FILOZÓFIA

Szilasi Vilmos 

Edmund Husserl

Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 7. szám · / · SZILASI VILMOS: EDMUND HUSSERL

2024.06.01.


Edmund Husserl

Az emberi élet első pillantásra egy sereg tény, esemény, történés halmaza. Mi különbözteti meg az élet tényeit egyéb tényektől? Egy napfogyatkozás is tény, mégsem az élet ténye. Husserl az emberi élet tényeire egy külön műszót foglalt le: phänomen. - Az emberi élet tényei phänomének, oly tények, melyek megvilágosítják magukat, maguktól magukat mutatják. Megjelenésük egyben elmondja értelmüket. Egy napfogyatkozás nem mondja el a maga mivoltát; egész lefolyása egy pár állapot és tulajdonság egymásután következése, melyet még rendbe kell fűzni és értelmét megadni. Egy kívánság azonban megjelenésével elmondja a maga mivoltát, érthetővé teszi magát mint kívánságot, sőt érezhetővé teszi és megvilágosítja azt is, amit kíván. A mi «jelenség» szavunk talán még elevenebben foglalja össze azokat a konstruktív elemeket, melyeket Husserl a phänomen tényében felfedezett. A «jelenség» sajátossága, hogy megjelenik, megjelenésével jelen van. Ez a jelenvalóság kifejezi magát, jelentkezik s elmondja jelentését. A kívánság megjelenésével egyben jelentését is adja. De jelentkezése és jelentése mellett jelentkezésre is szólít. Jelentkezésre szólít magunkat, a kívánót, elárul minket magunknak, egy bizonyos oldalról megjelenít, megvilágosít minket magunknak. Leleplez. S jelentkezésre szólítja azt is, amit kíván, s evvel a megszólítással megjeleníti, a megjelenítéssel bizonyos oldalról megvilágosítja. Leleplezi. Mindezen egyes elemek: megjelenés, jelen volt, jelentkezés, jelentés, jelentkezésre felszólítás, leleplezés, konstruktívan összetartozók. Minden egyes momentumnak megvan benső törvényszerűsége, s megvan benső törvényszerűsége az «egész» összetartozásának, a jelenségnek. Sőt még többet is kell itt konstatálnunk. Azt, hogy a szó, a megszólítás és megszólaltatás szintén lényeges szerepet játszik a jelenségben. A Logos, - a szó és az, amit a szó elmond, az értelem, hozzátartozik minden életjelenség alapszerkezetéhez. S hozzátartozik az Igazság is, - a Leleplezés; mert az igazság eredeti funkciója a leleplezés, az eltakartságból, elfedettségből kihozás. A görög aletheia szót pontosan avval fordíthatjuk le: Leleplezettség.

A filozófia feladata az élet jelenségeit jelentkezésre szólítani, megjeleníteni s úgy jelenteni hagyni, hogy jelentsék magukat, szóhoz juttassák jelentésüket.

Mindez nem játék a szavakkal. Ellenkezőleg, a nyelv a maga radikális önbiztonságával legjobban világítja meg életünket. Nem játszunk a szavakkal, hanem megtanuljuk, amit a szavak rég tudnak. Husserl rendkívül sokat tanult a szavaktól, kik anyái és dajkái mindannak, amit magunkról tudunk. A Logische Untersuchungen első tanulmánya a Jel és Jelentés viszonyáról szól. Mintha a Logika átalakult volna Grammatikává. Valóban grammatikává, de azon nyelv grammatikájává, mely az élet nyelve.

