HAZAI ZSIDÓSÁG

A.Gergely András

 

Pro reliquis Subotica

Egy látványos világörökség harsány elherdálásáról

2021.02.02.

Évente sok, több száz kötet megy át kezeim között, nem egy közülük ízlésesen formált, jól tipografált, tónusában is kimódolt, olykor színpompás, máskor tartózkodóbb féle, nemegyszer pazar és látványos, „levelezőlap-gyanús” albumok is, végtelen mívességgel, az örökíthető szépség minden kellékével. In medias res kezdve, ahogyan maga a kiadvány is megszólal bevezető szövegoldalain, a kivételek közül is elsők között említendő A szabadkai zsinagóga, Klein Rudolf könyve.[1] Ha létezhet az örökséget, a kiűzöttséget, a siratnivaló pusztulást és a legcsekélyebb túlélés reményét egyszerre megjelenítő munka, akkor ez a fekete-fehér album méltóképpen hordozza egy világörökségi jelentőségű építészeti műremek mutatkozását, sorsát és közösségének drámáját is. Képeskönyvnek éppúgy lenyűgöző, mint mementónak, s kiállítási katalógusnak éppúgy elmenne, mint helytörténeti krónikának, építészettörténeti feltárásnak szintúgy beválna, ha nem volna egyszersmind a helyi zsidó közösség szinte gyászjelentése is, ahogyan a kollektív emlékezet példás lenyomataként szolgálja mindazt, ami még megmaradt.

 

A megmaradás kifejezése, fogalma ez esetben a tényleges épített örökségi látvány hordozója, mely majdhogynem szimbolikussá válik a közösség huszadik századi pusztulása során. S ha a heideggeri Lét Háza a nyelv, a szabadkai zsinagóga képes nyelve maga a látványos cáfolata annak, hogy megtervezhető a lét lakozásának közösségi háza, de el is pusztulhat az, ha nem őrzik méltóképpen. A kötet maga elképesztően és lenyűgözően teljes teremtményről szól, melyben a létezés szűnik meg az idővel (a háromezres helyi zsidóság kétszáz lélekre apadva!), ugyanakkor az örökmécses adta visszafogott fényben mégis tükrözi a túlélés egészen apró jelét, szinte csak díszítő motívumát.

Dramaturgiai közvetlenségű kezdés, kimódolt szerkezetben a szakrális tér, a gyülekezet története, az építés krónikája, a tervezők szándéka, a kortársak reflektálása, a város térbelisége, a zsinagóga kultúratörténeti jelentősége, a szecesszió értéke, majd a zsinagóga utóélete, s a fogalomtár, mely zárja a könyv ívét. Maga a szigorúan fekete-fehéren illusztrált kötet is mintegy akképpen alkotás, ahogyan az első szecessziós magyar zsinagóga négyzet alaprajzú, sátoralakú térben hordozza a héjszerkezet impozáns méltóságát, a díszítés funkcionális és motivikai kimunkáltságának sugárzó derűjét, a szabadkai zsidók új, magyar önazonosságát. Aprólékos katalógus is, kimért pontossággal hordozza a keletkezés és a létezés megjeleníthetőségének szakavatottságot és helyi tudást megtestesítő szabatosságát, meg emlékállítás is, hisz az 1901–1903 között épült zsinagóga mai állapota a kisajátító szocialista államiság értékpusztító flegmáját is pontosan tükrözi, de egészében mégsem hagy fel a reménnyel, hogy a leromlott és tönkre tett épület egyszer még életre erősödhet. Mindezt pedig a részletképek és látképek szecessziósan sűrű sodrása, a szinte visszájáról olvasható épülettörténet fotóanyaga tartja egyben, amiként a négy pillér közötti rabicfal magát a templomot. A Jakab Dezső és Komor Marcell (akkor fiatal budapesti építészek) egész Monarchiára-szólóan kivételes építészeti teljesítménye ugyanúgy tárgya Klein Rudolf könyvének, mint maga az építészeti örökség, a hívők közössége, vagy a város kulturális közege és összképe. Impozánsan komplex munka ez, mely egyúttal megjelöli azt a helyet is, melyet a szabadkai Klein-család a hitközségben 1902-ben elnyert rangjának 1979-ig, a zsinagóga „népi demokrata államnak adományozása” napjáig betöltött. Ekképpen családtörténet is, mely az avantgárd kísérleti színházzá alakítás, majd 1989-ben a jövőtlen sorsára hagyás pillanatáig láttatja a flegma pusztítás korszakait, s napjainkig a „mégis túlélés” vakreményét.

A könyv a Pro reliquis scribarum Egyesület kiadványa, mely a Magyar Holokauszt Emlékév 70. évfordulójára, 2014-ben jelent meg második kiadásban is, hordozva a mártírhalált halt építész, Komor Marcell (1868–1944) emlékezetéből fakadó áldását is. Többet itt már azért sem lenne illő fecsegni róla, mert ha van, ha lehet a méltóságnak, a kreativitásnak s a konstrukció életadó szerepének lehetséges elbeszélése, talán éppen az építészeti szecesszió az. Ezt azonban az ismertető cirádáival, magyaros díszeivel és szakrális pompájával egy közvetítő nyelven elbeszélni már lehetetlen feladat. Az albumot lapozni, a helyet megőrizni, az emlékét megtartani azonban mindennapos lehetőség és kiváltság is.


[1] Teljesebb címével: A zsidó közösség, az építés, a város és a kultúrtörténeti jelentőség. Scribarum, Szabadka, 2015.

 

FEL