Kiss Endre

Franz Kafka nyilvános pere Josef St. ellen

Egy kifejezés meghódítja a létező szocializmus világát

2022.09.25

Franz Kafka életműve kivételesen alkalmasnak bizonyult arra, hogy segítségével a valóságosan létező szocializmus életvilágát egyképpen lehessen értelmezni és megérteni.

A történelmi ténye nagy sora mutatta, hogy nyelve, helyzetei és atmoszférája képessé tették az olvasót arra, hogy az előttük álló helyzeteket felismerjék, azonosítsák, sőt, egyre újra fel is ismerjék azokat.[1]

 Mert "kafkai" volt, ha valakinek igazolnia kellett, hogy egy ideig nem látogatta az egyetemet (próbáljuk elképzelni, hogy lehet igazolni, hogy valamit nem csinálunk). Éppúgy nehézségek nélkül lehetett Kafkát újra felismerni abban az egy egész délutánt betöltő jelenetben, amelyben egy irodalomtudományi folyóirat jövendő főszerkesztője a tervező grafikussal szemben ülve újra meg újra, órákon keresztül utasítja vissza a lap levélborítékának tervezett fejléceit, egészen addig, amíg a "designer" egy ihletett pillanatban önmagától nem ismeri fel, hogy a tudományos folyóirat borítékának fejlécében az orosz nyelvnek is helyet kell kapnia.

 Kafka állandó újrafelismerhetősége a létező szocializmus rendszerében azonban nem csak punktuális egyes részletekben vagy egyes szinguláris jelenetekben manifesztálódott. Úgy tűnik, az átfogó, az általános és az egészjellegű még fontosabb volt. Mindenki ugyanis a rendszer egészében is élt és saját élettörténetének ritmusában kellett felismernie annak hierarchikus egész-jellegét, azt a módot, ahogyan az őt körülvevő dolgok összefüggtek egymással. A kafkai elem pontosan az volt (és pontosan kafkai is), hogy mindenki ebben az egészben élt, amelynek törvényeit a maga sebességében felismerte és ez a megismerési folyamat állandóan foglalkoztatott is mindenkit. A világ alapmeghatározásaihoz hasonlított azonban az is, hogy egészében ne lehessen átlátni ennek az egésznek a törvényeit. Ebből az az alaphelyzet következett, hogy mindenki mintegy automatikusan a Kafka-protagonisták szerepében találta magát, élt egy egészben, amelynek állandóan keresnie kellett a valódi törvényszerűségeit.[2]

 A látható világ mögötti valóságosan funkcionáló összefüggések keresésének mindennapi tevékenysége egyáltalán nem eredendően intellektuális vagy akár az értelmiségre kirótt feladat volt. Oly mértékben összenőtt az a társadalomban való létezéssel, hogy az már az egyének identitásának részévé vált. Emberi kapcsolat, barátság vagy szerelem nem lehetett független ettől, akár ez Joseph K. esetében olyan félelmetesen megtörtént. A barátság vagy szerelem segített e keresésben, vagy akadályozott, tudatosan vagy öntudatlanul segített egy-egy részlet megértésében vagy még homályosabbá tett mindent. [3]

Ez azt jelenti, hogy a világ ilyetén, kafkai "megismerése" az egyénre váró legfontosabb életfeladatok egyike volt, bőségesen rendelkezve intellektuális, politikai s nem utolsósorban etikai dimenziókkal. Éppen ez a kafkai megközelítés segíthet egyénként a létező szocializmus társadalomlélektanának megalapozásában. A világ megismerése a lelki egészség egyik legfontosabb feltétele. A világ, egy láthatatlan világ kafkai jellegű megismerése alapvető feltétel a létező szocializmus világában való helytállásban, de azt semmiképpen sem lehetne mondani, hogy a láthatatlan világnak a láthatóval párhuzamosan végbemenő sikeres megismerése lelki egészséghez vezetne.  Egy, a nagy rendszerben folytatott létezés elválaszthatatlanul fonódott össze az ugyanabban rendszerben, ugyanarra a rendszerre irányuló fundamentális megismerési folyamattal. Az egzisztenciának és a láthatatlan összefüggések megismerő keresésének ez az összefonódása erőteljes szerkezeti és lényegi azonosságot teremtett Kafka és a létező szocializmus világa között.[4] Ez a sajátos keresés nem virtuálisan létező tárgyakra és erőközpontokra irányult, de olyan tárgyiasságokra, akiknek létét és erejét a mindennapok nagy és kis tényezői szakadatlanul bizonyította [5]

Az élet és a titkok összefüggését feltáró hermeneutikai processzus azonossá válnak egymással, a társadalmi, intellektuális és emocionális életfolyamatok hermeneutikussá válnak,[6] amíg a hermeneutikai folyamatok mind szociális, mint antropológiai értelemben vitálissá váltak.

