Kiss Endre
Franz Kafka nyilvános pere Josef St. ellen
Egy kifejezés meghódítja a létező szocializmus világát
2022.09.25
Franz Kafka életműve kivételesen alkalmasnak bizonyult arra,
hogy segítségével a valóságosan létező szocializmus
életvilágát egyképpen lehessen értelmezni és megérteni.
A történelmi ténye nagy sora mutatta, hogy nyelve, helyzetei
és atmoszférája képessé tették az olvasót arra, hogy az
előttük álló helyzeteket felismerjék, azonosítsák, sőt,
egyre újra fel is ismerjék azokat.[1]
Mert "kafkai" volt, ha valakinek igazolnia kellett,
hogy egy ideig nem látogatta az egyetemet (próbáljuk elképzelni, hogy lehet
igazolni, hogy valamit nem csinálunk). Éppúgy nehézségek nélkül lehetett Kafkát
újra felismerni abban az egy egész délutánt betöltő jelenetben, amelyben egy
irodalomtudományi folyóirat jövendő főszerkesztője a tervező grafikussal szemben
ülve újra meg újra, órákon keresztül utasítja vissza a lap levélborítékának
tervezett fejléceit, egészen addig, amíg a "designer" egy ihletett pillanatban
önmagától nem ismeri fel, hogy a tudományos folyóirat
borítékának fejlécében az orosz nyelvnek is helyet kell
kapnia.
Kafka állandó újrafelismerhetősége a létező szocializmus
rendszerében azonban nem csak punktuális egyes részletekben
vagy egyes szinguláris jelenetekben manifesztálódott. Úgy
tűnik, az átfogó, az általános és az egészjellegű még
fontosabb volt. Mindenki ugyanis a rendszer egészében is élt
és saját élettörténetének ritmusában kellett felismernie
annak hierarchikus egész-jellegét, azt a módot, ahogyan az
őt körülvevő dolgok összefüggtek egymással. A kafkai elem
pontosan az volt (és pontosan kafkai is), hogy mindenki
ebben az egészben élt, amelynek törvényeit a maga
sebességében felismerte és ez a megismerési folyamat
állandóan foglalkoztatott is mindenkit. A világ
alapmeghatározásaihoz hasonlított azonban az is, hogy
egészében ne lehessen átlátni ennek az egésznek a
törvényeit. Ebből az az alaphelyzet következett, hogy
mindenki mintegy automatikusan a Kafka-protagonisták
szerepében találta magát, élt egy egészben, amelynek
állandóan keresnie kellett a valódi törvényszerűségeit.[2]
A látható világ mögötti valóságosan funkcionáló
összefüggések keresésének mindennapi tevékenysége egyáltalán
nem eredendően intellektuális vagy akár az értelmiségre
kirótt feladat volt. Oly mértékben összenőtt az a
társadalomban való létezéssel, hogy az már az egyének
identitásának részévé vált. Emberi kapcsolat, barátság vagy
szerelem nem lehetett független ettől, akár ez Joseph K.
esetében olyan félelmetesen megtörtént. A barátság vagy
szerelem segített e keresésben, vagy akadályozott, tudatosan
vagy öntudatlanul segített egy-egy részlet megértésében vagy
még homályosabbá tett mindent.
[3]
Ez azt jelenti, hogy a világ ilyetén, kafkai "megismerése"
az egyénre váró legfontosabb életfeladatok egyike volt,
bőségesen rendelkezve intellektuális, politikai s nem
utolsósorban etikai dimenziókkal. Éppen ez a kafkai
megközelítés segíthet egyénként a létező szocializmus
társadalomlélektanának megalapozásában. A világ megismerése
a lelki egészség egyik legfontosabb feltétele. A világ, egy
láthatatlan világ kafkai jellegű megismerése alapvető
feltétel a létező szocializmus világában való helytállásban,
de azt semmiképpen sem lehetne mondani, hogy a láthatatlan
világnak a láthatóval párhuzamosan végbemenő sikeres
megismerése lelki egészséghez vezetne. Egy, a nagy
rendszerben folytatott létezés elválaszthatatlanul fonódott
össze az ugyanabban rendszerben, ugyanarra a rendszerre
irányuló fundamentális megismerési folyamattal. Az
egzisztenciának és a láthatatlan összefüggések megismerő
keresésének ez az összefonódása erőteljes szerkezeti és
lényegi azonosságot teremtett Kafka és a létező szocializmus
világa között.[4]
Ez a sajátos keresés nem virtuálisan létező tárgyakra és
erőközpontokra irányult, de olyan tárgyiasságokra, akiknek
létét és erejét a mindennapok nagy és kis tényezői
szakadatlanul bizonyította
[5]
Az élet és a titkok összefüggését feltáró hermeneutikai
processzus azonossá válnak egymással, a társadalmi,
intellektuális és emocionális életfolyamatok hermeneutikussá
válnak,[6]
amíg a hermeneutikai folyamatok mind szociális, mint
antropológiai értelemben vitálissá váltak.
Az élet és a hermeneutika ilyetén összenövésében azonban
mindkét terület megőrzi a maga sajátosságait. A kettő
közötti feszültségek a Kafka-művek váratlan fordulatainak
megalapozásában irodalmilag is termékennyé válnak. Az élet
ily módon az egész megismerésére irányuló bonyolult
hermeneutikus folyamatok formájában halad előre, ezek alá
rendelődik a szerelem, a barátság és az élet minden más
dimenziója. Ilyen előzmények után már minden, csak nem
véletlen, hogy egy olyan létező szocializmus, ami átlátható,
már nem reális szocializmus többé.
Ebben az értelemben Michail Gorbacsov peresztrojkája
ugyancsak Kafka életművének egyik beigazolódása, talán még
inkább az a "glasznoszty" jelszava, amelynek szinte
közvetlen kafka-i szemantikája is létezik, hiszen Kafka
világában mind stratégia, mind poétikai értelemben semmi sem
transzparens.
Kafka aktualitása a létező szocializmusban azonban még a
viszonyokhoz mért adekvát mivoltának csodaszerűségében sem
merült ki. A kafkai a kafkaiban azzal vált teljessé,
hogy a létező szocializmus egyik leglényegesebb szellemi
szabadságharca éppen Kafka nevében, sőt, nevéért folyt .
