Bányai Viktória
A családpótlás közösségi és egyedi megoldásai:
zsidó családok Magyarországon, 1945-47
2019.12.20
Kutatásomat a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet átfogó, az 1945 és 1956 közötti magyarországi zsidóságot történeti, társadalomtörténeti, szociológiai szempontból vizsgáló kutatásának részeként kezdtem el.[1] Feladatul a gyerekekkel kapcsolatos témaköröket kaptam: gyermekotthonok, árvaellátás, segélyezés, zsidó iskolák az államosításig, hitoktatás, Talmud tórák, zsidó gyerekszervezetek, táborozások, stb. Ennek a kutatásnak az eredményeiből válogattam a Vészkorszak során elpusztított, szétdúlt családok helyreállításával, illetve pótlásával kapcsolatos szempontokat, amelyek a gyerekek és felnőttek életében egyaránt meghatározó jelentőségűek voltak a háborút követő években.
A Vészkorszak pusztítása következtében ritkaság számba ment az épen maradt zsidó család 1945-ben. Az életben maradt gyermekek jelentős hányada veszítette el egyik, esetleg mindkét szülőjét, tágabb családjának – nagyszülők, unokatestvérek – is sok tagját, illetve több esetben váltak a túlélő családtagok is anyagi és/vagy lelki okokból alkalmatlanná a gyerekek gondozására, nevelésére.[2] A veszteség természetesen a felnőttek szempontjából megfogalmazható: házastársuk, gyerekeik, testvéreik elvesztéseként. A Zsidó Világkongresszus Magyarországi Képviseletének statisztikai kiadványából mutatom be az 1941-es és 1946-os adatok összehasonlításából kiszámítható veszteséget nemenként és korcsoportonként:[3]
Vidéki veszteség
Korcsoport |
0-19 |
20-39 |
40-59 |
60 felett |
Férfi |
88% |
64% |
70% |
90% |
Nő |
86% |
64% |
83% |
91% |
Összesen |
87% |
64% |
76% |
90% |
Budapesti veszteség
Korcsoport |
0-9 |
10-19 |
20-39 |
40-59 |
60 felett |
Férfi |
52% |
60% |
69% |
57% |
36% |
Nő |
49% |
53% |
47% |
34% |
27% |
Összesen |
50% |
57% |
57% |
44% |
31% |
Fontos megjegyeznünk egyfelől, hogy a csökkenés, a veszteség mértékét migrációs hatások is befolyásolják az 1946-os adatokban, illetve hogy torzító hatása van annak is, hogy azonos korosztályokat öt év különbséggel hasonlítunk össze, ami alatt már korosztályt váltottak egyes évek szülöttei. Ez a probléma főleg a gyerekeknél jelentkezik, mivel a születésszámok a két világháború között is folyamatosan csökkentek, a háborús években pedig drasztikusan visszaestek, vagyis nemcsak meghaltak, hanem részben meg sem születtek már azok a gyerekek, aki 1946-ban kisgyerekek lehettek volna.[4] Ennél pontosabb átfogó adatok azonban nem állnak rendelkezésünkre: a tragikus veszteségek, a pótlás szükséglete, illetve annak irányai így is jól kiolvashatók a táblázatokból.
Vidéken a kisgyerekek és a nagyszülők szinte teljes hiánya a legszembeötlőbb. Továbbá megfigyelhető a korábban már családos, 40 év feletti férfiak korosztályában a nőknél magasabb túlélési arány.[5] Az ő családfenntartói, gondoskodási vágyuk fontos tényező lesz a bemutatandó közösségi megoldások között is. Budapesten a fiúk, férfiak, apák hiánya kiáltó, 10 éves kortól minden korosztályban lényegesen nagyobb a veszteségük: 20 és 40 között 7000, 40 és 60 között 10.000 fővel is több a női túlélő, akinek alig lehetett esélyük a felekezeten belül párt találni.[6]
„Ez a mi korosztályunk az apátlan nemzedék. Ha négyen együtt vagyunk, abból biztos, hogy hárman apátlanok vagy anyátlanok vagyunk, bár az anyák inkább megmaradtak.” [7]
A gyerekek száma Budapesten is a felére apadt, de még így is majd’ kétszer annyi gyerek és fiatal (13.184) maradt a fővárosban, mint vidéken összesen (7.566). 1941-ben még épp fordítva volt, vidéken 60 ezres volt ez a korosztály, Budapesten 29 ezer.
