Rathmann János

Franz Rosenzweig

(1884 Kassel—1929 Frankfurt/M)

2023.04.15.

Franz Rosenzweig

1884. Megszületik Kasselban (Hessen) egy jómódú asszimilált zsidó családban.

1902- A historista F. Meinecke kedvenc tanítványa a berlini egyetemen, történeti és filozófiai tanulmányok.—Az akadémiai pálya feladása.

Hegeliánus világnézet, írni kezdi Hegel-monográfiáját (1919: Hegel und der Staat II köt.)A frontélmények hatására kiábrándul Hegelből, és már a lövészárokban elkezdi írni a Stern der Erlösung-ot (A megváltás csillaga).

1914. Elhatározás az evangélikus vallásra való áttérésre. – Az Engesztelés napjának hatása.

1914. Frontkatona a világháború keleti frontján. – 1921. Megjelenik főműve, a Stern der Erlösung (Messianisztikus ismeretelmélet, Új gondolkodás, a hagyományos filozófia tagadása, a kinyilatkoztatás új értelmezése). – A "Das neue Denken" c. kis tanulmány mint utólagos előszó a Stern-hez.

1917. Első levele Hermann Cohenhez a zsidó kultúra problémájáról, és sürgető állásfoglalása a zsidó tudományok akadémiájának a felállítására. – Később előszó H. Cohen posztumusz köteteihez.

1920. Martin Buberral megalapítja a Freies Jüdisches Lehrhaus-t Frankfurtban.- A dialog oktatás.

1924. Hozzáfog M. Buberral a Szentírás új fordításához – Cél: túlmenni a pátoszon, modernizálni a szöveget,közelíteni az élőbeszéd nyelvéhez.

1927. Jehuda Halévi verseinek fordítása hasonló szellemben.

1928—29. Súlyos betegsége (megbénul, megnémul) ellenére feleségének támogatásával haláláig dolgozik a Szentírás fordításán.

 

 

Franz Rosenzweig: A megváltás csillaga (Harmadik rész, Első könyv)

Minthogy az örökkévalóságban elhalkul a szó az egyetértő együttlét csöndjében, -- hiszen csak a némaságban vagyunk egyek, a szó egyesít, ám az egyesültek hallgatnak --, épp ezért a liturgiának, ennek az öröklét napsugarait az év kis részében összegyűjtő lencsének kell elvezetnie az embert ehhez a hallgatáshoz. Persze a liturgiában az együttes hallgatás csak a végén lehet, és mindaz, ami megelőzi, csak előiskola e végsőhöz. Az ilyen rászoktatásban uralkodik még a szó. Maga a szó kell oda vigye az embert, hogy megtanulja a közös hallgatást. Ennek a nevelésnek a kezdete az, hogy az ember tanuljon meg hallgatni.

Mi sem tűnik könnyebbnek ennél. De itt egy más hallásra van szükség, mint a párbeszédben. Ugyanis a párbeszédben az is beszél, aki éppen hallgat, és nemcsak akkor, ha szavakat ejt ki, sőt többnyire még akkor sem, ha beszél, hanem épp annyira azzal is, hogy élénk odafigyeléssel, szemének egyetértő vagy kétségbevonó pillantásával, ajkára viszi a szót annak, aki éppen beszél. Itt nem a szem hallására gondolunk, hanem valóban a fül hallására. Olyan hallgatásra tehát, amely nem a beszélőt ösztönzi beszédre, nos, nem ez az, ami itt megtanulandó, hanem a válasz nélküli hallgatás. Hallgassanak sokan. Mert hogy az, aki beszél, nem lehet saját szavainak elmondója, hisz honnan is venné "saját" szavait, mint a hallgató fél beszédes pillantásából? Maga a szónok amíg valóban eleven szónok,csak tárgyaló fél, az odafigyelő nép, ez a sokfejű szörny minden pillanatban végszókat ad a népszónoknak is: még helyeslésével és nemtetszésével is, a közbekiabálással és a nyugtalansággal, az ellenkezés hangulatával, amelyben kényszeríti a szónokot állásfoglalásra. Ha a népszónok függetlenné akarja tenni magát a hallgatóktól, akkor ki kell tennie magát annak a veszélynek, hogy hallgatói elalszanak, annak, hogy szabadelőadás helyett egy kívülről betanult beszédet "tartson" nekik. A szabadelőadás, -- minél szabadabb – két félre osztja a hallgatókat, tehát éppen olyasmit idéz elő, ami ellentétes a jelenlevő hallgatók figyelmével. A "programbeszéd" lényege, hogy "megtartják", nem pedig elmondják¿ itt egy gyűlésben – kerüljön, amibe kerül – teljes egyetértést váltson ki, csak arra van szükség, hogy a szónok egy kész program puszta előadójává tegye magát. Az egységes hallgatás nem lenne más, mint meghallgatás, az a hallgatás, ahol egy tömeg "csupa füllé" válik, amit nem a beszélő hoz létre, hanem az történik, hogy az élénken beszélő ember háttérbe kerül a felolvasóval szemben, sőt még nem is csak a felolvasóval, hanem a felolvasott szavakkal szemben is. Megvan tehát az oka, hogy a prédikációnak egy "szövegről" kell szólnia, hiszen csak a szöveggel való összhangja biztosítja számára az összesség "ájtatos" odafigyelését; a prédikátor szabadelőadása még szándékában sem kelthetne "ájtatot"; mindössze a megosztás erejével kellene a hallgatókat megragadnia; a szöveg azonban amely az összegyűlt közösség számára Isten szavának számít, a felolvasó számára az összes egybegyűltek egységes figyelmét teremti meg. Amennyiben aztán mindaz, ami a mondanivalója volt, úgy mutatkozik meg, mint a szöveg magyarázata, képes lesz elevenen tartani az egységes figyelmet egész prédikáció alatt. Ugyanis egy olyan prédikáció, amely közbekiáltásokat váltana ki, vagy ha a hallgatók csak nehezen tudnák ettől visszatartani magukat, egy olyan prédikáció, amelynél a hallgatók csendes figyelme még másként is megszakadhatna, mint a közös énekben, az éppoly hiányos prédikáció volna, mintha egy jó politikai entrée lenne, és másrészt rossz politikai beszéd lenne az, amely nélkülözné a közbekiáltást, a "halljuk !"-ot, a tetszést, a vidámságot és izgalmat. A prédikáció, csakúgy, mint a felolvasott szöveg, maga is arra való, hogy megteremtse az egybegyűlt közösség egyöntetű hallgatását.Lényege tehát nem az, hogy beszédet képez, hanem az, hogy exegézis, az Írás igéjének a felolvasása a fődolog, csakis benne ölt testet a hallgatás egysége és ezáltal az összegyűltek egységéneka szilárd alapja.

