján létrehozható jogi, majd etikai szabályozások (amelyek rigorózus megkülönböztetése Kant egyik specifikuma) valódi alapokra épülhessenek.

Olyan elemek ezek, amelyek köztes helyzetben helyezkednek el. Bizonyos helyzetekben olyan jogokkal rendelkeznek a szülők, mintha a gyerek a tulajdonuk lenne (visszahozhatóak a szülői házba), mindez azonban mégsem általánosítható tárgyi vagy dologi joggá (mert a gyermek például nem idegeníthető el vagy ruházható át másra).[5]

Az új társadalmi problémák felé forduló korai társadalomtudomány és az ugyanezekhez forduló filozófia egymást átható gazdag kettős jelenségei koncepciók egy majdhogynem végeláthatatlan sorában jelennek meg, melyekre, mint hatalmas halmazra, e helyütt csak szórványos utalásokat tehetünk. Ilyenek Lewis Henry Morgan eszmefuttatásai már a tizenkilencedik század második felében a monogámia jövőjéről (elsősorban a vele szemben támasztott igények növekedésére vonatkoztatva), Bornemann önálló kutatásokra felépített hiperkritikus elemzései a patriarchátusról, vagy éppen Marx, Engels, sőt Lenin (és még egy sor szocialista permanens család-kritikájáról, amelyeket olyan mű egészít ki, mint a maga korában korszakfordító A nő és a szocializmus August Bebeltől). a Ha  Ha napjaink szélsőségesen erős feminizmusára pillantunk, erkölcsi érzékünk tiltakozik az ellen, hogy korunk ph.d.-fokozattal rendelkező gondolkodói gyakorlatilag semmiféle figyelemre nem méltatják a szocialista mozgalom évszázados küzdelmét a nők elismeréséért, miközben természetesen a szocialista feminizmus sem nélkülözte a propaganda és helyenként a populizmus elemeit ebben a harcban.    

Az új társadalmi problémák felé forduló korai társadalomtudomány és az ugyanezekhez forduló filozófia egymást átható gazdag kettős jelenségei közül külön figyelem illeti meg Friedrich Nietzschét.[6] Nietzsche filozófiai perspektivizmusa önmagában nem lehet tárgya e gondolatmenetnek, annyi azonban közvetlenül belátható, hogy éppen ez a filozófiai módszer az, amelyben a legproblémátlanabbul egyesülhet a filozófiai szerepet öltő korai társadalomtudomány és a társadalomtudományok megalapozásának szerepét vállaló filozófia (mindazzal együtt, hogy éppen ennek a perspektivizmusnak a következménye az, hogy Nietzsche szinte sohasem érdekelt egy probléma értekező kifejtésében, miközben a probléma megnevezése, a leírásában rejlő kategorizáció az adott probléma lehetséges elméletének alapjaival egyenlő).x

Jellemző a tudomány belső kommunikációjára, hogy Nietzschét szinte senki sem tartja a család (és a nemzedékek) filozófusának, jóllehet legalább olyan joggal lehetne annak tartani, mint mondjuk egy új etika körvonalazójának. Ennek egyik okát határozottan abban pillantjuk meg, hogy fő művének, az Emberi – nagyon is emberinek a családdal foglalkozó hetedik fejezetében nem szerepel a család fogalma (Asszony és gyerek, azaz „Weib und Kind”).

Hosszan kellene értelmeznünk, milyen hatalmas kreatív energiákat szabadít fel Nietzsche ebben az esetben is azzal, hogy megújítja, megfiatalítja a probléma megközelítését a család unos-untalan ismételgetett fogalmának már nyelvi lecserélésével is. E fejezetet természetesen a lehető legrövidebben és csak annyiban ismertetjük, amennyiben ezt ez a gondolatmenet megkívánja. Az kivételes mű összefüggésében, egyenesen eddig fel nem ismert architektóniájában kiemelkedő jelentőségű ez a fejezet. A kilenc, gondosan megválasztott alapfejezet egy teljes új filozófia alapvetése, hogy ebben a nagy építményben a „család” nem az univerzális és ökumenikus megújulás, hanem a társadalomontológia, az „emberi természet”, a mindennapiság ballasztjának térfelén van, szövegösszefüggése az örök „ember” állandó gyarló evilágisága, az egykori kifejezéssel szólva a korrekt „partikularitás”.

A nagy filozófia felől szemlélve ez a maga egészen kiemelkedő, egyedi szerkezet, hiszen az első négy fejezet megfoghatóan tartalmazza az új értékeken alapuló, egyáltalán nem utópikus jövőt, miközben az utolsó négy fejezet a létező társadalom létező társadalomontológiájának teljes realitását állítja oda ellenpontul, mintegy a filozófia becsületesség, a saját maga (és Kant) által tételesen is megfogalmazott „intellektuális tisztesség” nevében egy gondolati egység részeiként tünteti fel a jelenben élő lehetséges jövőt és a létező társadalomontológiai fogságát a maga mindennapiságában (amit mások mellett a „Weib” és „Kind” szuggesztív jelenléte is jellemez).