Kafkának ez a második pere már nem egy bizonyos Josef K., de
egy bizonyos Josef St. ellen folyt. A létező szocializmust,
de különösen a sztálinizmust szemlélve sokan gondolták úgy,
hogy ebben a keretben a szocialista realizmus inkább még a
"normális", mint a "nem-normális" jelenségek közé tartozik.
Távolabbról szemlélve a realista írásmód nem áll messze a
feltételezett politikai céloktól, de az ugyancsak
feltételezett olvasói elvárásoktól sem, mint a hogy ebben a
közelebbről meg nem határozott távoli perspektívában egy
ugyancsak távolról és mások nevében elképzelt reális
szocializmusban egy ilyen esztétika majdhogynem belül is
létezhetett a legitimitás határain. Amit egy ilyen jóindulatú-naív szemlélet még majdhogynem pozitívnak
is látott egy egyébként diktatúraként elképzelt társadalmi
berendezkedésben, az éppen a "realista" jelzővel függött
össze. A létező szocialista társadalom diktatórikus
berendezkedése (és a nem kevesek által felismert állandó "voluntarizmus") összefüggésében a
"realista" jelző
majdhogynem a szabadsággal hangzott egyenlőnek. E jóhiszemű
és ajánlatos módon távoli szemlélő szemében a szocialista
realizmus ha nem is rokonszenves, de legalábbis az érthető
jelenségek közé sorolódhatott azért is, mert az irodalmi
követelményrendszer minden látható módon a marxizmus
klasszikusainak irodalommal foglalkozó írásaira
támaszkodott, ami önmagában ugyancsak nem tűnt a legdeviánsabb magatartásnak. A normalitás látszatát húzta
alá a megkövetelt munkás- és paraszt tematika is, ha ennek
esztétikai értelme nem is nagyon lehetett, közpolitikai
szempontból nem látszhatott kirívóan önkényesnek vagy
irracionálisnak (munkás- és paraszt-államnak munkás- és
paraszt irodalmi tematika).
A szocialista realizmus, benne a Kafka-problematika és a
Kafka-vitákat megelőző realizmus-viták (bennük az ugyancsak
rendkívül tanulságos Déry-vita) hamar elhagyja azonban a
viszonylagos normalitásnak ezt a problématörténeti
kikötőjét, ha kiderül, sem Marx és Engels,[7]
sem az őket követő nagy ideológiai és szocializációs
apparátus, a II. Internacionálé[8]
nem alapoz meg egy bármilyen tág realista doktrínát, amint
hogy a munkás-paraszt állam és a munkás-paraszt kultúra mély
harmóniája is minden lényeges eresztékében ingatag
konstrukció.[9]
A szocialista realizmus a kezdetektől megkérdőjelezhetetlen
és meghaladhatatlan létezése sokakban alakította ki azt a képet, hogy a
szocialista realizmus részben magától értetődő tartozéka a létező
szocializmusnak, részben olyan magától értetődőséggel tartozik annak
hiedelemvilágához, mint mondjuk annak vallása (vagy más hasonló artikulációja).
Bármilyen helyes vélekedés is a szoros egymáshoz tartozás feltételezése, a
belőle levont következtetések bármilyen irányú konkrétsága bizonyosan
problematikus. Ahhoz, hogy Franz Kafka Josef St. és annak szocialista realizmusa
elleni perét megérthessük, meg kell értenünk e fogalom igazi funkcióját a létező
szocializmus "kastélyá"-ban.
A szocialista realizmus felszínen látható banalitása és a
mélységekben uralkodó összetettsége hamarosan az irodalmi
cenzúra addig teljesen ismeretlen legtökéletesebb
rendszereként lepleződhet le.
E perfekció ténylegesen összefügg a szocialista realizmus
középponti helyzetével. Minden eddigi cenzúra, amit
ismerünk, bizonyos tartalmak, gyakorta "csak" a tartalmak
egy típusa ellen harcolt. Ismerjük például a puritán cenzor
típusát, vagy mondjuk az állam- és a polgári értékek
elleni véleményalkotás kicenzúrázását. Minden ilyen
cenzúrának megvan a maga átláthatósága és kiszámíthatósága,
hiszen bizonyos, tartalmilag többé-kevésbé körülhatárolt
konkrét határátlépések ellen irányult, ami nem egy
korszakban mind a tevékenységet, mind annak gyakorlóit
szinte teljesen a polgári életvilág részévé is tette.[10]
Ehhez a klasszikus, ideáltípikus "cenzúra-genealógiá"-hoz
képest a szocialista realizmus érdemileg új stílust hozott
(elsősorban azon a módon, hogy ismét csak igen sajátos módon
eliminálta a cenzúrát irányító tartalmi meghatározottság
elemét).
A szocialista realizmus elve(i) alapján működő kritikai
gyakorlat (az a bizonyos minden addiginál tökéletesebben
működő cenzúra) sohasem tette világossá, mi az pontosan, ami
szemében a diszkvalifikációhoz elégséges botránykő (az
összefüggést csak bonyolítja, hogy még a valóban halálos
ítélettel felérő "bírálat" is formailag a "vita" ismérveit
öltötte magára, amely "meggyőzni" akart). Ez a fajta kritika
a leírtak valóságát, episztemológiai és ezen keresztül
ontológiai státuszát vonta kétségbe, amely eljárás minden
nehézség nélkül megengedte még azt is, hogy az író által
leírt (és a kritika szemében botránykövet jelentő) mozzanat
úgy "létezhet", hogy az nem "valóságos" (az, hogy ezt a
finom megkülönböztetést nem ritkán a "tipikus" fogalmával
fejezték ki , nem sokat változtat a helyzeten).