Az élet és a hermeneutika ilyetén összenövésében azonban mindkét terület megőrzi a maga sajátosságait. A kettő közötti feszültségek a Kafka-művek váratlan fordulatainak megalapozásában irodalmilag is termékennyé válnak. Az élet ily módon az egész megismerésére irányuló bonyolult hermeneutikus folyamatok formájában halad előre, ezek alá rendelődik a szerelem, a barátság és az élet minden más dimenziója. Ilyen előzmények után már minden, csak nem véletlen, hogy egy olyan létező szocializmus, ami átlátható, már nem reális szocializmus többé.

Ebben az értelemben Michail Gorbacsov peresztrojkája ugyancsak Kafka életművének egyik beigazolódása, talán még inkább az a "glasznoszty" jelszava, amelynek szinte közvetlen kafka-i szemantikája is létezik, hiszen Kafka világában mind stratégia, mind poétikai értelemben semmi sem transzparens.

Kafka aktualitása a létező szocializmusban azonban még a viszonyokhoz mért adekvát mivoltának csodaszerűségében sem merült ki. A kafkai a kafkaiban  azzal vált teljessé, hogy a létező szocializmus egyik leglényegesebb szellemi szabadságharca éppen Kafka nevében, sőt, nevéért folyt . Kafkának ez a második pere már nem egy bizonyos Josef K., de egy bizonyos Josef St. ellen folyt. A létező szocializmust, de különösen a sztálinizmust szemlélve sokan gondolták úgy, hogy ebben a keretben a szocialista realizmus inkább még a "normális", mint a "nem-normális" jelenségek közé tartozik. Távolabbról szemlélve a realista írásmód nem áll messze a feltételezett politikai céloktól, de az ugyancsak feltételezett olvasói elvárásoktól sem, mint a hogy ebben a közelebbről meg nem határozott távoli perspektívában egy ugyancsak távolról és mások nevében elképzelt reális szocializmusban egy ilyen esztétika majdhogynem belül is létezhetett a legitimitás határain. Amit egy ilyen jóindulatú-naív szemlélet még  majdhogynem pozitívnak is látott egy egyébként diktatúraként elképzelt társadalmi berendezkedésben, az éppen a "realista" jelzővel függött össze. A létező szocialista társadalom diktatórikus berendezkedése (és a nem kevesek által felismert állandó "voluntarizmus") összefüggésében a "realista" jelző majdhogynem a szabadsággal hangzott egyenlőnek. E jóhiszemű és ajánlatos módon távoli szemlélő szemében a szocialista realizmus ha nem is rokonszenves, de legalábbis az érthető jelenségek közé sorolódhatott azért is, mert az irodalmi követelményrendszer minden látható módon a marxizmus klasszikusainak irodalommal foglalkozó írásaira támaszkodott, ami önmagában ugyancsak nem tűnt a legdeviánsabb magatartásnak. A normalitás látszatát húzta alá a megkövetelt munkás- és paraszt tematika is, ha ennek esztétikai értelme nem is nagyon lehetett, közpolitikai szempontból nem látszhatott kirívóan önkényesnek vagy irracionálisnak (munkás- és paraszt-államnak munkás- és paraszt irodalmi tematika).

A szocialista realizmus, benne a Kafka-problematika és a Kafka-vitákat megelőző realizmus-viták (bennük az ugyancsak rendkívül tanulságos Déry-vita) hamar elhagyja azonban a viszonylagos normalitásnak ezt a problématörténeti kikötőjét, ha kiderül, sem Marx és Engels,[7] sem az őket követő nagy ideológiai és szocializációs apparátus, a II. Internacionálé[8]  nem alapoz meg egy bármilyen tág realista doktrínát, amint hogy a munkás-paraszt állam és a munkás-paraszt kultúra mély harmóniája is minden lényeges eresztékében ingatag konstrukció.[9]

A szocialista realizmus a kezdetektől megkérdőjelezhetetlen és meghaladhatatlan létezése sokakban alakította ki azt a képet, hogy a szocialista realizmus részben magától értetődő tartozéka a létező szocializmusnak, részben olyan magától értetődőséggel tartozik annak hiedelemvilágához, mint mondjuk annak vallása (vagy más hasonló artikulációja).  Bármilyen helyes vélekedés is a szoros egymáshoz tartozás feltételezése, a belőle levont következtetések bármilyen irányú konkrétsága bizonyosan problematikus. Ahhoz, hogy Franz Kafka Josef St. és annak szocialista realizmusa elleni perét megérthessük, meg kell értenünk e fogalom igazi funkcióját a létező szocializmus "kastélyá"-ban.

A szocialista realizmus felszínen látható banalitása és a mélységekben uralkodó összetettsége hamarosan az irodalmi cenzúra addig teljesen ismeretlen legtökéletesebb rendszereként lepleződhet le.

