FILOZÓFIA

Molnár Andrea 

Egy egyedi erőszak-forma, avagy bepillantás a terror históriájába

2024.03.15.

"Ha valaki szándékosan tör felebarátja ellen, hogy megölje orvul,
oltárom mellől vedd el őt, hogy meghaljon."
2 Móz 21:14
(IMIT-fordítás)

Jelen írásom elkészítését kettős cél motiválta, egyrészt az a szándék, hogy kapcsolódási pontot találjak egyik fő kutatási területem (a diaszpóra létkérdései a francia forradalom időszakában) és a háborúság-fogalom tartalmi elemei között, másfelől, hogy – a XVIII. század végi jakobinus éra félelemkeltésre épülő mechanizmusára helyezve a főhangsúlyt – igazolást találjak koncepcióm számára, miszerint a forradalmi terror, mindig az éppen aktuális konkrét megjelenési formához és célrendszerhez igazítva, modellként szolgál a későbbi korok, s így napjaink meghatározott típusú erőszak-cselekményeihez.

Aligha fogalmazok meg nóvumot, amikor azt állítom: az interperszonális kapcsolatokban az erőszakmegnyilvánulások és a (kvázi) békés egymás mellett létezések, mint gyakorta felcserélődő állapotok – Káintól napjainkig – végig kísérik az emberiség bibliai időszámítás szerint mintegy hatezer éves történetét. A társadalmi-politikai változások végnélküli folyamatában az egyes individuumok szembenállása időről-időre embercsoportok, majd országok, végül birodalmak antagonizmusává terebélyesedett elnyerve egyszersmind a "háború" elnevezést, mely a legendás Clausewitz-formula szerint nem egyéb, mint "a politika folytatása más eszközökkel." Napjaink mainstream biztonságpolitikai érvelése szerint a klasszikus háború paradigmáját, (egy vagy több államalakulat, illetve annak megfeleltethető csoportosulás az alapvetően politikai szempontból ellenérdekelt velük analóg vagy hasonló entitással folytatott fegyveres küzdelme),[1] vagyis az ún. interetatikus konfliktusokat új típusú erőszak-modellek írják felül.

Ez utóbbiak meghatározó vonása az érintett feleket szembeállító erőszakfolyamat aszimmetrikus jellege, a konfliktus rendezésére irányuló erőfeszítések visszatérő kudarca, illetve az egész negatív folyamat időbeli elhúzódása, miközben "az eszközök (szakadár erőkre való támaszkodás, öngyilkos merényletek alkalmazása, irreguláris alakulatok bevetése, pszichológiai hadviselés stb.) egyre változatosabbak…".[2]

Az egyes akciók során alkalmazott erőszak ráadásul – legalábbiselkövetőik szemében – nem minősül semmiféle morális imperatívusszal szembenállónak, sőt azt bizonyos öntörvények alapján értelmezett magasabb rendű érdek vagy éppen egy "legfelsőbb akarat" víziójához kapcsolják.

A XVIII. század utolsó harmadában egy később toposszá váló erőszak-típus felbukkanása figyelhető meg, mégpedig egy olyan korszakváltó történelmi szituációban, melyről Hanna Arendt általánosságban így fogalmaz: "forradalomról csak ott beszélhetünk, ahol a változás új kezdetként értelmezhető, ahol erőszakot egy egészen új állam létrehozásáért alkalmaznak, s ahol az elnyomás alóli felszabadulás legalább célnak tekinti a szabadság elérését."[3] Az európai politikai színtéren alighanem a "grande révolution" jelentette fentiek tetőpontját, mely 1789 júliusában nem csupán a Bastille-t zúzta porrá, de megroppantotta a feudalizmus felépítményét is, meglengetve egyidejűleg a "liberté, égalité, fraternité“ zászlaját a döbbent európai monarchiák szemei előtt. Az események sodrában, melyet nagy vonalakban a "ci-devant aristo"[4] réteggel szembeni kemény kéz elve, a belpolitikai csatározások korántsem kifinomult volta, a markáns vallásellenesség jellemzett, 1793 júniusában formálódott ki az az autokratikus rendszer, mely a következő esztendő során citoyen(ne)-ek[5] sokaságát tartotta rettegésben. A jelenség új névvel – la terreur – bővítette az erőszak-történet amúgy is gazdag tárházát, mely csupán elnevezésére nézve volt újdonság, valójában egy létező "harcmodor" kapott új külsőt.

