FILOZÓFIA

Staller Tamás z'cl

Koestler és a zsidóság

2020.02.25.

 

Meggyőződésünk, hogy Koestler A tizenharmadik törzs című könyvének első részéhez írt mondat sok tekintetben plasztikussá teszi a szerző filozófiáját. Ezt a bizonyos szintézist. Nem csak a könyvvel kapcsolatban, hanem egyébként is:

"Kazáriában sok a birka, a méz

és a zsidó." Muquadassi, Descriptio Imperii Moslemici (Tizedik század)

A középkori arab utazó és geográfus A moszlim birodalom leírása című munkájából vett idézet csaknem hajszálpontosan fejezi ki Koestler szándékait a könyv elején. Azt ti., hogy a kazár kagan félig-meddig legendaszámba menő, félig-meddig a történelmi hitelességet mára már fölmutatni képes történetét egy huszadik századi politikafilozófiai kísérletbe injektálja. A könyvben az időszámításunk szerinti hatodik-hetedik és a tizedik század közötti időben vagyunk tehát.

A kazárok számára létfontosságúvá vált az egyistenhit. Tekintettel arra a körülményre, hogy a különböző törzsi és pogány istenségek nem okvetlen a birodalom kohéziója irányába ösztönözték híveiket. Másrészt, mert akkortájt már létezik két olyan egyistenhívő, és birodalmi ambíciókkal fölvértezett erő, az iszlám és a kereszténység, amellyel előbb-utóbb majd nyíltan kell konfrontálódnia a kazárok országának.

A késői olvasó nem avatott ismerője annak a történettudományi puzzle-nak, ami kazár-problematikaként újra meg újra fölszínre tör. Lehet, hogy éppen egy ilyen pillanatban vagyunk, a múlt század hetvenes évei kellős közepén, amikor az író úgy gondolja, hogy szokásához híven megint nem fog törődni azzal, hogy mit szólnak a bentlakók, beront a történészek dolgozószobájába.

És belekezd egy olyan történetbe, amelyben - a hivatalos történettudomány forráskutatás-centrizmusa legalább annyira érvényesül, mint a huszadik század eleji francia Annales-iskola, a történelmi antropológia, a gazdaságtörténet, a településtörténet és a művészettörténet.

Mindehhez járul egy rejtett, ám a könyv olvasása során időről időre kikandikáló, nagyon erős prekoncepciós érzés. De hát, ez nem is lehet másként. Szerzőnk ugyanis író és nem történész. Amiről pedig ír, ahhoz erőteljesen érzelmi szálak fűzik.

Koestler gazdaságtörténeti és gazdasági földrajzi utalások sokaságával viszi olvasóját egy olyan világba, ahol minden anyagi és tárgyi jellegzetesség valójában az ezekkel élő emberek túlélésének záloga. Ez az állítás mindaddig közhelyszerűnek tűnik, amíg az olvasó rá nem jön arra, hogy az iskolatudomány hazudott neki, amikor a múltbeli események tolmácsolásából kiszivattyúzta az életfenntartás érzéki motivációit.

Ez az állítás pedig Koestler közép-kelet-európai régiójában a német-orientációjú pedagógia történetszemléletét jellemzi. Nagy valószínűséggel a rendszerváltásokig, a kilencvenes évekig, bizonyosan.

Koestler a huszadik század harmadik harmadában nem másról beszél, mint egy egészséges és természet közeli zsidó népről. Aki magának kaparja ki a - pittoreszk hasonlattal szólva - jeges földből a lelki és testi mindennapiját. Ezerkilencszázhatvanhétben, a könyv világrahozatalának valószínűsíthető időpontjában, a zsidók országa, a modern cionista állam háborúzik. Helyesebben, fönnállása, 1948 óta, a megmaradásáért folytatja védekező küzdelmét. A nyugati nagyhatalmak ugyan támogatják Izraelt, de csak addig és annyira, amennyire világpolitikai törekvéseikbe ez bele passzol.

 

"A kazár név eredete és a belőle kialakult, újabbkori származékok ugyancsak sok szellemes spekulációra adtak lehetőséget. Nagyon valószínű, hogy a szó a türk gaz tőből ered, ami vándorlást jelent és értelme egyszerűen: ’nomád’. A nem specialista számára érdekesebbek egyes jelenkori feltételezett származékai, köztük az orosz kozák és a magyar huszár; mindkettő harcias lovasokat jelent, valamint a német Ketzer; eretnek, azaz zsidó.