E perfekció ténylegesen összefügg a szocialista realizmus középponti helyzetével. Minden eddigi cenzúra, amit ismerünk, bizonyos tartalmak, gyakorta "csak" a tartalmak egy típusa ellen harcolt. Ismerjük például a puritán cenzor típusát, vagy mondjuk az állam- és a  polgári értékek elleni véleményalkotás kicenzúrázását. Minden ilyen cenzúrának megvan a maga átláthatósága és kiszámíthatósága, hiszen bizonyos, tartalmilag többé-kevésbé körülhatárolt konkrét határátlépések ellen irányult, ami nem egy korszakban mind a tevékenységet, mind annak gyakorlóit szinte teljesen a polgári életvilág részévé is tette.[10]  Ehhez a klasszikus, ideáltípikus "cenzúra-genealógiá"-hoz képest a szocialista realizmus érdemileg új stílust hozott (elsősorban azon a módon, hogy ismét csak igen sajátos módon eliminálta a cenzúrát irányító tartalmi meghatározottság elemét).

A szocialista realizmus elve(i) alapján működő kritikai gyakorlat (az a bizonyos minden addiginál tökéletesebben működő cenzúra) sohasem tette világossá, mi az pontosan, ami szemében a diszkvalifikációhoz elégséges botránykő (az összefüggést csak bonyolítja, hogy még a valóban halálos ítélettel felérő "bírálat" is formailag a "vita" ismérveit öltötte magára, amely "meggyőzni" akart). Ez a fajta kritika a leírtak valóságát, episztemológiai és ezen keresztül ontológiai státuszát vonta kétségbe, amely eljárás minden nehézség nélkül megengedte még azt is, hogy az író által leírt (és a kritika szemében botránykövet jelentő) mozzanat úgy "létezhet", hogy az nem "valóságos" (az, hogy ezt a finom megkülönböztetést nem ritkán a "tipikus" fogalmával fejezték ki , nem sokat változtat a helyzeten).

Ez a történelemben még soha meg nem valósuló cenzúra minden érdemi  szempontból tökéletesen új helyzeteket és viszonylatokat teremtett. Mindenekelőtt romba döntötte minden megcenzúrázott szerző egyedül lehetséges (és önmagának idővel lassan utat is törő) érvelését, hiszen Ovidius óta mindig is lehetséges volt annak kimondása, hogy a szóban forgó tartalom ugyan valóban erkölcstelen vagy netán államellenes, mindazonáltal ugyanez a tartalom a valóságban (vagy kicsit költőibben: az életben) így van, azaz az ábrázolt tartalom rendelkezik a valóságosság státuszával. A szocialista realizmus szövegösszefüggésében ez a lehetőség tökéletesen és visszavonhatatlanul elesik. A szocialista realista kritika puszta ténye egyenesen annak bizonyítéka, hogy az inkriminált valóságrészlet valóság-státuszát megvonták. A szocialista realista kritika ugyanis nem a "jó-rossz", vagy a "szép-rút" (s a példákat tetszés szerint szaporíthatnánk) ellentétpáraival dolgozik, de "az igazán valóságos – nem igazán valóságos" szembeállítással. A látszólag szimpla (és, mint említettük, nem egy vonásban még a létező szocializmus életvilágának különböző sajátosságaival is kompatibilisnek tűnő) szocialista realista alakzat három alrendszer logikáját csúsztatja mindenféle kifejtett, erre utaló állásfoglalás nélkül, egymásba. Az esztétikai kvalitással szemben egy kvázi-episztemológiai elvárást fogalmaz meg, miközben (ami előtt!) ennek a kvázi-episztemológiai elvárásrendszernek az összes tartalmi meghatározását  előzetesen politikailag definiálja. Ez a szerkezet azonban, spontán működést feltételezve, még mindig vészesen nyitott lenne és ezen keresztül akár még (félelmetes dolog kimondani) egy minden lényeges szempontból plurális irodalmi gyakorlatot is lehetővé tehetne (mint azt sokan, de mindig átmenetileg, valóban gondolták is). A konstrukció legfontosabb okát a mai szakember már valószínűleg soha nem fogja felfedezni. E három alrendszer komplex egymásba vezetésére ugyanis azért volt szükség, hogy ne kelljen működnie a régi típusú, mondhatnánk, a "becsületes" cenzúrának. Ebben a modellben ugyanis esztétikai alkotás nem kerül közvetlenül szemben esztétikai itéletalkotással. A kvázi-episztemológiai elvárást lehet (jóhiszeműen) bírálni vagy forradalmi gyermekbetegségnek tartani, de esetleges elutasító magatartását nem lehet esztétikai kirekesztésnek, azaz cenzúrának tekinteni.[11] Akkor hát a konstrukció majdhogynem teljesen sikeres volt. De hogy lehetett az, ha a hármas rendszer, mint imént említettük, kifejezetten nyitott gondolkodással is működtethető lett volna?  A valóságos működést kifejezetten "nyitottá" és "szabaddá" tette volna, ha a kvázi-episztemológiai ítéletet "hátulról" irányító politikai döntés vagy túlságosan merev és kiszámítható (ez az irodalmi sematizmusnak még az irodalmi bürokráciát is sokkoló mértékéhez vezetett volna) vagy pedig viszonylagosan nyitott (ebben az esetben a társadalmi történéseknek a hivatalos állásponttól eltérő ábrázolásai zavartalanul alakíthatták volna a társadalmi közgondolkodást). Ezen a ponthoz csatlakozott be a három rendszer ezen szép egységébe a "decizivitás", a közvetlen politikai döntés, vagy, ahogy ezt a késői Kádár-korszakban már majdhogynem a technokrata szóhasználat ártatlanságával kifejezhették:  a "kézivezérlés". A három rendszer bonyolult együttesét (amely olyan jótékonyan akadályozta meg esztétikai produkció és esztétikai ítéletalkotás közvetlen érintkezését) végülis közvetlen irodalompolitikai kézivezérlés irányította, ami annyit jelentett, hogy még a leghelyesebb politikai álláspont talaján elvégzett "valóságlátás" alapján megalkotott mű sem lehetett biztos a hivatalos tetszésben. Ez tökéletesen deformálta a szerző és a közönség, a szerző és a kritika viszonyát is, nem szabad elfelejteni, hogy a mindenkori kritikus méri a konkrét művet a hármas rendszer előírásainak való megfelelés mérlegén.[12]