Nietzsche ebben a nagyobb (gyakorlatilag a lehető legnagyobb) összefüggésben vezet be a család interperszonális viszonyainak, „elemtaná”-nak igen konkrét elemzésébe. A nem sokkal későbbi és mindig rá támaszkodó Simmellel rokonítja a parttalan relativitásban, mint természetes alaphelyzetben való elmélyedés, ami miatt a viszonyok állandó és apró változásai, a nő és a monogámia jövője is fontos fókusza lesz[7] – ez az összefüggés egyébként kiválóan mutatja azt is, mennyire elősegíti a jövő iránti érzékenység kibontakozását a korai társadalomtudományok valóságos pozitív tudásával (azaz nem a tudatlanság tudományelméleti cimkékkel való lefedésével) való kitöltésének képessége.

Az előfutár Kanttal Nietzschét a fundamentális viszonyok alapzatának keresése köti össze, azzal a különbséggel, hogy nem kizárólag a valódi fundamentumok érdeklik, de a család mindennapos létformáinak a fundamentális kérdései is (a „hétköznapok” említése egyenesen hiányzik a fejezet címéből, s ezt az Emberi, nagyon is emberi fejezeteinek kidolgozott architektóniája kielégítően bizonyíthatja is).

Nietzsche interperszonális elemzése nem lesz szubjektív (szemben egy „objektív”-nek elképzelt általános család-fogalommal), csak másképpen lesz objektív. Bevezet a család interperszonális valóságába, ami mindenütt másképp realizálódik (Tolsztoj híres hasonlata szerint), de az a „mindenütt” azután milliószámra ismétlődik.

Nietzsche hatalmas eredménye az, hogy ki tudja alakítani a családi lét sajátos egzisztencialitását. Ennek nemcsak abban áll a jelentősége, hogy létrehozza azt az egzisztenciális létformát, ami nem azonos a későbbi egzisztenciálfilozófia egzisztencialitásához (hiszen annak tipológiailag az a kiinduló feltétele, hogy az egzisztenciát a maga összes determinációjából kiemelve kutassa, s ilyen determináció lenne ebből a szempontból a család („asszony és gyerek”) is. Ennek az egzisztenciális dimenziónak éppen tanulmányunk szempontjából legnagyobb jelentősége az, hogy hiátus nélküli átmenetet hoz létre a generációs problematika kvalitatív, léttörténeti dimenzióhoz, hiszen a család és a generációk közös metszeteinek vizsgálata elsődleges célunk. Ez a vizsgálat nem szubjektív, sőt, a maga általános érvényűségét sem veszti el, egzisztenciális, de nem abban a tiszta, determinálatlan formában, amelyben az egzisztencia egyáltalán érdekes lesz a tiszta filozófiai vizsgálat számára. Ez önálló egzisztenciális dimenzió, érintkezik a művészetek és a mindennapi tudat számos megközelítésével, amíg, mint filozófia, igen kivételesnek számít. 

Megfogalmazza, hogy az egzisztenciális és sorsproblémák nagyobb általános struktúrákon belül jönnek létre, e kapcsolat a család közvetítésével talán egyenesen forradalmi is lehet, hiszen eddig annyira eltérő szövegösszefüggésekben kezeltük ezeket a szinteket.

Az egzisztenciális problematika csak mint kivétel, deviancia, baleset vagy szerencsés fordulat jelenik meg az általános szemléletben, az egzisztenciális szemlélet pedig csak szokásos és különösebb magyarázatra egyáltalán nem is szoruló keretnek tekinti az általánost. Nietzsche a társadalmi lét konkrét mindennapiságában újratermelődő egzisztencialitást vizsgálja és veszi kiindulópontnak (ami ugyan nem teszi ki teljes filozófiáját, de fontos része átértékelő stratégiájának), ezért is volt sikertelen az a törekvés, hogy időről-időre egzisztencialista filozófusnak tekintsék. Ez egyszerre triviális és egyszerre forradalmi, elsősorban azért, mert a filozófia és a tudománytörténeti fejlődésének esetlegességei miatt ez a valóságréteg volt a legismeretlenebb.

Kant szofisztikált jog- és erkölcstana, mint láttuk, számos igen érdekes szempontot nyújt. Ilyenek a legalitás és a moralitás kettőssége, a természeti és a teleológiai determináció eltérése (szabadság), a birtoklás és szabadság kérdése, az erkölcsi törvény és az érzékiség kettőssége (ami az erkölcsük metafizikájának és a morális antropológiának a kettősségében kerül kifejeződésre).

Georg Simmel, s ezt is érzékeltettük, sok kvalitatív érzékenységet mutató sokirányú szociológiája egy sor érdekes szempontot vetett fel a család kutatásában és értelmezésében is. E közelítések tudományos és módszertani identitása szinte örömmel merült el a családi viszonyoknak nemcsak általában a gazdagságában, de mértéktelen, szinte parttalan relativitásában is, ami az egyes korszakok, kultúrák, társadalmi rétegek eltérő családi viszonyait illeti. A megfelelő távlatból szemlélve Simmel itt is Nietzsche perspektivista filozófiai kreativitásának szociológiai kidolgozását vállalja magára (jól szemléltetheti ezt az Emberi nagyon is emberi VII. fejezetének számos átmenete Simmel gondolataihoz). Amíg Nietzsche az egész fejezetnek a „Weib und Kind” címet adja, Simmel ezt az alapviszonyt (a monogámián belül) kettős szociológiai perspektívában kívánja felmutatni: e kettős konstitúcióban a család „kisszámú személy szocializáció”-ja, amely minden nagyobb csoporton belül végtelen számban ismétlődik, miközben nagyobb távlatba helyezve az életformák végtelen gazdagságát mutatja fel (ez majdnem teljesen megfelel Nietzsche ismertetett fejezete felfogásának, amelynek sajátos „egzisztencialitásá”-t e tanulmány más helyén részletesebben is elemezzük). A szociológiai funkció homogenitása a szélesebb távlat végtelen változatgazdagságában termelődik újjá.

