FILOZÓFIA

Oláh János z'cl  

A Talmud kívánalmai a gyermekek tanítóitól és tanácsai a tanításról, nevelésről

2022.04.14.

 

"Ráv Séset mondta: Mindenki, ki e világban tanít, annak az a nyereménye, hogy a túlvilágon is taníthat, mert így írják: ’aki telít, maga is telíttetik.’[1]"

(Talmud, Szánhedrin 91a.)

 

XXI. századunk elején még mindig sok szó esik a nevelés és a tanítás kérdéseiről, évről-évre új és újabb pedagógiai irányok, irányzatok tűnnek fel és kerülnek a gyakorlatban is bevezetésre, több-kevesebb sikerrel.

Nem lesz talán érdektelen, ha nagy vonalakban áttekintjük a talmudi kor zsidóságának kívánalmait gyermeke tanítójáról, tanáráról, tanácsait a tanításról és a nevelésről.

A tanítás alapvető jellegét a Tóra megismertetése és a tradíció továbbadása adta. A tanítók pedig a tudás elmélyítése mellett az életre ugyanúgy nevelték tanítványaikat. Tanácsaikkal az iskolán kívül is segítették őket, míg az iskolában személyiségük mindig előtérben volt.

Fontosabbnak tartották, hogy azzal hassanak amik, mint azzal, amit tanítanak. A tanítás és a nevelés kettőssége jellemezte tevékenységüket.

Mielőtt azonban tanításuk mikéntjéről szólnánk, szükséges megismerni azokat a külső tényezőket, amelyek az iskolák, a szervezett oktatás létrejöttében döntő jelentőségűek voltak, valamint magát a tanítói munkakört, hivatást is.

A tanító = melamed szó azt a héderben tanító férfit jelentette, aki a zsidó családok gyermekeit oktatta az alapfokú ismeretekre. A melamed szó és foglalkozás igen régi eredetű, hiszen már a Zsoltárok könyvében előfordul.[2] A Tanah korában általában a tanítással foglalkozók megnevezése volt a melamed; a Talmud idejében viszont már csak a gyermekek tanítóját nevezték így, kit a közösség alkalmazott.

Az első időkben nem volt még általános és kötelező népoktatás, így hivatásos tanítók sem voltak, bár a Bírák könyve[3] és egy régészeti emlék[4] is utal arra, hogy a gyermekek tudtak írni már az ante XII-X. században.

Jehosáfát királyról (ante IX. század) azt olvashatjuk, hogy tanítókat küldött Júda városaiba és azok: "tanítottak a nép között."[5] A Talmud szerint Ezra rendelte el, hogy: "tanítók alkalmaztassanak."[6] A Nagy Gyülekezet Férfiai (Ansé kneszet hágdolá), az Ezra korát követő (ante V. század), az ókori zsidóság életét irányító szervezet, pedig egyenesen megparancsolta: "állítsatok minél több tanítványt."[7]

A Talmud ismerteti a kötelező iskoláztatás bevezetését és tanítók alkalmazásának kötelezettségét: "Kezdetben minden apa maga tanította fiát (...) Később elrendelték, hogy iskolák legyenek Jeruzsálemben, melyekbe a vidéki gyerekek is járjanak. Majd minden terület kapott iskolákat (...) Jehosuá ben Gámlá (a II. Szentély fennállásának végén, tehát az I. században volt annak főpapja[8]) elrendelte, hogy az ország minden helységében a gyermekek számára tanítókat alkalmazzanak és a gyermekeket 6-7 éves korukban vigyék az iskolákba."[9]

Általános vélekedés szerint ez nem Jehosuá ben Gámlá főpapi működésének idejében (I. század) történt, hanem azt kétszáz évvel megelőzően, az ante I. században Simon ben Setáh főpapi ténykedésének korában.[10] Az mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a polgári időszámítás kezdetén már iskolába jártak a zsidó gyerekek, és tanították őket a tanítók, a melamedek.

Alexandriai Philon így ír: "Minthogy törvényeiket (a zsidók) isteni kinyilatkoztatásnak tartják és ezekre zsenge gyermekkoruk óta taníttatnak..."[11] Josephus Flavius is hasonlóan ír: "Mindennél többet törődünk a gyermekneveléssel (...) minthogy öntudatunk ébredésével kezdjük a törvényeket tanulni..."[12] A gyermekek oktatása az e célra létesült népiskolákban folyt.