Az a hatalmi logikával rögzített lehetőség, hogy a valóság bármely tetszőleges megjelenítésének (kivéve természetesen azokat, amelyek azoknak a bizonyos igen nehezen definiálható aktuális elvárásoknak éppen hic et nunc megfeleltek) el lehessen vitatni, sőt tevőlegesen el is lehessen venni a realitás-jellegét és ezzel a valóság-státuszát, mindezeken túl azonban még további, egyenesen antropológiainak is nevezhető[13] konzekvenciákhoz is vezetett. A helyzet, ebből a perspektivából szemlélve, egyenesen hihetetlen volt. Az a reális lehetőség, valódi posszibilitás, hogy bármely felfogásnak vagy szerzőnek el lehessen venni a valóság-státuszát, azaz a valósággal való megfelelését, szélsőséges szellemi és fizikai hatalom alapjait teremtette meg. Ismételjük még egyszer, itt nem értékelésről vagy módszertani megfelelésről, de a valóságosság státuszának visszavonásáról volt szó. Megfordítva ugyanezt az összefüggést, azt lehet mondani, a hatalmasok ki tudja hány évszázad óta ismét először rendelkeztek azzal a hatalommal (és ennek következtében azzal a joggal is), hogy meghatározzák, mi a realitás).[14]

Ez a posszibilitás azután a továbbiakban az irodalmi bürokrácia (Bulgakov felülmulhatatlan megfogalmazásában: a "Tömegír") példátlan és tovább már alig fokozható hatalmához vezetett a szerző és az olvasó fölött, nem beszélve az irodalom addig végső soron spontánnak nevezhető nemzetközi áramlásáról.[15]

Ennek legfontosabb, bár csak közvetetten megjelenő áttétele volt minden író valóságérzékének a szó szoros értelmében való tönkremenetele. A bürokrácia kritikája ugyanis, bármilyen különösen is hangozzék ez, nem esztétikai, de ismeretelméleti, a szó igazi és eredeti értelmében episztemológiai volt. Déry esetében sem volt ez másként. Számunkra mégis Alekszej Fagyejev volt és maradt erre az ideáltipikus példa. Ez az eset teljes abszurditásában és a kognitiv-mentális szabályok alapvető felrugásában mutatja fel azt, ami a szocialista realizmus igazi értelme volt (jelentsenek is bármit a szóösszetétel egyes elemei eredetileg). Fagyejev röviddel a II. világháború után meglátogatta azt a várost, ahol valóban spontán illegális ellenállási mozgalmat építettek fel ottani fiatalok a német megszállókkal szembeszállva. A szocialista realizmus szövegösszefüggésében ez azt jelentette, hogy az ideológia, a "helyes" valóságlátás ebben az esetben az igazi valóságban is beigazolódhatott. Ezt alátámasztotta, hogy a regény tele volt kiváló megfigyelésekkel és helyzetekkel, hiszen a szerző a rettenetes események után nem sokkal a túlélő lakosság emlékeinek rendkívüli hitelességű anyagával dolgozhatott. Létezett-e tehát olyan regény, ami jobban megfelelt a szocialista realizmus meghirdetett eszményeinek, mint Fagyejev Az ifjú gárdája? A történet "realitásá"-ban nem lehetett kételkedni, a regény "episztemológiai" hozzáállása sem lehetett ennél jobb, a "politikai" irányról nem is beszélve. És mégis (illetve mégsem): Az ifjú gárda nem felelt meg a szocialista realizmus irodalmi kánonjának. Ennek okát önmagától szinte senki nem találhatta volna ki, ennek ellenére rendkívül adekvát példa a három alrendszert egyszerre mozgásban tartó decizív "döntési" mozzanat emberfeletti hatalmára.