A kazárok eredetéhez a szerző arche-tipikusan közelít. A névadásból akarja azt dekódolni. Ez a nem éppen szokásos, ám azokban az esetekben előforduló segédtudományi technikája a történészeknek, amikor az eseményekről szegényesen csordogálnak információk, és a medievalista esetében ezt még az archeológia vagy az antropológia sem képes ellensúlyozni.

Azt is látni kell persze, hogy Koestler már itt összehozza azokat a nációkat, amelyeknek egy közös történeti múlt-darabját akarja előállítani.

Érdekes fölfigyelni arra is, hogy Koestler a középkorról szóló fejtegetéseinek mindjárt a legelején mennyire határozottan elhatárolódik mindattól, ami a zsidókkal valamilyen kapcsolatban lévő tudományos kutatásban olyannyira föltűnő: történetinek és mitológiainak - szándékolt vagy szándékolatlan - összekapcsolása.

 

Van abban is valamiféle mítosz-rombolás, hogy Koestler a korabeli világpolitikai konstellációban a kazároknak tulajdonítja a történelem további jó alakulását. És teszi ezt a saját korabeli világpolitika konstellációjából kiindulva. Ami, szokás szerint, azt a veszélyt hordozza, hogy az előző mítoszrombolás nyomán új mítosz körvonalazódjon. A szerző láthatólag tisztában van ezzel, de nem lenne az, aki, ha nem vállalná föl ennek minden konzekvenciáját, egyúttal. Mindezt úgy alakítva, hogy végig a forrásai mögött maradjon. És még ebben sem látni semmi kivetnivalót.

 

Ennek, a kor leginkább avatott történészeitől származó, de Koestler írói bravúrjával nem inkább kiszínezett, mint inkább a történelem felvilágosító jellegét fölerősítő, előadásnak már-már karizmája van. A sorok írója érzi a zsidók államalapítói és birodalomépítő erényeit. A keleten általában elterjedt fél-nomád tribalizmus, és a még nyugaton is erős dinasztikus-hierarchikus hűbériség közepette üdítő érzése lehetett Kazária középkori demokratizmusát és humánusságát tapasztalva.

Itt már a legkisebb emberi érzésnek is súlya kellett legyen a kort rekonstruálni szándékozó késői zsidó tollforgatóban. A kazárok mindenesetre egy, a középkorban teljesen ismeretlen politikai erényt gyakoroltak: a vallások jogegyenlőségén alapuló, sőt a tribalizmus és az egyistenhitek jogegyenlőségének - jócskán pre-modern - elvére épülő államvezetést.

A judaizmusnak ugyanis nem csak a vallási jellege jut a kazár ügyben kifejezésre, vallja a szerző, hanem - ahogy fentebb látjuk, - a politikai jellege is. Aminek megint csak megvannak a tovahatásai a kultúra dimenzióiban, akár. Nem lehet tovább abban sem kételkednünk, hogy a keresztények ember-centrikus világszemlélete mögött a zsidó univerzalizmus van. Még akkor sem, ha a judaizmust úgy is lejáratják kétezer éve, hogy a két Szövetség között az emberszeretet, mint elv ürügyén kreáltak mindig is ellentmondást.

Hogy például, a Tóra és a Tanach sokkal inkább szól gyilkosságokról, fosztogatásokról, népek leradírozásáról, semmint emberszeretetről. A Talmudról nem is beszélve. Bármennyire is ostobaság ilyesmit kiolvasni a judaizmus alapműveiből, a történelem, mint tudjuk, mégis olyan irányt vett, hogy az efféle interpretációk vagy inkább: teleologikus spekulációk, váltak hivatalossá. Ezekből a félreértésekből vagy inkább: félremagyarázásból fakadt aztán, hogy a judaizmus örökösei a világra, mint a fizikai túlélés arénájára tekintettek. A kereszténység megerősödésével a judaista alapoknak ez a tisztázatlansága tovább élt. Azt a nevet kapták a tudományban, hogy: antijudaizmus.