Ez a történelemben még soha meg nem valósuló cenzúra minden
érdemi szempontból tökéletesen új helyzeteket és
viszonylatokat teremtett. Mindenekelőtt romba döntötte
minden megcenzúrázott szerző egyedül lehetséges (és
önmagának idővel lassan utat is törő) érvelését, hiszen
Ovidius óta mindig is lehetséges volt annak kimondása, hogy
a szóban forgó tartalom ugyan valóban erkölcstelen vagy
netán államellenes, mindazonáltal ugyanez a tartalom a
valóságban (vagy kicsit költőibben: az életben) így van,
azaz az ábrázolt tartalom rendelkezik a valóságosság
státuszával. A szocialista realizmus szövegösszefüggésében
ez a lehetőség tökéletesen és visszavonhatatlanul elesik. A
szocialista realista kritika puszta ténye egyenesen annak
bizonyítéka, hogy az inkriminált valóságrészlet
valóság-státuszát megvonták. A szocialista realista kritika
ugyanis nem a "jó-rossz", vagy a "szép-rút" (s a példákat
tetszés szerint szaporíthatnánk) ellentétpáraival dolgozik,
de "az igazán valóságos – nem igazán valóságos"
szembeállítással. A látszólag szimpla (és, mint említettük,
nem egy vonásban még a létező szocializmus életvilágának
különböző sajátosságaival is kompatibilisnek tűnő)
szocialista realista alakzat három alrendszer logikáját
csúsztatja mindenféle kifejtett, erre utaló állásfoglalás
nélkül, egymásba. Az esztétikai kvalitással szemben egy kvázi-episztemológiai elvárást fogalmaz meg, miközben (ami
előtt!) ennek a kvázi-episztemológiai elvárásrendszernek az
összes tartalmi meghatározását előzetesen politikailag
definiálja. Ez a szerkezet azonban, spontán működést
feltételezve, még mindig vészesen nyitott lenne és ezen
keresztül akár még (félelmetes dolog kimondani) egy minden
lényeges szempontból plurális irodalmi gyakorlatot is
lehetővé tehetne (mint azt sokan, de mindig átmenetileg,
valóban gondolták is). A konstrukció legfontosabb okát a mai
szakember már valószínűleg soha nem fogja felfedezni. E
három alrendszer komplex egymásba vezetésére ugyanis azért
volt szükség, hogy ne kelljen működnie a régi típusú,
mondhatnánk, a "becsületes" cenzúrának. Ebben a modellben
ugyanis esztétikai alkotás nem kerül közvetlenül szemben
esztétikai itéletalkotással. A kvázi-episztemológiai
elvárást lehet (jóhiszeműen) bírálni vagy forradalmi
gyermekbetegségnek tartani, de esetleges elutasító
magatartását nem lehet esztétikai kirekesztésnek, azaz
cenzúrának tekinteni.[11]
Akkor hát a konstrukció majdhogynem teljesen sikeres volt.
De hogy lehetett az, ha a hármas rendszer, mint imént
említettük, kifejezetten nyitott gondolkodással is
működtethető lett volna? A valóságos működést
kifejezetten "nyitottá" és "szabaddá" tette volna, ha a kvázi-episztemológiai ítéletet
"hátulról" irányító politikai döntés vagy túlságosan merev és kiszámítható (ez
az irodalmi sematizmusnak még az irodalmi bürokráciát is sokkoló mértékéhez
vezetett volna) vagy pedig viszonylagosan nyitott (ebben az esetben a társadalmi
történéseknek a hivatalos állásponttól eltérő ábrázolásai zavartalanul
alakíthatták volna a társadalmi közgondolkodást). Ezen a ponthoz csatlakozott be
a három rendszer ezen szép egységébe a "decizivitás", a közvetlen politikai
döntés, vagy, ahogy ezt a késői Kádár-korszakban már majdhogynem a technokrata
szóhasználat ártatlanságával kifejezhették: a "kézivezérlés". A
három rendszer bonyolult együttesét (amely olyan jótékonyan
akadályozta meg esztétikai produkció és esztétikai
ítéletalkotás közvetlen érintkezését) végülis közvetlen
irodalompolitikai kézivezérlés irányította, ami annyit
jelentett, hogy még a leghelyesebb politikai álláspont
talaján elvégzett "valóságlátás" alapján megalkotott mű sem
lehetett biztos a hivatalos tetszésben. Ez tökéletesen
deformálta a szerző és a közönség, a szerző és a kritika
viszonyát is, nem szabad elfelejteni, hogy a mindenkori
kritikus méri a konkrét művet a hármas rendszer előírásainak
való megfelelés mérlegén.[12]
Az a hatalmi logikával rögzített lehetőség, hogy a valóság
bármely tetszőleges megjelenítésének (kivéve természetesen
azokat, amelyek azoknak a bizonyos igen nehezen definiálható
aktuális elvárásoknak éppen hic et nunc megfeleltek) el
lehessen vitatni, sőt tevőlegesen el is lehessen venni a
realitás-jellegét és ezzel a valóság-státuszát, mindezeken
túl azonban még további, egyenesen antropológiainak is
nevezhető[13]
konzekvenciákhoz is vezetett. A helyzet, ebből a
perspektivából szemlélve, egyenesen hihetetlen volt. Az a
reális lehetőség, valódi posszibilitás, hogy bármely
felfogásnak vagy szerzőnek el lehessen venni a
valóság-státuszát, azaz a valósággal való megfelelését,
szélsőséges szellemi és fizikai hatalom alapjait teremtette
meg. Ismételjük még egyszer, itt nem értékelésről vagy
módszertani megfelelésről, de a valóságosság státuszának
visszavonásáról volt szó. Megfordítva ugyanezt az
összefüggést, azt lehet mondani, a hatalmasok ki tudja hány
évszázad óta ismét először rendelkeztek azzal a hatalommal
(és ennek következtében azzal a joggal is), hogy
meghatározzák, mi a realitás).[14]
Ez a posszibilitás azután a továbbiakban az irodalmi
bürokrácia (Bulgakov felülmulhatatlan megfogalmazásában: a "Tömegír")
példátlan és tovább már alig fokozható hatalmához vezetett a
szerző és az olvasó fölött, nem beszélve az irodalom addig
végső soron spontánnak nevezhető nemzetközi áramlásáról.[15]
Ennek legfontosabb, bár csak közvetetten megjelenő áttétele
volt minden író valóságérzékének a szó szoros értelmében
való tönkremenetele. A bürokrácia kritikája ugyanis,
bármilyen különösen is hangozzék ez, nem esztétikai, de
ismeretelméleti, a szó igazi és eredeti értelmében
episztemológiai volt. Déry esetében sem volt ez másként.