„’46 nyarán Miskolcon megmutatták nekem a gyerekeket az iskolában. Miskolcon tizenhétezer zsidó élt a háború előtt, a zsidó iskolába ezerötszáz gyerek járt. Akkor, ’46-ban huszonkét gyereket tudtak az udvaron felsorakoztatni, közülük páran Budapesten élték túl a háborút, másokat keresztények bújtattak el különböző bunkerekben.” (Groszberg Slomo)
„Nekem azt kiabálták, hogy Szurika, magát múzeumba kéne tenni, hogy Miskolcon maradt egy zsidó lány. Egyetlen zsidó lány voltam.” (Vitriol Sára)[8]
Házasodás, újraházasodás
A felnőttek élettörténetében az elveszített család pótlását legtermészetesebben
a házasodás, újraházasodás jelentette. Ha az Új Élet 1945–46-os számait
lapozgatjuk, akkor az apróhirdetések alapján is társadalomtörténetet írhatunk.
Sorjáznak a különféle korú és helyzetű megözvegyült nők hirdetései, de sok olyan
hirdetéssel is találkozunk, ahol a családias gondoskodás, család jellegű
biztonság megteremtése az elsődleges cél, nem a házasodási szándék.
„Egyszemélyes háztartáshoz megbízható, családtagnak tekintendő nő felvétetik. Visegrádi u. 53. trafik”[9]
„Magányoshoz anyahelyettesnek vagy kis családhoz házvezetőnőnek ajánlkozik perfekt fiatal zsidó leány. Bejárónak is. Családias bánásmód jel. a Kiadóba”
„Keresek magános, középkorú gyermekszerető nőt deportálásban árván maradt 10 éves fiam és 13 éves lányom mellé és háztartásom vezetésére. Sándor Ferenc Hódmezővásárhely”[10]
A házasodás, újraházasodás támogatása,
szorgalmazása ezekben az években világos közösségi cél is, a közösség
helyreállításának eszköze. Ez megnyilvánul egyfelől az aguna-ügyek hatékony
intézésében, ami lényegét tekintve megfelel az államigazgatásban folyó halottá
nyilvánításoknak. Ez a rabbinikus bírósági eljárás, az azt lezáró döntés tette
lehetővé azoknak az özvegyeknek, akinek házastársa eltűnt, hogy új házasságot
kössenek. Budapesten az orthodox rabbinátus állított fel egy ezeknek az ügyeknek
a rendezésére szakosodott testületet az Eötvös utcában. 3408 férfi és 1358 nő
ügyében hoztak ítéletet.[11]
Ennek már elveszettnek hitt iratanyaga nemrég került elő a Magyarországi Autonóm
Orthodox Izraelita Hitközségben elindult levéltári rendezés során.[12]
Az ügyek nagy száma és a túlélő, de nem hazatért személyekkel kapcsolatos
információk bizonytalansága miatt a halottá nyilvánítás és a házasságok
felbontása időnként annyira elhúzódott, hogy még az 1947-ben 1948-ban már az új
családokba született gyerekek családi státusa is rendezetlen volt: az édesanyák
formálisan még évekkel korábban elhunyt férjükkel álltak kötelékben, vagy épp
„leányanyának” számítottak, mivel az apa még nem nősülhetett újra.[13]
A közösségi támogatás még nyilvánvalóbb az olyan
eseményeken, amiről például az Új Élet 1946. február 21-i száma tudósít.
Eszerint Kaposváron 12 fiatal pár közös esküvőjét tartották meg,
munkaszolgálatot, deportálást túlélt fiatalokét, akik mellett a szertartáson a
közösség idősebb tagjai együttesen töltötték be a valóságban sokszor hiányzó
anyák és apák szerepét: közösen házasították ki a fiatalokat a közösség
újrasarjadásának reményében.[14]
Hasonlóról számol be Ember Mária El a faluból című visszaemlékezése, ahol
a Szenes Hanna Leányotthonból szintén kettős esküvőben házasítottak ki fiatal
lányokat, a hozományról pedig az otthont is támogató Budai Nőegylet tagjai
gondoskodtak.[15]
A budapesti orthodox hitközség – a szegény, hozomány nélküli lányok
kiházasításának régi hagyományát folytatva - külön kiházasítási alapot hozott
létre deportálásból visszatért árva lányoknak.