A terror modernitás előtti megjelenési formájáról szólva általában három eseménysort szokás megemlíteni: az első századi zélóták római hódítókat célzó – önmeghatározásuk szerint a Tóra iránti buzgó szeretetük által inspirált – merényleteit, a Thadzsi-kultusz tagjai által a VII.-XIX. századig terjedően elkövetett gyilkosságokat, melynek során válogatás nélkül fojtottak meg az utcán éppen arra járó embereket a pusztulás hindu istenségének, Kálinak bemutatott rituális áldozatként[6], valamint a tizenegyedik századi síita asszaszinok szintén civilek életét követelő vallási alapú akcióit.[7]

 

A francia történetírás által "grand peur" néven jegyzett – királyt és pórt egyaránt az "özvegy"[8] karjai közé küldő – korszak meghatározó ideája, Maximilien Robespierre, a jakobinus terror atyja olvasatában "nem más, mint gyors, szigorú és hajthatatlan igazságtétel, ezért tehát voltaképpen az erény megnyilvánulása."[9] Vitathatatlan, hogy a forradalmi törvényhozás itélettétele rendkívüli fürgeségéről, marcona szigoráról és sziklaszilárd engesztelhetetlenségéről híresült el, az "igazságtétel“ kifejezést az adott korszak kormányzati stílusával össszefüggésben alkalmazni viszont már első olvasatra is politikai és jogi abszurditásnak tűnik. A libertáriánus alkotmány váratlan hatályon kívül helyezése, majd az egyes sans-culotte csoportok olykor véres akciói elleni fellépés deklarált céljával – a "forradalom ellenségeinek" módszeres halálba küldése ténylegesen a főhatalom-birtokos Robespierre kettős célját szolgálta: a politikai-ideológiai ellenfelek jó részének végleges félreállítását, s az egyelőre életben hagyottak megfélemlítését. Mindezt a maga szokatlan morális felfogása révén, sajátos hitvilágának nézőpontjából igyekezett igazolni: "nem racionálisan felfogható társadalmi erők szembenállásáról, hanem a bűn és az erény, a jó és a rossz ellentétéről volt szó."[10] A robespierre-i szisztéma a gyakorlatban a jó és a rossz abszolutizált erkölcsi tartalmait egyfelől az általa egyedül tökéletesnek vélt ideológiai-politikai irányt, morális attitűdöt elfogadó-támogató, másfelől azt – feltételezése szerint vagy ténylegesen – elvető-megsértő személyekre vetítette ki, s hozott velük kapcsolatban ennek megfelelő erkölcsi, s ezzel együtt politikai ítéletet.

Képzete, mely meghatározója volt az általa irányított hatalmi rendszernek, s ezzel együtt az eltörölt istenhit helyén a "Legfőbb Lény" kultuszának életre hívása,mintegy megerősítésként szolgál Eric Voegelin belső világú közösségekkel kapcsolatos nézetei, egyszersmind Carl Smitt politikai teológiája számára. Arról, hogy ez a mai fogalmak szerint erősen megkérdőjelezhető morális elhivatottság, már-már messianisztikus önkép milyen mélyen gyökerezett személyiségében, saját szavai beszéljenek, melyek utolsó, thermidor 8-ai egyfajta manicheista történelemfilozófiát megfogalmazó beszédében hangzottak el: "Én tudom, hogy mindnyájan így éreztek, mert nem érezhettek úgy, hogy a bűn diadalmaskodik."[11]