 

 

A kazárok áttérése nem tekinthető egyszerű képletnek. Mondjuk, történelmi véletlennek. A vallásnak, még ha az a legrégibb monoteizmus is, ekkora jelentőséget tulajdonítani, ez - első nekifutásra - túlságosan szenzációhajhász fogásnak tűnik. Koestler pedig, amikor könyvet ír, kínosan kerüli azokat a publicisztikai közhelyeket, amelyeket zsurnalisztaként megenged magának. Itt újra az látszik, hogy Koestlernek föltett szándéka egy globális historia - szemlélet, annak minden nyűgével és nyilaival együtt. Bár, a "teokrata" kifejezés használata arra enged következtetni, hogy az íróban nemigen változott meg az a marxista előítéletesség, hogy a vallás, vagy inkább: az egyház, mint az uralmi viszonyok leginkább kifejezője, kerékkötője a történelmi progressziónak. Persze, így ez minden bizonnyal - sommás.

 

A kazár-sztori Koestler számára tökéletes alibi. Az a rendeltetése, hogy leszámoljon a nézettel, miszerint a zsidók nem passzolnak bele a normális emberiségbe. Ezt a bizonyítási eljárást Koestler nem teológiai, még csak nem is filozófiai levezetésekbe ágyazza be. Egyszerűen és - véleményünk szerint - igazi késői felvilágosítóként magához a történelemhez fordul érvanyagért. Ami, ha valóban etikai szerepjátékban jelenik meg - időtlen. Magában az odafordulásban is - persze - megvan a zsidós elem.

Középkori rabbinak tulajdonítják a mondást: "A zsidók történelmet imádkoznak." Mindenesetre, a gondolat rendkívül frappáns. A zsidóknak valóban minden rezdülésük történelembe beágyazott. Hogy most ez a fajta attitűd valójában a judaizmus vallásfilozófiai specialitása-e, vagy a zsidóknak legkorábbi történetüktől kezdve alkalmazott vallásukba menekülésük korántsem elméleti sajátszerűsége, nos ez - szerintünk - mindegy.

A kettő ugyanis - elválaszthatatlan. A zsidók imái fohászok a Történelem Istenéhez. Hovatovább, maga a történelem, mint intellektuális tartály, vagy mint egy weltanschauung (a német szó "világnézetet" jelöl), - ez eredetileg a Biblia népétől jön.

 

Koestler két dologra gondol, amikor a kazár vallási kaland qui prodest? - típusú kérdésekre adandó válasz-lehetőségeken töpreng. A kazárok, akik megengedhették maguknak, hogy zsidók legyenek, nemzetté akartak válni. Ez lenne az egyik dolog. Hogy beléphessenek a történelembe azért, hogy történelmet csinálhassanak - ez utóbbi lenne a másik dolog. A kereszténység és az iszlám pontosan ezt tették - vélhette teljes joggal a kazár kagán. Koestler ezzel meg is elégszik. Mert az ismétlődő, hol kimondott, hol ki nem mondott, konklúzió az, hogy a kazár fensőbbség harmadik utat keresett, mert a másik kettő foglalt volt. A birodalomépítésre - természetesen.

 

 

A zsidó sorstörténet - felemelően tragikus. Fogalmazhatnánk úgy is: lenyűgözően transzcendentális. A zsidók számára. Teoretikusként, íróként, - azonban Koestler horribilis problémákat vesz észre. Ilyeneket: mit ad a vallás a kultúrának? És mit a politikának? Hitnek és tudásnak milyen ellentétei feszülnek a középkorban? És milyenek a birodalmi színtereken? Vajon, a judaizmus, első abrahamita vallásként mennyire befolyásolta a háttérből és korántsem domináns pozícióból a belőle fakadt másik kettőnek a sorsát? Stb., stb.

 

Koestler számára különösen fontosak az oroszok. Ahogy a huszadik században minden entellektüel számára az volt. Ő, aki racionális, sőt filozófiai ateistává kellett váljon, nos, számára mindenképpen fontos volt. Abból a megfontolásból alapvetően, hogy újra hihessen az emberben. Mégpedig abban az emberben, aki egy eszme által maga válhat saját megváltójává. Ezért választja a kommunizmust életelvnek. Hogy az emberi történelem minden mizériáját ebben az Isten nélküli fekete lyukban eressze le. Vele együtt azt az individuális és kollektívvé vált lelkiismeretet, amit az emberi szabad akarat bűnként aposztrofált. És amit a hittel kompenzált tudatalattijába pumpált ezredévekig.