[16]
Abelesz Benjámin visszaemlékezése szerint a
kapuvári Ungar Ábrahám rabbi, akit közössége sok tagjával együtt Auschwitzban
öltek meg, a háború éveiben megígértette a fiatal fiúkkal, férfiakkal, hogy
amint vége lesz a háborúnak, egy éven belül megnősülnek, családot alapítanak.
[17]
A maradék megőrzése: örökbefogadások és kiemelések
A szorosabban a gyerekek sorsát érintő családpótló megoldásokból elsőnek
villantsuk fel az örökbefogadások lehetőségét. A teljesen árván maradt
gyerekeket – ami inkább vidéken fordult elő – cionista szervezetek igyekeztek a
Szentföldre juttatni, amit az eddigi adatok szerint a magyar állam nem
akadályozott. Sok szép példát ismerünk ugyanakkor mind a tágabb családon belül,
mind – ami kevésbé kézenfekvő– a gyerekek osztálytársainak, barátainak szülei
körében örökbe fogadásokra. Egyetlen pécsi példát említek sok kínálkozó közül:
Bricht Róbert, akit szüleivel együtt deportáltak Auschwitzba, 1945 nyarán tért
vissza Pécsre 16 évesen. Egykori osztálytársának, barátjának édesapja lett a
nevelőapja, aki feleségét és fiát vesztette el.[18]
Kicsi gyerekeknél előfordultak a gyerekek elől
eltitkolt örökbefogadási történetek is – a generáció sok-sok elhallgatott,
kibeszéletlen történetének ez is része. Az eset, amit példaként említek a
budapesti Dob utcai orthodox zsidó elemi iskola államosítás előtti utolsó
tanévének iratai között olvasható.[19]
Egy első osztályos kislányról van szó, akit 1944-ben 2 évesen vett magához, és
később, 1947-ben hivatalosan is örökbe fogadott Wertheimer Herman. A kislány
első bizonyítványát 1948. februárban az iskola még a régi névre (Weinberger)
állította ki, és a nevelőapa – azért, hogy a kislánynak ne juthasson tudomására
az adoptálás – új és nem pedig javított bizonyítványt kért. Ezt természetesen a
legjobb szándékkal tette, a pszichológiai szakirodalomból mégis tudjuk, hogy az
így bizonytalanná vált, megváltoztatott identitások zavarai a hallgatáson,
elhallgatásokon is átszűrődtek, újabb terheket tettek minden félre. Ezekre a
nagyon nehéz történetekre, az identitások bizonytalanságára egy további
területet szeretnék említeni.
Az életben maradt gyerekeknek a közösség számára
minden áron való megőrzése, visszaszerzése volt a mozgatója azoknak az
akcióknak, melyek során 1946–47-ben a gyerekeket egykor bújtató, és azóta is
gondozó keresztény intézményekből (kolostorok, protestáns gyerekotthonok),
illetve keresztény családoktól igyekeztek visszagyűjteni azokat a zsidó
gyerekeket, akikért a szüleik, rokonaik nem jelentkeztek, vagyis minden
bizonnyal árván maradtak. Ezek a kezdeményezések különböző jellegű orthodox
szervezetektől indultak. Az Aguda (orthodox,
eredetileg nem cionista mozgalom) 1946-ban 60 zsidó gyereket vett át
református gyerekotthonoktól, és helyezett el egy saját fenntartású
gyerekotthonban a Rózsadombon.[20]
Ugyanekkor Spiegel Menyhért, a budapesti orthodox hitközség alelnöke felkutató
akciót szervezett a parasztcsaládoknál maradt zsidó gyermekek után.[21]
Itt számot nem ismerünk, de azt igen, hogy a gyerekeket 2-2,5 éve nevelő
családok általában nem akartak megválni tőlük, ha tehették letagadták a gyerekek
múltját. A Bné Akiba (szintén orthodox, vallásos cionista szervezet)
hirdetésben kutatott 1946 januárjában egy akkor kétéves fiú után, aki két évéből
bő másfelet tölthetett a bújtató családdal.[22]
Ezeknek a visszagyűjtéseknek, a bújtató családból kiemelt gyerekek későbbi
sorsának érdemi feldolgozása Magyarországon még nem született, feledés borítja.