Az "igazságtétel“ és az "erény“ összekapcsolása óhatatlanul is ráirányítja a figyelmet a klasszikus filozófiai hagyomány areté-fogalmára, mely tovább árnyalja a jakobinus-vezér morális viszonyulását. Szókratész esetében az erény, mint az erkölcsi jó lényege jelenik meg, melyet a tudás megszerzéséhez kapcsol,[12] míg Platón azt a folyamatosan, megszokásként véghezvitt jó cselekedet szintjén értelmezi.[13] Arisztotelész szerint jóvá vagy hitvánnyá az erények révén válik az ember, tehát nem annak meghatározása fontos, hogy mi is az erény, hanem a cselekvés körülményeit kell vizsgálat tárgyává tenni. Olvasatában egy cselekedet akkor tekinthető jónak, ha megfelel két alapvető kritériumnak: minden körülmény között az a tett kerül végrehajtásra, amit az adott körülmény esetében cselekedni kell, s ezzel együtt a tett kiváltó oka mindig valamilyen jó motívum.[14]

A forradalmi diktatúra erény-felfogásának minden egyéb értelmezést kizáró jellegét, mint ideát "a Megvesztegethetetlen"[15] amúgy Rousseau az "Émile avagy a nevelésről" című írásából kölcsönözte, aki a savoya-i vikárius szájába adja saját ars poeticáját: "Egy a hitvallásom: amit jónak érzek, az valóban jó, amit rossznak érzek, az valóban rossz."[16] A megvitatás és a konszenzus lehetőségét ez a megfontolás eleve kizárja, s így a diktatúra megoldási sémájában az, aki másként merészel érezni és gondolkodni a jó, az igazság, az erény felől, mint annak definiálója – tragikus nyelvi fordulattal élve – csak a "végső megoldás" szenvedő alanyává válhat.[17] E megsemmisítési logika alapját az "erényes Franciaország"-image vetette meg, vagyis az a meggyőződés, hogy a kormányzat a forradalom, s így a nemzet érdekeit szolgálja, s aki a vezetéssel bármely módon szembehelyezkedik, az egyszersmind a forradalmat, a hazát, és ezzel az egész emberi nemet támadja. Ebben az eszmerendszerben ugyanis egyedül Franciaország harcol az emberiség felemelkedéséért, s aki ezzel szembe megy "az ilyen elvetemült páriával nem lehet vitatkozni, az ilyet meg kell semmisíteni."[18] A korszak terror-ideája jogi vonatkozásban ráadásul a forradalom meghatározó hitvallásának igencsak torz interpretációja. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata egyértelművé teszi ugyanis, hogy "senkit meggyőződése, vallási s egyéb nézetei miatt háborgatni nem szabad, feltéve, hogy e meggyőződés, s e nézetek megnyilvánulása a törvényes rendet nem sérti."[19] Márpedig a frankok egykori földjén a girondisták félreállítását követő egy éven át "a törvényes rendet" Maximilien Robespierre diktálta.

A dicstelen véget ért Bourbon-uralkodó perével összefüggésben az "igazságtétel" és az "erény" képzet deformált volta még inkább tetten érhető, hiszen a tisztán politikai procedúra egyetlen megrögzött gondolatra épült: ha a köztársaság élni akar, XVI. Lajosnak meg kell halnia.[20] A jakobinus törvények célja a jogi eljárás minimalizálása volt, továbbá – erőteljes asszociációkat keltve – "az a törekvés, hogy bizonyítsák: "a bíró forradalmi lelkiismerete nem szorul a tárgyi bizonyítékok ellensúlyára.[21] E nem kevés paranoiával fűszerezett terrorisztikus hatalomgyakorlásnak esett áldozatul egyebek mellett Danton és Desmoulins, majd – a sors iróniája folytán – a terror-vezér is az "özvegy kebelén" volt kénytelen befejezni rövid földi pályafutását. A diktatúra fő eszközének számító, számtalan halálbüntetést koholt vádak és nyomozati vizsgálat nélkül hozó Forradalmi Törvényszék 1794 júniusában még 1285 embert küldött vérpadra a nagy "igazságtétel-sorozat" részeként, nem sokkal később azonban az életüket féltő Fouché, d’Herbois, Fréron és mások titkos összeesküvést szerveztek Robespierre és követői ellen.[22] Hiábavalónak bizonyult a csőcselék ostroma, mellyel letartóztatásba került bálványát igyekezett fogságából kiszabadítani, mint ahogy a hadsereg ellenzékkel szembeni bevetése sem vezetett eredményre: az összecsapásokban megsérült Robespierre és húsz társa felett a Konvent fegyveres lázadás szervezésének vádjával – per és tárgyalás nélkül ("sic semper tyrannis!") azonnal végrehajtandó halálos ítélet felől döntött, melyet július 28-án végre is hajtottak, lezárva ezzel a forradalmi terror időszakát.[23]