Számunkra mégis Alekszej Fagyejev volt és maradt erre az
ideáltipikus példa. Ez az eset teljes abszurditásában és a
kognitiv-mentális szabályok alapvető felrugásában mutatja
fel azt, ami a szocialista realizmus igazi értelme volt
(jelentsenek is bármit a szóösszetétel egyes elemei
eredetileg). Fagyejev röviddel a II. világháború után
meglátogatta azt a várost, ahol valóban spontán illegális
ellenállási mozgalmat építettek fel ottani fiatalok a német
megszállókkal szembeszállva. A szocialista realizmus
szövegösszefüggésében ez azt jelentette, hogy az ideológia,
a "helyes" valóságlátás ebben az esetben az igazi valóságban
is beigazolódhatott. Ezt alátámasztotta, hogy a regény tele volt kiváló
megfigyelésekkel és helyzetekkel, hiszen a szerző a rettenetes események után
nem sokkal a túlélő lakosság emlékeinek rendkívüli hitelességű anyagával
dolgozhatott. Létezett-e tehát olyan regény, ami jobban megfelelt a szocialista
realizmus meghirdetett eszményeinek, mint Fagyejev Az ifjú gárdája? A történet "realitásá"-ban
nem lehetett kételkedni, a regény "episztemológiai"
hozzáállása sem lehetett ennél jobb, a "politikai" irányról
nem is beszélve. És mégis (illetve mégsem): Az ifjú gárda
nem felelt meg a szocialista realizmus irodalmi kánonjának.
Ennek okát önmagától szinte senki nem találhatta volna ki,
ennek ellenére rendkívül adekvát példa a három alrendszert
egyszerre mozgásban tartó decizív "döntési" mozzanat
emberfeletti hatalmára.
A kérdés szélsőségesen kiélezett: milyen alapon lehet ennek
a regénynek kétségbe vonni a maga realitás-státuszát? A
választ, ha nem is volt kitalálható, a maga módján azonban
meg lehetett érteni. Fagyejev ugyanis pontosan arról
feledkezett meg, amiről a krasznodari fiatalok is
megfeledkeztek. Spontán heroizmusukban nem kerestek
kapcsolatot a párt illegalitásban ott maradt (vagy
visszajött) képviselőjével. Úgy szervezték meg illegális
mozgalmukat, hogy abból kihagyták a pártot. Lehet-e egy
ilyen értelmezés "valóságos"? Az esztétikai minőséget
meghatározó episztemológia politikai irányultsága ezen a
példán maradéktalanul világossá válhat. A döntő mozzanat nem
kizárólag e három rendszer (esztétikum, episztemológia,
politikum) hallgatólagos egymásba csúsztatása, de ezen kívül
a politikai dimenzió értelmezése is. Fagyejev regénye
ugyanis tökéletesen megfelelt a politikai érdeknek is (a
kommunista rendszerért és a hódítás ellen jött létre a
szervezkedés), de a politikai érdeken belül volt egy második
számú politikai érdek (mint Orwellnél a párton belül a belső
párt). Fagyejev példája azt bizonyítja, hogy a szocialista
realizmusban rejlő perfekt cenzúra voltaképpen azzal jelent
egyet, hogy a három alrendszer kifejtetlen együttesét a
politikai instrumentalizálás, a közvetlen és már kétszeresen
kézi vezérlésű hatalmi érdek szabja meg, a három említett
dimenzió tulajdonképpen négy, a realitás tulajdonképpen
azonos a hatalom közvetlen pozitivitásával. A valóságos
realitás elveszíti realitás-státuszát, reális a hatalom
pozitív léte és omipotenciája.
[16]
Ez az alapszerkezet azután egyként vezet pszichikai és
kognitív identitások kioltásához (amelyek a "valóság" egy
másik szemléletén épültek fel), illetve elkerülhetetlenül a
"kognitív disszonancia" szakadatlan
jelenlétéhez ebben a társadalomban.
A Kafka-konferencia a létező szocializmus nem ritka
megújulási periódusainak egyikében a megújulási gondolkodás
egyik legfontosabb terméke volt, s mint ilyen rövid- és
középtávon egy Hruscsov és egy XX. Kongresszus antisztalinizmusának konzekvens megjelenése. Ebben az
összefüggésben minden volt, csak nem következetlen vagy más
természetű rögtönzés, hogy a megújulási gondolkodás a
szocialista realizmus doktrinájával kívánt az elsők között
szembesülni. A mindenkor releváns közvetlen cenzurális
meggondolásokon túlmenően (amellyel Dérynek is oly
kitüntetett helyzetekben kellett találkoznia) egy magasabb
szempontból ugyancsak nagyonis legitim és ésszerű volt ez a
konfrontáció. 1989 után már világos volt, hogy a létező
szocializmusnak radikálisan és egyértelműen vissza kellett
nyernie a maga autenticitását, a maga igazi hitelét. Ezt a
reformkommunisták akkori nemzedéke elsősorban morális
feladatnak és követelménynek látta és csak a moral
közvetítésén át élet meg ezt gyakorlati és történeti
kérdésként. Ma már világos azonban, hogy a hitelesség
visszanyerésének kérdése a morál szférájának
kikapcsolásával, azaz közvetlen történetfilozófiai
szempontból is mindennél döntőbb kérdéssé vált, hiszen nem
kisebb dologról volt szó, mint a létező szocializmusnak
adott történelmi moratórium radikális meghosszabbításáról,
napjaink divatos kifejezésével szólva, e rendszer egy új
esélyének megteremtéséről.
Ez a megújulási gondolkodás a fiatal Marx újonnan
felfedezett filozófiájára támaszkodott, ami a szisztematikus
filozófia szempontjából talán még fontosabb ténynek is lenne
mondható, mint részvétele a szocialista realizmus
doktrínájának kialakításában. A fiatal Marx fémjelezte
gondolatrendszer egyrészt tökéletesen kielégítette a
levetkőzhetetlen citatológiai kényszert, másfelől egy új
fogalmi rendszert állított a diszkusszió középpontjába. A
történelmi groteszk kategóriájába tartozik, hogy a fiatal
Marx-ra alapozott kategóriarendszer egyes véletlen esetekben
kivételesen érzékenyen artikulálta a szocialista
realizmus-diszkusszió leglényegesebb mozzanatait (például:
elidegenedés), más lényeges fogalmai tökéletesen elsiklottak
e diszkusszió legfontosabb csomópontjai mellett is.[17]
Az, hogy a megujulás gondolkodása nagyonis komolyan vette a
szocialista realizmussal való leszámolást, nagyonis
világosan mutatja a vita protagonistáinak mind
argumentációja, mind pedig az érvelés mögött világosan
kirajzolódó stratégiája. Roger Garaudy a vitát rögtön nem is
egy, de tulajdonképpen három egyidejű ajánlással indította,
az ajánlások mind a realizmus egy új, esztétikailag adekvát,
elkötelezett és nemcsak poszt-, de antisztalinista
változatának kimunkálására irányultak. A francia kommunista
költő és értelmiségi protagonista Louis Aragon autoritására
támaszkodva ennek az új realizmusnak a kezdetektől kezdve
három változatát nevezte meg, még pedig Pablo Picasso-t,
Saint-John Perse-t és Franz Kafkát. Emellett stratégiája is
szinte az összes olyan lehetőséget felhasználja, amelyek
ebben a sajátos, ám minden sajátosságában világtörténelmi
fontosságú ütközetben csak rendelkezésére állhatott.