A Talmud jerusálmi ekként ír: "Azt beszélték, hogy a Szentély pusztulása előtt Jeruzsálemben 480 (máshelyütt 394[13]) zsinagóga állt és mindegyik zsinagógához két iskola tartozott. Egy alsófokú iskola (bét széfer = könyv háza) a Tóra tanítására, valamint egy felsőfokú iskola (bét talmud = tanulás háza) a Misna tanítására."[14]

A tanítónak a talmudi korban különleges tisztelet járt, mind magánéletében, mind munkájában: a tanulónak meg kellett hajolnia a tanítója előtt az iskolából távozván;[15] a tanítványnak mindenkor mesterének, urának kellett szólítania tanítóját;[16] a tanítvány nem mondhatott tanítójáról rosszat, mert: "aki tanítójáról rosszat gondol, annyi, mintha az Ö.valóról gondolna rosszat";[17] szintén a tanító tekintélyét növelte a hagyományos oktatási szituáció, miszerint a tanító egy emelvényen, pulpituson foglalt helyet, s körülötte a földön ültek a tanítványok.[18]

70. áv hónap 9-én elpusztult a Szentély és Jeruzsálem is, de a zsidóság tovább élt és él, mely a tanulásnak és a tanítóknak nagymértékben köszönhető, mert ez ad feleletet arra a sokak által feltett kérdésre, hogy miként tudott megmaradni a zsidóság annak dacára, hogy elveszítette nemzeti önállóságát és el kellett hagynia ősei földjét.

A Talmud bölcsei szemében az iskola és a tanítói hivatás volt az élet egyik legfontosabb célja. A következő mondatot is ott olvashatjuk: "Mit csinál Isten a negyedik órában? Ül és tanítja a kicsi gyermekeket."[19] A tanítói hivatás közel áll az isteni szentséghez, hiszen megvalósítja az imitatio Deit, az Isten utánzásának parancsát. "Nemcsak az Örökkévaló Istenedet, hanem tanítóidat is tisztelned kell!" -olvashatjuk máshol.[20]

A tanítók munkáját, hivatását igen nagyra tartották, a szülőkkel egy szintre helyezték, hiszen így olvashatjuk: "Aki más gyermekét Tórára tanítja, olyannak számítja az Írás, mintha ő nemzette volna."[21] A tanító így "apa" volt, és valószínűleg ez a pszichológiai szempont is közrejátszott abban, hogy a Talmud megtiltja nőtlen emberek alkalmazását tanítóként, hiszen egy nőtlen ember nem ismerheti alaposan a gyerekeket, nem rendelkezhet elég empátiával, sőt az indulatos, a hirtelen haragú ember sem taníthatott a Misna rendelkezésének értelmében.[22]

A tanítónak nagy felelőssége volt, őt okolták, ha a gyermek nem mutatott kellő előmenetelt tanulmányaiban, hiszen így találjuk egy helyütt a Talmudban: "Ha egy tanítványt látsz, kinek a tanulás nagy terhére van, arról a tanító tehet, aki nem bánt vele barátságosan."[23] A tanítóknak tehát barátságosaknak kellett lenniük a tanítványokkal és jókedvűen, vidáman kellett tanítaniuk.[24]

Egy talmudi bölcsről úgy találjuk, hogy mindig tréfás dolgokkal kezdte előadását, hogy a komolyabb dolgok iránt is érdeklődést gerjesszen.[25] Nem tanítani, hanem megtanítani kellett a tanítványokat.[26] Ez néha igen-igen nagy türelmet igényelt, miként rabbi Peridának is volt annak idején egy lassú felfogású tanítványa, akinek négyszázszor elismételt valamit, de még akkor sem tudta, ezért még négyszázszor elmondta neki ugyanazt.[27] Ha a számok valószínűleg túloznak is, mindenestre mutatják a tanítók türelmét és igyekezetét.