Évszázadok hosszú sora telt el a franciaországi események óta, de a robespierre-i szisztéma – kiválóan alkalmazkodva a mindenkori történelmi-politikai klímához, s a különféle aspirációkhoz – napjainkban látható módon sokadik virágkorát éli. Túltéve magát két világégésen és számtalan embert próbáló érán és időn, éppen csak aktuális megjelenési formája változik, intenzitása aligha. E tevékenység végzőjére nézve egyéni vagy csoportos terror, belső tartalma alapján pedig ideológiai-politikai valamint etnikai-vallási jellegű terror között húzható – többnyire átjárható – vékony vonal napjaink vonatkozó kutatása szerint. Az egyéni terror szélesebb körű megjelenése a XIX. század végének elsősorban orosz és francia nihilistáihoz és anarchistáihoz kapcsolható, akiknek alapvető motivációja a bosszúállás volt, mégpedig a politikai, vallási, gazdasági élet olyan meghatározó prominenseivel (politikusok, rendőri vezetők, papok) szemben, akiket az elnyomó gépezet működtetéséért véltek felelősnek. Akcióik nyilvánvaló célja minden esetben a zavarkeltés volt, melytől az átkosnak tartott politikai rendszer megrendülését remélték.

E magányos erőszaktévők kései utódait az iszlám terrorcsoportok öngyilkos merénylői jelentik, azzal a változtatással, hogy utóbbiak akciói már nem minden esetben irányulnak csupán egyetlen vagy néhány személy ellen: konkrét, sőt deklarált céljuk a tömeges pusztítás. A par excellence terrorizmusnak tekintett csoport terror lényege, hogy meghatározott cél elérése érdekében adott etnikai csoporthoz, ideológiai bázishoz, vagy más alapon szerveződő érdekazonos közösséghez tartozó személyek megegyezésük alapján, előre kiválasztott célpont (személy, közösség, objektum stb.) ellen, emberélet kioltását, rombolást célzó cselekményt hajt végre.[24] A különböző pirotechnikai eszközök (csőbomba, levélbomba stb.) mellett öngyilkos merényletek, gépeltérítés, emberrablás és sok egyéb tartozik gazdag eszköztárába. Olyan ismert szerveződések sajátja ez az erőszak-forma mint a politikai alapon szerveződött Vörös Hadsereg Frakció, a Vörös Brigádok, az IRA, az ETA, továbbá ezek vallási meggyőződés alapján verbuválódott – mára a terrorizmus kvázi "egyeduralkodójává vált" – társai, egyebek mellett a Muzulmán Testvériség, a Hamasz, a Hezbollah, az al-Kaida, illetve mindezek tulajdonképpeni betetőzéseként az Iszlám Állam.

