Emmanuel Lévinas
Asszimiláció ma
2020.01.14
A Dreyfuss-ügy és a nemzetiszocializmus húsz esztendeje tragikusan megingatta azokat a materiális és filozófiai alapokat, melyen az európai judaizmus mintegy 150 éven át nyugodott. E két krízis nem jelentett végleges törést a zsidóság és a nyugati világ között. Izrael államának megalkotása magán a zsidóságon belül – közülük sokak nagy csodálkozására – felfedte a nyugati országokban végbement meggyökerezésük mélységét.
Franciaországból, Olaszországból, Angliából, az Egyesült Államokból indultak Izraelbe nagy lelkesedéssel, s kevéssé emigránsként. E fenntartásra, bizonnyal gazdasági érvek adnak magyarázatot. A meggyökerezés igenis érinti a gazdaságot is, és a gazdaság nem valami piszkos ügyben oldódik fel. Pszichológiai és kulturális attitűdön nyugszik, melyet alakít is. És miért tagadnák meg egyedül a zsidóságtól azt a jogot, hogy szeresse a földet, amely őt táplálja, minthogy a patriotizmus minden szégyenkezés nélkül, lelkesítően hat a ragaszkodásra a földhöz, mely kenyeret termel az emberek számára? Ráadásul a gazdasági okok nem csak azok számára meghatározók, akik az új exodus résztvevői. A nyugati judaizmus Nyugaton maradt, hiszen 150 éven át nyugati típusú oktatásban volt része. Az emberek, a dolgok, a tájak meghatározó reál-világot jelentenek. Egy állam létrehozása Izraelben egyúttal alkalmat szolgáltatott az asszimilációs realitással összefüggő feleszmélésre.
És mindeközben az asszimiláció megbukott. Kudarcba fulladt, mert nem vetett véget a zsidó lélek fájdalmának. Az asszimiláció elvetélése – minthogy az nem csillapította le a nem zsidókat – nem vetett véget az antiszemitizmusnak, sőt bizonyos vonatkozásban megújult érvelését és hevességét illetően. Az aggodalom, a nyugtalanság suttyomban megmásította az állítólagosan szabad és teljesen zsidó – a szó legszorosabb értelmében nem mindennapi – életmódot. Már látható a zsidóságnak a környező világ felé való új engedékenysége, egészen a teljes félretolódásig. Úgy tűnik, hogy az asszimilációnak beolvadásban kell végződnie.
A judaizmust érintő furcsa apátia teljesen áthatotta a zsidó lélek alapjait. Chaim Grinberg szavai szerint, „ha a zsidók nem térnek át a kereszténységre, ez nem azt jelenti, hogy a judaizmusban hisznek, hanem azt, hogy többé már semmilyen más vallásban sem.”
Az, hogy az asszimiláció nem vihető sikerre csak a teljes beolvadásban, s hogy egyedül a vallástalanság késlelteti ezt a beolvadást, ez az asszimiláció legsúlyosabb krízise. Valójában elfeledkeztek a kezdeményezők törekvéséről: ők a judaizmus megóvását remélték. Szerették volna összeegyeztetni a zsidó vallási létet a spirituális közösségekhez, a fogalmakat megtestesítő szabad individuumok társulásához az egyre inkább hasonlóvá váló egyes nemzetállamokon belüli nemzeti léttel. Az asszimiláció bukása azonban – abban a formában, melytől éppen sikerét remélte – vezérlő filozófiájának törékenységét igazolta, koncepciói bizonytalanságát mutatva meg.
Mi más lett volna mindeközben egyre világosabbá, mint a különbözőség a nemzeti lét, vagyis a közéleti rend és a vallás, azaz a privát élet területe között? Az egyén lelkiismereti szabadsága talán nem szerepelt a francia forradalom vívmányai között? Kimondták-e, hogy a beolvadás veszélye, mely a judaizmusra nehezedik a kortárs vallástalanságból ered, mely általános jelenség zsidók és nem-zsidók körében egyaránt? Tudnivaló, hogy az egyének vallásos meggyőződését illető közömbösség valóban kikezdte annak a társadalomnak a keresztény jellegét, melyben élünk, jóllehet az asszimiláció filozófiája, mely elválasztotta a vallási és a politikai előírásokat, mélyebben nem érintette a zsidó vallást, mint ahogy a modern világ általános hinni nem tudása sem viselte meg az egyházakat. Márpedig a keresztény egyének elvallástalanodása játszódik le egy olyan állam keretein belül, amely – még ha laikus is – szekularizált valójában is megőrizte a vallásos élet formáit.
Az, ami a zsidóság esetében orvosolhatatlanná teszi a vallástalanodást, az, hogy a közösség többé már nem valamely történelmi elhivatottság részeseként különbözteti meg magát, s hogy a vallás csupán az egyének hitének összegződése. A vallási élet szekularizált formáival kapcsolatos tudatlanság a laikus államokon belül önmagában az asszimilációs filozófia defektusát teremti meg. Az emancipáció nagy teoretikusai, mint például Joseph Salvador, egyúttal a judaizmushoz való komoly ragaszkodást is hirdetik, miként azt a meggyőződést is, hogy a francia forradalomból kibomló világ kiszabadult azokból a keresztény struktúrákból, melyek a forradalmat megelőző társadalmakat fenntartották.