Ugyanakkor bőséges a lengyelországi párhuzam szakirodalma.[23]
Utóbbiból tudjuk, hogy egész későbbi életükre kiható trauma volt számukra a
„családjukból” való kiszakítás és árvaházi elhelyezés. A visszagyűjtést egykor
végzők – még mindig Lengyelországban – az 1990-es években beismerték a gyerekek
azonosításának bizonytalanságát, a téves kiemelések lehetőségét is.
Egyetlen példával szeretném illusztrálni, hogy
mindezek a bizonytalan lehetőségek a kortársak számára nagyon is jól ismertek
voltak. 1955-ben egy sarkadkeresztúri tanítónő azzal kereste meg a debreceni
hitközséget, hogy van egy tehetséges, jobb sorsa érdemes tanítványa, akit
állítólag a szülei 3 évesen Szabadkán egy cigány család gondjaira bíztak. Velük
hányódott sokfelé, Magyarországon már törvényes gyerekükként nyilvántartva, de a
nevelőapa a halála előtt elmondta a fiúnak valódi származását.[24]
A tanítónő szeretett volna megbizonyosodni a történet hiteléről, illetve
lehetőség szerint rendezettebb körülmények közé juttatni a fiút. Mire a
hitközség meglehetősen praktikus válasza megérkezett, miszerint ellenőrizze,
hogy körül van-e metélve, a fiú már Gyulára került állami gyermekmenhelyre, így
az ügynek a debreceni iratanyagban nincs folytatása – csak kortörténeti
tanulsága.
Ugyancsak az életben maradt gyerekek megőrzéséért
folytatott küzdelem része a Pesti Izraelita Hitközség rabbiságának harca a
kiskorúak valláselhagyását engedélyező árvaszéki döntések ellenében 1947-48
folyamán.[25]
Az ügyek hátterében a családpótlás egyéni útjai, a megözvegyült anyák
újraházasodás miatti kitérései, illetve örökbefogadási ügyek állnak. Az Árvaszék
a családi vallási egységre tekintettel engedélyezte a kiskorúak vallásváltását,
a PIH elöljáróságának Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszterhez
benyújtott panasza azonban az 1894/xxxii.
törvényre hivatkozva megalapozatlannak tartotta ezeket a döntéseket. A panaszban
a jogi érvelésen kívül a közösségi veszteséget is megemlítették: „kétszeresen
fájdalmas számunkra, hogy majdnem a teljes kipusztulás határáig lecsökkent
hitsorsosi létszámunkból még hatósági intézkedésekkel is el kell veszítenünk
ifjú lelkeket”.[26]
Közösségi befogadások
Az amúgy sem pontos statisztikák azt végképp nem mutatják meg, hogy hány olyan gyerek volt, aki családja anyagi helyzete vagy a felnőtt családtagok egészségi, lelki állapota miatt szorult legalábbis átmenetileg ellátásra. Sok esetben látunk összeomlott, az új helyzettel megbirkózni képtelen anyákat, vagy unokáikkal magukra maradó nagymamákat a gyerekotthonba kerülő gyerekek környezetében.[27] Az elesett, magukban is segítségre szoruló felnőtt családtagokon túl ugyanakkor megjelentek a gondoskodni vágyó, a gondoskodás útján saját veszteségüket, traumájukat megdolgozó felnőttek is.
