V. Pók Katalin

A "mózesi megkülönböztetés" a posztmodern korban

2020.07.26.

Bevezető

Az emberiség 2000 éve tud a morálisan helyesen élt élet kritériumairól, a morális törvények megtartása által fenntartható békéről Isten és ember között. Az Isten képére teremtett emberben, teremtője lélekszikrája él, aki maga a morál, így a morális törvények megszegése által vele kerül ellentmondásba. Az ember élete tehát a morállal való konfrontáció vagy harmónia viszonylatában zajlik. A "Törvény" tudatosságára jutott ember, a pogány korszak után már különbséget tudott tenni jó és rossz, igaz és hamis, erkölcsös és erkölcstelen között. Tudta, hogy Isten ebből a párosból a jó és az igaz, ha ő gonoszul és hamisan cselekszik, akkor annak következményeit viselnie kell. Mindezt a tudást, azonban fokozatosan elveszítette, az amnézia csúcspontját, a XX. században érte el. A világmagyarázat régi/ új eszményét, a posztmodern fogalmazta meg, mely mérhetetlen feledékenységében azt gondolta, hogy nincs különbség jó és rossz között. Nem nyelvbotlás a régi/új kifejezés használata, hiszen valójában a morális törvények előtti pogány korszak értékekről alkotott felfogása éledt fel a posztmodernben. Egy hosszú folyamat eredményeként, a Nyugatra beáradó keleti vallások és a nyugati filozófia keverékéből született meg a posztmodern gondolkodás, mely a jó és rossz közötti különbséget összemossa, ahogyan ezt a történeti un. pogány kori felfogás tette, a monoteizmus korszaka előtt. Erre azonban ma már senki nem emlékszik, a posztmodern filozófusok vitáin rég túlnőtt XXI. század, már nem érvel a posztmodern eredete, jogossága mellett, hanem immár a szerint létezik. A szabadság nevében, toleranciának nevezi a pogány korból átszármaztatott jó és rossz megkülönböztetésének hiányát. Miután az ember nem kérdőjelezi meg jogos - e az a posztmodern tudat, amely nem tesz különbséget jó és rossz igaz és hamis között, önmagára mond nemet, hiszen a belül élő örökrészének mond ellent. Így jött létre egy feloldhatatlan ellentmondás, hiszen az emberi tudatban a minden egyenlő mértékben igaz, a minden létező elmélet egyformán jogos, és az összemérhetetlenség ideája van, miközben belül ott él az örök igaz és jó, melynek lényege a megkülönböztetés. A kor a hamis tolerancia nevében, a sáncokat betemette, a bástyákat lebontotta, ami elválasztotta és védte az örök igazat a gonosztól, egyben létrehozott egy keverék masszát, amiben az igaz és a hamis eggyé vált, ahogyan ezt a pogányság vallásai mindig is állították. Jung például erre a keleti hitrendszerre építette fel egész pszichológiáját, melyben a jó és a rossz egyesítésére törekedett. Többek között ez volt az egyik csatorna, melyen beszivárgott a keleti értékrelativizmus a nyugati tudományokba. Több más csatorna közvetítése eredményeként, összeadódó hatásként, már nincs viszonyítási alap többé, nincs mérce az igazságban, a relatív igaz üti fel a fejét, ahogyan ez a pogány kori vallások teóriáiban, megjelenik.

A XX. században egyre erősödő posztmodern[1] mely tagadja az univerzális igaz létjogosultságát, létrehozta a posztmodern tudatot, melynek legfőbb lényege a hamis tolerancia, ami azonban mérföldnyi távolságra van, a köznapi toleranciától, mely csupán békés és jó szándékú. A "posztmodern tolerancia" elrejtőzik az egyenértékűség köpenyébe.  Ha nincs hamis és értéktelen, hanem minden egyformán értékes és igaz akkor az igaz elvérzik az összehasonlíthatatlanság mezején, amivel az ember a legbensőbb lényegét sérti meg.