Az oroszok minden kommunista számára azt a népet jelentette, amit a zsidó-keresztények számára a választott nép. Koestler számára is az volt addig a pillanatig, amíg első igazán nagy eszmei csalódása be nem következett. A kazár-könyvben már post festa ír erről is. Valamiféleképpen, saját egykori érzéseivel perspektivikusan szembesülve. Innen van azután az, hogy az orosz-szovjet politikai (sőt: világpolitikai) brutalitást visszavetíti egészen addig, amíg az oroszok feltűntek a történelemben.

A legkevésbé sem hajlandó a már-már szinte perfekt történelemszociológiai mondataiból kiszivattyúzni az emócióit. Egyszerűen, gyűlöli a szovjet-orosz mentalitást. Ezért kell megszenvednie a tényeknek. A ruszok ugyanis, csöppet sem lehettek - már a józan ész napvilágánál sem - agresszívebbek, letelepedésre éhesebbek, vagy mások emberi mivoltát kevésbé respektáló nép, mint annak a bizonyos népvándorlási periódusnak bármely más népe.

Ha mármost azt a megjegyzést engedjük meg magunknak, hogy a kommunista rendszer bukását követően, a Szovjetunió szétesésével, az oroszok hajszálpontosan követik Koestler diagnózisát, csak éppen előrefelé, akkor a fentiek megerősítését látjuk ebben. Az oroszok nem csak a kommunisták számára voltak szent náció. Hanem saját maguk számára is. Sőt!

Ezerkilencszáztizenhétben, az első szovjet kormány feje, Lenin a forradalom győzelmét, mint az oroszok győzelmét ünnepelte. Ami csak azért volt aggályos, mert az első világháború frontjairól éhezve, fázva, megverten hazatérő hadsereg, ami a bolsevikok által felhergelt hazai tömegek forradalmi éke volt, nagyon sok nem-orosz népből állt össze. Meg aztán, éppen az internacionalizmus nevében nem a jó ízlésre vallott, a nacionalizmust, a régi szlavofil - valójában orosz - felsőbbrendűség farvizén fölszítani.

De hát, erről szólt a mese tizenhéttől kilencvenegyig. Megszületett tehát, és méghozzá nagyon gyorsan, a történelemnek nem az első ideológiai abszurditása, az internacionalista-nacionalizmus. Persze, bátran mondhatnánk kommunista nacionalizmust, ha nem ragaszkodnánk a szavak akadémikus jelentéséhez, vagy konvencióihoz. A totalitárius rezsimek mindig azzal kezdik, hogy fittyet hánynak a nyelvre. Vagy inkább a nyelvhasználatra. George Orwell zseniális szava, a newspeak (újbeszéd) pontosan ezt fejezi ki, és pontosan ez a kulcs a szerző következő expozíciójához. Egy 1952-es Pravda cikkből idéz:

 

"Artamonov, akit gyakran idéztem, első könyvét (számos, tudományos folyóiratokban megjelent cikke mellett), amely a kazárok korai történelmével foglalkozott, 1937-ben jelentette meg. Nagy műve, A kazárok története már nyilván előkészületben volt, amikor a Pravda odacsapott. Ennek következményeként a könyv csak tíz évvel később - 1962-ben - jelent meg, záró fejezetében egy olyan visszavonással, ami felért mindannak, ami megelőzte és a valóságban a szerző egész életművének a megtagadásával. A vonatkozó bekezdésben ez áll:

A kazár királyság felbomlott és részeire hullott szét, amelyeknek nagy része más rokon néppel olvadt össze, a kisebbik része, amelyik Itilben lakott, elvesztette nemzeti jellegét és egy  élősdi, zsidó színezetű osztállyá alakult át.
Az oroszok soha nem tértek ki a Kelet kulturális vívmányai elől. De az itili kazároktól nem vettek át semmit. Közbevetőleg: ugyanúgy kezelték a militáns kazár judaizmust más, velük kapcsolatba kerülő népek: a magyarok, bolgárok, besenyők, alánok, polocsánok is. Annak a szüksége, hogy harcoljanak Itil kizsákmányolása ellen, serkentette az oguzok és a szlávok egyesülését Kijev arany trónja körül, és ez az egység teremtette meg azután nem csupán az orosz államrend, de a régi orosz kultúra erőteljes növekedésének a lehetőségét és távlatait is.