A tanításban a felületesség nem volt megengedhető, hiszen: "Aki egy háláhát visszatart tanítványától, az olyan, mintha atyái örökségét lopná el."[28] A tanítónak vigyáznia kellett arra is, nehogy hibás könyv kerüljön tanítványa kezébe, mert ha a hiba bevésődött a gyermek agyába, az nem törölhető ki onnét.[29] Nem a mennyiség, hanem az eredmény volt a lényeges, nagyobb eredménynek tartották, ha csak egy kis részt tudott alaposan, mintha többet tanult volna, de felületesen.[30]

A tanító felelőssége volt az is, ügyelnie kellett arra is, hogy gyakorta ismételtesse az anyagot, hogy ne felejtsen a gyermek, hiszen: "Rabbi Dosztáj ben Jánáj mondta rabbi Méir nevében: Ha valaki elfelejti a tanultakat, az olyan, mintha főbenjáró vétket követne el…"[31]

A tanítási időt pontosan be kellett tartaniuk a tanítóknak, a Talmud megemlíti, hogy az a tanító, ki három napot távol volt egy szüret miatt a tanítástól, gazdagabban szüretelt volna, ha nem mulasztja el a tanítást.[32]

A tanítás mindenek feletti fontossággal bírt, azt még a Szentély újjáépítése miatt sem lett volna szabad félbeszakítani.[33] És e tanítói hivatást fizetés nélkül végezték a kor tanítói, hiszen a Talmud meghagyja: "Amint én (Isten) ingyen adtam a Tórát nektek, úgy ti is ingyen adjátok azt tovább!"[34]

Tehát a Tóra tanításáért nem járt javadalmazás, de a gyerekek őrzéséért, a Tanah helyes és pontos olvasásának megtanításáért, valamint a Misna értelmezéséért már kaphattak, de csak annyit, amennyi a létfenntartásukhoz éppen szükséges volt.[35] Igazi jutalmuk tanítványaik előmenetele volt!

Hogy ezt az előmenetelt, a tudni akarást serkentsék, jutalmaztak és büntettek is. Mind a jutalmazásban, mind a büntetésben határt kellett szabni, mert tudták, hogy a gyermekek életében ez meghatározó lehet a későbbiekben. Például szemtől-szemben nem volt szabad túlságosan dicsérni a tanítványt, nehogy nagyon elbizakodjék, avagy nehogy ez kivívja társai irigységét, amely gyermekeknél könnyen gyűlöletbe fordulhat.[36] Ugyanígy a büntetésnél is irányadó volt azon elv, amelyet a Talmud így határozott meg: "Csak bal kezeddel taszítsd el magadtól, a jobb kezeddel húzd vissza szívedhez…"[37]

A tanítványokat feltétel nélkül tisztelnie kellett tanítójának, hiszen: "Legyen tanítványod tisztelete/megbecsülése olyan, mint önmagadé!"[38] A tanítónak tanítania kellett minden áron, akár az élete árán is, de a tanítvány életének megóvása is kötelessége volt tanítójának, amint e tragikusságában is nagyszerű talmudi történetekben olvashatjuk: "Mestereink tanították: Egyszer úgy rendelkezett a gonosz hatalom (Római Birodalom), hogy ne foglalkozzon Izrael a Tórával. Jött Páposz, Jehuda fia és rabbi Ákivát úgy találta, hogy nagy gyülekezetet gyűjtött össze és a Tórával foglalkozott. Mondta neki: Ákivá, te nem félsz a hatalomtól? Mondta neki: Példálódzni fogok neked egy példával, hogy mihez hasonló a dolog: Egy róka járt a folyó partján és látta a halakat, amint összegyülekeznek egy helyen, és egy más helyen. Mondta nekik: Mi elöl menekültök ti? Mondták neki: A hálók elöl, amelyeket az ember fiai vetnek ránk. Mondta nekik: Kedvetekre lehetne, hogy feljöjjetek a száraz(földre) és lakjunk együtt én és ti, ahogyan az én apáim a ti apáitokkal. Mondták neki: Te vagy akinek azt mondják, hogy okos!? Nem vagy te okos, hanem buta vagy te! Ha életünk helyén mi félünk, mennyivel inkább félhetünk halálunk helyén! Ez a helyzet velünk is! Ha mi most ülünk és foglalkozunk a Tórával, ami írja: "Mert ez életed és napjaid hosszúsága"[39] mennyivel inkább így van ez ha megyünk és elszakítjuk magunkat attól!"[40]

"Rabbi Simon ben Joháj felkereste rabbi Ákivát a börtönben. Mondta neki: Mesterem! Taníts engem Tórára! Mondta (rabbi Ákivá): Nem taníthatlak téged!"[41] Nem akarta veszélybe sodorni, félt ugyanis, hogy akkor a tanítvány is a hatalom börtönébe kerül.