Csak megteremtődik, csak megalapozódik. Ám az ilyen megalapozás az ünnep liturgiai csúcspontja lesz, amelyen a vallási év alapul, a visszatérés a maga visszatérésében, a szabbat ünnepe. A heti szakasz körforgása, mely évente egyszer átfutja az egész tórát, kijelöli a vallási évet, és ennek a menetnek a léptei a szabbatok. Minden szabbat nagyjában és egészében ugyanaz, mint a többi, de a felolvasott Írás-szakaszok váltakozásában különböznek egymástól, és ebben, a különbözőségben ismerhető fel az, hogy ők nem a véget jelentik, csak az évnek, egy magasabb rendnek a tagjai, ugyanis csak az évben záródik ez le és olvadnak össze a különböző elemek újra egy egésszé. A szabbat ad létezést az évnek. Ez a lét szükségképp hetente újra megteremtődik. A vallási év mindenkor egészen benne van az éppen folyó hét hét-szakaszában, ez az év mondhatni csak azt tudja, amiről éppen ebben a hétszakaszban "szó van", de csak azért válik évvé, mert minden hét csak múló pillanat: csak a szabbatok elfutó sodrában kerekedik ki az év koszorúvá. Éppen az, hogy egészen a hét-szakaszig, lényegében egyik olyan mint a másik, ez teszi a szabbatokat az év alapköveivé, az év mint vallási év csak általuk teremtődik meg egyáltalában: előtte járnak mindannak, ami netán még eljön: és egyben zavartalanul járják mindezek mellett, az ünnepek minden gazdagsága közepette a maguk egyenletes útját, öröm és fájdalom, szenvedés és boldogság feltámadó tűzében, ami az ünnepekkel eljön és elmúlik, halad a szabbatok egyenletes menete, melynek egyenletes folyása teszi egyáltalán lehetővé a lélek ama örvényeit. A szabbatban történik meg az év teremtése, és ilyen módon a szabbat már önmagában is a liturgián belüli helyzete folytán az, amit neki legközelebbi jelentésként tulajdonítanak:a teremtés emlékünnepe.

Ugyanis hat nap alatt teremtette Isten az eget és a földet, és a hetedik napon megpihent. Így lesz a hetedik nap "pihenőnap", mint "szabbat", a mű "kezdetére való emlékezés" ünnepe, pontosabban annak a műnek a bevégzésére – " készen állt az ég és a föld és annak egész serege". A szabbat a világ teremtését tükrözi bele az évbe. Akárhogyan létezett is mára világ és hogy teljességgel létezik, mielőtt egy valamely esemény megjelenik benne, a szabbatok rendje előtte jár a minden ünnepet megjelenítő eseménynek, és zavartalanul fut át a maga útján. És ahogyan nem merül ki a teremtés abban, hogy a világ egyszer megteremtetett, hanem csak a maga minden reggeli megújulásában teljesedik ki egészen, úgy a szabbat is mint a teremtés ünnepe nem lehet az év egyszeri ünnepe, hanem hetente meg kell újulnia ugyanazként, és a heti szakasz révén mégis másként, az év egész körforgása által. És ahogyan a teremtés már teljesen bevégződött és így a kinyilatkoztatás már semmit sem hoz számára abból, ami jövendölésként ne rejtőzött volna már benne, éppúgy a teremtés ünnepe is magában kell hordozza a kinyilatkoztatási ünnep egész tartalmát: ebben az estétől estéig tartó belső lefolyásban kell lennie az egész jövendölésnek.