A terror – eredeti jelentése szerint rettegés, rémület, megfélemlítés – mai formájában (is) "a polgárokon gyakorolt szándékos, módszeres erőszak, mely az általa kiváltott félelmen keresztül politikai célokat kíván megvalósítani…",[25] ahogy arról Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök fogalmaz. Az amerikai külügyi tárca ezzel egybehangzó meghatározása szerint e tevékenységi forma "előre kitervelt és politikailag motivált erőszakos cselekmény, melyet civilekkel szemben félkatonai szervezetek vagy ügynökök hajtanak végre, általában egy célcsoport befolyásolása céljából".[26] Paul Pillar, a CIA terrorellenes részlegének egykori vezetője a terror legszembetűnőbb vonásaként írja le erőszak-cselekményeinek előre kitervelt jellegét, egyértelmű politikai motiváltságát, a fennálló politikai rend megváltoztatásának kitűzött célját, a civil célpontok kiválasztásának egyértelműségét, valamint a végrehajtók félkatonai felkészültségét.[27]

Tények sokasága igazolja: a terror ellen ma nincs teljes és tökéletes védelem. Az érintettek – konkrétan földünk bármely népe Thaiföldtől Párizsig – így csupán a prevenció eszközével operálhatnak, csiszolgatva elméleteiket a tökéletesítés reményében. Mára az is világossá vált, hogy azok a szakértői stábok, intézmények, módszerek, melyeket a terrorral szembeni hatékony fellépés igényével létrehoztak kevéssé ütőképesek. Úgy tűnik mintha a terror és az ellenük fellépők módszereinek fejlődési üteme nem lenne azonos. Az elmúlt néhány évtizedben ráadásul a terror olyan új oldalait is megmutatta, mely a cyberbűnözés, az ipari kémkedés, az illegális fegyverkereskedelem, a pénzmosás területeit is bevonta e "százarcú veszély“ égisze alá, komoly zavarokat okozva nemzetbiztonság felett őrködők köreiben.

Paul Wilkinson professzor, a nemzetközi kapcsolatok egyik jeles szakértője egyik írásában a jakobinus terror és annak kései variánsai közötti hasonlóság lényegére tapint rá, amikor így fogalmaz: "a terror módszerének alkalmazói a századok során megőrizték az eredeti politikai-ideológiai modell két legjellegzetesebb vonását: az általuk meghatározott jó és a rossz fogalom korrekciót nem tűrő értelmezését és az ehhez kötődő ellenségkép megformálásában és megőrzésében mutatkozó rendíthetetlenséget, mely eleve kizárja a kölcsönös érdekek mentén létrejövő konszenzust, miként a tartós megbékélést is.“[28]A különböző "terror-iskolák“ és az "ősminta“ közötti szembetűnő egyezést Sebastian Gorka terrorszakértő, egy másik jellegzetes pontnál ragadja meg, amikor "felvilágosult vallási forradalmárok kicsiny csoportjaként[29] jellemzi a radikális aktivisták egy adott körét.

"Vannak nevek a történelemben, amelyeket sem az idő, sem a szenvedélyek, sem a közöny nem tudnak kiirtani az utókor emlékezetéből"[30] – állítja Albert Manfred szovjet történész a Robespierre-ről írt monográfiájában. A jakobinus éra meghatározó alakjának emlékezete kétségkívül időtállónak mutatkozik, annál is inkább, mert kései követői – "saját képükre és hasonlatosságukra" formálva az eredeti ideát – sokat tesznek annak érdekében, hogy erőszak-modellje, s ezzel együtt személye ne merüljön feledésbe. Persze nem csupán a terror művelőit foglalkoztatja személye és életműve, hiszen olyan gondolkodókat is megihletett, mint Nietzsche, aki a Virradat előszavában "Rousseau morális fanatizmusának beteljesítőjeként"[31] jellemzi őt, vagy mint Benjamin Constant svájci-francia filozófus, aki a forradalmi diktatúra kapcsán lakonikus tömörséggel a következőket írta 1796-ban: "az igazságosság a kormányzók kötelessége..."[32] François Furet történész szerint "a franciák Napóleon bukása után még egyszer végigjátszották a forradalom és a császárság drámáját: újra létrehoztak egy alkotmányos monarchiát, majd egy köztársaságot, azután egy bonapartista diktatúrát, és még a terrort is fölidézték a párizsi kommün idején."[33] Ennek analógiájára miért is ne lépne újra ás újra színre világunk bármely pontján a réges-rég, viszonylag sikerrel játszott pszichodráma, melyet úgy nevezünk: terror?