A közvetlen család-problematikától le- és elválasztott nemzedéki kérdéskör a klasszikus pozitívizmus, illetve az azt megelőző vagy az arra más módon emlékeztető jelentős filozófiában és korai társadalomtudományokban számos olyan elméletet hozott létre, amelyek igen bátran és egyben kreatívan vitték be a generáció problémáját a társadalomtudomány magyarázataiba.

Érdekes paradox nyílik fel itt, hiszen a nemzedékiség éppen olyan esetekben határozza meg valakinek a sorsát, amelyeknél a döntő meghatározó erő a legnagyobb mértékben „kívülről” van meghatározva, azaz majdnem kizárólagosan politika vagy történelmi okokat jelent. Ez az igaz paradoxon a nemzedéki sorsok paradoxona, hiszen a nemzedéki pozitív meghatározottsághoz képest a külső sorfordulat akár véletlennek is tekinthető. Ez valóban komoly összefüggés, hiszen nem az válik a nemzedéki sors meghatározottságának okává, ami a nemzedékben, akár a nemzedék entelechiájában van bennefoglalva, hanem éppen az, ami minden belső meghatározottságtól akár érdemileg függetlenül is, külsődlegesen határozza meg egy-egy nemzedék sorsát (még egyszerűbben kifejezve: ez a sors független is lehet attól, amit a nemzedék a maga helyzetéből eredendően kiindulva megfogalmazna).

A nemzedékek megjelenését a korai társadalomtudományokban Mannheim Károly ismert koncepciójának elemzésével folytatjuk [8], ezen belül, is elsősorban Wilhelm Pinder alapvetésével, amelyet sajátos kritikájával éppen Mannheim állított az érdeklődés középpontjába.[9]

Pinder a család jelenségkörét az egyidejűség és az egyidejűség hiányának egymás mellett, sőt, egymásban való élésében közelíti meg. A kronológiai idő egyidejűségében különböző nemzedékek élnek egymás mellett, amelyek éppen belső nemzedéki meghatározottságuknál fogva teljesen különböző, kvázi-bergsoniánus, belső idővilágot manifesztálnak. Ugyanaz a korszak tehát ezért az egyes nemzedékek számára nagyon is eltérő tartalmakat és projekciós felületeket hordozhat.

A nemzedékek belső meghatározottságát, belülről meghatározott céltételezéseit Pinder az entelechia szimbolikusan is klasszikus fogalmával jelöli.[10] Ez jól mutatja szellemfilozófiai indíttatását is, vagyis azt a modern társadalomtudományokban napjainkban már korántsem elterjedt kiindulópontot, amely akár egészen az antikvitás fogalomkészletéig is visszanyúlva értelmez aktuális társadalmi jelenségeket. Ez mindenképpen különlegesnek mondható fogalomhasználat, amelyre egyébként a generációs problematikával foglalkozó tanulmányában Mannheim Károly különösen is ráirányította a figyelmet. Mint felfogás, számos előnyös és nem kevés hátrányos következményt von maga után.

A módszertanilag és tudományelméletileg előnyös következmények egyike az, hogy az ezzel a fogalommal megragadott céltételezés teoretikus szempontból egyértelműen és hiánytalanul ragadja meg a jellemzett tárgyat. A különböző entelechiák egyidejűségének víziója szerves módon vezet tovább a nagyobb társadalmi összefüggések tágabb vizsgálatához is. E kiindulás egyik hátrányosnak nevezhető következménye például az, hogy bármilyen egyértelmű legyen is az így jellemzett nemzedékek képe, ez a fogalomkészlet mindenképpen csak nagy nehézségek árán operacionalizálható az újabb szociológia, pszichológia, társadalomlélektan vagy tudásszociológia összefüggéseiben, nehezen talál csak utat e területek felé, hiszen megoldhatatlannak látszó falak emelkednek az entelechia önmagában lényeglátóan absztrakt fogalmának az említett új tudományok fogalmiságába való transzformációja elé.

Olyan transzformáció tulajdonképpen nem is képzelhető el, amelyik végrehajtásával lehetséges lehetne az entelechia teljes fogalmának átváltása a modern tudomány egyes aktuális diszciplínáinak aktuális kritériumai szerint.

