Kiss Endre

Finomítás, sűrítés, kiterjesztés...

(Mannheim Károly Marx-értelmezése)

2020.05.30.

 

Ha Karl Marx és Mannheim Károly gondolkodását a jelen egy legitim horizontja előtt módszeresen szeretnénk összehasonlítani, nagyon hamar tudatára jövünk egy komplex történelmi ténynek. Miközben a kezdetektől világos lehetett, hogy a széles értelemben vett "léthezkötöttségi" kiindulópont a Marx és Mannheim közötti összehasonlítás legmélyebb tudásszociológiai alapja, a jelen horizontja előtt egyértelművé válik, hogy a léthezkötöttség továbbra is meghatározza ugyan az egyes gondolati artikulációk szerkezetét és tartalmait, ezzel együtt azonban már nem jelenti a tudásszociológiai és ideológiakritikai gondolkodás magától értetődő alapját. Ez a tény már a kezdet kezdetén mélyreható közösséget teremthet Marx és Mannheim között.

 

Egy új differencia-gondolkodás[1] felemelkedésének vagyunk tanúi, amely az ontológiai differencia valamelyik formájának aktuális érvényesítésével mélyen behatolt a tudásszociológia területére is. Tudásszociológusként Marx és Mannheim az új szakadásnak ugyanazon az oldalán helyezkednek el. Mindketten a pozitív léthezkötöttség képviselői, a differencia tudásszociológiájának elvi ellenlábasai.

 

A differenciagondolkodás felemelkedése hosszú és történetileg mind a mai napig nem minden részletében tisztázott folyamat. E processzus önmagában is tudásszociológiai élmény, de egyben már tudásszociológiai probléma is. A léthezkötöttség ugyanis fundamentális meghatározása volt a tudásszociológiának. A tudásszociológia a léthezkötöttségre épült fel. Annak megingása szorosabb értelemben nem is új tudásszociológia, de teljességgel új paradigmákat hoz létre. A tudásszociológia a gondolkodás szerkezetének megváltozásával foglalkozik, s csak igen ritkán kerül sor magának a tudásszociológiának ilyen mérvű paradigmatikus kicserélődésére. Ezzel együtt az ideológia, tudásszociológia és ideológiakritika a léthezkötöttségi paradigma hegemóniájának megingása után is működik, a kérdés csak az, hogyan helyettesítik a meghaladhatatlannak tűnő léthezkötöttségi paradigmát és egyáltalán, hogyan reagálják majd le a differencia-gondolkodás heurisztikus tehetetlenségét.

 

A differenciagondolkodásnak sem legitimitása, sem további történelmi esélyei, sem igazságtartalma nem lehetnek témái ennek a kísérletnek. Kiemelkedő jelentőségű e gondolkodás összefüggésében számunkra azonban az, hogy vele a tudásszociológiai paradigma olyan új fundamentális beágyazódása jön létre, amely váratlanul az eddigieknél is szorosabb kapcsolatot hoz létre Marx és Mannheim között. A posztmodern (alapvetően a differenciagondolkodás sajátossága alapján meghatározva) és a neopozitivizmus (a neoliberalizmussal kiegészített) hasonlóságairól, az azokat minden elvárás ellenére összefűző szimmetria-relációkról több tanulmányunkban említést tettünk.[2] A léthezkötöttségi paradigmának a differenciagondolkodás révén előidézett relativizációja meglepően harmonizál azokkal a viszonylagossá tevő hatásokkal, amelyeket a neopozitivista angolszász filozófiai kultúra a klasszikus idealizmus és a léthezkötöttségi tudásszociológia fundamentumainak elismertségére gyakorol.

 

A léthezkötöttségi paradigmával általában, illetve Mannheim Károllyal konkrétan társítható, természetesen csak magas absztrakciós fokon értelmezhető totalitarizmus-gyanú annál is meglepőbb, mert Mannheim a maga metodológiáját tökéletesen "érték"- és "értékelés"- mentesen alakította ki, és nem ok nélkül gondolta, hogy szigorúan szcientista alapokon foglalkozik az ideológia jelenségével. Ez a gyanú elgondolkodtathat azonban minket egy másik vonatkozásban is. A filozófia egy posztkommunista perspektívájából nézve ugyanis még úgy is tűnik, hogy a plurális, a léthezkötöttségre felépített és szcientista mannheim-i ideológiafogalom a legjobban fejezheti ki egy önmagát pluralistának és multikulturálisnak definiáló posztkommunista liberális közszellem értékorientációját.