 

A posztmodern korban, az univerzális igaz tagadásával párhuzamban, Mózes személye - aki a monoteizmusban, Isten törvényeinek közvetítőjeként jelenik meg - is ki volt és van téve a ferdítésnek. Hozzá és tevékenységéhez az idők folyamán többféle spekuláció kötődött, ami valójában, csak a posztmodern érában tudott érvényre jutni, aminek oka e filozófia jellegzetessége, az értékek egyenértékűségének képzete. A bibliai üdvösségtörténetben Ő volt az egyik legnagyobb zsidó próféta, nevéhez népének Egyiptomból való kiszabadítása kötődik. Istentől meghívást kap, mert népe szolgaságban szenved, és "segítségért az Úrhoz kiált". A történet szerint "Isten meghallotta, panaszukat és megemlékezett az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött szövetségről".(Kiv3,24)Ekkor megjelent Mózesnek az égő csipkebokorban, és megkapta küldetését.("Menj, elküldelek a fáraóhoz, hogy népemet, Izrael fiait kivezesd Egyiptomból"(Kiv3,10). Mózes vonakodik elvállalni a feladatot, de az Úr azt mondja: "veled leszek, s ez lesz a jel, amelyről felismered, hogy küldetésed tőlem van…"(Kiv3, 12) A vallástörténelemben egyedülálló módon, Isten népével együtt él, és Mózesen keresztül ismerteti meg morális törvényeit, amit tovább kell adniuk a világ számára. Ebben az üdvtörténetben, nagy szerepet kap a megkülönböztetés, hiszen az emberiség történelmében először, történik meg a jó és a rossz különválasztása, mint követendő modell a föld számára.

Jan Assmann német egyiptológus könyve a "Mózes az egyiptomi", már a posztmodern felfogását tükrözi.[2]Ebben, a "mózesi megkülönböztetés" áldozatul esik a posztmodern egyenértékűségi szimulációnak, mely az egyiptomi pogány kultuszok és az isteni igaz közé akar egyenértékűségi jelet tenni. Az egyiptomi bálványimádás és kozmoteizmus, okkult varázslókultuszok a hamis megjelölést kapták a mózesi törvények idején,[3]ami azonban ma ellenkező előjelet kap. Mindez a posztmodern tudat káprázata. E fordított szemüvegen keresztül, az isteni jó és igaz értelmeződik negatívan, mivel "megkülönböztet"! A posztmodern idea, követeli az ősi pogányság egyenjogúsítását.

  A. "mózesi megkülönböztetés" a kiindulópontja a zsidó-keresztény vallásnak, ami Európa 2000 éves kultúrájának alapja. A posztmodernben pedig éppen e lényeges eleme kérdőjeleződött meg, ti. a megkülönböztetés. Az Assmann könyvben felbukkanó Mózesre vonatkozó spekulációk, melyek a bibliai történetet ferdítik el, az isteni igazat kérdőjelezik meg. Ezzel a posztmodern tudat, keresi önigazoló elméletét, a jó és a rossz, az igaz és a hamis relativizálásához. Assmann a "mózesi megkülönböztetéssel" szemben foglal állást, azaz az isteni igaz és hamis összemosása mellett, amivel a pogány kultuszok, és a bálványimádat emancipációját erősíti.

A monoteizmusban közvetített morális törvény, Isten egyetemességének és egyedülvalóságának tükrében, az egész emberiségnek szól, minthogy szent páli értelemben, "mindannyian az ő fiai vagyunk". Isten szentségéből következő morális kritériumok, érvénytelenítették a korábbi elképzeléseket, melyet a pogány vallási teóriák korábban megfogalmaztak. A posztmodern azonban az isteni igazat "nagy narrációnak" nevezi és meghirdeti a lebontását a XX. században, helyébe a "petit récit" helyi kis igazságainak képzetét állítja, amivel a pogányságnak ad egyenlő jogokat. Amikor azt mondja, hogy mindenkinek saját igaza, a más igazakkal egyenértékű és jogos, nincs mérce az igazságban, e korai pogány elképzeléseket hozta vissza. Az igazság szubjektív természetének ideája, mely nem ismeri el az abszolút igaz létjogosultságát a keleti pogányság hitrendszerének sajátja, amit azért hozott létre, mert még nem ismerte az isteni igazat. E mögött az Isten világba lépése előtti téves, archaikus, önmagát a természetbe transzformáló istenkép áll, aki magába foglalja a jót és a rosszat egyaránt, így nincsenek morális kritériumok sem. Az ókori ember így relatívnak tételezi fel a jót és a rosszat, amit megingat a "mózesi megkülönböztetés" a közel-keleti térségben, amikor különválasztja, és egyértelművé teszi az értékeket. Isten szentségét nyilvánítja ki, aki szentséget vár az embertől is, így megfogalmazza morális elvárásait. A posztmodernbe már leegyszerűsített formában került át a pogány felfogás, csak a magva az univerzális igaz tagadása és a sok egyenlő mértékű egy időben létező igaz meghirdetése. A nyugati filozófiával összegyúrva már senki nem emlékszik a pogány eredetre, mivel eleve tudományos köntösben jelent meg. Az okkultizmus és a pogány tévképzet vette fel a tudományos nyelvezetet - Schopenhauer, Nietzsche, Jung, Steiner munkáiban - amivel megkezdődött Európa önnön félrevezetése, aki mindezt új tudományos felismerésként értelmezte.