Husserl ezen nyelv első megértője és csodálatos biztonságú tolmácsolója lett. Mintha egy ismeretlen szókincs intuitív fantáziája előtt egyszerre megelevenedett volna, - a lélek titokzatos belső kultúrája, - egy soha még közvetlenül ki nem fejezett kultúra, távolabb eső tőlünk, mint akár az etruszkok ismeretlen nyelvű s megközelíthetetlen kultúrája - számára kifejthetővé és ábrázolhatóvá vált. E csodálatos ösztönű és izgatott impressziójú éleslátás, e kimondatlanul is tökéletesen megbízható intuició szabadon mozgott a sok mindenféle ráépítménytől elfedett, sok bedőlt szóhalmaz és értelemtöredék romjaitól ismeretlenné vált alapkonstrukció világos és egyszerű szerkezetében. Módszere az archeológus kegyeletes víziója, ki a törmelékek logikátlan nivelláltsága alatt fölfedi az archaiont, a legrégebbi törvényszerűséget, - s egyben az archét, az elsőt, a kezdetet, az elvet, mely minden konstrukcióban eleve és elvileg bennfoglaltatik. Értelme oly gondosan tapogatódzó, mint egy szobrász finom keze, és oly önzetlen és objektív, mint a fotografus lencséje. Oly csodálatraméltó önfegyelmezéssel, mint Sokratesé, keresztülvitte, hogy megtanulta csak a tényekhez tartani magát. Elsajátította a tények ökonómiáját: sem többet, sem kevesebbet láttatni, mint amennyi a tény jelenség karakterében megjelenik. Ezért sikerült a nagy vállalkozás, melynek feladatát vázoltuk: megvonni a phänomenológiának, a jelenségek jelentéstanának határvonalait s megállapítani a tan módszerét. Ezért sikerült megszólaltatni az életet, jelenteni hagyni azt, ami benne magáról az életről, az emberről és a világról megvilágosodik.

Érdemes e helyütt is, - látszólagos szárazságuk dacára is, - az alapvetőket azon analizisekből röviden ábrázolni, melyekben Husserl teljesítménye eleven jelentőséget kap, ép azokat, melyekben a világ, az élet és ember tématikus gazdagságban jeleníti meg magát és az egész további vizsgálódásnak irányvonalait, - mintegy az emberi élet térképét, - megadja, ha sok is még a fehér folt, mely ismeretlen földrészt jelöl. Életünk jelensége pl. a tapasztalás, az elképzelés, a kívánság, a vágy, - vagy ezeken az elemi jelenségeken épülően: az elgondolás, kijelentés, igazság. Mindezen életjelenségnek van egy közös vonása, melyet a híressé vált terminus «intentio» jelöl. Minden jelenség intencionális jelenség. Ez azt jelenti, hogy minden jelenség irányúl valamire, s magában zárva hordja azt a valamit, amire irányul. A tapasztalás elképzelés, kívánság, - tapasztalása, elképzelése, kívánása valaminek. Ezen egyszerű konstatálás triviálisnak látszik, ami magában még nem volna baj, mert a filozófiának gyakran a legnagyobb triválitásokat kell felfedeznie, azaz értelmüket egy elfeledettségből napvilágra hozni. Itt azonban egyáltalában nincs trivalitásról szó, mert az összefüggés phänomen és intencionált tárgya között - a phänomen karaktere mint intenció, - életünk jelenségeinek legfontosabb sajátossága. Minden jelenségünk, - azaz az, ami mi magunk vagyunk, eleve felszólítás a világhoz jelentkezésre. Az aktus, mely a tapasztalásban a tapasztalatot, a kívánásban a kívánságot, az elképzelésben a képzeletet megjelenésre készteti, már magában hordja a felszólítást a jelentkezésre oly módon, hogy eleve egy bizonyos csoportnak szól. Az intencionális kapcsolat a «valami» és az intenció között, azt mutatja, hogy az irányuló felszólítás a maga szerkezetében eleve tájékozott annak létezési módja felől, ami a felszólításra, mint jelentés jelentkezni tud. Életünk tényéhez és szerkezetéhez tartozik, hogy mielőtt kifejezetten témájává teszi azt a valamit, amire különböző jelenségeiben irányul, már előbb ismeri annak a valaminek létezési karakterét s csak azért tudja témájává tenni. Személyi viszonyaival, hogy úgy mondjam, tisztában van annak, ami még meg sem jelent előtte. Ismeri legalább a tartózkodási helyét. A tartózkodási hely itt a létezési karakter. Életünk mivoltához tartozik, hogy az egész világ címtára. Minden létező létezési formáját ismeri, még mielőtt személyesen találkozott volna vele. Így a találkozás módját és mikéntjét ő maga szabja meg.