"Kafka világa a mi világunk" -intonálta Roger Garaudy
Kafka-értelmezésének alaphangját[18],
amivel rögtön azt is világossá tette, nincs ok arra, hogy
Kafka világát bármely okból is kirekesszük a mi világunkból,
ami a szocialista realizmus hallgatólagos szabályai szerint
(esztétika + episztemológia + politika, ez utóbbi két
változatban is) semmilyen további magyarázatra nem szoruló
követelmény lett volna.
Kafka és a szocializmus világának azonosítása valódi
stratégiai funkciót látott el. Igazi átvágása volt ez annak
a gordiuszi csomónak, amelyként éppen az előzőekben a
szocialista realizmus hallgatólagos szabályainak összességét
meghatároztuk (esztétika + episztemológia + politika, ez
utóbbi két változatban is). Elvileg és általánosságban
tökéletesen lehetetlenné tette, hogy a ",mi" világunk
létezésének kétségtelennek látszó evidenciáját segítségül híva kétségbe lehessen
vonni a Kafka által leírt világ "realitásá"-t.
Az azonosítás "reális"-sá tette Kafka a szó szoros
értelmében korántsem könnyen értelmezhető világát, s ez már
kikerülhetetlenné tette Kafkát realista íróvá is. Kafka
támadhatatlanná vált. Aki Kafkát támadta, az irodalomba
előörsként telepített politikai hatalmat támadta. Minden
további már az irónia része, igaz, nagy horderejű
világtörténelmi iróniáé. A szocialista-realista (bonyolult
hármas komplexumra visszamenő) dogmája az ellenkezőjébe
fordult. Mindeddig az intellektuális kreativitás és a
formálisnak látszó experimentálás a realizmus paradicsomából
való automatikus kizárást vont maga után (Fagyejev, mint
láttuk, áldozatává vált egyetlen távolmaradt párttitkárnak).
Garaudy előszeretettel érvel univerzális, holisztikus
megállapításokkal is. Kafka műve így lesz az egész "élet
képe, amelyben a mennyország és föld egy egységes világot alkotnak,"[19]
ez azonban nyomban "mítosz".
Garaudy – inkább öntudatlan zsenialitással, mint tudatos
analitikával, az univerzális és holisztikus meghatározások e
kavalkádjával biztosítja Kafka világának azt a
realitás-státuszát, amely a szocialista realizmus valóságban
működő hármas konstrukciójának oldaláról teljesen
támadhatatlan, hiszen annak kiindulópontja éppen a valóság
egy konkrét metszete és annak realitás-státusza, sohasem a
realitás egészének, mint egésznek a megtámadhatatlansága.
Garaudy azt bizonyítja be, amit addig csak irónikusok és
szatirikusok mertek kimondani: a valóságról sokkal
egyszerűbb egészében véleményt mondani, annak pontosan
elemzett részleteiben mint a realitás egészének
összefüggésében (mint ahogy az emberiséget is könnyebb
szeretni, mint az egyes konkrét embereket külön-külön).
Garaudy antidogmatikus kreativitása azonban még ennél is
tovább megy. Konkrét tartalmat ad ennek a holisztikus
világnak (ami, mint tudjuk, Kafka és a jelen közös
univerzuma). Ez a világ ugyanis az emberi elidegenedés
átfogó világa. Az emberi elidegenedés azután egységbe
rendezi a diszkusszió aktuális szakasza szempontjából
legfontosabb három elemet: Kafka világa elidegenedett, a mai
polgári-kapitalista világ elidegenedett, a fiatal Marx
filozófiája leírja és leküzdi az elidegenedést.
Hallgatólagosan persze a szocialista társadalom spontán
élmény- és érzékelésvilágában mindehhez csatlakozott a
negyedik alkalmazási terület, a létező szocializmus
elidegenedésként érzékelt értelmezése is, azon azután már
senki sem csodálkozott, hogy ezt nem lehetett az első három
célterülethez hasonlóan kifejtett formában is leírni,
bármilyen furcsa, a felszabadulás aktuális élménye szívesen
érte be az új értelmezés "íratlan".nak megmaradó, ám
egyértelműen sugalt formájával is
[20]
Ahogy hosszú közvetítési láncon ment keresztül a szocialista
realista dogmatika valóságos működtetése is (esztétika +
episztemológia + politika, ez utóbbi két változatban is),
nem kevésbé hosszú közvetítési láncon ért célba a
Kafka-értelmezés holisztikus változata is. Nemcsak
szétzilálta a "realitás" holisztikus felfogása alatti
szintekre alapozott realitás-kritériumokat, de összehozta a
szocializmus polgárainak élettapasztalatát egy filozófiailag
és ekkor már esztétikailag is érvényes gondolatrendszerrel,
az elidegenedéssel.
Innentől fogva Garaudy azonosítása ("Kafka világa a mi
világunk") az elidegenedés alapzatán erőteljes identifikáló
és homogenizáló hatást volt képes kifejteni: Kafka alakjai
elidegenedtek a kapitalizmusban, ezen kívül a polgári
létben, ezen kívül Ausztria-Magyarországon[21],
ezen kívül mint zsidó (amit az azt követő Holocaust ekkorra
már a lehető legerősebb megvilágításba helyezett), de
elidegenedett volt, mint értelmiségi, alkotó és író,
mint fiú a családban, de így állt mint bürokrata vagy
hivatalnok is, aki a biztosítási intézet és a munkások
között állt, nem kevésbé elidegenedett és az azonosulásra
alkalmatlan helyzetben, mint egy Prágában élő németül író
zsidó értelmiségi. Elvileg is lehetetlennek tűnik az
elidegenedésnek még ennél is több válfaját egy értelmiségi
sors körül megjeleníteni, mint amennyi Roger Garaudy és
Ernst Fischer argumentációjának sikerül. Franz Kafka ezzel a fiatal Marx
elidegenedés-elméletének a szó szoros értelmében vett “minta"-példájává vált. Nem a kizsákmányolt proletár
állt immár a marxista érvelés középpontjában, de a szó
szoros értelmében végtelen dimenziókban elidegenedett
“polgári" értelmiségi, akinek egzisztenciája ugyanazzal a
vas szükségszerűséggel válik tragikussá, amint az Franz
Kafka esetében példaszerűen megtörtént, és amelynek
példaszerűségét az amúgy is esztétikai-irodalmelméleti
értelemben is példaszerű kafkai irásművészet olyan
összehasonlíthatatlan erővel megjeleníti.