Az Assmann könyv már e folyamat végén jelent meg, tükrözve mindezen pogány képzetek, európai filozófiai végtermékét, az értékek relativizálásának ideáját. A "mózesi megkülönböztetés", lebontásán dolgozik, hogy egyenjogúsítsa a petit recit, nevezetesen az egyiptomi pogányság teóriáit, mindezzel megtagadva az isteni igazat. A könyv akarva akaratlanul, a kulturális és vallási határokat mossa egybe, amivel két korszak, a politeizmus és a monoteizmus a pogányság és a szentség közötti különbséget akarja semmissé tenni.

Az ókori politeizmus korában, a vallások és az "istenek" egymásra átválthatóak, csak helyenként más nevet kaptak. Az egyik vallás napistenét, könnyen meg lehetett feleltetni, a másik vallás napistenével, hiszen valamennyien bálványok voltak. Ekkor jött Mózes, aki igaztalannak és hamisnak nevezte e bálványimádó kultuszokat, azaz megkülönböztetett. Assmann, kifogásolja magát a megkülönböztetés tényét, azaz egyenjogúsítja a pogányság intézményét a szentséggel, ami már a posztmodern értékrelativizmus következménye. A probléma tehát az, hogy Mózes "megsérti" a posztmodern toleranciát. A kérdés, hogyan tekintsünk a "mózesi megkülönböztetésre" a posztmodern korban?

 

A zsidó nép szerepe az üdvtörténetben

 

Az Ószövetségben - ami a mai napig az európai kultúra alapját képezi- az isteni jelenlét, a zsidó népen keresztül nyilvánul meg, így a "választott népnek", hírvivővé kell válnia, mi több "áldássá" az emberiség számára.("Izrael, mint áldás a föld közepén"). A Sinai hegyen az egész nép hallja, amit tovább kell adnia, hogy ti. amit eddig az emberek hittek téves, mert istenek nincsenek és a pogány kultuszok tévutak. A morális törvények, az egész föld számára szólnak, minthogy Isten egyetemes teremtő. ("Mert tőlem származik a törvény, s az én igazságom lesz a nemzetek világossága." Iz 51, 4) A Biblia ebben a kontextusban, egy erős hangú felszólítás és kiáltás a Föld lakosságához:"Figyeljetek ide nemzetek, hallgassatok rám ti népek! ..."(Iz 34, 1-2) "Térjetek hozzám és megszabadultok, ti határai a földnek mind! Mert én vagyok az Isten, és nincsen más."(Iz 45, 22) Fontos üzenet, a politeizmus téves voltára való figyelem felhívás, így a próféták üzenete sokszor utal a bálványokban való bizakodás hiábavalóságára.

Az üdvösségtörténet egyik fontos célja, az emberiség a moralitás magasabb szintjére emelése, a Teremtő egyetemességének megmutatása. Az egyiptomi bálványimádat megdöntése a kezdet, a figyelmeztetések, tévhiteikre vezetik rá a festett szobrokban, állatistenekben reménykedőket. ("Megkeményítem a fáraó szívét, ne engedjen el titeket, lássuk, mire mennek isteneikkel, a bálványaikkal. Megmutatom nekik, hogy én vagyok az Úr és rajtam kívül nincsen más". (Kiv 15, 17) Mózes fellépésének kezdetén, botja kígyóvá változva, elnyeli az egyiptomi varázslók kígyóit. Mind a csapások, mind Mózes kígyójának cselekménye, Isten egyedülvalóságáról és hatalmáról szól, hogy kimozdítsa az egyiptomiakat tévhiteikből. Az Egyiptomot ért csapások, egyrészt a politeizmus a bálványimádás téves voltára figyelmeztetnek, másrészt az "Isten szent edényét hordozó" nép, a zsidóság kiszabadítására történnek. A Törvényben, elsőként fogalmazódik meg, a bálványimádás tilalma, ami egyben felhívja a figyelmet mindezek fiktív voltára. ("Ne legyenek más isteneid! Ne faragj magadnak képmást semmiről, ami fönn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben van! Ne borulj le ezek előtt a képek előtt, és ne imádd őket!"(M Törv 5, 7-8).