 


Felhasznált irodalom:

A filozófia nagykönyve. szerk.: Szöllös Péter. HVG Kiadó. Budapest 2017.

Arendt, Hannah: A forradalom. Európa Kiadó. Budapest, 1991.

Constant, Benjamin: De la force du gouvernement actuel de la France et de la nécessité de s’y rallier. https://gallica.bnf.fr/ark:/12148/bpt6k41790r.texteImage

Furet, Francois-Richet, Denis: La révolution francaise. Édition Pluriel. Paris, 2010.

Gazdag Ferenc, Remek Éva: A biztonsági tanulmányok alapjai. Dialóg Campus Kiadó. Budapest, 2018.

Gorka, Sebastian: A dzsihád legyőzése. A megnyerhető háború. Patmos Records. Budapest, 2017.

Hahner Péter: A nagy francia forradalom kisenciklopédiája. Minerva. Budapest, 1989.

Hahner Péter: Franciaország története. Műszaki Könyvkiadó, Budapest. 2002.

www.legifrance.gouv.fr/Droit-francais/Constitution/Declaration-des-Droits-de-l-Homme-et-du-Citoyen-de-1789.

Ludassy Mária: Robespierre. Az erényes forradalmár. www.rubicon.hu/magyar/oldalak/robespierreazerenyesforradalmar

Manfred, Albert: Robespierre. Európa Kiadó. Budapest, 1986.

Marti, Urs: Nietschze, mint a francia forradalom kritikusa. www.muut.blog.hu.

Molnár Andrea: A biztonság exegézise a profán és a transzcendens mentén. (kézirat)

Netanyahu, Benjamin: Fighting terrorism. How democracies can defeat the international terrorist network? Ferrar, Straus and Giroux Edition. New York, 1995.

Pillar, Paul R.: Terrorism und U.S. Foreign Policy. The Brooking Institutions. Washington, 2003.

Platón: Az állam. Gondolat Kiadó. Budapest, 1989.

Resperger István: Az aszimmetrikus hadviselés – mit takar a kifejezés? in: Hadtudomány 2015./1-2.

Rousseau, Jean-Jacques: Émile, avagy a nevelésről. Papirusz Book Könyvkiadó. Budapest, 1997.

Sheehan, John James: A XXI. század biztonságpolitikája. Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Budapest, 1997. 03. (előadás)

Soboul, Albert: Problemes de la dictature révolutionnaire. (1789-1796). in: Annales Historiques de la Révolution Francaise. Paris, 1983.

Solé, Jacques: Robespierre à la Convention le 8 thermidor : discours testament ou discours programme? in: Robespierre de la nation artésienne et la république et aux nations. Publications de l’Institut de recherches historiques du Septentrio. Lille, 1994.

Tarján M. Tamás: 1794. július 27. – A jakobinus diktatúra bukása.

Vermorel, Auguste Jean-Marie: Écrits de Robespierre. Édition Frédérick Cournol. Paris, 1866.

Wilkinson, Paul: Terrorism versus democracy. The liberal state response.


[1] Gazdag Ferenc, Remek Éva: A biztonsági tanulmányok alapjai. Dialóg Campus Kiadó. Budapest, 2018. 41. o.

[2] Resperger István: Az aszimmetrikus hadviselés – mit takar a kifejezés? Hadtudomány 2015/1-2. 79. o.

[3] Arendt, Hannah: A forradalom. Európa Kiadó. Budapest, 1991. 45. o.

[4] A francia forradalmat megelőző időszak arisztokratáinak pejoratív tartalommal bíró közös megnevezése.

[5] polgártársak (fr.)