A modernség folyamatainak irányába nyitott filozófiai hagyomány és az immár befejezett módon bevezetett modern társadalomtudományok között elhelyezkedő Pinder, meglepő módon, mintha maga is tudomást vett volna már erről a helyzetről. Az egyes nemzedékek önálló indíttatásainak értelmezését összefoglaló entelechia - elképzelését egy ugyancsak hasonlóan átmeneti helyzetben lévő, ekkorra azonban már igen széles körben ismertté váló másik elmélet analógiájára építi fel. Ez az úgynevezett művészetakarás (Kunstwollen) elmélete, amely, elsősorban a szecesszió, másodsorban más, annál általánosabb művészeti stíluskezdemények és irányzatok jellemzésére mindenekelőtt Alois Rieglnél alakul ki.[11]

A művészetakarás elmélete az új művészi tudatosság specifikus sajátosságát hivatott leírni, amelyet igen látványosan például a szecesszió tendenciáiban figyelhetünk meg.

Az entelechia Pindernél, a teljesség kedvéért, természetesen nem minden szempontból feleltethető meg módszertanilag a művészetakarásnak, például azért sem, mert a nemzedékek összekapcsolásában az entelechia definíció szerint a maga létrejövetelében öntudatlan, eredő jellegű, s csak a valóságos cselekvésirányítás folyamatában válik sajátosan tudatos, „részlegesen” tudatos motivációvá, amíg a művészetakarás még abban az esetben is tudatos, ha természetesen a művésznek nem szükséges előzetesen fogalmi formába is ölteni azokat az irányokat és megoldásokat (az úgynevezett „művészi gondolatok”-at), amelyek alapján a művészetakarás megvalósításakor a mű valóban létre is jön.[12]

Ami azonban valóban és egyben relevánsan közös ebben a felfogásban, az éppen az a mozzanat, amely már Pinder számára is az igazi problémát jelentette. Ez nem más, mint annak a szakadéknak az áthidalása, ami egy filozófiai hagyományban pontosan, célirányosan és eredményesen működő fogalom és az azóta már kialakult, érett társadalomtudomány fogalmai között feszül. A művészetakarás azt a médiumot (közvetítést) jelenti, amely előzetes médiumként határozza meg a konkrét művészeti formát (anélkül, hogy a művésznek fogalmilag is számot kellene adnia a médium konkrét tulajdonságairól).

Ezért a művészetakarás ontológiai státusza igen érdekes és kivételes. Analitikusan feloldhatatlan, és ilyen feloldásra nem is lenne szükség, sőt, értelmetlen is lenne, hiszen a művészetakarásnak nem létezik önálló finalitása, amennyiben annak maradéktalanul a kész műben kell feloldódnia. Másrészt analitikusan nem is hozható maradéktalanul fogalmi formára, hiszen magában a művészben sem fogalmi formában létezik, s a teoretikus vagy az esztétika esetleges fogalmi leírásának nem lenne semmiféle kényszerítő értelmező ereje. A másik oldalon viszont nagyon is releváns, hogy a művészetakarás létezik. Például olyan diszkusszióban, amikor valaki kétségbe vonja a művészi alkotás sajátos természetű tudatosságát (amennyiben például a művészi alkotás meghaladhatatlan spontaneitását hangsúlyozza) vagy egy másik esetet alapul véve, amikor a művész számára valamely okból éppen az válik fontossá, hogy művészetakarása nem „ilyen”, hanem „olyan” jellegű (ami például a szecesszió vagy az úgynevezett programzene esetében nagyon is valóságos kérdés volt).

Amikor Pinder az entelechia alkalmazását a művészetakaráshoz hasonlítja, egyben arra is világos utalást tesz, hogy az entelechia is abban az értelemben jelent médiumot a nemzedék egyes tagjainak artikulációi számára, mint a művészetakarás az egyes művészek számára. Pinder ezzel a hivatkozással valóságos útmutatást nyújt az értelmezőnek, s ez a segítség érvényesülni engedi a nemzedéki entelechia eredeti irányultságát immár a modern társadalomtudományok berkein belül is.

Különleges tudományelméleti kérdést körvonalaz, hogy a Pinderre erőteljesen támaszkodó Mannheim Károly nem érti meg ennek az utalásnak jelentőségét. Ez annál is feltűnőbb, mert Mannheim életművének egészében feltűnnek olyan elemek, amelyek világosan tanúskodnak arról, hogy Mannheim más összefüggésekben általában megértette a művészetakarás elméleti lényegét. Értelmezésével ezért csak részlegesen segítette elő Pinder elméletének távlatos beépülését a család társadalomtudomány és elméleti kutatásába.

Mannheim ekkor két hibát is elkövet. Az egyik az, hogy a Rieglnél és bécsi művészettörténeti iskolánál kellő világossággal kifejtett művészetakarás-elméletet sikertelennek bizonyuló ideológiagyanúval a romantikus népszellem valamilyen aktuális, akár a még a politikába is átcsapó leszármazottjának tekinti. A második nagy hiba a művészetakarás spiritualizálása, hiszen a művészetakarás eredeti jelentése nem az alkotás valamilyen öntudatlan spirituális hátterének megjelenítése, de a művész tudatos és akarati munkavégzése maga, miközben a működő művészi akarat nem redukálható bizonyos konkrét tartalmak megvalósításának szándékára, viszont megjelenő médiumként világos ellentétet képez a művészi alkotást teljesen öntudatlan, ellenőrizetlen és megtervezetlen felfogásaival szemben.

