Kallós Istvánné Kóbor Noémi Lívia

"Mindig tudtam, hogy a legnagyobb örömeknek és legnagyobb borzalmaknak nincsen hangja. A boldogság és a halál néma. De sohasem hittem volna, életemben, tapasztalatból fogom ezt megtudni. Bizonyára, halálom percéig és halálom percében még sokat tudok meg, amit már nem lesz módomban közölni. De ha sohasem hittem volna is fenséges titkokban, melyeket az emberi lélek (individuálisan és amellett a legteljesebb közösségben, ami a kollektívvel össze nem téveszthető... mert az ellen küzdöttem és annak hamisságát, mire ez az írás valakinek kezébe kerül, már bizonyára belátták) rejteget, most megrendülve látnom kell azokat, anélkül, hogy mélységüket láthatnám.

Békés szellemi munkára nevelkedtem egy olyan társadalmi rétegben, melyet polgárinak neveztek. Kiderült, hogy nincs polgárságunk és hogy az a társadalmi réteg vulkán fölött élt nyugodt életet, csinált tudományt, művészetet... mely megmarad ugyan a nemzet számára (nem akarom a nép szót használni, melynek még mindig elkülönítő értelme van, míg a reformkor hagyományai szerint a nemzet fogalmába a nép is beletartozik), de teremtőit és művelőit elsöpri a láva. Keresztények és zsidók egyformán tartoznak ehhez a réteghez. A faji és vallási háborúság e kor optikai csalódása saját történelmével szemben. A tudatlanság tévedései okoznak ma olyan károkat az európai civilizációnak, melyekkel szemben még a mártírok végtelen szenvedései is eltörpülnek.

Mily botorság azt hinni, hogy valóban az történik ma, amit a rombolók csinálnak. Az okok és célok sokrétegűségét, melyek e kor haramiáit és hőseit mozgatták, egy távoli kor, vagy távoli földrész kellő perspektívájából figyelő tudós szeme könnyen felfedezi. De már ma is műveltség és értesültség kérdése az, hogy a kor szereplői mennyit fognak fel belőle. Tudom például azt, hogy Amerikában már jóval a háború előtt foglalkoztak az emberi szellem "korszerűsítésének” problémájával. (Az Európai hangokat a világháború óta állandóan figyelhette az, aki olvasni szokott. Sir Philip Gibba, H. G. Wells, G. B. Shaw, és bizonyára sok művész és tudós, és közéleti emberek és emellett a világrészeket összekötő szellemi társulások jelenségei.) Most már egész tudatos szervezkedés folyik, külön erre a célra alakult könyvkiadó vállalat áll a szervezet rendelkezésére, mely felhasználja a mai tragédia tanúságait. már mai munkájában is.

Minderről a legtöbben nem tudnak. Lehet, hogyha tudnának is róla, nem törődnének vele. hiszen egyéni problémáikat ez meg nem oldja. Számomra mégis az a tudat, hogy a mi sorsunk az emberiség jövőjének csak matériája, melyből építeni fog. különösen megnyugtató. És a kevesek, akik még többet tudnak erről a tényről, mint én, az én körömben, éppen olyan nyugalommal várják a jövőt, függetlenül attól, hogy ők személyesen megérik-e.

Pedig ez a tudás csak egy rétege az élet sokértelműségének. És íme mégis és máris mily felszabadító a hatása az élet csapdájában vergődőkre.

Azokat, akik nem készültek szellemükben erre a tudásra, most nem győzhetjük meg arról, hogy az ember fejlődése minden látszat ellenére valóban halad. Hiszen egyszerűen rámutat a múltra és rá a jelenre és akkor el kell hallgatnunk, hiszen az ő tudása szerint neki van igaza. Az pedig különös emberi vonás (ősi hagyaték), hogy az ő igazának erősítése minden igazság, minden valóság, sőt még a saját boldogulása felett is fontos neki. Az igazság. ezt édes apám gyakran hangsúlyozta. a legveszedelmesebb szempont. és hozzá kell tenni, hogy mindaddig az is lesz, amíg az emberek féltudással, vagy teljes tudatlansággal keresik az igazságot, mely csupán az ő igazuk lehet.