De a jelenség maga a kérdezésben tovább vezet, ahhoz a kérdéshez, miképen lehetséges, hogy életünk így a világot megszólíthatja. Mi a feltétele ezen megszólítás lehetőségének? A feltétel az, hogy életem magát kérdezi a világtól. Az élet önmagával törődik, önmagával van elfoglalva s az önmagával törődésben lép minden elé, ami körülötte van. A felelet, amit a dolgoktól elvár, a teljesítmény, amit tőlük kapni akar. Ha házat építek, átvitt értelemben megszólítom a követ, mint elgondolt házat. Ezt a kérdezett intencionális házat nevezi Aristoteles eidosznak, s tekinti a ház lényegének. Husserl átvette Aristoteles terminusát s beszél kapcsolatban az eidosszal a phänomenológiáról mint eidetikus tudományról. Az eidosz megfelel a világ helyének az életben, azokat a lehetséges irányokat jelzi, melyekben a világ jelentkezésre felszólítható. A ház elgondolásában jelentkező jelenség a kő helyét utalja ki életemben. Az ily értelemben vett «ház» mintegy az élet kérdése, melyre a kő felel. A kérdés maga csak az életből magából érthető. A «meglátásnak» mint a világhoz intézett kérdésnek, melynek felelete a tapasztalat, így gyökere az «ellátás», ellátni valamit, elintézni.

Az élet jelentkezésre szólíthatja a világot, mert a világnak csak mint feleletnek van értelme. Ezt az összefüggést elég egy példával jellemezni, még pedig Aristoteles híres példájával. Egy suszterműhely első pillantásra érthetetlen halmaza egy sereg tárgynak, érthetetlen mindaddig, míg nem tudjuk mi a suszter. A susztert kell értenünk, azt, amit ő ellát, hogy a tárgyakat eszközöknek tekintsük és mint suszterműhelyt megértsük. A világ is ily nagy műhely, az emberi élet műhelye s csak akkor érthető, ha az emberi élet kérdéseinek felelete. A világot mintegy feleletnek tekinteni, ez a filozófiai idealizmus lényege s ebben az összefüggésben, kell érteni, hogy a phänomenológia idealizmus, s hogy minden igaz filozófia idealizmus.

De a kérdés nem teljes, míg meg nem kérdezzük, mi a feltétele annak, hogy a világ az élet felszólítására jelentkezni tud. Mi a feltétele pld. annak, hogy «természet» jelentkezik, mozgás, erő, törvény. E kérdésekkel mintegy «zárójelbe» tesszük a valóságos mozgást, a valóságos ható erőt, a valóságosan eleven törvényszerű összefüggést. A természetet úgy vesszük, mint phänomént. Nem konkrét összefüggései érdekelnek, hanem jelentkezésének lehetőségei. A «záró-jellel» közönyössé tesszük magunkat a feleletek iránt s szinte megrázzuk a világot: mindegy nekem, hogy mit felelsz, azt akarom látni, mi az a felelő, mely minden feleletedben tényekre aprózza magát, mi a létezési módja és mi a szerkezete annak, ami minden egyes feleletben megszólalni tud. Mi a mivolta a felelőnek s mi adja felelési képességét. Ez a nagy világegyetem lényegében örökös felelő, éppen úgy, mint életünk lényegében örökös kérdező. A természettudományok elraktározzák az állandó feleleteket. Ők is keresik a felelőt s igyekeznek alapvető fogalmakkal megfogni. Ez magában véve helyes. A világ felelő mivoltát e fogalmak, mint erő, mozgás, energia, kvantum, anyag, rezgés, hullám, tér, idő stb. folytonosan megközelítik. Határuk abban van, hogy egy szubjektumot keresnek, mint felelőt. A phänomenológia felmutatja, hogy ily felelő szubjektum idealizált csinálmány. Felelő a feleletmivolt maga, nem egy szubjektum, hanem egy létezési karakter: a rend. Amíg ezt az összefüggést meg nem értjük, addig a nagy természettudósok munkája csak szédítő akrobata-tevékenységnek látszik. Mintha fantasztikusan vakmerő teóriák hálóján az emberi szellemet soha nem gondolt erőfeszítésekre treniroznák, erőfeszítésekre, melyek eredményei ugyan többé-kevésbé praktikusan kihasználhatók, de melyeknek legmélyebb értelme megközelíthetetlennek látszik. Az értelme e munkának ép a felelőt megtalálni a feleletek mögött, a felelőt, mely nem végtelen alany, hanem a felelés, a megjelenés lehetőségének feltétele. Ez a feltétel, a világ lényege, a törvény, mely fogalmakban rendezi magát. Ha túlságosan elmerülünk a törvénybe, elvesztjük a jelenségeket, mint ahogy a jelenlegi természettudományi teóriákban történik; ha túlságosan elmerülünk a jelenségekben, láthatatlanokká válnak a törvények. Életünk helye a középen van, e tökéletes középpontból nem szabad kimozdulnunk.