 

A nemzedéki entelechia ilyen közös (nemzedéki) konceptualizáció, amelynek ebből a médiumból kiemelve ugyancsak nem nevezhetőek meg közvetlenül fogalmilag.

Az entelechiát és a művészetakarást tehát, helyesen, a közös médium jelleg foglalja egybe, ami valamilyen mértékben képes is a filozófia és a tudományos terminológia szakadékainak áthidalására. Minden nemzedék rendelkezik a maga saját entelechiájával, aminek médiumként szervező tevékenységeként egy-egy nemzedék sajátos minőségi egységet képes reprezentálni. A filozófiai definíció magától értetődően tartalmazza e fogalomnak a nemzedék életében gyökerező közös forrásait.[13]

Találó közelítés, hogy nem ezek a ténylegesen közös elemek konstituálják közvetlenül a nemzedéket, de az entelechián keresztül, közvetetten, ami ezen az úton is fel tudja venni a médium szerepét. Értékesebb állásfoglalásnak tartjuk ezt, mint például azt, ami a nemzedékeket közösen érő hatások és befolyások együttesére általánosságban hivatkozik. Az entelechiában foglalt belső cél a gondolatmenetben konkrét tartalmaiban is közel került a művészetakarás fogalmához, hiszen a belső célok megvalósulása is az akarás formájában történik.

A nemzedékek és a család problematikájának egymásba való áthatásai egyre differenciáltabb kérdések körvonalait villantják fel, amelyek egy diszciplinárisan egyelőre körvonalazatlan sorsanalízis irányába mutatnak. Max Frisch életrajzi drámája (Biografie – Ein Spiel, bemutató: 1968), amely a színházi dramaturgia eljárásává avatja azt a fikciót, hogy az élet egyes fordulatai újra- azaz visszajátszhatóak, a fontos döntések újra gondolhatóak és esetleg meg is változtathatóak, majdhogynem egy lehetséges tudományos logika körvonalait mutatja. Bizonyos történelmi helyzetekben a túlélő vagy akár a túlélők a művészi pillanat hősei, hiszen egy olyan egyértelműséggel teszi a történelmi folyamat a nemzedékek sorsának eltéréseit az esztétikai ábrázolás középpontjába. Érintkezik eddigi, teljességre nem törő példáinkkal, egyben mégis új dimenzió a hagyományos és új „átok” továbbélése a nemzedékek életében. Nem hisszük, hogy létezik olyan Kierkegaard-értelmezés, amely megengedhetné magának, hogy figyelmen kívül hagyja annak a családi történetnek a hatását, amely szerint a filozófus apja, szegény gyermekkorának kétségbeesésében szembe fordult az Istennel, hogy azután életének és családjának összes tragikus fordulatát ezzel az átokkal magyarázta.

Az önpusztítás vagy az öndestrukció számos forrásvidékre mehet vissza, mégis nyilvánvaló, hogy a család története több változatban is lehet alapja ilyen magatartásnak kevéssé bonyolult, illetve nagyon is szofisztikált változatai nőhetnek ki a család eltérő történeti gondolataiból.

Egyre másra kerülünk olyan alapvető egzisztenciális meghatározások forrásvidékeihez, amelyek megismerése, feldolgozása, a mezo-szintű tudományos munka mindennapjaiba való bekerülése immár megtörtént, a nélkül azonban hogy egy-egy ilyen sajátos problémának megszületett volna a maga nagy elmélete, abban az értelemben például, ahogy Freud elmélete vagy Jung elmélete (például az anima-animus-problémáról) már magas elméletben is megszületett. Nem véletlen, hogy az érzékeny érdeklődésű szépirodalom mellett a filozófia jut el legtöbbször oda, hogy szinte végleges formában megfogalmazzon egy-egy ilyen problémát. Ilyennek tekintjük például, minden különösebb kiemelési szándék nélkül, Nietzsche számos remek megfigyelését, mint amilyen például (Emberi, nagyon is emberi, § 382): „Az embernek nincs jó apja, szereznie kell egyet.”

Nyilvánvaló, hogy a családnak a nemzedékekben, és a nemzedékeknek a családhoz való kutatási integrálódása egy olyan új típusú sors-analízis lehetőségét körvonalazzák, amely annyiban megőrzi az eddig sors-analízisként ismert felfogások sajátosságait, hogy akár szélsőségese individuális ideális típusok megalkotásához is eljuthasson, miközben a család és a nemzedékek általánosságánál fogva lehetővé teszi, hogy a hétköznapi életből, az eddigi szépirodalomból, vagy az eddigi pszichológiai megfigyelésekből következően egyre több ilyen jelenség váljon egyetemesen elfogadott ideális típussá.

A nemzedéki sors fogalmának tehát közvetlenül nincs meghatározó jelensége a család problematika egyes oldalaira vonatkozóan, mindazonáltal, ha akár egyetlen ilyen nemzedéki fordulat nagyon erős, elkerülhetetlen, hogy valamelyik érintett nemzedék sorsa ne hasson meghatározóan a későbbiekben a család történetére általában.