"Negyvenöt kora őszén Mezőkovácsházáról kiindult egy
kezdeményezés: egypáran visszajöttek a munkaszolgálatból, de a gyerekeiket
elpusztították, vágyódtak a gyerekhangok után, ráadásul voltak használaton
kívüli helyiségeik, ezért hozzánk fordultak, hogy létesítsünk ott gyermekotthont
hajdúsági és budapesti árvák részére."[28]
A munkaszolgálatból már visszatért, deportált családjukat visszaváró férfiak egyébként is több helyen kollektívát hoztak létre 1944 végén – 1945 tavaszán, közkonyhát üzemeltettek, közösségi megoldásokkal pótoltak családi funkciókat. Hasonló kérésekről, hívásokról az Új Élet vidéki tudósításaiban is olvashatunk:
„Öt gyerekem pusztult el Auschwitzban, új ember lennék, ha néhány pesti gyerek jönne le hozzánk télire. (Friedmann, hajdúhadházi ecetgyáros)[29]
„Úgy sincs egyetlen gyerekünk sem, hozzanak le tavaszra gyerekeket Nagykőrösre”[30]
1945-46 folyamán részint a súlyos budapesti élelmiszerhiány, részint további vidéki hitközségek fogadókészsége, gyerekek utáni vágya miatt sorra jöttek létre vidéken a különböző szervezeti keretben működő zsidó gyerekotthonok. A finanszírozását mindegyiknek a Joint adta, szervezője soknak az Országos Zsidó Segítő Bizottság volt,[31] a tényleges üzemeltetést cionista és hitközségi szervezetek egyaránt ellátták. Gyermekek nélkül maradt például a pécsi zsidó közösség, ahol egyetlen ikerpár kivételével nem élte túl a deportálást 14 év alatti gyerek, az 1945/46-os tanévben mégis újraindíthatták a zsidó iskolát 30 tanulóval. Mindez a befogadott gyerekotthonnak volt köszönhető, az iskola tanulói közül ugyanis csak egy volt pécsi születésű.[32] Győr is azon hitközségek között volt, amely fogadott be ellátásra szoruló pesti gyerekeket. Erről először 1946 januárjában egy hitközségi jegyzőkönyvből értesülünk, miszerint a Lakáshivatal elutasította a Kossuth Lajos utcai Hevra épület visszaigénylését árvaház céljára.[33] Az otthon végül a Szent Imre herceg úton egy háromszobás lakásban került elhelyezésre, ahol 1946 végén a polgármesterhelyettesek is meglátogatták.[34]
1947 végén ’48 elején a vidéki zsidó gyerekotthonok összevonási, bezárási hulláma indult meg országszerte. E mögött részben finanszírozási okok álltak, a Joint ’47 nyarától szigorúbban vizsgálta a rászorultságot: eddigre valóban konszolidálódott sok család helyzete, a gyerekek hazamentek megmaradt családjukhoz. Másfelől a cionista szervezetek betiltása és a gyerekvédelem egészének „államosítása” indult meg 1948 végén, más egyházi és civil szereplőket (pl. a nagy múltú és szakértelmű Gyerekvédő Ligát) is kiszorították belőle. A győri hitközség – a jegyzőkönyvek tanúsága szerint – 1947 novemberétől folyamatos küzdelmet folytatott, hogy a gyerekek, az otthon a városban maradjon. „Hitközségünk azon szomorú tényből kiindulva, hogy a győri gyermekek a fasizmus következtében elpusztultak, azon fáradozott, hogy meggyőzze a Joint legfelsőbb vezetőségét az irányban, hogy a gyerekotthon Győrben hagyására szükség van.”[35] 1948 tavaszán valós anyagi erején lényegesen felül vállalva még az otthon teljes fenntartására is vállalkozott a hitközség egy ideig, csak ne vigyék el a 20 gyereket.
Az árvaellátás az ötvenes években mindenütt a szorosan vett hitközségi szférába szorult vissza, bentlakásos intézmények csak Budapesten működtek. Ennek következtében komoly férőhely-hiány alakult ki a szociális okokból mégis elhelyezésre szoruló a zsidó gyerekek körében.[36]
Itt kell megemlíteni, hogy nem kizárólag zsidó szervezetek viselték szívükön az ellátatlan zsidó gyerekek sorsát a háború utáni években. Gyárfás Endre emlékirata szerint például az ostrom utáni Pesten a Gyerekbarát Szövetség volt a legelső, aki játékdélutánokat szervezett és uzsonnáztatta a gyerekeket.[37] Méltán ismert, bár 1945 tavaszától már viszonylag kislétszámot látott el a Sztehlo Gábor vezette gyerekotthon, mely kezdetben a háború alatt is keretet adó Jópásztor Alapítvány, majd 1946 májusától a munkatársak által létrehozott Pax telepe volt. Az otthon pszichológusa, Révész Margit bemutatása szerint a náluk élő gyerekek túlnyomó többsége kikeresztelkedett családba született, csak az üldözések idején szembesültek családjuk zsidó múltjával.[38] Az állami gyerekvédelem ugyanakkor 1948-ig csekély szerepet vállalt a zsidó gyerekek ellátásában. Ez következett egyfelől az állami rendszer korabeli sajátosságaiból[39] (csekély bentlakásos intézményi kapacitás, háborús károk, kifosztottság), másfelől a zsidó szervezetek már említett törekvéséből is, hogy a gyerekek zsidó keretek között maradjanak. Az állami gyerekvédelem látókörébe ezekben az években elsősorban – egy korábban szinte ismeretlen jelenség – a csellengő, csavargó zsidó gyerekek, kamaszok kerültek, akiknek az ügyei a Fiatalkorúak Bíróságán kötöttek ki. [40]
A kamaszok szempontja – a család tagadásától a segítő kapcsolatokig
A kamaszok, fiatalok a zsidó gyerekotthonok világában is egy harmadik, önállóan említendő tényezőként jelentek meg az ellátandó gyerekek és a gondoskodó felnőttek mellett. Közülük többen, vagy talán sokan is önmaguk léptek ki a családjukból, és választották a közösségi együttélés valamely formáját, elhagyva vagy nem visszailleszkedve abba a közegbe, ami nem tudta őket megvédeni az üldözésektől, ami kényszerűen magára hagyta a felnőttnek is elviselhetetlen súlyú döntésekben, helyzetekben. Az otthonokban növendékként is jelen voltak, de főképp a cionista intézményekben vezetőként (madrihként) is tevékenykedtek. A közösségi élet, az élményszerű cselekvések, a másokért való tevékenység számukra is terápiás hatású volt. A közösségben találtak a családi kapcsolatokat pótló kötődésekre is.