Ez a kultúra mindig is eredeti volt és soha nem függött a kazár
befolyástól. Azok a jelentéktelen keleti elemek az orosz kultúrában,
amelyek a kazárok révén jutottak oda, és amelyekre gondolni
szoktak, ha az orosz és a kazár kultúra közötti kapcsolatokkal
foglalkoznak, nem hatoltak be az orosz kultúra szívébe, hanem
csak a felszínen maradtak, rövid tartamúak és csekély
jelentőségűek voltak. Ezek nem adnak alapot arra, hogy egy ’kazár’
periódust mutassanak ki az orosz kultúra történelmében.

 

De nem csak erről van szó. A történész szerző elítélése a központi pártlapban történik. Ekkoriban Sztálinon eluralkodik a fóbia. Ami majd néhány hónap múlva ki fogja végezni. Nem is annyira az egyéb fizikai betegségei. Ez az üldözési mániája akkor már évek óta tart, és hatásait a belső párt érzi meg leginkább. Ha nem is kizárólagosan.

A szóban forgó történészi munka az ominózus zárszóval, minthogy a diktátor néhány hónappal az akadémiai botrányt követően, 1953 márciusában elhagyja dicstelen porhüvelyét, jóval később jelenik meg. 1962-ben éppen a sztálini őrjöngés utáni korszak zajlik. Az ilyen-olyan rehabilitációs mutatványokkal. Mert ezek csak szimptomatikusak voltak. A bolsevik rendszer - és ez ekkorra derül ki igazán, - humanizálhatatlan.

Nyikita Szergejevics Hruscsov már az emlékezetes, és - mellesleg a világon mindenütt - korszakváltóként emlegetett huszadik kongresszusi beszédében sokkal inkább az elitváltásra és a hatalom megrendülésétől való félelemre koncentrált. Semmint a szocializmus emberarcúvá átalakítására.

Figyeljünk csak a szovjet történésznek arra a mondatára, amiben a "militáns kazár judaizmust" emlegeti. Ha valaki, akkor Koestler tökéletesen érzi a szavakat. Tudjuk persze - visszamenőlegesen. A hetvenes évek perspektívájából. A kommunizmus behatásának tudós áldozata egyenesen rájátszik az antiszemitizmusra. Igazándiból, az anti-judaizmusra. A kettő között körülbelül annyi a különbség, mint a zsidó-gyűlölet és a zsidók vallási elutasítása között. Azaz, semmi.

A zsidókat, különösen a kereszténység egyházzá formálódását követően, a vallásuk határozza meg. Helyesebben, zsidók és a judaizmus - egy és ugyanaz. Az egyik a populációs oldal, a másik a teoretikus. Ám, pontosan erről van szó.

A szovjet frazeológiában a cári Oroszországból visszamaradt "zsidó" kifejezésben tovább élnek olyan tartalmak, mint "népnyúzó", "kizsákmányoló", "orosz-ellenség", "keresztény ellenes", stb., stb. Ezen az sem igazán változtatott, hogy a szovjet értelmiségi elitben a birodalomban élő zsidók számarányuknál jóval nagyobb arányban reprezentálódtak. Természetesen, a tudósokról, a művészekről, és az írókról van szó.

A politikaiban, a gazdaságiban, vagyis a párt-elitben a harmincas évek végétől alig találni zsidót. Berijáról, a hírhedett államrendőrről sokáig az terjedt el, hogy "zsidó". Pedig csak egy "rendes" grúz volt. Akárcsak maga a Vezér. De hát aki ennyire aljas…

A történész (már ha lehet valakit a szó igazi értelmében ennek nevezni, aki ideológiai és/vagy politikai okokból kész tudományos véleménye alakítására) tehát nagyon gyomorforgató dolgot művel. Ekkor már sem az élete, sem az egzisztenciája nincs ugyanis veszélyben…

 

A magyarokat Koestler a kazár-könyvben kitűntetett helyen szerepelteti. Még a kor valódi történész-géniuszát, Arnold Toynbee-t is megidézi miattuk. Mondanunk se kell, hogy azért, mert jól ismeri a tekintély meghatározó szerepét a nagybetűs tudományban. Azt sem kell különösen hangsúlyozni, hogy Koestler, miközben állandóan arra hivatkozik, hogy a legkevésbé sem történettudományt ír, nagyon is azt szeretne. Csak másképpen…

Foglalkozik ő - többek között - parapszichológiával is, és abban sincsenek skrupulusai, ha a hivatalos lélektan korifeusai frászt kapnak az írásaitól. Miért ne lehetne azzal előjönni, hogy ez az apró, ám annál heroikusabb nép, a magyarok, valahogyan egy eltűnt kultúra hordozói Európában. Hiszen erről beszél az író. A szokásos - briliáns körülményességével.