 

A Marx és Mannheim közötti intellektuális közös metszet meghatározottságai jól ismertek a tudásszociológiai hagyományban. A közös metszet igen általános, ha éppen nem triviális. Ez azonos azzal, amit más helyütt[3] marx-i opciónak neveztünk. Eszerint a társadalom különféle nagyobb makrocsoportok konglomerátuma, melyek a munkamegosztásban elfoglalt helyük, még inkább azonban a termelési eszközök tulajdonlásában való részesedésük alapján helyezkednek el. Ez alapvető ajánlás (amit csak utalásszerűen ismertettünk) szabta meg hosszú időkre a politika és a szociológia alapszemléletét, amit a politikatudomány mai elméleti rendszerezése felől visszatekintve antagonisztikus ajánlásnak nevezhetünk. A marx-i opció médiumában tökéletesen elhelyezhető a mannheim-i tudásszociológia diszciplináris alapzata. A gondolkodásnak a mai differencia-logikával szembeállított léthezkötöttségi paradigmája e csoportok szociológiai és politikai létezését tekinti a társadalmi lét tudatos megragadási lehetőségének. A mannheim-i tudásszociológia igazi bázisa a marx-i opció.

 

Marx (és bizonyos ideig a "Marx-utáni marxizmus") sem létre nem akart hozni egy a nagy társadalmi osztályok létére alapozott léthezkötöttségi tudásszociológiát, sem pedig nem akart felvázolni egy ilyen diszciplínát a maga "értékmentességében". Mannheim szeme előtt azonban éppen egy "értékmentes"-ként elképzelt szcientista és pozitív tudásszociológia lebegett. Amíg tehát Mannheim (mint előtte már számos más szociológus is) tökéletesen elfogadja az ú.n. marx-i opciót szociológiai tényként, ugyanolyan radikálisan utasítja el ugyanezen opció "értékmentességének" marx-i abszolút elutasítását. A diszciplináris tudásszociológia ezen a ponton születik. A közös alapzaton az értékmentesség diszciplínát hasít ki az ideológia és a politikai küzdelem immanensen rögzített értékek melletti elkötelezettségéből. Mi több: Mannheim ráadásul erőteljes pátosszal tekint egy értékmentesen elképzelt tudásszociológiára. Diametrális ellentmondásban az ezen a helyen elképzelhető marx-i állásponttal, Mannheim egy ilyen diszciplínában saját kora legnehezebb és legbonyolultabb dilemmáinak megoldását pillantja meg. Meg van győződve arról, hogy éppen egy így felépített tudásszociológia juthat el az elérhető legtöbb gyakorlati és civilizatórikus eredményhez. Mások, a másság gondolati struktúráinak szisztematikus megértése univerzális harmóniához vezethet. De egy könnyen egyébként egyáltalán nem definiálható lehetséges terápikus funkcióról sem feledkezhetünk el. Mannheimen kívül ez az elvárás Max Schelerre, a Frankfurti Iskolára és a fiatal Lukácsra igaz (beleértve még a Történelem és osztálytudatot is) ugyanabban a mértékben jellemző. Ebből a perspektívából nézve a tudásszociológia forradalmi tudomány volt, még akkor is, ha ezt a kvalitását minden definíció szerint csak közvetetten fejthette ki. Az igazi tudásszociológus számára ez a forradalmi karakter a húszas évek intenzív összecsapásainak élő vonzerőt jelent. A harmóniateremtő és az utópikus mozzanat meglepő és váratlan kapcsolatot teremt Marx és Mannheim között. Sajátos munkamegosztás körvonalai sejlenek fel. Mannheim depolitizálja Marx-ot, annak forradalmi célkitűzését azonban a tudásszociológia missziójába transzponálja.