[6] A történészek egymillióra teszik a thádzsí-terroristák áldozatainak számát.

[7] Chaliand, Gerard. The History of Terrorism: From Antiquity to al Qaeda. University of California Press. Berkeley, 2007. 56. o.

[8] Párizs népe a guillotine-t emlegette a "la veuve", vagyis "az  özvegy" néven.

[9] Vermorel, Auguste Jean-Marie: Écrits de Roberspierre. Édition Frédérick Cournol. Paris, 1866. 219. o.

[10]Ludassy Mária: Robespierre. Az erényes forradalmár. www.rubicon.hu/magyar/oldalak/robespierre_az_erenyes_forradalmar

[11] Solé, Jacques: Robespierre à la Convention le 8 thermidor : discours testament ou discours programme? in Robespierre de la nation artésienne et la république et aux nations..Publications de l’Institut de recherches historiques du Septentrio. Lille. 1994. 109.o.

[12] A filozófia nagykönyve. szerk.: Szöllös Péter. HVG Kiadó. Budapest 2017. 47. o.

[13] Platón: Az állam. Gondolat Kiadó. Budapest, 1989. 345. o.

[14] Arisztotelész: Eudémoszi Etika - Nagy Etika. Gondolat. Budapest, 1975. 253. o.

[15] Robespierre "saját magára aggatott" jelzője.

[16] Rousseau, Jean-Jacques: Émile, avagy a nevelésről. Papirusz Book Könyvkiadó. Budapest, 1997. 239. o.

[17] Ludassy Mária: Robespierre…

[18] Soboul, Albert: Problemes de la dictature révolutionnaire. (1789-1796). in: Annales Historiques de la Révolution Francaise.1983. 11. o.

[20] Később ráadásul a király védőit is kivégezték, mondván, hogy aki az árulót védi – a prairial 22-i törvények szerint – maga is hazaáruló.

[21] Tarján M. T.:1794. július. A jakobinus diktatúra bukása. https://rubicon.hu/kalendarium/1794-julius-27-a-jakobinus-diktatura-bukasa (Nem lehet nem észrevenni a XX. századi analógiát, hiszen nyilvánvalóan ez a metódus ismétlődik meg az 1935. évi nürnbergi törvények érvényesítése során, illetve Visinszkij, a sztálini hatalom főügyésze esetében is, akinél a forradalmi lelkiismeret helyettesítette a tárgyi bizonyítékokat.)

[22] Hahner Péter: A nagy francia forradalom kisenciklopédiája. Minerva. Budapest, 1989. 58. o.

[23] Hahner Péter: Franciaország története. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2002. 148. o.

[24] Sheehan, John James: A XXI. század biztonságpolitikája. Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Budapest, 1997. 03. (előadás)

[25] Netanyahu, Benjamin: Fighting terrorism. How democracies can defeat the international terrorist network? Ferrar, Straus and Giroux Edition. New York, 1995. 18. o.

[26] Sheehan, J. J.: A XXI. század …

[27] Pillar, Paul R.: Terrorism und U.S. Foreign Policy. The Brooking Institutions. Washington, 2003. 42. o.

[28] Wilkinson, Paul: Terrorism versus democracy. The liberal state response.  Routledge Edition. New York, 2001. 31. o.

[29] Gorka, Sebastian: A dzsihád legyőzése. A megnyerhető háború. Patmos Records. Budapest, 2017. 101. o.

[30] Manfred, Albert: Robespierre. Európa Kiadó. Budapest, 1986. 268. o.

[31] Marti, Urs: Nietschze, mint a francia forradalom kritikusa. www.muut.blog.hu.

[32] Constant, Benjamin: De la force du gouvernement actuel de la France et de la nécessité de s’y rallier. https://gallica.bnf.fr/ark:/12148/bpt6k41790r.texteImage

[33] Furet, Francois-Richet, Denis: La révolution francaise. Édition Pluriel. Paris, 2010. 54. o.

 

FEL