A magyarok ugyanakkor nem anakronisztikusak a nyelviségükkel, a majdnem teljesen rokon-nélküliségükkel. Ha bezárkózónak tűnnek is. Ha külföldön csodálkozást váltanak is ki különleges tehetségükkel.

Maga Koestler is érezhette ezt számos esetben. Amikor például az angol értelmiségi körökben elterjedt róla hogy fantasztikusan bírja az angolt, miközben pocsékul beszél azon. Naná, hogy a "hungrish"-t beszélte.

Vagy: Ki más, mint egy magyar hozhatta össze a világ legjobb elméit a háború után Alpbach-ban?! Lévén az ötlet egy világraszóló terv volt - egy Brave New World. Korántsem a Huxley-i értelemben.

Az író kifejezetten azért vásárol egy pazar villát a háború után az osztrák Alpokban, mert a legjobb kortárs elméket (írókat, természet- és társadalomtudósokat, művészeket) akarja kibeszéltetni egymással. Életkorra, nemre, felekezetre tekintet nélkül. Az akkor még mázsás magnetofonokra rögzített viták sok évvel később jelennek meg nyomtatásban.

Koestler jelzésértékűnek tekinti, hogy a magyarokhoz kazár/kabar zsidók csatlakoztak volna. Ugyanakkor azt is, történészi véleményeknek így vagy úgy hitelt adva, hogy a zsidó vallásnak egy olyan irányát - történetesen a karaita irányt - követték volna a kazárok, amelyeket meg tudtak érteni. Itt ismét megerősödhet bennünk, hogy az írónak egyértelműen az volt a szándéka, hogy a magyarokat és a zsidókat egy nagyon régi történelmi liezonban összehozza.

 

A zsidók nem szoktak volt téríteni. A judaizmusnak nem egy történelmi esélye volt arra, hogy világvallássá váljon. Gondoljunk a perzsa fogságra, a kereszténységre, vagy éppen a szóban forgó Kazáriára, - a kívülálló szemlélő számára ezek elpuskázott lehetőségek. A judaizmust ismerők azonban, ahogy maga Koestler is, jól tudják, hogy az első egyistenhívő nép mindig túlságosan el volt foglalva azzal, hogy kövesse az Örökkévaló parancsait. Ezek közül pedig, ha nem is kifejezett parancsként, kiemelkedik az a törekvés, hogy Izrael példát adjon minden népnek. Nem pedig, hogy - csellel vagy kényszerrel - saját hitére térítse azokat.

A "választottság" ezt jelenti. Semmi mást. Koestler nem kevés iróniával beszél erről. Nem nyílt gúnnyal persze, mert tiszteletben tartja a tudományos érzékenységet vagy inkább érzéketlenséget, ami mind a mai napig a zsidókkal összefüggésbe hozható problémák megközelítésében mutatkozik.

 

Hogy történetesen Itil - a kazár birodalom fővárosa - hogyan vagy ki által pusztult el, végeredményben a probléma szempontjából, édes mindegy. Ami nem mindegy, hogy miért pusztult el. És itt van a történelem visszafelé értelmezésének - kétségtelenül - félrevezető volta. Koestler pontosan érzi mindezt. De hát a konvenciók! Alkalmasint a tudományos konvenciók. A megszokott magyarázatok. Amelyek sokszor azoktól a bizonyos kulturális, vallási, vagy politikai hatalmi beidegződésektől nem képesek elfordulni. Nemhogy megszabadulni. Hogy ezek a dolgok bele vannak szőve a nyelvbe? A tudomány nyelvébe? Természetesen. De hát azért tudomány a tudomány, azért a racionalitás legmagasabb régiója, hogy saját állításait kontrolálja.

