Szabó Lajos írásaiból

A filozófiáról
A filozófia a lét és tudat teljes gazdagságának egysége. Erre az egységre törekszik, ez az egység a
célja, de bármily paradoxul hangozzék is, nemcsak célja, hanem oka és kiindulópontja is a
filozófiának ez a végső egy; és egy régi teológiai tétel variálásával ezt úgy is kifejezhetjük, hogy ha
nem indulunk ki ebből a végső egységből, úgy soha el nem érhetjük. Illusztráló emlékeztetőül csak
annyit, hogy azok a gondolkodók, akik intuitív biztonsággal nem innen indultak, egyetlen egy
esetben sem érkeztek el ezekhez a problémákhoz.
A figyelemnek kezdettől fogva erre kell irányulnia, mert az egyes konkrét problémák csak
ebben az esetben kapják meg természetes perspektivikus arányaikat, ami a szellemi munka
kontinuitását az egymás után következő generációk között lehetővé teszi.
Ezeknek az egyszerű és alapvető tautológiáknak, magyarul magátólértetődőségeknek a
tudatában elmondhatjuk, hogy sok mindent neveznek filozófiának – ami nem az! Sőt! Csupán
néhány klasszikus bölcselő van, akinek koncepcióját helyesen nevezik filozófiának – őket viszont
nem tanulmányozzák! Ezektől a fontos kivételektől eltekintve tételünk meg is fordítható: semmit
sem neveznek filozófiának, ami valóban az!
Ez sok mindent érthetővé tesz. Mert minden tévedésben igazság rejlik. A mi korszakunk és a
mi korszakunkkal rokon idők filozófiát ignoráló értékítélete is egy ilyen, igazságot tartalmazó
tévedés. Amit ezek a korszakok filozófiának ismernek és neveznek, az méltó rá, hogy elhanyagol-
ható mennyiségként kezeljék. A szükségszerű hiba ott van, hogy mit ismernek és mit neveznek
filozófiának.
A szükségszerű és korszerű hiba, hogy filozófiának nevezünk valamit, ami nem az, és nem
nevezünk filozófiának olyan valóságot, ami lét és érték szerint megérdemli ezt a nevet. Nem adhatja
korunk a filozófiának a filozófia nevet, mert nem ismeri, és nem ismeri, mert nem kívánja ismerni!
Ezen a nem-kívánáson és ezen a névkérdésen múlik minden! Ezen múlik minden, és innen
származik az érzések minden zűrzavara. Nemcsak a Bibliából, de Konfuciustól és minden igaz
bölcselőtől tudhattuk, mi minden múlik a néven!
Szükségszerű és korszerű hibaként beszéltünk a filozófia nem-ismeréséről, nem-kívánásáról,
nevén nevezni nem-tudásáról! Ilyen körülmények között milyen értelme van részünkről, hogy ne-
vén kívánjuk nevezni és megismerésre érdemes ként kívánjuk bemutatni? Nem többszörös ellent-
mondás-e ez részünkről? Egy hiba korszerűségét és szükségszerűségét belátni és mégis küzdeni
próbálni ellene?
Nos, talán éppen ezekben az ellentmondásokban rejlik a filozófiai bevezető kísérletének
végső értelme!
Joggal ellenünk vethetik: ilyen felfogás mellett kísérletünkben minimálisan két belső ellent-
mondás van. Először, hogy küzdünk a közfelfogás szükségszerűnek felismert hibája ellen; másod-
szor, hogy küzdelmünk közben megfeledkezünk arról, hogy a kor hibája a küzdő hibája is, és így a
közfelfogás eddigi hibája helyére legfeljebb a magunk hibáját helyezhetjük.
Mindez így volna igaz, ha az egyén nem állhatna szemben korával. De az ember egyszerre
történelmi és történelem-feletti lény A történelem lényegét éppen a történetiségnek és a történelem-
felettiségnek ez a komplex ötvözete adja.
Tehát lehetséges a kutató részéről a filozófia megismerése és nevén nevezése a kor szükség-
szerű tehetetlenségével szemben, és lehetséges feltételeznie egyes egyéneket az új generáció köré-
ből, akiket figyelmeztethet saját erejükre, hogy szemben állhatnak a kor tehetetlenségével, hogy et-
től nem kell mint gőgtől félniük, tájékoztathatja őket első lépéseiknél, és ezzel a filozófia minden-
kor megújuló alaptörekvésének új kutatóit segítettük a korral szembeni kibontakozásukban, és így
saját legmélyebb törekvéseinkben nyertünk új szövetségeseket.
* * *
A történelmileg adott kutató empirizmus metodikája, amit bírálunk: egy reflexmozdulat öntudat-
lanságával való alkalmazása generációk munkáján keresztül magától értetődővé vált s egyetemes
életformák által kiküzdött hitnek, bizalomnak (félelemmentességnek), világfelfogásnak, alapképes-
ségek, többrétű közösségi tények komplexumának. Ezek a módszerek szükségképpen válságba ke-
rülnek az alapjukat képező hit, életforma és világfelfogás megváltozásával. Ezt a változást részben
maga az empirikus kutatás produkálja. Analógia: a történelmi dogma által kiérlelt etika ellent-
mondásba kerül a kiérlelő dogmával: intellektuális lelkiismeretével már nem egyeztethető össze
(Nietzsche). Vagy: termelő erők és termelő-viszonyok Marxnál. Vagy: a newtoni fizika konzekven-
ciái szétfeszítik a newtoni fizika világképét.
* * *
Mindig két harmónia között élünk és küzdünk. Az egyik már szegényes, reflexszerű, holt
magától értetődéssel szolgál, a másik még gazdag, titokzatos, örvénylő és fenyegető.

 

VISSZA