 

A zsidó nép "tanúvá" válik, hiszen a Sinai hegy lábánál, hallja az Úr hangját és maradandó bizonyságul, megkapja a kőtáblára írott Törvényt. Valódi küldetése a "tanúság", Isten létének és törvényeinek megismertetése a világgal: "S az Úr szólt hozzátok a lángok közül, hallottátok dübörgő szavát. Alakot nem láttatok, csak hangot." (M Törv 4, 11). Ez a kiválasztottság azonban nagy felelősséggel jár, hiszen küldetése hogy a "nemzetek világossága" legyen, azaz Isten valódi ismeretére és elvárásaira hívja fel a figyelmet:"Ti vagytok a tanúim"(Iz 43, 12)- mondja az Úr, ami Jézusnál tér vissza a: "Tanúim lesztek" hasonlóságában az apostolokhoz intézett szavaiban: Nézd, a nemzetek világosságává tettelek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig."(Iz 49, 1-6)

A zsidó nép letagadhatatlanul, a "kiválasztott gyermek" a föld népei közül, ám gyakran ellenséges megítélés alá esik a történelem folyamán. Freud, aki a zsidógyűlölet okát kereste a 30’-as években, egyik oknak a "kedvenc gyermek" esetét találja. Utal József történetére, akit azért gyűlöltek testvérei, mert az apja kedvence volt.

 

A próféták küldetése sok esetben a pogány szokásoktól való elhatárolódás hirdetése és a Teremtő üzenetének közvetítése, mely nemcsak népüknek, de minden nemzetnek szól. ("Így szólt hozzám az Úr: Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek: mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára." Jer 1, 4-5). Demonstrálják Isten mindentudását és nemzetek fölötti hatalmát azáltal, hogy a velük történő eseményeket előre bejelentik, annak morális vonatkozásával együtt.

Igaz, hogy a vallástörténeti események Egyiptomban kezdődnek, de mind nyilvánvalóbbá válik, hogy mindazok a népek, akik körülöttük élnek, tartozzanak bármely nemzethez, ugyancsak: a bálványimádás pogány szokásainak bűnét követik el, így figyelmeztetésben részesülnek. ("Akik távol vagytok, halljátok: mit vittem végbe, és akik közel vagytok: ismerjétek meg hatalmamat." Iz 33,12-13). Az isteni igazzal való harmónia vagy konfrontáció válik láthatóvá az eseményekben. A kánaáni népek pl. súlyos bűnöket követtek el, saját gyermekeiket is feláldozták, nem létező istenek oltárán, ez vonja magára az isteni igazságosság haragját. Egyiptomban pedig a fáraó magát hiszi isteni leszármazottnak. Míg a zsidó nép kivonulása idején, csak figyelmeztetésben részesültek az egyiptomiak, később a nép letelepedése utáni évtizedekben, Nebukadnezár hadserege által, sokkal súlyosabb csapások érik őket. A próféták előre jelzik ennek okát is: "Ezt mondja az Úr az Isten: Fáraó nézd, ellened fordulok Egyiptom királya. ..aki ezt mondtad: "Nílusaim az enyémek, én alkottam őket."… Megtudja majd Egyiptom minden lakója, hogy én vagyok az Úr"(Ez 29, 3). Az események bekövetkezésének oka mindig világos, egyértelmű. A vallási kultuszok "beavatottjai", a varázslók országa, a fáraó maga, isteni hatalmat tulajdonított magának és az okkultizmus útjára tévedt.

 

Az Assmann interpretáció

 