 

Ha a Marx-Mannheim-viszonyt Marx-nak a szociológiához és a szociológusokhoz való viszony szövegösszefüggésében vesszük szemügyre[4], nyomban világos lehet, hogy filozófiája érdemleges módon járult hozzá a tudásszociológia később (azaz Mannheimnél) megalapított diszciplínájának alapjaihoz. E hozzájárulás egzakt nagyságrendjéről lehet vitatkozni, már csak azért is, mert a tudásszociológia olyan jelentékeny felületeit fedi le a társadalmi lét legáltalánosabb problematikájának, hogy még olyan filozófusok is fontossá válhatnak ennek a genealógiának az összefüggésében, akik maguk nem is gondolták volna, hogy eredményeiknek ebben az irányban is lehetnek következményeik.

Marx-nak az antagonisztikus osztályokról kialakított alap-ajánlása bizonyosan hatékonyabbnak bizonyult a szociológia története számára, mint Auguste Comte első szociológiai paradigmája.

 

Ha megváltoztatjuk most a perspektívát, Mannheim Marx-hoz fűződő viszonyát további részletekben is tisztázhatjuk. Egyrészt nemcsak világos, de közismert is, hogy számos kezdemény után Mannheim az, aki kimeríthetetlen szenvedéllyel tematizálja az értelmiségi osztály problematikáját, mint új osztályét. Ez az új osztály természetesen kiegészíti és egyben átalakítja Marx klasszikus antagonizmus-modelljét. Másrészt az is belátható, hogy a szubsztanciálisról a funkcionális racionalitásra átváltó Mannheim egy olyan dilemma feloldására válik képessé, amelyet Marx a maga korában és a maga meghatározó koordinátái között nem tudott feloldani, hiszen mint politikai forradalmár és egyidejűleg az új technika és technológia vizionáriusa egy személyben és egy életfolyamatban egyesítette a szubsztanciális és a funkcionális racionalitás orientációit.[5]    

 

Mannheimnek (és általában a szociológiának) ebben az esetben nem Marx-hoz, de a hivatalos marxista oktatási korpuszhoz való viszonyának következő konkrét állomása azokban az időről-időre felbukkanó javaslatokban érhető tetten, amelyek szerint a történelmi materializmus korpuszát a szociológia diszciplínájával lehetne, sőt, kellene leváltani. Mivel a magyar tradícióban Mannheim neve például még nagyon is élő volt, az ő neve is előkerült a létező szocializmus ezen történelmi pillanatában.

 

Marx és Mannheim viszonyának legátfogóbb kapcsolatrendszerét a tudásszociológiai új paradigmájának megalkotása, elsősorban is az Ideológia és utópia című mű jelenti. Ebben a műben Mannheim kiemelkedő scholarnak bizonyul, megalkotja a tudásszociológia új és nyomban alkalmazható, sőt, tanítható paradigmáját, világos definíciókkal, nagy gondolati ökonómiával, éles és eredeti elemzésekkel. A Marx-Mannheim-vonatkozásban e fő mű egyrészt az egyértelműen durvább marx-i tudásszociológiai sematizmusok markáns finomításaként mutatkozik meg, ezen kívül mint e sematizmusok elmélyítése jelenik meg a léthezkötöttség egyes formáinak releváns kidolgozásában. Ezeken túlmenően ez a koncepció erőteljesen ki is szélesíti a tudásszociológia társadalmi referenciáit mind a nagy ideológiák, mind pedig a társadalmi osztályok irányában (egyként gondolhatunk itt mondjuk az értelmiség vagy éppen a generációk sajátos problémáira).

 

Mannheim Károly diszciplínává szervezett tudásszociológiai paradigmája napjaink differenciagondolkodásának éppen az ellentéte. Filozófiai szempontból a gondolkodás és a társadalmi lét közötti eredendő ontológiai differenciát megszervezi és közvetíti, puszta léte ez a közvetítés. A léthezkötöttség hídját építi lét és gondolkodás között.

 

A Marx-Mannheim-viszony azért is lehet olyan különlegesen komplex és sokarcú, mert magában egyesíti a századeleji magyar Marx-diszkusszió nem egy, csak ritkán figyelembe vett mozzanatát. Ebben a vitában Marx mindenek előtt közgazdász volt és társadalomfilozófus, akinek társadalomtudományos szeriozitását politikai elkötelezettsége egyáltalán nem csorbíthatta. Így lehet az akkori Jászi Oszkár saját Marx-értelmezése jegyében egyidejűleg spenceriánus pozitivista és történelmi materialista. Ezzel függ össze, hogy Magyarországon (és Ausztriában) olyan önálló és még politikailag is fontos irányzat keletkezett, mint az ú.n. polgári radikalizmus.