A kérdés szélsőségesen kiélezett: milyen alapon lehet ennek a regénynek kétségbe vonni a maga realitás-státuszát? A választ, ha nem is volt kitalálható, a maga módján azonban meg lehetett érteni. Fagyejev ugyanis pontosan arról feledkezett meg, amiről a krasznodari fiatalok is megfeledkeztek. Spontán heroizmusukban nem kerestek kapcsolatot a párt illegalitásban ott maradt (vagy visszajött) képviselőjével. Úgy szervezték meg illegális mozgalmukat, hogy abból kihagyták a pártot. Lehet-e egy ilyen értelmezés "valóságos"? Az esztétikai minőséget meghatározó episztemológia politikai irányultsága ezen a példán maradéktalanul világossá válhat. A döntő mozzanat nem kizárólag e három rendszer (esztétikum, episztemológia, politikum) hallgatólagos egymásba csúsztatása, de ezen kívül a politikai dimenzió értelmezése is. Fagyejev regénye ugyanis tökéletesen megfelelt a politikai érdeknek is (a kommunista rendszerért és a hódítás ellen jött létre a szervezkedés), de a politikai érdeken belül volt egy második számú politikai érdek (mint Orwellnél a párton belül a belső párt). Fagyejev példája azt bizonyítja, hogy a szocialista realizmusban rejlő perfekt cenzúra voltaképpen azzal jelent egyet, hogy a három alrendszer kifejtetlen együttesét a politikai instrumentalizálás, a közvetlen és már kétszeresen kézi vezérlésű hatalmi érdek szabja meg, a három említett dimenzió tulajdonképpen négy, a realitás tulajdonképpen azonos a hatalom közvetlen pozitivitásával. A valóságos realitás elveszíti realitás-státuszát, reális a hatalom pozitív léte és omipotenciája. [16] Ez az alapszerkezet azután egyként vezet pszichikai és kognitív identitások kioltásához (amelyek a "valóság" egy másik szemléletén épültek fel), illetve elkerülhetetlenül a "kognitív disszonancia" szakadatlan jelenlétéhez ebben a társadalomban. A Kafka-konferencia a létező szocializmus nem ritka megújulási periódusainak egyikében a megújulási gondolkodás egyik legfontosabb terméke volt, s mint ilyen rövid- és középtávon egy Hruscsov és egy XX. Kongresszus antisztalinizmusának konzekvens megjelenése. Ebben az összefüggésben minden volt, csak nem következetlen vagy más természetű rögtönzés, hogy a megújulási gondolkodás a szocialista realizmus doktrinájával kívánt az elsők között szembesülni. A mindenkor releváns közvetlen cenzurális meggondolásokon túlmenően (amellyel Dérynek is oly kitüntetett helyzetekben kellett találkoznia) egy magasabb szempontból ugyancsak nagyonis legitim és ésszerű volt ez a konfrontáció. 1989 után már világos volt, hogy a létező szocializmusnak radikálisan és egyértelműen vissza kellett nyernie a maga autenticitását, a maga igazi hitelét. Ezt a reformkommunisták akkori nemzedéke elsősorban morális feladatnak és követelménynek látta és csak a moral közvetítésén át élet meg ezt gyakorlati és történeti kérdésként. Ma már világos azonban, hogy a hitelesség visszanyerésének kérdése a morál szférájának kikapcsolásával, azaz közvetlen történetfilozófiai szempontból is mindennél döntőbb kérdéssé vált, hiszen nem kisebb dologról volt szó, mint a létező szocializmusnak adott történelmi moratórium radikális meghosszabbításáról, napjaink divatos kifejezésével szólva, e rendszer egy új esélyének megteremtéséről.

Ez a megújulási gondolkodás a fiatal Marx újonnan felfedezett filozófiájára támaszkodott, ami a szisztematikus filozófia szempontjából talán még fontosabb ténynek is lenne mondható, mint részvétele a szocialista realizmus doktrínájának kialakításában. A fiatal Marx fémjelezte gondolatrendszer egyrészt tökéletesen kielégítette a levetkőzhetetlen citatológiai kényszert, másfelől egy új fogalmi rendszert állított a diszkusszió középpontjába. A történelmi groteszk kategóriájába tartozik, hogy a fiatal Marx-ra alapozott kategóriarendszer egyes véletlen esetekben kivételesen érzékenyen artikulálta a szocialista realizmus-diszkusszió leglényegesebb mozzanatait (például: elidegenedés), más lényeges fogalmai tökéletesen elsiklottak e diszkusszió legfontosabb csomópontjai mellett is.[17]