Az elméletalkotók mind a mózesi vallás mind Mózes személye köré különböző fikciókat szőttek. Az elsők között tűnik fel Spencer, majd Warburton viszi tovább elméletét. Őt követi Reinhold kantiánus filozófus, majd Schiller és végül Freud zárja a sort. Warburton[4]"Egyiptom kettősségéről" szóló elmélete például, az isteni igaz ellenében, a pogány vallási kultuszok mellett foglal állást. Magas színtű tudásnak nevezi a keveseknek szóló okkult gyakorlatokat magában foglaló egyiptomi vallást, amivel a tömegek politeizmusát állítja szembe. Csakhogy az igaz és hamis megkülönböztetésének fényében, a bálványimádás alacsonyabb és magasabb fokáról beszélhetünk. Amit "tudásnak" nevez pedig nem más, mint hamis önmegváltási gyakorlat, az Isten szabadító üzenete előtti korból. Nem olyan nagy a különbség pedig a kevesek és a tömeg tévhite között, ahogyan az újokkultisták, ezt ma is gondolják, amikor lefitymálják a tömeghitet és felértékelik a kevesek kultuszait. A hermetizmus hívei például, melyhez a kevés elit, és magasrendű tudás képzete kapcsolódott, arra voltak büszkék, hogy "isteneket" tudnak készíteni, melyeknek később jóstehetséget tulajdonítottak, ami a bálványhit egy formája. Az Ószövetség a bálványimádatot "balgaságnak" nevezi, bármilyen is legyen az eredete: "Mert a kicsapongás kezdete, a bálványok kigondolása, kitalálása meg az élet pusztulása."(Bölcs 14, 12)-mondja az Írás. A "gonosz szellemeknek áldoztak nem Istennek", bibliai utalás pedig arról szól, hogy a bálványokhoz fűződő hiedelmek mögött, "félrevezető szellemek" tevékenységét lehet sejteni. Többféle bálványnév is szerepel a Bibliában, igen gyakori, pl. Baal vagy Bél kultusza. Ámbár az Ószövetség, Baalt a bálványok általános megjelöléseként használja.(Jer 51, 44) A kozmoteizmusból származó bálványimádás is ismeretes, melyben az "istenek", valamilyen kozmikus jelenségek, pl. nap, hold. Ezt az Ószövetség, ugyancsak a balgaságok körébe, sorolja. Az ember tudatlanságának tulajdonítja, aki az "elemekben" hitt, a valóságos Isten helyett.

Az Írás többször felhívja a figyelmet, a spiritizmustól, okkultizmustól való elhatárolódásra. Ez is a pogány szokások közé tartozik, az egyiptomi vallásban, amivel ítéletet von magára, Egyiptom. Az Ószövetségben azt olvashatjuk: "Ez a nagy okoskodás, ez a nagy tudományod, vezetett téged félre." Az Assmann könyvben azonban Schiller, Warburton, Reinhold is[5]az egyiptomi okkultizmust dicsőíti, amit az isteni igazságosság hamisnak, sőt "az alvilággal való szövetségkötésnek" mond. Az Ószövetség ezért tér ki sok helyen a szellemekkel való kapcsolattartás minden formájának tiltására, mert a vallási eltévelyedés egy formája volt az Ókorban: (3Móz19,31, 20,6, 5 Móz18,10-12). A prófétáknál máshol: (1Sám28,3, 28,7, 28,8, 2Kir21,6, Ézs8,19-20, 29,4).

Schiller[6]és Cudworth[7]nevéhez köthetők főként a Mózes szerepének elferdítésére vonatkozó spekulációk, melyek egyiptomi és "beavatotti" státuszát szeretnék bizonyítani. A fogalmak keverése és a Biblia felületes ismerete tükröződik e vélekedésekben, hiszen az Ószövetség éppen ezek elítéléséről szól. Isten a prófétán keresztül azt mondja: "a fáraó legbölcsebb tanácsosai balgák. Hogy is mondhatjátok a fáraónak: Bölcsek tanítványa vagyok. ..Egyiptomot tévútra vezették."(Iz 20, 11 ). Az egyiptomiak ugyanis "beavatásnak" a szellemekkel való kapcsolattartást nevezik. Ennek érdekében, az okkult érzékek erőszakolt fejlesztésével töltik életüket, hogy kétes sugalmazásokat szerezhessenek a halottak szellemeitől, akiket isteneknek gondolnak. Ezt a tévképzetet a monoteizmus dönti meg, amikor bejelenti Isten egyedülvalóságát és hírt ad, az üdvösség mibenlétéről. Még ma sem tudatosult azonban, hogy a Szent birodalom, Isten országa, ilyen gyakorlatozásokkal el nem érhető, hiszen éppen szembe megy az isteni akarattal és a megváltás művével.