Ez az irányzat mind intellektuálisan, mind politikailag nem is alapulhatott volna másra, mint erre a Marx-értelmezésre. Így tehette lehetővé felvilágosodás, emancipáció, individualizmus liberalizmus és szocializmus sokat ígérő szintézisét. Ha erről az oldalról nézzük, liberális és szocialista gondolkodás Ideológia és utópia-beli tipológiai szempontból vegytiszta elválasztása világos korrekciója is az 1914 előtti magyar szellemi állapotnak. Nagy vonalakban ez a Marx-felfogás érvényesül a fiatal Lukácsnál és szellemi körénél is. Marx itt nem egy homogén rendszer birtokosa, akinek belső koherenciája az összes, az egésszel nem kompatíbilis mozzanatot diszkvalifikálná. Marx, ezzel ellentétben, itt filozófiai és szociológiai (és ezen keresztül természetesen politikai) alternatívák és kezdeményezések széles mezőjével egyenlő, amelyek közül a jó lelkiismeret problémátlanságával lehet kreatívan választani. Ezt az 1914 előtti magyar diszkussziót joggal lehetne olyan korai neomarxista kezdeményezésnek nevezni, amely politikai elkötelezettsége nem feltétlenül a marxizmuson keresztül jön létre.[6]     

 

Ezen az alapzaton jött azután létre egy olyan figyelemreméltó filozófiai hipereklektika, amely mélyen megfelelt mind Lukács, mind csoportja legbelsőbb intencióinak. A magyar filozófiában korántsem egyedülálló módon, Lukács és csoportja a maguk legmélyebb törekvéseiben egy többé már túl nem haladható filozófiai-gondolati komplexitásra törekedett, hasonlóra ahhoz, mint amilyen a nyolcvanas évek posztmodern filozófiájának alkotó és interdiskurzív eklektikájához. Mannheim Károly teljes mértékben ennek a törekvésnek a szülötte, miközben saját egykori filozófiai komplexitás-vágya nagyszerű módszertani és szemléleti fegyverré válik a kezében ahhoz, hogy mint paradigmaalkotó tudásszociológus nagy tudatossággal és művészi kézzel váljon képessé akár a legbonyolultabb gondolati tartalmaknak a tudásszociológiai diszciplína számára szükséges leegyszerűsítésére.

 

A „nem-marxista” Mannheim a maga a századelő magyar Marx-értelmezésére visszamenő értelmezésében a legcsekélyebb mértékben sem kívánja neutralizálni sem a forradalmár Marx-ot, sem Marxot, a munkásmozgalom ideológusát. Mindenkor kifejtett módon beszél alap és felépítmény kettősségéről vagy éppen egy immanens eszmetörténet létének lehetetlenségéről.

 

Amíg Marx a filozófia akkori történeti folyamatában elválik Hegeltől, Mannheim, immár, mint érett tudásszociológus, hosszas kísérletezésbe kezd Hegellel, ezzel mintegy azt a látens szisztematikus helyet kívánva betölteni, amit a hegeli iskola felbomlása hagyott maga után. A tudásszociológia szisztematikáját tekintve Hegel elsősorban, mint a dinamika gondolkodója vonzza Mannheimet. Másrészt Mannheim hosszan dolgozik azon is, hogy Hegelből teremtse meg a konzervatív gondolkodásnak a filozófiai tudásszociológiai tipológiájában megalkotható ideáltipikus, azaz a tudásszociológiából és nem a politikából kinövő változatát.

 

A marxizmus Mannheim számára szociológiai alaptudomány (vagy, ahogy korábban kifejeztük, Mannheim elfogadja, hogy Marx szolgáltatja a szociológia számára az alapvető szociológiai ajánlásokat). Ezzel természetesen összefügg, hogy ő sohasem volt politikai vagy ideológiai szempontból marxista, marxizmusa így egyike az elmúlt másfél évszázad tudományos, „akadémiai” marxizmusainak. Ebben az összefüggésben magas tudományos etikáról tesz tanúbizonyságot, hogy Marxot nem finomítja, semlegesíti, nem zárkózik el olyan elméleti mozzanatoktól, amelyekkel politikailag vagy érzületileg nem tudna egyet érteni. Egy olyan önálló és nagyformátumú értelmiségi marxizmusa ez, aki a maga tudományos tevékenységét, mint tudományos tevékenységet tekinti a politikai szféra természetesen részének, s ezzel ismét a magyar századelő értelmiségi politizálása folytatójának bizonyul.