Ernst Fischer érvelése közös gyökerekre megy vissza
Garaudy-éval, a neomarxista vonatkozásokban azonban még
sokrétűbb és átgondoltabb. A neomarxista megújulási
gondolkodásnak alig létezik olyan szemantikai lehetősége,
amelyet az elidegenedés univerzalitásának kiépítésében
Fischer ne használna ki. A sokszínűség és a mélység sajátos
kristályosodási pontjaként Fischernél Kafka a "gyengeség
zsenije"-ként tűnik fel,[22]
aki éppen e gyengeségében fejezi ki igazán az emberi
huszadik századi totális elidegenedettségét. Fischer az is,
aki ennyi előkészítés után tudatosan visszaköveteli az
irodalmi ábrázolás fantasztikumának legitimációját, ezzel
veszi vissza a szocialista realizmus kiátkozásának immár
formai és szemléleti vonatkozását is. Érvelésének
univerzalitása lehetetlen apróságoknak tűnő részletekre is
kiterjed, így még az akkor még a szocialista realista
kritika szemében is teljesen elfogadott Thomas Mann
"fantasztikus" írásmódjának felvetésére is.[23]
A Fischer által szakadatlanul tematizált megfelelés Kafka és
a neomarxista humanizmus között a szocialista realizmus
horizontján újra meg újra túlemelkedve Kafkát szinte
közvetlenül állította szembe Sztálinnal, a gyengeség
zsenijét a hatalom brutalitásával, a páriát az elnyomó
apparátus félelmetes
erejével.[24]
Eduard Goldstücker elszánt következetességgel próbálta a
végletekig követni és realizálni a szó szerinti értelemben
vett szocialista realista ajánlás előírásait Kafka művein és
annak igazságtartalmát tudományos egzaktsággal kívánta a
megítélés mérlegére tenni. A szocialista realista opció szó
szerint vétele egyben annak legjobb leleplezése is.
Láttuk, a felszínen egyenesen primitíven egyszerűnek tűnő
szocialista realista doktrína szélsőségesen komplex
előfeltételek kivételesen ravasz összekapcsolásán alapult
Láttuk azt is, hogy az ellenstratégia sem volt sokkal
kevésbé komplex, az érvek és hivatkozások közvetítési lánca
nem sokkal maradt el az eredeti doktrína hadállásainak
kiterjedtsége mögött.
Az összeütközésnek ebben a döntő stádiumában az emberarcú
szocializmus harcosai újabb, s immár kivédhetetlen
ajánlattal léphettek fel. Az egyik oldalon a sztálinizmus,
illetve a posztsztálinizmus irodalompolitikája számára a
"parttalan realizmus" formuláját ajánlotta fel. Az
előzmények után korántsem meglepő módon ez a formula azt
alapozta meg, hogy minden műalkotás a maga módján "realista". Ha viszont minden műalkotás a maga módján
realista, akkor ennek megfordításaként a realizmus "parttalan". Minden további esztétikai vagy irodalomelméleti
vita előtt nyomban nyilvánvaló, hogy a parttalan realizmusra
logikai lehetetlenség a régi módon működő, váratlanul
szofisztikált, de mindenképpen perfekt cenzúrát ráépíteni,
hiszen a parttalanság attribútuma alapján lehetetlen bárkit
is kizárni. Ez az ajánlás arra emlékeztetett, mintha a
tizenhetedik században az egyik jezsuita azt fogadtatta
volna el az egyházzal, hogy minden keresztény egyformán
legitim.[25]
Kafka ezen második "per"-e a realizmus parttalanságának
elfogadásán kívül még egy utat kínált fel a létező
szocializmus irodalmi doktrínájának. Erről azonban már a
kezdetektől fogva világos volt, hogy innen sem vezet vissza
út a szocialista realizmushoz. Ez az út a realizmusnak egy
esetleg már nem parttalan, de mindenképpen az elismert
parttalanság szféráján belül történő új meghatározása lett
volna.[26]
A parttalanságon belül azonban már nem volt elképzelhető
olyan realizmus-fogalom, amelyre bármiféle kirekesztést
lehetett volna alapozni. Ily módon ez iránt a meghatározás
iránt már nem is fogalmazódott meg politikai érdekeltség.
Nem csoda, hogy az irodalmár köztudat nem is a politikai
logikára emlékezett ebben az esetben jobban, mint inkább
arra a mozzanatra, hogy ez kikerülhetetlenül a 19. századi
realizmus formáinak előnyben részesítéséhez vezetett volna.
Végsősoron, s ez a lehetőség is valóra vált a későbbi magyar
diszkusszióban, a realizmus egy megtalált fogalmának
ellentéteként a nem-realista, az "irrealista" irodalom
fogalma is megszületett.[27]
Mindeközben az ilyként azonosított nem-realista irodalom már
sem pozitív, sem negatív értelemben nem szankcionálódhatott
a megújulás gondolatától vezetett új nyilvános gondolkodás
médiumában. És abban a pillanatban, amikor a kirekesztendő
irodalom újfajta szankcionálása lehetetlenné vált, a
realizmusról folytatott összes vita hirtelen kritikus módon
érdektelenné, ha éppen nem lehetetlenné is vált.
Ez a logika visszautasíthatatlannak bizonyult. A "parttalan
realista"-ként és a "gyengeség zsenije"-ként értelmezett
Kafka győzött. Ez a győzelem a szocialista realizmus
végérvényes vereségével volt egyenlő. Ez természetesen nem
azt jelentette, hogy ezek után nem létezett cenzúra (sőt, az
ezt követő helyzet valóságos lényegét éppen az ellenőrzés új
változatainak megjelenése fogja majd jelenteni), maga a
szocialista realizmus, mint a világ addigi legtökéletesebb
cenzúrája azonban hajótörést szenvedett azon a ragyogó
logikai körön, amelynek végső pontja Kafka művészetének
szükségszerű realistának nyilvánítása volt.
A szocialista realista doktrínája alól való felszabadulás
számos többé vagy kevésbé átfogó módon járult hozzá a
későbbiekben a teljes irodalmi közeg felszabadulásához is.