Üldözöttek és üldözők áligazságokkal igazolják magukat és minél jobban belekergetik magukat az események sodrába, melyet ők indítottak el, de melyet még ha akarnák sem állíthatnának meg, annál megdöbbentőbb álokoskodással iparkodnak cselekedeteiknek és következményeinek értelmet adni.

A logika teljes csődje ez.

Az európai ember szellemének betegsége.

Az a betegség, melyet a bűn (melynek fogalmát világosan és a mai lélekismeret alapján kell meghatározni) okoz, akár tudatos, akár tudattalan.

Meggyőződésem, hogy a bűn és tudatlanság synonimák.

Bűn, tudatlanság, betegség!

Szeretném életemet, vagy ha valamely csoda folytán a halál elkerül, életemnek ezt a korszakát, a jövő derűs vízióival befejezni.

Nem tudom, hogy a következő órákban mi történik a hozzám tartozókkal és velem. Bízom abban, legalább remélem, hogy uram és Bözse életben marad. Magam részére csak azt kívánom, hogy erőm legyen és méltóságom utolsó pillanatig.

Kallós István és Kóbor Noémi, Kóbor Tamás leánya házasságot kötöttek (Színházi Élet 1928/51. 46. p)

Különös átéreznem, hogy az a millió és millió ember, akik az elmúlt évezredekben éppen úgy manapság, a halál torkába került, éppen úgy telve lehetett gondolatokkal, észrevevésekkel, az élet színeinek és különleges illatainak csodálatával, mint én. Lehetséges-e, hogy akinek annyi befejezetlen, sőt még el sem kezdett munkája, annyi kötelessége van, mint nekem. elpusztulhat? Lehetséges-e, hogy mindazt a sok gyötrődés az életemben, a sok tanulás, a hivatásomra készülés szüntelen gondja, állandó készenlét a magam és mások megismerésére... mind hiábavaló volt? Azért volt, hogy eltűnjön velem, az eszközzel, a semmiben?

Ezt nehéz elhinni. Pedig valamennyien, akik eddig eltűntek, ugyanígy csodálkozhattak. A tulajdonképpeni munkához, amire való vagyok, még hozzá sem juthattam. Nem voltam elég érett rá és talán nem voltam elég bátor sem. Mindenekfölött pedig nem voltam eléggé erőszakos ahhoz, hogy a napi életben enyéim iránt való tekintetet félrerúgjam. Kötelességeimet nem teljesítettem olyan mértékben, ahogy kellett volna. de ha gyöngén és hibásan is, kitartottam mellettük. Gyenge mentség, de nem is annak szánom. Világosan szeretném látni magamat talán az utolsó napon, amikor még szabadon és magamban ülök megszokott otthonomban, apám íróasztalánál a tőle kapott első, régi kis írógépem előtt.

Lelkiismeret! Életem alaphangulatához tartozott, hogy mindig lássam, nincs jogom zúgolódni személyes boldogtalanságomon. bár mélységesen tudtam mindig, hogy nem vagyok igazában boldogtalan, ha életemet rajtam kívül álló körülmények valójában el is rontották. Csak az tehetett boldogtalanná, ami saját hibámból ért. És nyugodtan állíthatom, nem volt oly hibám, nem követtem el olyan bűnt, amiért többszörösen ne vezekeltem volna. Tudom már, hogy semmilyen hibás lépést jóvá nem lehet tenni. A rossz cselekedet, könnyelmű szó kirepül a világba és a következmények kérlelhetetlenül működnek a végtelenben végtelen időkig. A magam apró megfigyelései megegyeznek a történelem gigászi menetével: törvényszerű minden, ami történik, nem külső a mozgató erő, hanem belülről sokszorosan bonyolódó irányból hajtó erők különböző összeütközései és találkozásai alakítják.