A másik oldalról nézve a nemzedéki entelechia nemcsak módszertanilag hatalmas eredmény (az alkalmazás előbb említett korlátaival együtt), de a valóságos társadalom, a valóságos történelem, a valóságos családok értelmezésének egyik legeredményesebb heurisztikus gondolata is. Olyannyira az, hogy szinte a történelmet sem értenénk meg nemzedéki entelechia nélkül, azaz elgondolkodhatnánk akár azon is, vajon hogyan alakulhatott volna másképpen a világtörténelem, hogyha nem működött volna benne nemzedéki entelechia.

Célszerű megkülönböztetni a generációs egymásután és a család-problematika közös metszetei közül a kvantitatív és a kvalitatív jelenségeket. Miközben várakozásaink főképpen arra irányulnak, hogy a generációs létezés és a család keresztmetszete elsősorban kvalitatív jelenségek nagy sorában fog megnyilvánulni- e tanulmány szövegösszefüggéseit elsősorban Nietzsche perspektivizmusára alapozzuk, hiszen, ahogy az imént kifejtettük, Nietzsche a család egzisztenciális dimenzióinak egy olyan változatát dolgozta ki, amelyik egyrészt világosan elválik a filozófiai egzisztencializmustól, másrészt ugyanolyan világossággal elválik attól a „pszichologizmus”-tól is, amelyik az élettörténet lényeges tendenciáit esetlegesnek, illetve kontingensnek tekintené.

Minden kvalitatív elvárásunk mellett is ki kell jelölnünk tehát azt a kört, amelyben a a nemzedékiség és a család közös metszete kvantitatívan értelmezhető jelenségeket eredményez. Az ilyen jelenségek is bizonyos szerkezetekben helyezkednek el.

Az egyik ilyen tendencia bonyolult és finom társadalmi változásokkal függ össze, hol a „kis”, atomizált család kibontakozása gyorsul fel ugyanis a régebbi vagy újabb nagycsaládok rovására, hol pedig megfordítva: a már majdnem végérvényesen a kiscsalád irányában fejlődött társadalomban megfordul a tendencia, új stílusban és hangszerelésben, új rítusokat kreálva, nem egyszer már a tömegkultúra és a médiumok stiláris elemeire is támaszkodva létrejönnek új nagycsaládok. Magyarországon például a nyolcvanas években indult meg ez a tendencia, ennek jelentőségét nem tudjuk eléggé méltányolni, miközben egy ilyen átalakulás eddigi értelmezései messze elmaradnak a lehetséges szükségletek mögött. Mindenesetre ez az új nagycsalád számos vonatkozásban egyenesen meghatározó szerepet játszott a rendszerváltás utáni Magyarország történetében, miközben az egyénre vonatkoztatott kvantitatív jelentősége is vitán felül áll.

Egészen más jelenség, s csak a teljesség kedvéért kerülhet említésre, amikor elsősorban a történettudományban terjedni kezd a család egy vertikális-diachrón fogalma, amely a család és a nemzedékek meghatározott és egyben egyértelműen kvantitatív megközelítéseit írja elő. Ennek az érdeklődésnek a gyökerei egyértelműek, hiszen itt a törzsi-nemzetségi családfogalom értelmezésére történik kísérlet, amely érdemileg kívül esik érdeklődésünk határain.

Nagy forradalmak és az egész társadalomra kiterjedő átalakulások hoznak olyan helyzetekbe nemzedékeket, hogy a család megváltozott helyzete érdemileg azonos hatásokat váltson ki egy nemzedék érdemileg minden tagjában. Az üldözési törvények, a numerus claususok, a „származási” kategóriák és az ehhez hasonló kritériumokhoz kötött kirekesztési formák talán a legtisztább esetei hozzák meghatározott nemzedékek tagjait olyan élethelyzetekbe, amelyek kvantitatívan feldolgozandó sokaságot jelentenek.

 

Ezzel a kitérővel visszatérhetünk a generációk és a család kereszteződési pontjainak kvalitatív vizsgálatához. Tanulmányunknak ez a része konkrét típusokat jelenít meg, anélkül, természetesen, hogy teljes tipológiát adhatna. Ezért aktuális célja egy olyanfajta „sorselemzés” lehetőségének bevezetése, amelyik fokozódó egzaktsággal lesz képes kiépíteni a család-problematikában benne élő, azt a legtöbb esetben meg is határozó nemzedéki sors-tipológiát, amely ha soha nem is lesz alkalmas önmagában, azaz önálló magyarázó elvként elméletté válni, de amelynek figyelmen kívül hagyása adott esetben döntő hiányossága lehet a társadalom elméleti értelmezésének.

A nemzedéki sors iránti első modern érdeklődés a tizenkilencedik század végének, huszadik század elejének átfogó családregény-divatja volt, amely egyenesen önálló irodalmi műfajjá kristályosodott ki (és amely azóta sem tűnt el egészen a szépirodalomból, hiszen új és új formákban állandóan újra születik, nem is beszélve az új médiumok állandó újrafogalmazásairól, vagy egyenesen az új médiumok új családtörténeti vállalkozásairól, vagy az olyan Keresztapa-típusú produkciókról, amelyeket már nem is érzékelünk az eredeti módon hagyományos családregénynek).