Bár Mózes héber eredetéhez nem férhet kétség, valóban Egyiptomban nevelkedik, amely körülmény, különböző fikciókat szült. Ennek egyik változata a mózesi vallás különböző módú magyarázata. Freud ezzel kapcsolatban fogalmazza meg saját verzióját, amiben egy régi egyiptomi fénykultuszt Ehnaton egyiptomi fáraó vallását, megpróbálja a mózesi monoteizmussal azonosítani. Másrészt Freud felsorakozik a Mózest egyiptomizálni szándékozók közé, hiszen kulturális értelemben Mózes egyiptomiságát hangsúlyozza Cudworth, Warburton és Reinhold is. Freud természetesen saját nézőpontjából, pszichológiai alapállásból vizsgálja a Mózes jelenséget. Mózes nála, egy elfojtott régi emlék felbukkanása, az emlékezetben. Freud fikciója szerint Mózes, Ehnaton egyiptomi fáraó elfojtott, áttolt képe.[8] Ehnaton IV. Amenhotep történelmi alak, Egyiptomban ő volt az első vallásalapító, aki eltörölte a politeizmus kultuszát, és egy monoteista vallást vezetett be, ami az ötletet adhatta e furcsa összehasonlításhoz. 1338-ban halt meg, a nevét kitörölték a királylistákról, építményeit lerombolták, eltüntették emlékét is, mert az egyiptomi nép visszatért a politeizmushoz, traumaként élve meg, bálványainak felszámolását. A freudi párhuzamnak ez az egyik eleme, mert a mózesi fellépést, a monoteizmus bejelentését, is traumának gondolja az egyiptomi nép életében. Ehhez társul a Biblia, mint kegyes költemény felfogása, amivel a mózesi tevékenység jogosságát is megkérdőjelezi. Mindez ateizmusából fakad, bár a traumát jól látja, hiszen óriási változás a politeizmus utáni új korszak beköszöntése, melyben kiderül hogy mindaz, amiben eddig hittek, csak fikció volt. Mindenképpen Freud rövidlátására utal, hogy a Mózessel induló üdvösségtörténet, mely a föld népei számára a szabadulást kínálja, azonos lesz egy rövid életű fénykultusszal. A 2000 éves zsidó-keresztény vallás, mindezen légből kapott állításokra már rácáfolt. Az Athon vallás nagy valószínűséggel az egyiptomi napkultusz egy változata, csak éppen fénykultusznak hívják. A fény és a napisten egymás szinonimái, az égitestek istenként való tiszteletére utal, tehát ugyanolyan bálványhit, mint a többi. Az égitestek kultuszából alakul ki, a fáraó megistenülésének, "napistenné" válásának torz ideája is, az egyiptomi kultúrkörben. Ezért mondja Ezekiel próféta, a fáraónak hogy "Kialszol!"

A Szentírásban a politeizmus elleni harcban hangsúlyozott a fokozatosság, a hosszú kivárási idő, ami eltelik egyik figyelmeztetéstől a másikig. Az Úr a megtérésre vár, a bűnbánatra, a belátásra, ráadásul az embert akarja megmenteni a félrevezető "gonosz szellemek" és saját tévhiteik fogságából.("De azáltal, hogy a büntetést apránként róttad ki, alkalmat adtál nekik a megtérésre…a bűn után, időt adsz a bűnbánatra."Bölcs12,10-19). Így nincs alapja a Freud általi intolerancia vádnak, amivel újabb párhuzamot akar vonni Athon vallása és a "mózesi megkülönböztetés" közé. Másrészt a párhuzam alapjaként, az etikai követelményeket hangsúlyozza, melyet mindkét vallás jellemzőjének tart, ám nem veszi figyelembe, hogy a két okkult vallási irányzat a hermetizmus és gnoszticizmus is etikai követelményeket támasztott, csakhogy mindez az öncélú önmegváltás szolgálatában állt, ami Isten mennyországának építése szempontjából értéktelen. Éppen ez a különbségtétel hiányzik a mai vallási gyakorlatok megítélése terén is. A kor egyenértékűnek vallja, Isten morális tanítását a pogány vallási kultuszok önmegváltási gyakorlataival, amelyeket pedig a monoteizmus megcáfolt.

A zsidó vallásban hangsúlyos a messianizmus és a személyes, testben való feltámadás. A Messiás eljövetelére határozott utalások történnek, aki majd feltámasztja a halottakat, ami ma is a zsidó vallás része. Így a freudi azonosság keresés, miszerint mindkét vallás elveti a túlvilág és az emberi halhatatlanság képzetét, sem bizonyul igaznak.

 

Nonszensz az a másik spekuláció is, ami azt próbálja bizonygatni, hogy Mózes vallása, az ősi egyiptomi "egység tanával" azonos, holott éppen ez ellen lép fel. Az elmélet kitalálói, egyiptomi neveltetésére apellálnak, nevezetesen arra a mondatra, ami a Bibliában is megtalálható: "Mózes taníttaték az egyiptombeliek minden bölcsességére és hatalmas vala beszédben és cselekedetben."(ApCsel 7,22). Ez azonban semmit sem bizonyít, hiszen a Biblia éppen az egyiptomi vallás téves voltát hangsúlyozza a leginkább, a mózesi megkülönböztetés is arra koncentrál a legjobban, hogy megmutassa e szokások hamisságát. Warburtonról[9]és társairól már a korábbiakban kiderült, hogy a bálványkultusz kevesek által űzött formáját vélik magasrendű tudásnak. Erről gondolják azt, hogy Mózes leegyszerűsített formában közvetítette a népnek, holott éppen az ellenkezője az igaz, feladata volt a mindezektől való elkülönülés, megtisztítás.