Az, hogy a megujulás gondolkodása nagyonis komolyan vette a szocialista realizmussal való leszámolást, nagyonis világosan mutatja a vita protagonistáinak mind argumentációja, mind pedig az érvelés mögött világosan kirajzolódó stratégiája. Roger Garaudy a vitát rögtön nem is egy, de tulajdonképpen három egyidejű ajánlással indította, az ajánlások mind a realizmus egy új, esztétikailag adekvát, elkötelezett és nemcsak poszt-, de antisztalinista változatának kimunkálására irányultak. A francia kommunista költő és értelmiségi protagonista Louis Aragon autoritására támaszkodva ennek az új realizmusnak a kezdetektől kezdve három változatát nevezte meg, még pedig Pablo Picasso-t, Saint-John Perse-t és Franz Kafkát. Emellett stratégiája is szinte az összes olyan lehetőséget felhasználja, amelyek ebben a sajátos, ám minden sajátosságában világtörténelmi fontosságú ütközetben csak rendelkezésére állhatott.

"Kafka világa a mi világunk" -intonálta Roger Garaudy Kafka-értelmezésének alaphangját[18], amivel rögtön azt is világossá tette, nincs ok arra, hogy Kafka világát bármely okból is kirekesszük a mi világunkból, ami a szocialista realizmus hallgatólagos szabályai szerint (esztétika + episztemológia + politika, ez utóbbi két változatban is) semmilyen további magyarázatra nem szoruló követelmény lett volna.

Kafka és a szocializmus világának azonosítása valódi stratégiai funkciót látott el. Igazi átvágása volt ez annak a gordiuszi csomónak, amelyként éppen az előzőekben a szocialista realizmus hallgatólagos szabályainak összességét meghatároztuk (esztétika + episztemológia + politika, ez utóbbi két változatban is). Elvileg és általánosságban tökéletesen lehetetlenné tette, hogy a ",mi" világunk létezésének kétségtelennek látszó evidenciáját segítségül híva kétségbe lehessen vonni a Kafka által leírt világ "realitásá"-t. Az azonosítás "reális"-sá tette Kafka a szó szoros értelmében korántsem könnyen értelmezhető világát, s ez már kikerülhetetlenné tette Kafkát realista íróvá is. Kafka támadhatatlanná vált. Aki Kafkát támadta, az irodalomba előörsként telepített politikai hatalmat támadta. Minden további már az irónia része, igaz, nagy horderejű világtörténelmi iróniáé. A szocialista-realista (bonyolult hármas komplexumra visszamenő) dogmája az ellenkezőjébe fordult. Mindeddig az intellektuális kreativitás és a formálisnak látszó experimentálás a realizmus paradicsomából való automatikus kizárást vont maga után (Fagyejev, mint láttuk, áldozatává vált egyetlen távolmaradt párttitkárnak).

Garaudy előszeretettel érvel univerzális, holisztikus megállapításokkal is. Kafka műve így lesz az egész "élet képe, amelyben a mennyország és föld egy egységes világot alkotnak,"[19] ez azonban nyomban "mítosz".

Garaudy – inkább öntudatlan zsenialitással, mint tudatos analitikával, az univerzális és holisztikus meghatározások e kavalkádjával biztosítja Kafka világának azt a realitás-státuszát, amely a szocialista realizmus valóságban működő hármas konstrukciójának oldaláról teljesen támadhatatlan, hiszen annak kiindulópontja éppen a valóság egy konkrét metszete és annak realitás-státusza, sohasem a realitás egészének, mint egésznek a megtámadhatatlansága. Garaudy azt bizonyítja be, amit addig csak irónikusok és szatirikusok mertek kimondani: a valóságról sokkal egyszerűbb egészében véleményt mondani, annak pontosan elemzett részleteiben mint a realitás egészének összefüggésében (mint ahogy az emberiséget is könnyebb szeretni, mint az egyes konkrét embereket külön-külön).

Garaudy antidogmatikus kreativitása azonban még ennél is tovább megy. Konkrét tartalmat ad ennek a holisztikus világnak (ami, mint tudjuk, Kafka és a jelen közös univerzuma). Ez a világ ugyanis az emberi elidegenedés átfogó világa. Az emberi elidegenedés azután egységbe rendezi a diszkusszió aktuális szakasza szempontjából legfontosabb három elemet: Kafka világa elidegenedett, a mai polgári-kapitalista világ elidegenedett, a fiatal Marx filozófiája leírja és leküzdi az elidegenedést. Hallgatólagosan persze a szocialista társadalom spontán élmény- és érzékelésvilágában mindehhez csatlakozott a negyedik alkalmazási terület, a létező szocializmus elidegenedésként érzékelt értelmezése is, azon azután már senki sem csodálkozott, hogy ezt nem lehetett az első három célterülethez hasonlóan kifejtett formában is leírni, bármilyen furcsa, a felszabadulás aktuális élménye szívesen érte be az új értelmezés "íratlan".nak megmaradó, ám egyértelműen sugalt formájával is [20]

Ahogy hosszú közvetítési láncon ment keresztül a szocialista realista dogmatika valóságos működtetése is (esztétika + episztemológia + politika, ez utóbbi két változatban is), nem kevésbé hosszú közvetítési láncon ért célba a Kafka-értelmezés holisztikus változata is. Nemcsak szétzilálta a "realitás" holisztikus felfogása alatti szintekre alapozott realitás-kritériumokat, de összehozta a szocializmus polgárainak élettapasztalatát egy filozófiailag és ekkor már esztétikailag is érvényes gondolatrendszerrel, az elidegenedéssel.