A családregény figyelme a nagy korszakban (kb. 1880–1930) közvetlenül ugyanarra összpontosult, amire tanulmányunk: a nemzedékiség konkrét meghatározottságai és a család ugyancsak konkrét meghatározottságai az egyén számára ugyancsak egzisztenciális meghatározottságok konkrét szövedékét teremtették meg, sors-alkotó erővel. Mindezt az egyén filozófiai szabadságának érvényben tartásának szellemében nem neveznénk végérvényesnek, meghaladhatatlan determinációnak, de sorsnak annyiban igen, ha most a sorsot sem definiálnánk meghaladhatatlan definíciónak. Érdekes szemléleti különbség azonban a klasszikus családregény és e gondolatok szemléletmódja között, hogy ugyanazt az anyagot a családregény végül is mégis a család (pl. emelkedés, hanyatlás), e gondolatmenet pedig az egyén szemszögéből ábrázolja.

Az elkövetkezőkben az egyes típusokat nemcsak önmagukban tartjuk nagyon fontosnak, de a két szféra (nemzedékiség – család) konkrét találkozását hatalmas sors-determinációnak is tekintjük, majdhogynem aktuálisan igazi végzetnek, amelynek legtöbbször (bár nem mindig) tragikus pályáiról az egyén vagy a szerencsés véletlen, vagy a szabadságra irányuló hatalmas egyéni erőfeszítés segítségével képes csak kitörni. Ez egyébként éppen az egzisztenciális helyzetnek az az absztrakciója, amit Nietzschénél láthattunk (az egzisztenciális filozófia és a pszichologizálás között).

A nemzedéki sors szinte természeti erőnek ható alapesetei az örökölt betegség, az örökölt kivételes tehetség (hátha még kiművelése is családi keretek között történik, mint például Mozart esetében), bizonyos értelemben az örökölt kivételes vagyon, vagy a származás más kivételes erényei (a „királyi fenség” determináló ereje).

Egy másik kereszteződési pont a nemzedékiség és a család között a nemzedéki lázadás, ennek érdekes vonása, hogy ezt a visszatérő kivételes állapotot, a maga hatalmas egyéni és közösségi megrázkódtatásaival együtt a társadalmi közfelfogás mára már egyrészt teljes elméleti és gyakorlati magyarázatban részesítette. Freud segítségével először teljesen szalonképessé tette az ödipális lázadás minden formáját, és a gyermek érdekében mindig a lázadó félnek ad igazat, később ugyanez történt szociológiailag is, hallgatólagos jogként integrálta is a nemzedéki lázadás minden olyan formáját, ami nem irányult éppen a fennálló establishment aktuális hatalma ellen. Ezzel látszólag a szélesen értelmezett klasszikus represszív tolerancia jegyében mintha be is fogadta volna ezeket a programozott kihívásokat. Azonban éppen ezen a ponton, a látszólagos fellélegzés pillanatában érte a modern társadalmat egy újabb végzetes kihívás - a már szalonképessé tett nemzedéki lázadás az új manipuláció végtelen terepévé vált. A társadalom által már befogadott nemzedéki lázadás a fiatalkorúakat (mára már a gyerekekkel bezárólag) tökéletesen kiszolgáltatta a piacnak és a tömegkultúrának, s nekik már régen nemcsak mindenféle értelmetlen árukat lehetett eladni (klasszikus példa a filmgyári ötletelések során kitalált gördeszka), de életforma- és viselkedésmodelleket, amelyek hatalmas diadalmenetekben terjedtek egyre tovább. Az egyik lehetséges tragédiát tehát a másik (inkább biztos, mint lehetséges tragédia) váltotta fel.

A nemzedéki sorsok következő lényeges típusa az „őskereső”, aki utólag tudja meg, hogy nem ahhoz a családhoz tartozik, amelyhez addig gondolta (a számolatlan példa közül említsük meg ennek egy változatát, aki a megtalált identitás után értesül arról, hogy ő mégis őskereső – ilyen volt Esterházy). Ilyen a „vezeklő” (klasszikus változat Abuladze filmje). Ilyen az „igazságtévő” („bosszúálló”), aki tevőlegesen állítja helyre a család sorsának megsértett igazságát (nem véletlen, hogy ez a mítoszoktól kezdve a romantikán át a mai tömegkultúráig az egyik statisztikailag is leggyakoribb példa), a vérbosszú például egészen a legújabb időkig egyenesen az egyik legfontosabb társadalmi intézmény volt (s bizonyosak lehetünk abban, hogy a neoliberalizmus felszíne alatt is sok társadalomban él napjainkban is). Ilyen továbbá az „őrző”, aki a család hagyományának őrzését választja életcélnak. Ilyen a család sorsáért vállalt áldozat (klasszikus változat a Kőszívű emberi fiainak dilemmája, de ilyen az a tény is, hogy számos francia ellenálló harcolt azért, hogy a megkezdett kollaboráció után a család neve tiszta maradjon). Ilyen a „menekülő”, aki tudatosan elvágja a családjához fűződő szálakat, eltűnik, nevet változtat, anonimizálja önmagát (e típus változatai közül érdekes, aki ugyanezt teszi, de más motiváció alapján, ő azt szignalizálja, hogy bár elvileg egyetért a családdal, nem akar részesülni azokból a társadalmi előnyökből, amelyekkel a családhoz tartozás révén a jelenben is részesedhetne). Ilyen a „megbélyegzett” egyén, akit egész életében végigkísér a család egykori megbélyegzésének (és azt megalapozó eseményeknek az) emléke. Ilyen a „megdicsőült”, aki az előző nemzedék képviselőjének végleges rögzült dicsőségét egyenesen folytatja.