 

Mannheim konkrét Marx-értelmezésében szembeszökő, hogy számára a Hegel-Marx-viszony sohasem vált valóban érthetővé vagy feltárhatóvá. Ez magyarázható lehetne Mannheim filozófiatörténeti ismereteinek bizonyos hiányaival, mindenesetre Hegelnek a Tőke Marx-ával felállított tudásszociológiai alapozású szembeállítása egyáltalán nem nélkülöz egy bizonyos igazságmagvat. Egy így értelmezett Hegel, aki saját és befejezett filozófiai világ, azonban elsősorban ismét mint a szubsztanciális dinamika filozófusa és a konzervatív gondolkodás egy sajátosan tudásszociológiailag megalapozott alaptípusa jön számításba Mannheimnél.

 

Mannheim a tizenkilencedik század egész politikai történelmét új tudásszociológiai értelmezéssel kívánja átértékelni. A rekonstrukció (a „rekonstrukció rekonstrukciója”, természetesen) célkeresztjében originális mélyszerkezet körvonalai rajzolódnak ki. Nem zárhatjuk ki, hogy ez a lassan kirajzolódó mélyszerkezet talán Mannheim Károly gondolkodásának origója is lehet. Miközben a politikai baloldalt és a politikai jobboldalt közös tudásszociológiai nevezőre akarja hozni, a liberalizmust filozófiai és tudásszociológiai szempontból újra kívánja értékelni.

 

Ebben a konstrukcióban marxizmus és konzervativizmus hatalmas erővel fogják harapófogóba a liberalizmust. Mannheim ezt nem az explicit politikai terminológia, de a tudásszociológiai lényeglátás mélytengeri szintjén ragadja meg. Mert – és ennek felismerése már Mannheim koncepciójának érdemi részét teszi ki – a marxizmus (a baloldal) és a konzervativizmus (a jobboldal, tisztán tudásszociológiailag Hegel alapján modellálva) hasonló módon járnak el. Mannheim elemzése szerint mindketten a totalitás egy filozófiai koncepciójával dolgoznak, amellyel így vagy úgy, de a konkrétat azonosnak tételezik. A rekonstrukció eredménye tehát az, hogy a totálisnak és a konkrétnak a politikai paletta mindkét oldalán végrehajtott azonosítása két oldalról veszi nyomás alá a liberalizmust. Nem lehet kérdéses, hogy a Konzervativizmus-könyv megírásának idején (ráadásul a magyar emigráns gondolkodó léthezkötöttségének alaphelyzetéből) ez a kép pontosan ráillett a húszas évek végének világtörténelmi helyzetére. És valóban, a Konzervativizmus-könyv egymástól oly távol álló protagonistái mind ezekbe a csoportokba lennének sorolhatók: Hegel, Lenin, Stahl, Savigny. Ők mind azonosnak gondolják a totalitást és a konkrétot.

 

Mannheim e hatalmas hipotézise még ebben a ki nem fejtett, töredékes mivoltában is impozáns, miközben meg vagyunk győződve arról, hogy a koncepció nem marad meg töredéknek, ha maga Mannheim végül is el tudja oszlatni azokat a kételyeit, amelyeket saját átlagon feletti tudományos óvatossága támasztott saját teoretikus víziója iránt. Nem életrajzi vagy más külső okát tételezzük fel tehát annak, hogy e koncepció megmaradt kifejtetetlennek, de a Mannheim saját kételyeiből származó habozást, esetleg e hatalmas tézis egzakt bizonyítási eljárásainak rövid távon való lehetetlenségét. Ilyen háttér előtt következik be, hogy Mannheim nem meri teljes egészében elhelyezni Hegelt arra a szisztematikus helyre, amit oly nagy gonddal készített elő számára.[7] 

 