Egy egész sor nyitás és felszabadulás, egy sor kísérletezés
és új kreatív megoldás született meg, így például a késői
Déry életművében is. De Kafka kitágította a posszibilitás
ideológiai határait is. Meg lehetett nevezni körülírások
nélkül a zsidó létkérdéseket, egyre szalonképesebbé vált a
pszichoanalízis (már csak a Közép-Európa-vonatkozások szálán
is), Kafka nyomán az individuális, a teremtményi, a
szenvedő, az egyéni, az egzisztenciálisan-autentikus újra
megkezdték útjukat abba a centrumba, ahonnan kiindulva újra
normaadóvá válhattak.
CSEHI Gyula, A kritika jelentése és utóélete. Kolozsvár:Kritérion, l974.
FISCHER, Ernst, Von Grillparzer zu Kafka. Sechs Essays. Wien: Globus 1962.
FISCHER, Ernst, Zeitgeist und Literatur. Gebundenheit und Freiheit der Kunst Wien:Europa, 1964
GARAUDY, Roger, Karl Marx.Paris:Seghers,1964.
GARAUDY, Roger, Menschenwort. Wien – München – Zürich: Molden, 1971.
KISS Endre, Geschichte und Weltanschauung. Über den historischen Materialismus der II. Internationale. in: Annales, Bd. XIX. Jg. 1985
KISS Endre, Der Tod des k.u.k. Weltordnung in Wien. Wien-Köln-Graz: Böhlau, 1986.
KISS Endre, Sztálinizmus és kultúrforradalom között. A neomarxizmus szociológiája. in: Valóság, 1989/10.
KISS Endre, A sztálinizmus mindennapi tudata és lélektana. in: Valóság, 1991/4.
MESTERHÁZI Lajos, Játék és varázslat. in: Parttalan realizmus?
[1] Kafka valóságos újrafelfedezésének teljes kultúrtörténetét még nem írták meg. E folyamat számos évtizedében és konkrét helyzetében igen sok olyan ember azonosított személyeket és struktúrákat “kafkai"-ként, akik bizonyosra vehetően nem olvasták Kafkát. Mindez a recepció egy egészen különleges válfaját jelenti, amelynek dimenziói természetesen túlnőnek az ömagában is holisztikus és világtörténelmi dimenziójú realizmus viták körét és felmutatnak valamit a magas művészet és az életvilág titokzatos kapcsolatrendszeréből.
[2] Nem véletlen, hogy amikor a rendszer tövényszerűségei transzparensek lettek, a rendszer meg is bukott. Nagy téma, pl. az uj osztály, a nomenklatura, ami a hatalmat egy transzparens és nyilvános müködésre a sarkallta, ez pedig már meg is szüntette a rendszer titkát, a többi rendszertől való eltérés legitimációját, nem is csoda hogy megbukott.
[3] Mindezzel e sorok szerzőjének Kafka-értelmezése is aktualizálódik (elsősorban: Kiss, 1986.). Egy bizonyos mélyebb értelemben egy “transzparens" létező szocializmus éppolyan lehetetlennek tűnik, mint egy “transzparens" kafkai világ. Nem véletlen, hogy Gorbacsov első és ugyancsak transzparensnek szánt jelszava éppen az “áttekinthetőség" volt.
[4] Ilyen izomorfia persze nemcsak Kafka és a létező szocializmus világa között jött létre, de az író világképe és számos más egész rendszerként működő intézmény között, ironikus módon a Kafka –értelmezések lehetséges spektruma ettől erőteljesen gyarapodott.
[5] A valóság ilyen problémaként való megjelenése az episztemológia állandó irodalmi és életvilágbeli jelenlétéhez vezet, amit a Kafka-értelmezés és maga a Kafka-olvasó is egyértelműen visszaigazolt. A "valóságosság" azt jelentette, hogy a látható folyamatok mögött ténylegesen definiált elvek és szabályok voltak működésben, ily módon a valóság "ténylegessége" nem volt kérdéses.
[6] Erről egy szám szerint is igen gazdag szekundér-irodalom is tanúskodik. Az egyik legtanulságosabb tanulmány: Csehi, l974).
[7] Ld. erről: Kiss, 1985.- A realizmus kifejezést egy-két alkalmi használattól eltekintve a Die Neue Zeit hasábjain egyszer sem írják le, egy szocialista realizmus pedig bizonyosan távol állt szellemi univerzumuktól.
[8]A problémának kétségtelenül van olyan tárgyi-didaktikus magva, amelyik plauzibilis. Ha azonban arra gondolunk, hogy hány esetben képesek irodalmilag nem különösen képzett olvasók boldogulni nem-realista írás- és ábrázolásmódokkal és ehhez azt is hozzávesszük, hogy egy szocialista realizmusnak ez a felfogása nyilvánvalóan egy új cenzúra új legitimációját jelenti, az igazság e magva gyorsan összezsugorodik.
[9] Természetesen ezt nem általában egy új, baloldali, plebejus tömegkultúra általában vett lehetősége ellen fogalmazzuk meg.
[10] Nagyon is sokat mond e vonatkozásban, hogy a centralisztikusan megszervezett szocialista Romániában egy ideig létezett a cenzúra nyilvános intézményrendszere a kiadóknál és szerkesztőségeknél. Konzekvens módon a lapok év végi értékelése mellett a cenzorok év végi teljesítményeit is értékelték és közöttük "egzakt" sorrendet állapítottak meg. Hitelt érdemlő beszámolók szerint ez a rendszer végső soron nyugodtabb és szabadabb alkotói légkört teremtett, mint a (később bevezetett) nyilvános intézmény eltörlése utáni állapot, amikor a mindenkori főszerkesztő volt felelős a hivatalos szervek előtt. E történelmi epizód élesen világít rá a klasszikus és a késői szocialista realizmus "lappangó", "nem-kifejtett", racionális diskurzusba be nem építhető kvázi- vagy ellen-episztemológiai jellegére. Az "igazi" valóság megállapításának mágikus és spirituális képességét ugyanis a korábbi rendszerben a cenzor gyakorolta, az újabb rendszerben a főszerkesztő. Ez azonban azzal a következménnyel is járt, hogy mivel az "igazi" valóság megnevezésének valódi képességével csak a hatalmi apparátus rendelkezhetett, az első esetben a cenzort, a másodikban azonban már a főszerkesztőt marasztalták el. Nem lesz nehéz ezek után kitalálnunk, melyik megoldás segített jobban egy-egy szellemi műhely szabadságnak fenntartásában. Ugyanennek a paradoxonnak lehet másik oldala, hogy éppen a szerep nyilvánossága és az abból következő kvázi-racionalitás miatt a cenzori funkciót maguk az ismert szerzők is betölthették, az osztrák irodalom történetének nagyobb dicsőségére a Metternich- korszakban Grillparzer is betöltötte ezt a szerepet.