Az érvelők, akik egyenlőségjelet húznak az egyiptomi vallás és a Mózes által közvetített isteni akarat között, megfeledkeznek arról, hogy a hermetikus Egység –tana, éppen az ellenkezőjét állítja annak, amit Mózes és a próféták mondanak. Valójában itt két különböző paradigmáról van szó. A különállás alapja, hogy az egyiptomi vallás a manifesztáció paradigmája. Ezzel ellentétben, a monoteizmus tudatosítja, hogy Isten önálló személyes Teremtő, aki a teremtett világtól elhatárolódik. A mózesi megjelenéstől kezdve, Isten világ fölöttisége, teremtő hatalma, ám a teremtett világtól való különállása lesz egyértelmű. Másrészt az ember Isten hasonlatosságára való teremtését írja le a Szentírás és tudatosítja, hogy csupán az emberben lakik az eleven lélek. Mindez megcáfolja a pogány kori felfogást, mely mindenben Istent lát, amiben benne rejlik az a hit, hogy jó is és rossz is egyben. E tévhitekkel szemben, az új vallástörténeti korszakban lesz nyilvánvaló, hogy Isten csakis jó, "maga a szeretet", az "igazság lelke", és a szentség. Éppen szentségéből következően fogalmazza meg, a pogányság ideje után, morális törvényeit.

Mózes héber eredetéhez semmi kétség sem férhet, hiszen ismeretes története, miszerint héber szülei elrejtik, így menekül meg az egyiptomi gyermekgyilkosok kezéből. Felnőve látja népe nyomorúságát, amiből isteni küldetése által, ki is segíti őket.  Mózes tevékenységéhez az igaz és a hamis megkülönböztetése köthető, melyben az isteni igazzal szemben, az egyiptomi vallás a hamis megjelölést kapja, a spekulációk egy része viszont, a kettő azonosságágának bizonygatásával akarja, a megkülönböztetést megszüntetni. Ezért lesz fontos Mózes egyiptomiságának hangoztatása, s egyiptomi vallásról való ismerete, így amire nemet mond, azzal rokonítják.

 

A monoteizmusban az isteni törvénykezés arra irányul, hogy minden pogány szokást felszámoljon, így csupán fikció egy ellentétes pogány szokás isteni törvénykezésként való bevezetése, az eredeti kioltására.[10] Ezzel ugyanis, a héber vallási törvények, egyiptomi eredetét akarják bebizonyítani. Téves azonban azt feltételezi, hogy amilyen szokást a zsidók bevezettek, ott kellett lenni egy pogány szokásnak, aminek az ellenkezőjét akarta a törvény állítani. Ez azért sem állja meg a helyét, mert ahogy láthattuk eddig is, minden pogány szokás eltörlése a cél és nem újabbak bevezetése, még ha pont ellentéte is az eredetinek.

Spencer e téves feltétételezése kapcsán hivatkozik Maimonidesre,[11]csakhogy ő nem az egyiptomiakat találta pogánynak, hanem az ott élő szábeusokat. Mire hivatkozik Maimonides? Azt gondolja, hogy miután az egyiptomiak bálványkultusza a kos és a bika körül forog, így a zsidók levágják és feláldozzák, ami egyet jelent a fiktív istenek elvetésével, ami hozzájárul a héberek "egyiptomiatlanításához". Ez igaznak látszik, csakhogy van itt egy lényeges momentum, amit Maimonides nem vesz észre, ti. a későbbi próféták tiltakozása, és cáfolata arra nézve, hogy ez Isten akarata lett volna! :"Ezt mondja a Seregek ura, Izrael Istene: Égőáldozataitokat tegyétek véres áldozataitokhoz, és egyétek meg a húst. Mert amikor kihoztam atyáitokat Egyiptom földjéről, nem beszéltem nekik égő és véres áldozatokról, …" (Jer 7, 21-24) Erre hívja fel figyelmüket a próféta több helyen is: "Égőáldozataitok nem kedvesek, és véres áldozataitok sem tetszenek nekem.."(Jer 6, 20)