Marx és Mannheim viszonya azonban érdekes, majdhogynem jelenkori összefüggésekben is megújul. Ezeket az előre bizonyosan nem látható lehetőségeket új, külső szempontok hozták felszínre. Általánosságban összefügg ez a kontinentális filozófia új gyüjtőfogalmának kikristályosodásával. Ez az elsősorban az angolszász filozófiai hagyomány oldaláról kialakuló új gyüjtőfogalom már nem képes különbséget tenni a kontinentális filozófia belső eltérései, korszakai vagy iskolái között. Kontinentális így az a filozófia, amelynek fogalomalkotásának és tárgykonstitúciójában felismerhetők a klasszikus idealizmus elemei. A nem-marxista Mannheim a maga imént körvonalazott eklektikus, nagyvonalú és akadémiai Marx-értelmezésével ebből az angolszász perspektívából mint filozófiai marxista jelenik meg. Így jár el például Giddens, aki mindezeken túl azzal tette még híressé nevét, hogy egy mozdulattal félretolta a dolgozatunkban már elemzett marx-i szociológiai opciót

 

Azok közül a korábbi próbálkozások közül, amelyek logikájukban hasonlóan terelték egy csoportba Marx-ot és Mannheimet, két nem kisebb és elméleti szempontból különösen is számottevő szociológust emelnénk ki, mint René König és Theodor W. Adorno.

 

René König Mannheim Károlyt (annak Marx-képével együtt, természetesen) olyan attitűd képviselőjének látja, aki valamiféle abszolutisztikus Németország-képet kívánnak átörökíteni a jövőbe, nem illenek bele e kép „relativizálásá”-ba. Nem nehéz ebben felismerni az előbbi angolszász módszertan oldaláról jövő nagyvonalú és azonosító izomorfiát Marx és Mannheim között. König a klasszikus idealizmusban és Hegelben gyökerező és ezen az úton Marx-szal is rokon szemléletmódja miatt egyenesen Németország és a német kultúra direkt apologetájaként állítja be Mannheimet,[8] ami a modern jobboldali mozgalmak négyszeres emigránsát szem előtt tartva inkább a lényeglátás túlfeszített manifesztációi közé tartozik. Mint minden valamirevaló európai értelmiségit, Mannheimet is számos szál fűzte - a családi kapcsolaton kívül is - német kultúrához. Természetesen Mannheim, mint filozófus, szociológus és tudásszociológus ugyanilyen magátólértetődően kapcsolódott a német szociológia és közgazdaság eredményeihez, amelynek olyan „átlagos” képviselői voltak mint Max Weber, Simmel, Tönnies vagy Scheler, de ezt a König által megteremtett szövegösszefüggésben még leszögezni is kissé kellemetlen és kínos feladat. König számára az is egyértelmű, hogy Mannheim „számos tisztázatlansága” egészen nyilvánvalóan a Marx-tól és annak (Marx-nak) „specifikusan német hátterétől” való függőségéből ered.[9] Mannheim ebben a felfogásban tehát nemcsak százszázalékos marxista, de ráadásul minden gyengesége és gyarlósága is innen ered![10] König azonban, ha egyszer lendületbe jön, még tovább megy: Marx, a maga „német” diskurzusa miatt még a nemzeti szocializmus győzelméért is felelős! A feltevés tárgyi alapját König az action directe mozzanatában pillantja meg, amelyet Hermann Rauschning harmincas évekbeli ismert könyvéből erősít fel, érdemileg persze azt is túlfeszítve.

 

Egy alig felülmúlható (és az addigiakban teljesen új és ismeretlen) ideológiagyanú vetül tehát Marxra, s Marx-on keresztül Mannheim Károlyra is.[11] A probléma csak az, hogy König interpretációja messze áll attól, hogy pozitívan meg tudja ragadni a marx-i szociológiai opció és a mannheim-i léthezkötöttség igazi kapcsolatát, miközben Marx és Mannheim azonosítása egy fiktív, de egyben specifikusan „német” gondolkodási kultúra horizontja előtt olyan negatív azonosítás, amelynek megalapozása kilátástalan vállalkozás.