Mert a világban magában van a feltétele, hogy bejelentheti magát, ezért tudjuk mindazt, amit így tudomásul veszünk, kijelenteni. A tradicionális, - u. n. formális logikában, melyet mindenki az iskolában tanul, anélkül, hogy értené mire való ez az egész mesterséges tan, s igazában mit is tanít, - a kijelentés neve ítélet, praedicatio. Evvel a karakterizálással a kijelentés azon természetére gondolunk, hogy a jelentkező, magát bejelentő tényre mintegy rámondjuk jelentését. Ez a rámondás a kategória. Kategória a görög vulgaris szóhasználatban azt jelentette: vád, az, amit egy ember fejére ráolvasnak, mintegy nyilvánosan megállapítanak valamit, ami már mint tény ismert, hogy e tényért felelősségre vonják. Annak, aki gyilkosságra gyanús, fejére olvasni a váddal, hogy gyilkos. Így a kijelentés ráolvassa a tényre azt, amit magáról bejelenteni látszik, amire gyanús lehet. A kijelentés a tényt felelőssé teszi azért, amit az a jelenségben magáról bejelent. Ezért hozta a tradició az «igazságot» kapcsolatba a kijelentéssel. A kijelentés «igaz», ha a gyanú beigazolódott, ha «fedi» a valóságot, ha a kapcsolat, amit kimond, fennáll. Valójában nem a kijelentés az igazság helye. Az igazság értelme még a kijelentés előtt van, abban az összefüggésben, melyet az intencionalitással jellemeztünk, abban a viszonyban, melyet életünk a világgal szemben elfoglal. Az igazság kérdése, hogy igaz-e a felszólítás, mellyel a jelenséget jelentkezésre hívjuk.

Azonkívül a kijelentés közlés is: a jelentés közlése. De kinek közöl és hogy tud egyáltalában közölni? Mik a feltételei annak, hogy együtt élünk másokkal, akiknek jelenségeiben a világ ugyanúgy tud jelentkezni s akik a közlést megérteni képesek? A közlés feltétele az élet közös volta, egyetemes nyilvánossága és világossága. Ahhoz, hogy dolgok láthatók legyenek, kell, hogy legyem világosság. Számunkra a nap adja azt a világosságot, melynél a világ láthatóvá válik. Ahhoz, hogy valami érthető legyen, kell ugyanilyen világosság. Ezt a világosságot maga életünk adja, ő a világosság. Azért tudunk beszélni egymással, mert már értjük egymást. Az értés kifejezésére alakul ki a beszéd. A beszéd feltételeinek és szerkezetének problémája a logika leglényegesebb feladataihoz tartozik, mert phaenamenológiai szerepe felkutatni a beszéd, a közlés és kijelentés felmutatható és látható voltában rejlő lehetőségeket és azok feltételeit.

A kérdések e rendkívüli gazdagságával a fílozófia egy csapásra hazatalált. Az emberi szellem otthagyta a spekulációk meddő harcait és saját felelősségének tudatára ébredt. Tudatára annak, hogy filozófálni nem egyéb, mint felelősséggel élni, azaz a kérdésekre, melyek, mint egy folyam sodra szembetolulnak az élet keresztülvitelével, - felelni akarni. Tudatosan e folyam ellenállásával szemben élni: ez a filozófus szituációjának való képe, s igazában úgy látszik, mintha emellett szisztematikus rendszerezésről szó sem lehetne. Hogyan függhetnek össze a kérdések és hogyan alkotnak egészet? Mintha csak a módszer volna megadva, egyébként csupán töredékek. Bármily gazdasága alakul is ki a kérdéseknek a jelenségek konstruktív összefüggéseinek követésénél, mindig csak egy aspektust mutatnak, egy lehetséges nézőpontból. Ahogy az élet sohasem egész, a filozófia sem tud egészet adni. Ez nincs így. S ennek megmutatása, legalább kezdeteiben, szintén Husserl érdeme. S végül ép a filozófia egész volta tudja megmutatni, hogy életünk is tud egész lenni, s hogy ez az egésszéválás éppen rajtunk múlik.

 

FEL