[11] Analógiásan az ilyen elvárások emlékeztettek az olyan átfogó attitűdökre, amelyek általában és a minősítés igényével ragaszkodtak a "kizsákmányolás hiányá"-nak attribútumához, anélkül, hogy annak tartalmát közelebbi elemzés alá vetették volna.
[12] Teoretikus esetben a kritika éppen a szocialista realizmus dogmájának szócsöve volt, az ő feladata volt az, hogy “leigazolja" ennek vagy annak a műnek a realizmusát. Innen egyébként a hivatalos műítész közismert rendőri-ügyészi hatalma. – További valódi strukturális mérlegelés tárgya lehetne, hogy a három egymásbacsúsztatott különböző alrendszer (esztétika, ismeretelmélet és politika), amely egységet egy rövid távon gondolkozó "kézivezérlésű" adminisztrativ decizionizmus működtetett, milyen tökéletesen összezavarta az egyes, addig naív módon problémátlanul magától értetődőnek tekintett szerepeket (író, kritikus, kiadó, olvasó, esztétika) is.
[13] E gyakorlat már nyíltan áthatolt az antropológia területébe. Mannheim Károly Ideológia és utópiájában az ideológiagyanú jelenségét a gyanú kiterjesztéseként definiálta az ellenfél teljes világképére. Maga Mannheim sem volt képes azonban előrelátni azt (jóllehet nem szenvedett az eljövendő dolgok iránti érzékenység hiányában), hogy az ellenség világképét nem is oly sokkal későbben nem egyszerűen “ideológiailag" károsnak vagy helytelennek, de “nem-reális"-nak, azaz a “valóságnak meg nem felelő"-nek fogják nyílvánítani.
[14] Gondoljunk arra az esetre, amikor egy író azért került a GULAG-ra mert egy elbeszélésében egy kém tevékenységét olyan professzionálisnak tűnő pontossággal írta le, hogy az már önmagában bizonyítékul szolgált ellene. De egy sor további, igazi "irodalmi machináció"-ról is szót ejthetnénk, olyanokról például, mint amelyek Solohov szerzőségének autenticitásáról merültek fel.
[15] Egy szellemi és egy pszichikai identitás kioltása között a távolság nem valóságosan nagy. Ha ezek után arra gondolunk, hogy a kognitív disszonancia jelensége a sztálinista perek egyik oka és egyben következménye is, már nem is annyira nélkülözi a logikát, hogy a szocialista realizmus bonyolult szabályainak el-nem-ismerése vagy megsértése és a büntetőtáborok közötti távolság nem volt olyan hosszú. Ennek néhány vonatkozásáról ld. Kiss: 1991.
[16] Ez a logika csalhatatlanul vezet ahhoz a nagyonis megalapozott paradoxonhoz, miszerint Alekszander Szolzsenyicin a szocialista realizmus legnagyobb élő alkotója. Ha ugyanis egymás után olvassuk és megfelelően elrendezzük azokat a konkrét követelményeket, amelyeknek a "valóság" ábrázolásában a szocialista regény megalkotójának meg kell felelnie, azok jó része pontosan rá illik Szolzsenyicin nagy regényeinek tulajdonságaira, ezt azonban ő a fennálló doktrína ellenére és bizonyos értelemben állandó életveszélyben valósította meg.
[17] Ld. Garaudy, 1964. – Jellemző, hogy először 1971-ben megjelent Visszapillantásában egyetlen szóval sem emlékezik meg a Kafka-konferenciáról és annak a megújulás gondolkodásában betöltött világtörténelmi szerepéről (Garaudy, 1971).
[18] Garaudy, 1964. (Parttalan realizmus,115.)
[19] Garaudy, 1964. 177.
[20] Ld. ehhez Kiss,1989.
[21] Ernst Fischer egész összefoglaló és egymásba épülő láncolatát építi ki Ausztria-Magyarország elmaradottságainak, melyek ezt az államalakulatot egyenesen az elidegenedés állatorvosi lovává tették. Azért jelenhetett meg itt a kapitalizmus "végső stádiumá"-nak teljes problematikája, a "kapitalista világ felbomlásá"-nak elmélyülése, mert ebben az államalakulatban "minden elkésett volt". (Ld. Fischer, 1962. 343.)
[22]Fischer, 1962, 343.
[23] Fischer, 1962, 376. - Fischer elmélyed azonban a fogalmi meghatározásoknak azokban a nehézségeiben is, amelyek mind a realizmus, mind pedig a szocialista realizmus definíciójánál szükségszerűen fellépnek (Fischer, 1964).
[24] Fischer egyenesen verseng Garaudy-val abban, hogy Kafka alapvető tartalmait és üzeneteit a fiatal Marx hasonló megnyilvánulásaival azonosítsa. Amikor például Milená-t abban a kérdésben idézi, hogy Kafka a börzét mítoszként látta, nem mulasztja el, hogy megemlítse Marx elemzéséből a kapitalizmus “fétis"-karakterét (Fischer, 1962, 349), amikor Karl Rossmann liftesfiúként tűnik fel, a fiatal Marx Gazdasági-Filozófiai kéziratai jutnak eszébe (uo).
[25] Természetesen nem azt akarjuk állítani, hogy a Kafka-vita után nem létezett semmiféle olyan jelenség a létező szocializmusban, ami hasonló volt a cenzúrához. Az viszont igaz, hogy ezeknek a jelenségeknek már nem volt átfogó integráns ideológiája, egy olyan rendszer például, mint Aczél György különalkuinak sorozata, jellemző változata volt az új helyzetnek.
[26] Ld. Mesterházi Lajos 1964. 271-300.
[27] Ilyen fogalom természetesen nem létezett a kritikai diszkusszióban. A kapcsolódási pont konkrétan az, hogy a már halott, de hivatalosan vissza-nem-vont szocialista realista doktrínával szemben egy sor újabb törekvés lépett színre. Innen a későbbi évtizedek irodalmának gyakori álradikalizmusa és álavantgardizmusa.
FEL