 

Talán még König értelmezésénél is meglepőbb Theodor W. Adorno

együttes támadása Marx és Mannheim ellen (amely akarva-akaratlan ismét közösséget és analógiát is teremt a két gondolkozó között).[12]

 

Adorno Mannheim tudásszociológiáját mint tudásszociogiát annak értékelésmentessége miatt támadja meg (paradox módon ez Adorno szemében „marxista” érv lenne Mannheim ellen). Másodlagos tulajdonképpen, hogy akkor Adorno hogyan viszonyul valójában Max Weberhez, akitől megtisztelő módon átveszi az evilági

racionalitás egész koncepcióját. Valamivel jobban értjük már Adorno kritikáját, ha felfedezzük, hogy ellenérzését nem az Ideológia és utópia, hanem az Átépítés („Mensch und Gesellschaft im Zeitalter des Umbaus”) szövegére alapozza. S itt nyomban a Marx és Mannheim fölött gyakorolt Adorno-kritika leggyengébb pontjához érünk, ami egyébként a maga módján alig kevésbé meglepő, mint König előbbi kísérlete.

 

A tudásszociológusnak is kiváló Adorno ugyanis nem hajlandó észrevenni, hogy Mannheim az Átépítésben nem egyszerűen csak a léthezkötöttségre építő (és ezen a szálon Marx-szal a tárgyalt módon kapcsolatba hozható) tudásszociológiával, de minden tudásszociológiával szakít.

Adorno tehát egy parttalannak beállított perspektivikus relativizmusra nyit tüzet,az Átépítés ekkor már mindenféle tudásszociológiától való távolságáról azonban e támadásnak le kellene peregnie. Adorno tehát értékmentes tudásszociológiaként támad egy olyan koncepciót, amelynek nem-tudásszociológiai középpontjában a funkcionális racionalitás valóban értékmentes problematikája áll. [13]  Így Adorno a tudásszociológia paradigmájától való ünnepélyes búcsúvételt mint rossz tudásszociológia artikulációját értelmezi. Az, hogy eközben Adorno elhanyagolja a funkcionális racionalitás Mannheim-i értelmezését is, már a hatvanas évek pozitivizmus-vitájában megnyilvánuló Adornot idézi, amely köztudomásúlag inkább volt fiaskó a Frankfurti Iskola számára, mint győzelem.

 

A tudásszociológia igazi nagy programja mindig tartalmazza azt az elemet, hogy olyan diszciplínába menjen át, amely még mélyebben képes megalapozni a tudásformákat, mint az ismeretelmélet. Az igazi nagy tudásszociológia gyakorlatilag sohasem adta fel a vágyat, hogy ő játssza el az ismeretelmélet szerepét. Ez a törekvés Mannheim tudásszociológus korszakának minden művében megjelenik, sőt, foglalkoztatja e törekvés kifejtett megalapozásának lehetősége is. A tudásszociológia sajátos metafilozófiai eljárással tudná realizálni ezt az ambícióját. Úgy látná el ezt a funkciót, hogy meghatározza egy filozófiának azt a szisztematikus helyét, ahová és amilyen megalapozással egy.-egy filozófia a konkrétat helyezi, ahol annak a filozófiának az ontológiai középpontja kialakul. Ez által lehetséges lenne a filozófiák egy közös alapon való átfogó tipologizálása is, ez az eljárás leválthatná az ismeretelméletből való kiindulást, de egyben a filozófiáknak az egyes világnézetekkel és világképekkel való közvetlen összehasonlítását is. Mannheim ezt így fejezi ki: „Az ontológiák szociális differenciálódásának története egyúttal egy szociológiai irányultságú szellemtörténet története is.”[14] Fényes győzelem lett volna ez Mannheim számára. Miközben az egyes nagy világnézeteket (ideológiákat) közös szempontrendszer alá tudta volna elrendezni, egyben eljutott volna az egyes filozófiák strukturális meghatározottságaihoz is. Új módon juthatott volna el „ideológiák” és filozófiai „struktúrák” egymásnak való megfeleltetésében, ontológia és ideológia egybeeshettek volna.

 

Mannheim Marx-ot helyettesítő nagy történetfilozófiai szintézisében Hegel lett volna az, aki „ontológiájá”-ban, a konkrét meghatározottságában az ideológiai konzertivizmust, és Marx, aki a maga „ontológiájá”-ban, a konkrét meghatározottságában az ideológiai szocializmust képviselte volna.[15] A totálisan megragadott konkrét e két nagy irányzata között teljesedett volna ki egy nem-totalitariánus, emancipatív és relativista liberalizmus.