Innentől fogva Garaudy azonosítása ("Kafka világa a mi világunk") az elidegenedés alapzatán erőteljes identifikáló és homogenizáló hatást volt képes kifejteni: Kafka alakjai elidegenedtek a kapitalizmusban, ezen kívül a polgári létben, ezen kívül Ausztria-Magyarországon[21], ezen kívül mint zsidó (amit az azt követő Holocaust ekkorra már a lehető legerősebb megvilágításba helyezett), de elidegenedett volt, mint értelmiségi, alkotó és író,  mint fiú a családban, de így állt mint bürokrata vagy hivatalnok is, aki a biztosítási intézet és a munkások között állt, nem kevésbé elidegenedett és az azonosulásra alkalmatlan helyzetben, mint egy Prágában élő németül író zsidó értelmiségi. Elvileg is lehetetlennek tűnik az elidegenedésnek még ennél is több válfaját egy értelmiségi sors körül megjeleníteni, mint amennyi Roger Garaudy és Ernst Fischer argumentációjának sikerül. Franz Kafka ezzel a fiatal Marx elidegenedés-elméletének a szó szoros értelmében vett “minta"-példájává vált. Nem a kizsákmányolt proletár állt immár a marxista érvelés középpontjában, de a szó szoros értelmében végtelen dimenziókban elidegenedett “polgári" értelmiségi, akinek egzisztenciája ugyanazzal a vas szükségszerűséggel válik tragikussá, amint az Franz Kafka esetében példaszerűen megtörtént, és amelynek példaszerűségét az amúgy is esztétikai-irodalmelméleti értelemben is példaszerű kafkai irásművészet olyan összehasonlíthatatlan erővel megjeleníti.

Ernst Fischer érvelése közös gyökerekre megy vissza Garaudy-éval, a neomarxista vonatkozásokban azonban még sokrétűbb és átgondoltabb. A neomarxista megújulási gondolkodásnak alig létezik olyan szemantikai lehetősége, amelyet az elidegenedés univerzalitásának kiépítésében Fischer ne használna ki. A sokszínűség és a mélység sajátos  kristályosodási pontjaként Fischernél Kafka a "gyengeség zsenije"-ként tűnik fel,[22] aki éppen e gyengeségében fejezi ki igazán az emberi huszadik századi totális elidegenedettségét. Fischer az is, aki ennyi előkészítés után tudatosan visszaköveteli az irodalmi ábrázolás fantasztikumának legitimációját, ezzel veszi vissza a szocialista realizmus kiátkozásának immár formai és szemléleti vonatkozását is.  Érvelésének univerzalitása lehetetlen apróságoknak tűnő részletekre is kiterjed, így még az akkor még a szocialista realista kritika szemében is teljesen elfogadott Thomas Mann "fantasztikus" írásmódjának felvetésére is.[23] A Fischer által szakadatlanul tematizált megfelelés Kafka és a neomarxista humanizmus között a szocialista realizmus horizontján újra meg újra túlemelkedve Kafkát szinte közvetlenül állította szembe Sztálinnal, a gyengeség zsenijét a hatalom brutalitásával, a páriát az elnyomó apparátus félelmetes erejével.[24]

Eduard Goldstücker elszánt következetességgel próbálta a végletekig követni és realizálni a szó szerinti értelemben vett szocialista realista ajánlás előírásait Kafka művein és annak igazságtartalmát tudományos egzaktsággal kívánta a megítélés mérlegére tenni. A szocialista realista opció szó szerint vétele egyben annak legjobb leleplezése is.

Láttuk, a felszínen egyenesen primitíven egyszerűnek tűnő szocialista realista doktrína szélsőségesen komplex előfeltételek kivételesen ravasz összekapcsolásán alapult Láttuk azt is, hogy az ellenstratégia sem volt sokkal kevésbé komplex, az érvek és hivatkozások közvetítési lánca nem sokkal maradt el az eredeti doktrína hadállásainak kiterjedtsége mögött.