Jézus világba lépése, feláldozása, "áldozati báránnyá" válása, megszűnteti a kosok és bikák vérével való bűnmegváltás szokását". Szent Pál azt írja ezzel kapcsolatban: "lehetetlen ugyanis, hogy a bikák és bakok vére, bűnöket töröljön el". Ezért nyilatkozik így, amikor a világba lép (ti. Jézus): "Áldozatot és ajándékot nem kívántál, de emberi testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő áldozat, ezért így szóltam: Nézd, megyek Istenem, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van"(Zsid 10, 4) Jézus áldozata békekötés Isten és ember között. A bűnökért hozott áldozattal Isten kiengesztelődik az emberrel. E szerint, tehát semmi nem törli el a bűnöket, csakis a jézusi áldozat.

 

Spencer további érvelése, a pogány szokások ellenrítussal való kioltására, az elsőszülött feláldozásával kapcsolatos. Azt mondja létezett olyan parancs, hogy a hébereknek nem szabad sírniuk, amikor gyermekeiket feláldozzák, mert a pogányok így szokták. Ezzel szemben az igazság az, hogy maga a gyermekáldozat szokásának mélységes elítélése található meg több helyen a Bibliában. Először a kánaáni nép kegyetlen gyermekáldozati rítusai ítéltetnek el és megfogalmazódik szokásaik követésének tilalma.("Ha bevonulsz arra a földre, amelyet az Úr a te Istened ad neked, ne tanuld el az ottani népektől az utálatos dolgokat."(MTörv18, 9). Később is szól a próféta e szokás ellen:"Fölépítették a Tófet magaslatát a Ben-Hinnon völgyében, hogy áldozatul elégessék fiaikat és lányaikat, bár ilyet egyáltalán nem parancsoltam nekik, még csak eszembe sem jutott hogy ilyet tehetnek."(Jer 7,31).

 

Az Ószövetség és az Újszövetség, egybehangzóan vallja a körülmetélés Ábrahámtól való eredetét. Isten rendelte el, a szövetség jeléül: "Minden férfit körül kell metélni közületek ..Ez legyen a szövetség jele köztem és köztetek."(Ter17, 11)Az Újszövetségben, Jézus is megerősíti ezt. Azt mondja, hogy "Mózes parancsot adott a körülmetélésre, - bár nem Mózestől eredt, hanem az ősatyáktól"(Ján 7, 22) Freud feltételezése tehát nagy valószínűséggel újabb fikció, mely szerint Mózes egyiptomi szokást hozott. A "körülmetélés" szokásának egyiptomi eredetét akarja ugyanis bizonyítani.[12] Az ókori forrásokat, saját elméletének alátámasztására igyekszik felkutatni. Időt és fáradtságot nem kímélve, kutatja az egyiptomiak és az etiópok szokásait, ahol szintén megjelent a körülmetélés, ami azonban semmit nem bizonyíthat, hiszen közel-kelet népei láthatóan átvették egymástól ezt a szokást.

 

A posztmodern világ fintora

 

Reményeink szerint írásunkból kiderült, miért fontos emlékeznünk a "mózesi megkülönböztetésre". Európa 2000 éves kultúrája kerül veszélybe, ha engedelmeskedve a posztmodern toleranciának erről megfeledkezünk és a határok összemosásához, hozzájárulunk. A "mózesi megkülönböztetés" eltörlésére irányuló törekvés, a posztmodern látásmód következménye, mely magába szippantotta azt a pogány kori értékrendet, ami még nem ismerte az isteni igaz és jó létezését, azaz a morálról semmit sem tudott. Mózes valóban megsérti azt a "posztmodern toleranciát", mely nem akarja megkülönböztetni az igazat a hamistól, a jót a rossztól, az erkölcsöset az erkölcstelentől, merthogy az isteni igazat képviseli, amivel a posztmodern értékrelativizmus szembe megy. A posztmodernkor embere, aki érvényteleníteni szándékozik az igaz és a hamis közötti különbségtétel jogosságát, saját isteni lélekszikrájával fordul szembe. A "posztmodern tolerancia", az egyenértékűvé tétel legitimálásán munkálkodik, amivel az isteni igazra mond nemet.

A posztmodern világ "fintora", az egyedüli univerzális igazságra, azaz az isteni igazra vetett fintor. Ha megértjük a mózesi megkülönböztetés lényegét, igazat adhatunk- e a posztmodern toleranciának?