Akik közelebbről ismernek, bizonyára tudják, hogy nem vagyok okos, csak érző ember. Nem vagyok józan, csak értelmes. Ahhoz, hogy jó legyek, nem vagyok elég erős. Körülményeimnél fogva, hozzá kellett szoknom a passzivitáshoz, családi békémet csak így biztosíthattam, már pedig a jóság igen cselekvő, önálló, pozitív dolog, minden és mindenben benne kell, hogy legyen. Egyértelmű a tudással. és nem egyértelmű az okossággal.

Nem, nem, én csak szerettem volna jó lenni. Minden igyekezetem az volt, hogy hasznára legyek környezetemnek és írói hivatásomban a szélesebb körnek. Mindig készültem a jövőre.

Most már régóta csak múltam és jelenem van és ebben a pillanatban sötétség áll előttem. Két esztendő óta, mióta édes apám elment, egyéni életem megszűnt. Azóta csak munkám volt. Két hónap óta munkám sincs. Nem vagyok hálátlan a napi élet ajándékai iránt, melyek néha édesek, sokszor keserűek; mindig erősen éreztem a hálát azért, hogy uram és leányom élnek és velem vannak, ha állandó és szünet nélküli bánatom volt is, hogy sem gondolataim, sem érzéseim nem érdeklik őket. Valószínűleg bizonyos fokig ők is magányosnak érzik magukat mellettem, bár kész voltam mindig arra, hogy velük legyek és velük érezzek. Csak megváltozni nem tudtam és nem is akartam. Ezt nem tartom hibámnak ebben a pillanatban sem: mert a halál megakadályozhat abban, hogy teljesítsem azt, amire születtem, de önhatalmúan, még ha bírtam volna is, akkor sem mondhattam volna le hivatásomról, melyben utolsó pillanatomig hiszek. De bocsánatot mégis kérek tőlük, ha olvashatják ezt az írást, a sok rossz percért, melyet szerezhettem nekik félrevonulásaimmal és indokolatlan lelkesedéseimmel elvont eszmék és haszontalan dolgok iránt. A napi életben nekik mindig igazat adtam, nekik sokszor meggyőződés nélkül is engedelmeskedtem, mert tudtam, hogy jólesik nekik. Nem tudom megítélni, hogy jóérzésük arányban állt-e erőfeszítésemmel. A jóban nem tudtunk egyek lenni, de bajban mindig találkoztunk.

Milyen furcsán bonyolódott ez is. az értékelések helyzet és hangulat szerint átalakulnak. Nem lehetünk eléggé óvatosak saját érzéseinkkel és meggyőződéseinkkel szemben. Ifjúkoromban természetesnek tartottam, hogy csak egyféle gondolkodású és érzésű ember van. Ettől az egyszerűsítéstől ma már távol állok, és azt hiszem, hogy az élet egyik titka a türelem és igyekezet a többféle gondolkodás és érzés megértésére, tűrésére, összehangolására.

Kissé nehéz volt hozzászoktatnom magam a gondolathoz, hogy nincs tovább. Félig kész írásom, ha megmarad is, nem adhat fogalmat arról, ami lett volna, ha befejezhetem mondanivalómat. A legfájdalmasabb számomra, hogy apám írásait feldolgozatlanul és gazdátlanul kell itt hagynom. Amennyiben el nem vesznének, szeretném, ha valaki összegyűjtené és feldolgozná őket, de csakis akkor, ha apám szellemében kerülné a személyes és kicsinyes ízléstelenségeket. Életrajzba csak az való, ami lényeges, valóban világot vet egy-egy jellemre a maga korában.

Az Örökkévaló - mily csodálatos meghatározása ez a megfoghatatlannak ősi vallásomban — bízom abban, hogy megóvja azokat, akiket szeretek, hogy áldása lesz a cselekvő jóságú embereken és a munkán, a munkán, melyért gyermekálmaimtól kezdve epedeztem.

De az álmoktól meg nem foszthat sorsom és én álomért örvendezek, mely mások számára mégis beteljesül."