Új típust teremtett a szellemi, pszichikai tartalmak túlélésének dimenziója, elsősorban a pszichoanalízis közvetítésével (klasszikus példa: „második nemzedéki túlélő”). S végül felhívjuk a figyelmet a hetvenes évektől kezdetben Indiában és Pakisztánban fellépő jelenségre, ahol a gyermekek örökölték demokratikus és fél-demokratikus államok politikai vezetőjének szerepét, egészen addig, amíg az utóbbi évtizedekben a világ elé mintaként állított amerikai demokráciában is családi dinasztiák uralkodnak (erre csak azt mondhatjuk, igazán nyitott és kreatív lehet ez a demokrácia, hogy ez senkinek nem tűnik fel). 

S léteznek egészen különleges virtuális nemzedéki sorsok, vagy más határesetek is. Ilyen például, amikor időlegesen fellép a fiatal nemzedékben az idősebb nemzedék tapasztalatára való igény, amikor például valamilyen vitális motiváció a szülő tapasztalatának nem ismeretét egyenesen hiánynak érzi (pl. a háborús tapasztalat). Ismét rendelkezünk a nagy művészet termésében ennek ideáltipikus dokumentumával.

József Attila költészetének egyik legnagyobb ereje általában is az egzisztenciális szférának az a felmutatása, ami Nietzschére emlékeztetően a klasszikus egzisztencializmus és a kontingens pszichologizálás között helyezkedik el. A Dunánálban hatalmas kompozícióban azonosítja saját, individuális entelechiáját családi helyzetével és a család nemzedéki sorsával és határozza meg saját létének értelmét a családi entelechia tudatos folytatásában.

 

Irodalom

 

Aristotles

1907 De Anima. University Press, Cambridge.

Barna Gábor – Kiss Endre (szerk.), Gyöngyössy Orsolya közrem.

2014 A család egykor és ma. Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 43. A vallási kultúrakutatás könyvei 11. SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológia Tanszék – OR-ZSE Kaufmann Dávid Zsidó Kultúratudományi Kutatócsoport. Szeged–Budapest.

Barna Gábor – Kiss Endre (szerk.), Pintér Zsófia – Terendi Viktória közrem.

2016 A házasság és a család. Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 55. A vallási kultúrakutatás könyvei 27. SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológia Tanszék – MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport – OR-ZSE Kaufmann Dávid Zsidó Kultúratudományi Kutatócsoport. Szeged–Budapest.

Kant, Immanuel

1991 Die Metaphysik der Sitten, Erster Teil. Metaphysische Anfangsgründe der Rechtslehre. Suhrkamp, Frankfurt.

Kiss Endre

1984 Szecesszió egykor és ma. Kossuth Kiadó, Budapest.

2005a Kritikai pozitivizmus és életreform között. Friedrich Nietzsche filozófiája. Gondolat, Budapest.x

2005b Fate-Generations and Generation Fates: Writers of Jewish Origin in Modern Hungarian Culture. The European Legacy, Vol.10, No 7. 717–723.

2014 Szélsőséges relativitás, parttalan komplexitás (Elméleti meggondolások a családról). In: Barna Gábor – Kiss Endre (szerk.), Gyöngyössy Orsolya közrem.: A család egykor és ma. Szegedi vallási néprajzi könyvtár 43. A vallási kultúrakutatás könyvei 11. SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológia Tanszék – OR-ZSE Kaufmann Dávid Zsidó Kultúratudományi Kutatócsoport. Szeged–Budapest. 81–89.

Lichtmann Tamás

1999 Angezogen und abgestossen. Juden in der ungarischen Literatur. Herausgegeben von Tamás Lichtmann. Frankfurt am Main – Berlin – Bern – Bruxelles – New York – Wien.

Nietzsche, Friedrich

2008 Emberi, nagyon is emberi. Ford. Horváth Géza. Osiris Kiadó, Budapest.

Pinder, Wilhelm

1926 Kunstgeschichte nach Generationen. Zwischen Philosophie und Kunst. Johann Volkelt zum 100. Lehrsemester dargebracht. Leipzig.

Riegl, Aloisx

1903 Der moderne Denkmalkultus, sein Wesen, seine Entstehung. Wien.

Török Petra (szerk.)

1997 A határ és határolt. Töprengések a magyar-zsidó irodalom létformáiról. Országos Rabbiképző Intézet – Yahalom Zsidó Művelődéstörténeti Kutatócsoport, Budapest.

 

Internetes források

Mannheim, Karl

1928 Das Problem der Generationen. In: Kölner Vierteljahrshefte für Soziologie 7. 157–185., 300–330.

http://1000dok.digitale-sammlungen.de/dok_0100_gen.pdf

Letöltés dátuma: 2017. október 20.

Simmel8, Georg

1896 Zur Soziologie der Familie. Vossische Zeitung (Berlin), Sonntagsbeilagen Nr. 26–27., 1896. június 30. és július 7.

http://socio.ch/sim/verschiedenes/1895/familie.htm

Letöltés dátuma: 2017. december 11.