A naponta háromszor elismételt nagy ima a munkanapoktól eltérően a szabbaton tartalmaz költői betéteket, amelyek az egyszerű elismétlésből szorosan összefüggő folyamatot alkotnak. Az előeste imája kiegészül a szabbat alapításának toldalékával, amely a világ teremtésére vonatkozik. A teremtéstörténet végszava –"és bevégződtek" – van itt kimondva: ilyen módon a nyilvános istentiszteletről a ház szent fénykörébe való hazatérés után is kimondatik ez, mielőtt a kenyérre és borra mint a föld isteni adományára adott áldásban a szabbati gyertya színe alatt a földi lét isteni teremtettségét tanúsítják, és ezzel az egész megkezdett napot a teremtés ünnepévé szentelik. A kenyér és a bor ugyanis felettébb tökéletes és már felülmúlhatatlan készítményei az embernek, és mégsem hasonlíthatók egyéb készítményeihez, amelyekben találékony szelleme művien rakja össze a természet adományait és az össze-tételben mindig és mindig túltesz magán egy magasabb művésziességben; ezek hát korántsem megnemesített adományai a földnek; az egyik a teremtett alapjait képezik minden életerőnek, a másik pedig minden életörömnek; mindketten készek a világ felől és az emberek felől , és mindkettőre igaz: sohasem öregszenek meg; minden falat kenyér és minden korty bor oly pompásan ízlik nekünk, ahogyan az első ízlett, és bizonyára nem kevésbé pompásan akkor, amikor elgondolhatatlan idők előtt ízlett az embereknek, akik először arattak kenyeret a földről és szedtek gyümölcsöt a szőlőtőkéről.

Ahogyan ilyen módon az előeste a teremtés ünnepévé vált, úgy most a reggel a kinyilatkoztatás ünnepévé válik. A nagy imához kapcsolt betét itt Mózes örömét énekli a szabbat isteni ajándékáról. És a kinyilatkoztatás nagy elfogadójának örömujjongását, akivel Isten szemtől szembe szólt, ahogyan egy férfi barátjával beszél, és akit ő úgy ismert, mint egyetlen prófétát Izráelben, és erre most a nap rendjében a hét szakasz felolvasása következik a gyülekezet előtt a gyülekezet egy képviselője által. Az előestén minden földi dolog teremtettségének tudata volt az, ami a szentelés szavait megformálta, reggelen pedig a nép kiválasztottságának a tudata a Tora adománya által formálja ezt a szöveget és az örökélet belénkoltásának tudata ezen adomány által formálja ezt a szöveget az örök élet belénk-oltásának tudata ezen adomány által. Azzal, a kiválasztottság tudatával lép föl a gyülekezetből felhívott, ezzel, az örök élet tudatával, fordít hátat neki és merül alá újra a gyülekezet körében. Az örök élet e tudatával azonban át is lép a szabbaton belül azon a küszöbön, amely a kinyilatkoztatást éppúgy, mintateremtést még elválasztja a megváltástól.

Ennek az imának a betétjében Izráel több, mint kiválasztott nép, itt az "egy",az "egyetlen" nép, az Egy népe. Itt elevenné válik az, a Birodalmat idekényszerítő viszony, amivel az "egy" szent szó betölti az imádkozó zsidó ajkát. Így lesz naponta kétszer, este és reggel, a hitvallás szavában, miután előzetesen a hallgatásra való felhívásban Izráel közössége megteremtetett, és Istennek mint "a mi Istenünknek" a megszólításában közvetlen jelenléte tanusíttatik -, Isten "egységét" kikiáltják mint az ő örök nevét, túl minden néven, túl minden jelenvalóságon, és tudjuk, hogy ez a kikiáltás több, mint elszálló szó, hogy benne – miközben az egyes ember ily módon magára veszi "a mennyek országának igáját", megtörténik Isten örök egyesülése népével, s népének az emberiséggel. Mindez együtt hangzik fel a szabbat délutáni imájában is, a himnuszban az Egy népéről. És a "harmadik étkezés" énekei, amelyhez a lemenő nap pirkadatatában aggok és gyermekek összegyűlnek a hosszú terített asztalnál, egészen ittasak a Messiás bizonnyal közeledő jövőjének mámorától.