A talmudi kor nevelésének céljait és irányát az Isten által odaígért földhöz való ragaszkodás és a vallásos érzés szabta meg. Az föld hazafiakat, a vallás vallásos embereket kívánt. A tanítás és nevelés célja pedig a kettő harmonizálása volt. A pedagógia tehát sohasem épülhetett csak a teológiára!

Noha ténylegesen a teológia volt a csúcs, de emellett a gyakorlati dolgok sem hiányoztak. A Talmud korabeli zsidó iskoláknak céljuk volt, hogy kellő elméleti tudással rendelkező, de egyben gyakorlatias embereket is adjanak a közösségnek. A teológiai stúdiumok mellett egy-egy iparággal, mesterséggel is foglalkoztak.[42]

A tanítás, a nevelés nem volt más, mint előkészület az életre. Amíg a tanítás főként az intellektuális javakat nyújtotta, addig a nevelés az erkölcsi világrend alapjait igyekezett megvetni. E kettőnek is egyensúlyban kellett lennie.[43]

A tanító azonos felelősséggel, néha nagyobbal is, tartozott a nevelésért, mint a tanításért. Boldognak mondták, ha tanítványa erkölcsösen élt, szerencsétlennek, ha nem.[44] A tanítónak az életben is példaképnek kellett lennie, ideális esetben csak olyan ember taníthatott, ki erkölcsi tisztaságban Isten angyalaival vetekedett.[45]

Szép hasonlattal világítja ezt meg a Talmud: "Amint a frigyláda kívül-belül arannyal volt fedve, úgy a tanítónak is kívül-belül tisztának kell lennie.[46] Az olyan tanítót, akinek élete nem volt összhangban tanításával, a Talmud "megvetettnek" nevezi,[47] sőt meghagyja, hogy el kell őt tiltani a tanítástól.[48]

A tanításnak tehát belső meggyőződésből kellett fakadnia és a tanító személye volt a hiteles bizonyíték tanítására. Talán ez az egyik legfontosabb, a legjobban megszívlelendő tanítás a "Talmud tengeréből".


[1] Példabeszédek XI, 25.

[2] Zsoltárok CXIX, 99.

[3] Bírák VIII, 14.

[4] Gezeri "naptár".

[5] Krónika II. XVII, 9.

[6] Talmud, Bává bátrá 22a.

[7] Misna, Ávot I, 1.

[8] Talmud, Jomá 37a.

[9] Talmud, Bává bátrá 21a.

[10] Talmud jerusálmi, Ketuvot VIII, 11.

[11] Alexandriai Philon: De legatione ad Gaium. XXXI.

[12] Josephus Flavius: Contra Apionem. I, 12 és II, 18.

[13] Talmud, Ketubot 105a.

[14] Talmud jerusálmi, Megilá III, 1

[15] Talmud, Jomá 53a.

[16] Talmud, Sábát 30b.

[17] Talmud, Szánhedrin 110a.

[18] Talmud, Éruvin 53b.

[19] Talmud, Ávodá zárá 3b.

[20] Talmud, Peszáhim 22b.

[21] Talmud, Szánhedrin 19b

[22] Misna, Ávot II, 5.

[23] Talmud, Táánit 8a.

[24] Pl.: Talmud, Éruvin 54b; Peszáhim 117a.

[25] Talmud, Peszáhim 117a.

[26] Talmud, Éruvin 54b.

[27] Uo.

[28] Talmud, Szánhedrin 91b.

[29] Pl.: Talmud, Peszáhim 112a; Bává bátrá 21a.

[30] Talmud, Éruvin 54b.

[31] Misna, Ávot, III, 8.

[32] Talmud, Ketuvot 111b.

[33] Talmud, Sábát 119b.

[34] Talmud, Nedárim 37a.

[35] Uo.

[36] Talmud, Éruvin 54b.

[37] Talmud, Szóta 47a.

[38] Misna, Ávot, IV, 12.

[39] M. V. XXX, 20.

[40] Talmud, Beráhot 61b.

[41] Talmud, Peszáhim 112a.

[42] Talmud, Kidusin 30a.

[43] Pl. Talmud, Sábát 31a-b; Misna, Ávot II, 2.

[44] Talmud, Jóma 86b.

[45] Talmud, Moéd kátán 17a.

[46] Talmud, Jóma 72b.

[47] Uo.

[48] Talmud, Táánit 7a.


 

FEL