Valóban létezik a diffúz vallásnak egy eleme - a politikai gondolkodás szigorúan racionális rendje és a hit misztikus rendje közötti átmenetként (köztes elemként) – melybe belemerül maga a politikai élet is. Az ember nem gondolkodik el ezen a vallásos atmoszférán, természetes módon lélegzi be azt. Ez nem halványul el az állam és az egyház jogi jellegű szétválasztásának egyszerű ténye mellett sem. Egy adott nemzet lelkületét ugyanis erősen jellemzi saját vallástörténete, mely a hosszú századok során átitatta a mindennapi erkölcsöket.
Ez adja az egyén vallásos létezése számára a legalapvetőbb táplálékot. Ennek a félig racionális, félig vallásos elemnek a valósága, melybe a politikai realitások belemerülnek, Izrael állam esetében a lakosság vallásos szívósságának garanciája, még ha az egyének itt fel is szabadultak minden rituális szabályozás és minden hiedelem alól. Az alkotóelem ehelyütt ugyanis (tisztán) zsidó (jellegű). És ebben mutatkozik meg a fiatal állam mérhetetlen értéke (még ha laikus is), a judaizmus vallásos jövőjét illetően, függetlenül a zsidó nép politikai sorsát érintő jelentőségétől.
Ennélfogva válik láthatóvá az asszimiláció elhibázottsága. A zsidóság belépése az európai államok nemzeti életébe azzal járt, hogy a keresztény lényeggel átitatott atmoszférában kellett lélegezniük. Ez felkészítette őket ezen államok vallási életére, melyet jól jeleznek a betérések. A szigorúan elkülönült judaizmus, mely felmagasztalta az asszimilációt, nem tudta megúszni az akaratlan krisztianizálódást. A kellő körültekintés nélkül elfogadott nemzeti lét nem vezethetett csak a judaizmus félretolásához. Egy keresztény múltból származó világban a zsidó vallás absztrakt vallásfelekezetté transzformálódott.
Ha az ember a Nyugat nagy nemzeteinek állampolgáraként akar élni, részt akar vállalni annak érdekeiben, teljesíteni akarja az abból eredő kötelezettségeket, de zsidó akar maradni, akkor egy új diszciplína megfogalmazására kell, hogy elszánja magát. Máshol, mint a családi emlékekben, s a mindennapi életben kell keresni és megtalálni azokat a valóságokat, melyek képesek az észrevétlen, de az állami létben megtestesülő vallások reális hatásait ellensúlyozni. Szükség van bizonyos kulturális tényezőkre, melyek segíthetnek abban, hogy a zsidóság integrációja a nyugati országokban biztosítékot nyerjen a beolvadás ellenében. Újra életre kell hívni egy zsidó tudományt. Márpedig ez lehetetlen a zsidó nyelvhez való visszatalálás nélkül.
A 4000 év óta a szent szövegekben felépített „belső katedrálisok” fel kell,
hogy bukkanjanak a horizonton.
Ezek az ősi szövegek azok, amelyek pontosan megtanítják az összes területi
partikularizmustól, a vegetáló emlékezettől, az eszmék által egyesített
nemzet humanista szolidaritásától megtisztított univerzalizmusra.
Magának Izrael államának az létezése és a fennmaradásában való érintettség bizonyára táplálékot nyújt a nemzetek között, s egyszersmind a judaizmusban élő izraelitáknak. Nem elegendő azonban csupán ébren tartani a zsidóság lángját azokon a tűzhelyeken, amelyeket elöntött a Felvilágosodás tűzijátéka, mert így ez elhalványít minden ragyogást.
A judaizmus nagy könyveinek különlegességére, alkalmazásuk hasznosságára való ráeszmélés nem csupán meghatott gondolat, hanem egy olyan létszükségletű eszme, mely a diaszpórában való zsidó túlélés alapvető feltétele. Mindez lényegében a héber nyelv tanulásának problematikájára egyszerűsödik le.
Az erőfeszítés, melyet egy új, átfogó elv megkövetel, egy előfeltevésen alapul: akarunk-e egyáltalán zsidók lenni? Hiszünk-e még a judaizmus kiválóságában? (Oly kérdés ez, mely határtalanul több, mint egy érzés, s a modern ember számára még egy absztrakt kérdést rejt magában: hisz-e Istenben?) Erre a kérdésre az ember nem képes megalapozottan válaszolni, csupán az ok ismeretében. A héber civilizáció feltámasztása és kutatása tudatos vizsgálódást feltételez. Hogyan lehet azonban kijönni egy körből anélkül, hogy beleakadnánk mindabba, ami akaratlanul is hűségként marad meg a zsidó lélekben, legyen az akár szentimentalizmus a 19. és a 20. század erőpróbái után, az egyre veszélyesebbé váló tudatos apátia ellenére?
A fordítás alapja a szerző
„L’assimilations aujourd’hui” címen az Infomation Juive hasábjain 1954-ben
megjelent értekezése.
Fordította: Molnár Andrea