A bizonytalanság üli meg a történetírói jelentéseket. Fakadjanak azok mohamedán szerzőtől, az oroszok feljövetelének legendáriumából vagy éppen modern európai franciától. Pedig majdnem holtbiztos a birodalom összeomlásának dátuma: 965. Vajon, ez az Európa "mögötti" történet nem vetül-e rá az európai történésekre? Mind a mai napig? Mi a helyzet az oroszok huszadik századi világbirodalmával? A proletár internacionalizmus farvizén beérkezett szlavofil államkonstrukcióval?

Koestler történeti dokumentumok közti választásaiból, nem is annyira a hozzájuk fűzött mondatokból, mintha áradna a misztikum. Vagy inkább valami balsejtelem? Lehet, hogy az író ezért bújik a belletrista kulisszái mögé? Hogy ne érje az a vád, hogy sejtései esetleg a szándékos történelem-hamisítás gyanújába keverik?

Tényleg, az olvasó is megkérdezi: miért nem sikerült mindeddig ennek a viszonylag nem olyan régi történetnek a nyomába eredni? És ahol a zsidó kazárok szelleme kísért, az a szovjet tábor magyarjai lennének? 1956 - amikor ez a maroknyi nép nekiment a szovjet ármádiának. Igaz, hogy csak két hétre, de szabaddá vált. És igaz, hogy még harminchárom évet kellett várni arra, hogy a birodalom története véget érjen, de ez lehet nagyon rövid idő is. Mert 56 után már mindenki tudta, hogy a kommunizmus nem örökéletű. Legfőképpen a nyugati világ számára derült ez ki egyértelműen. Koestlernek lehet, hogy ez is járhatott a fejében?!

 

A kazár zsidók, akkori és mai zsidó szemmel, jöttment zsidók lehettek. Ami nem pejoratív ítélet a judaizmus fertályán. Sőt. Ennek az önmagát is állandóan tanító népnek végre lehetett egy filiáléja, akit okíthatott. Ki tudja?

 

A regensburgi Petachia rabbinak - a könyvbéli másik történelmi szereplőnek, aki Kazáriába megy megnézni az új-zsidókat - rögtön a tanultság hiánya juthatott eszébe, amikor a nem-zsidó zsidókat látta. A zsidók írásbelisége jelentette mindig is a zsidó embereknek (a férfiaknak) a szent iratokhoz - a Midráshoz, a Tanahhoz, a Talmudhoz - közel kerülését. Minél erősebb ez a kapcsolat valakinél, annál életre szólóbb. A közösség esetében más a helyzet. Itt az írásbeliség szintje kitetszik a közmorálból. A - mondjuk - zsidó falvak utcaképéből. A tipikusak a lengyel stetl-ek voltak. Nem annyira - mondjuk - a tanház, a jesiva kinézetéből.

Szinte bizonyos, hogy Kazáriában nem voltak tanházak. Még nem voltak. Azután már nem is lehettek. Az idő volt túl kevés. Egy vallás felvételére, ha az zsidó, bizony egyéni esetben is sok idő kell. Nemhogy egy egész nép esetében. Amit a rabbi látott, az írástudatlanság hiánya volt. Zsidó szemmel ez okozhatta az égbekiáltó érzést. Mert a zsidók minden kulturális hátramaradottságot ennek a nyakába varrnak. Meg a közélet és a mindennapok rikító alpáriságát és monotóniáját.

A botrány érzését tehát a rabbinál a durvaság és faragatlanság idézte elő, amit ő - nagy valószínűséggel - a kazárok judaizmusban való jártasságának hiányára vezethetett vissza. Ami viszont megint visszavezet a tanultság hiányára. Ergo, az írások tanulmányozásának (ami a fölnőtt férfiak fő foglalatossága napi ötszöri ima formájában) képtelenségére.

 

No, vajon miért idézi meg Koestler Britannia máig egyetlen zsidó miniszterelnökét éppenséggel a kazár ügyben? Még ha nem politikusi minőségében is? Hanem írói minőségében. Ez az utóbbi bizonyos értelemben még inkább egyértelmű. Nos, pontosan azért, amiért egyik jó barátja, George Orwell egy egész írást szentel - Anti-semitism in England (1945) - az angolok zsidók iránti mentalitására.