Rábai Imre, a későbbi ismert matematikus így emlékezik erre az időszakra: „Miután hazajöttem, az, hogy »hogyan tovább«, fel sem merült. Két-három évig semmi. Az ember örült, hogy lélegzett. Leérettségiztem, de nem volt türelmem tanulni. El kellett telni egy-két évnek, míg az ember úgy, ahogy helyrejött.” [41] Számára a helyrejövetel helyszíne a budapesti Bácskai utcai gyerekotthon volt, ahol nevelőként dolgozott, fiatalabb társairól gondoskodott.
Hasonlóan mindkét korosztály számára terápiás kapcsolatot jelentettek a zsidó cserkészcsapatok. Négy budapesti és két vidéki zsidó cserkészcsapat háború utáni működéséről sikerült eddig adatot találnom. Az egyik vidéki ismét csak Pécs, ahol kamaszból is alig egy tucatnyi maradt, így koedukáltan kezdte újra működést a 615-ös sz. Ámosz cserkészcsapat Dénes György vezetésével.
Az alapvető szociális segítségen (feltáplálás, felruházás) túl a traumafel-dolgozásban az életkoruknak megfelelő tevékenységekhez való visszatalálásban, visszavezetésben volt alapvető jelentőségük a cionista szervezetek által szervezett táborozásoknak, általuk működtetett gyerekotthonoknak is.
„Tíz évesen felültem a vonatra, és elmentem Deszkre. Egy napot töltöttem ott. Hazaértem, és tudtam, hogy velük akarok lenni. A húgommal odaköltöztünk. Ismét gyereknek éreztem magam.”[42]
Perlmutter Izsák visszaemlékezése visszaadja azt a kettősséget, amiben a családfő nélkül maradt családban, a 10 éves fiú önállóan hozott döntést maga és húga sorsáról, mint bizonyára tette már többször a megelőző hónapokban is, de a vágya valójában a gyereknek megfelelő élethelyzetek, tevékenységek megélése, amelyet a szétesett család helyett a közösségi létben talált meg. Az ebben a közegben használt új, héber személynevek is a múlt, a korábbi élet eltörlését, az új kezdet lehetőségét szimbolizálták, amely épp ebből a korosztályból sokaknak az alijázást is jelentette. Ezek a közösségek segítettek talpra állni, megerősödni, de a gyerekként, kamaszként átélt borzalmakat egészen elfeledtetni nem tudták.
„Az elmúlt fél év mintha tabu lett volna. Bizonyára az is volt. Szülők elvesztése, árvaház, rejtőzködés, téglagyári menet, kibombázás, sorban állás, kunyerálás, egyeseknél lopkodás, mind-mind zárójelbe tétetett, vagy inkább konzervbe préseltetett, melyet egyszer majd – ki tudja, mikor felbontunk.”[43]
IRODALOM
Bacskai Sándor 1997 Egy lépés Jeruzsálem felé. Múlt és Jövő Kiadó. Budapest.
Bacskai Sándor 2004 Az első nap. Emlékképek az ortodox zsidóságról. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest. 174–175.