Az összeütközésnek ebben a döntő stádiumában az emberarcú szocializmus harcosai újabb, s immár kivédhetetlen ajánlattal léphettek fel. Az egyik oldalon a sztálinizmus, illetve a posztsztálinizmus irodalompolitikája számára a "parttalan realizmus" formuláját ajánlotta fel.  Az előzmények után korántsem meglepő módon ez a formula azt alapozta meg, hogy minden műalkotás a maga módján "realista". Ha viszont minden műalkotás a maga módján realista, akkor ennek megfordításaként a realizmus "parttalan". Minden további esztétikai vagy irodalomelméleti vita előtt nyomban nyilvánvaló, hogy a parttalan realizmusra logikai lehetetlenség a régi módon működő, váratlanul szofisztikált, de mindenképpen perfekt cenzúrát ráépíteni, hiszen a parttalanság attribútuma alapján lehetetlen bárkit is kizárni. Ez az ajánlás arra emlékeztetett, mintha a tizenhetedik században az egyik jezsuita azt fogadtatta volna el az egyházzal, hogy minden keresztény egyformán legitim.[25]

Kafka ezen második "per"-e a realizmus parttalanságának elfogadásán kívül még egy utat kínált fel a létező szocializmus irodalmi doktrínájának. Erről azonban már a kezdetektől fogva világos volt, hogy innen sem vezet vissza út a szocialista realizmushoz. Ez az út a realizmusnak egy esetleg már nem parttalan, de mindenképpen az elismert parttalanság szféráján belül történő új meghatározása lett volna.[26] A parttalanságon belül azonban már nem volt elképzelhető olyan realizmus-fogalom, amelyre bármiféle kirekesztést lehetett volna alapozni. Ily módon ez iránt a meghatározás iránt már nem is fogalmazódott meg politikai érdekeltség. Nem csoda, hogy az irodalmár köztudat nem is a politikai logikára emlékezett ebben az esetben jobban, mint inkább arra a mozzanatra, hogy ez kikerülhetetlenül a 19. századi realizmus formáinak előnyben részesítéséhez vezetett volna.

Végsősoron, s ez a lehetőség is valóra vált a későbbi magyar diszkusszióban, a realizmus egy megtalált fogalmának ellentéteként a nem-realista, az "irrealista" irodalom fogalma is megszületett.[27] Mindeközben az ilyként azonosított nem-realista irodalom már sem pozitív, sem negatív értelemben nem szankcionálódhatott a megújulás gondolatától vezetett új nyilvános gondolkodás médiumában. És abban a pillanatban, amikor a kirekesztendő irodalom újfajta szankcionálása lehetetlenné vált, a realizmusról folytatott összes vita hirtelen kritikus módon érdektelenné, ha éppen nem lehetetlenné is vált.

Ez a logika visszautasíthatatlannak bizonyult. A "parttalan realista"-ként és a "gyengeség zsenije"-ként értelmezett Kafka győzött. Ez a győzelem a szocialista realizmus végérvényes vereségével volt egyenlő. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy ezek után nem létezett cenzúra (sőt, az ezt követő helyzet valóságos lényegét éppen az ellenőrzés új változatainak megjelenése fogja majd jelenteni), maga a szocialista realizmus, mint a világ addigi legtökéletesebb cenzúrája azonban hajótörést szenvedett azon a ragyogó logikai körön, amelynek végső pontja Kafka művészetének szükségszerű realistának nyilvánítása volt.

A szocialista realista doktrínája alól való felszabadulás számos többé vagy kevésbé átfogó módon járult hozzá a későbbiekben a teljes irodalmi közeg felszabadulásához is. Egy egész sor nyitás és felszabadulás, egy sor kísérletezés és új kreatív megoldás született meg, így például a késői Déry életművében is. De Kafka kitágította a posszibilitás ideológiai határait is. Meg lehetett nevezni körülírások nélkül a zsidó létkérdéseket, egyre szalonképesebbé vált a pszichoanalízis (már csak a Közép-Európa-vonatkozások szálán is), Kafka nyomán az individuális, a teremtményi, a szenvedő, az egyéni, az egzisztenciálisan-autentikus újra megkezdték útjukat abba a centrumba, ahonnan kiindulva újra normaadóvá válhattak.

 

CSEHI Gyula,  A kritika jelentése és utóélete. Kolozsvár:Kritérion, l974.

FISCHER, Ernst, Von Grillparzer zu Kafka. Sechs Essays. Wien: Globus 1962.

FISCHER, Ernst, Zeitgeist und Literatur. Gebundenheit und Freiheit der Kunst  Wien:Europa, 1964

GARAUDY, Roger, Karl Marx.Paris:Seghers,1964.

GARAUDY, Roger, Menschenwort. Wien – München – Zürich: Molden, 1971.

KISS Endre, Geschichte und Weltanschauung. Über den historischen Materialismus der II. Internationale. in: Annales, Bd. XIX. Jg. 1985

KISS Endre, Der Tod des k.u.k. Weltordnung in Wien. Wien-Köln-Graz: Böhlau, 1986.

KISS Endre, Sztálinizmus és kultúrforradalom között. A neomarxizmus szociológiája. in: Valóság, 1989/10.

KISS Endre, A sztálinizmus mindennapi tudata és lélektana. in: Valóság, 1991/4.

MESTERHÁZI Lajos, Játék és varázslat. in: Parttalan realizmus?

---