Ebben azt írja például, hogy 1942-ben, amikor a londoniak a halálos bombatámadások elől a metróba menekültek, ugyanazon a napon a következő mondat hallatszott mindenfelé: "A zsidók a felelősek ezért!".

1943-ban - írja - könyörgő istentiszteletet tartottak a lengyel zsidók megmeneküléséért St John’s Wood-ban, egy zsinagógában. A teljes díszben megjelent polgármester mellett a háborús London olyan szervezetei képviseltették magukat, mint a légierő (Royal Air Force) vagy a Home Guards (Nemzeti Gárda). De szinte mindenki, aki ott volt a zsinagógában nem-zsidóként valamilyen módon antiszemitának jött elő az író számára. Meg is jegyzi, hogy a Home Guards elnöke nem is olyan régen Mosley feketeingesei közé tartozott. Miközben, mondja kesernyés öngúnnyal, nálunk az intelligens emberek vehemensen szoktak tiltakozni, ha valamilyen módon az antiszemitizmus gyanújába kerülnek. Ami, különös módon, minden más rasszizmustól különbözik Angliában.

Az Alroy csodálatos történetével Koestler minden bizonnyal arra tereli az olvasó figyelmét, hogy Európa a zsidókkal szembeni - negatív - elfogultságai miatt sohasem volt képes az önmagára veszélyes tendenciákat megérezni. A - több vonatkozásban - Európa ellenében világbirodalmat létrehozni képes Anglia, miközben ugyanolyan antiszemita, mint bármely európai ország, egyvalamiben mégis józan tudott maradni. És ez politikai társadalmának zsidókkal kapcsolatos megítélése.

A tény, hogy az angol birodalmi evolúció zenitjén egy zsidó miniszterelnök, ráadásul irodalmi ambíciói és tehetsége révén, képbe hozza hitsorsosait, több mint elgondolkoztató. Ez egyenesen utalás a zsidók Európa modernizációjában betöltött szerepére.

Természetesen, Koestler most is bagatellizál. Mindössze "félig legendai, félig történelmi folklórról" beszél. De hiszen ő is tudja, hogy Disraeli egy ilyen történetre miért volt vevő. És azt is tudnia kellett, hogy az sohasem hálás dolog, ha zsidó mond véleményt zsidó üggyel kapcsolatban.

Márpedig Alroy története, Disraeli kezei között és Koestler hivatkozásaként egyúttal, nagyon is tanulságos. Alroyt ugyanis az hajtja, ami a keresztény Európát: a megváltás evilági, ha tetszik: politikai kivitelezése. Megvalósítani a Szent Ágoston Civitas Dei című művében elgondoltakat. Felépíteni a perfekt sociétas-t. A keresztények megszabadított Jeruzsálemét. A megváltott kereszténység világállamát. Hovatovább, mindez egy zsidótól jött akkortájt. Már tudniillik a Szentföld fölszabadítása.

Kell ennél több?! Az Alroy-sztori azért tűnhetett hálásnak Disraelinek, mert egy nem-zsidó zsidóról szólt. Aki ráadásul úgy akarta a zsidók ősi földjét megszabadítani az akkorra már mohamedán fennhatóság alól, hogy közben felvett zsidóságával egyúttal nem-zsidó gyökereit is sugározta magából. A késői olvasó számára - mindenképpen. A nem-zsidó gyökerek pedig egyértelművé tették a tizenkilencedik század zsidó ügyekben nem járatlan angol polgárának a zsidók nem kifejezetten veszélyes voltát. A keresztényekre nézve, természetesen.

Na, mármost! Ha Koestler szemében ez volt annyira sajátságos, hogy szóba hozza, akkor nagy valószínűséggel a kézenfekvő képletet akarta megoldani. A zsidóknak és a keresztényeknek - most már sokadszorra dokumentált - testvériségét.

Koestler a kazár harciasságot, mint a katonanépek jellemző tulajdonságát, nyilvánvalóan a középkori zsidóüldözéseknek véget vethető adottságnak is gondolta.

Hogy mindez a történelemmel eljátszó író fantáziálása? Hát igen. Az.

De hát éppen ez az, ami lehetővé teszi azt, hogy száz-évekkel később ennek az írói (!) fantáziának a - "teljesen mindegy hogyan nevezzük" - felfejtésével, lehetővé váljon a kortárs zsidó mentalitás megértése.