Balázs Pál 2009 Forgószélben. A budapesti orthodox zsidóság és iskolái. Novella Kiadó, Budapest.
Bányai Viktória – Kormos Szilvia 2008 Alsó- és Felsőszeli egykori zsidó népessége, Fórum. Társadalomtudományi Szemle, 2008, 1. 163–184.
Bárdos Pál 2013 Frau Földes von Makó, IV. Syllabux, Budapest.
Ember Mária 2002 El a faluból. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest.
Gergely Ferenc 1997 A magyar gyerekvédelem története, 1867-1991. Püski, Budapest.
Gyárfás Endre 2013 Mátyásföld, alkonyuló éden. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest.
Hrabovszkyné Révész Margit 1948 Háború sújtotta gyerekek. Köznevelés. 555–562
Karády Viktor 2002 Túlélők és újrakezdők. Fejezetek a magyar zsidóság szociológiájából 1945 után. Múl és Jövő Kiadó, Budapest
Krassó Sándor 2011 Kötéltánc. Pannónia könyvek, Pécs.
Novák Attila 2000 Átmenetben. A cionista mozgalom négy éve Magyarországon. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest.
Pach Zsigmond Pál 1947 A magyarországi zsidóság mai statisztikájának szembetűnő jelenségei In: Benoschofsky Imre, A maradék zsidóság. A magyarországi zsidóság 1945–46-ban. A Budai Izraelita Aggok és Árvák Menházegyesülete, Budapest. 22–32.
Schindler József 1959 A vidéki zsidóság. Új Élet Naptár, 147–155.
Schück Jenő 1959 Az orthodoxia a felszabadulás után. Új Élet Naptár, 156-–161.
Urbancsok Zsolt 2010 A holokauszt gyermekei. A holokauszt gyermekszemtanúinak visszaemlékezései. Dr. Kecskeméti Ármin Egyesület, Makó.
[1]
A kutatást MTA Bolyai Kutatási Ösztöndíj
támogatásával végzem.
[2] A
családok összezsugorodására és széttöredezésére
lásd Karády 2002. 89.
[3]
ZSVK Magyarországi Képviselete és az Amerikai
JOINT Distribution Committee Statisztikai
Osztályának Közleményei, 1949. május (10.
szám, II. kiadás), 3–4.
[4]
Pach
1947, különösen 31. 1927-től országosan is
negatív a zsidóság természetes szaporodása.
[5]
Ez kb. 3000 főt jelent 8381 : 5364 arányban.
[6]
Budapesten már a második világháború kezdetén is
nőtöbblet volt a zsidóság körében, 1941-ben
1000:1105 arányban. Ez romlott 1946-ra 1000 :
1565 arányra. (Pach
1947. 27).
[7]
Weisz Kati szavai. Gombocz Eszter készített vele
interjút.
[8]
Bacskai
2004. 174–175.
[9]
Új Élet, 1946. február 14. 7.
[10]
Új Élet, 1946. február 14. 8.
[11]
Schück
1959. 157.
[12]
Lózsy Tamás szíves közlése.
[13]
Ilyen esetek leírása pl.
Bányai –
Kormos 2008. 173. A bizonyosság hiánya,
az abból származó félelmek a memoár-irodalomban
is megjelennek. Lásd például Bárdos Pálnál a
gyerekek félelmei, hogy mi lesz, ha mégis
hazajön az eredeti apa (Bárdos
2013. 147-148).
[14]
Új Élet, 1946. február 21. 4. Ugyanitt
érdemes említeni, hogy szintén a háború után
terjedtek el a közösségi széder-esték is,
ugyancsak egy eredendően családi körben
megtartott ünnep vált közösségivé, így
pótolva-kiváltva az eredeti közeget. Lásd
Schindler
1959. 150.
[15]
Ember
2002. 79.
[16]
A segélyalap egykori pecsétje a MAOIH
levéltárában található, felirata: Weisz Mór
Deportált Árvaleányok Kiházasítási Alapja.
[17]
Bacskai 1997. 17.
[18]
Krassó
2011. 192-193.
[19]
Budapest Főváros Levéltára VIII-254.a.1. 1948.
február 17-i keltezéssel.
[20]
Novák
2000. 119.
[21]
Balázs
2009. 439.
[22]
Új Élet, 1946. január 10, 8.
[23]
Például: Nahum Bognar,
At The Mercy of Strangers. The Rescue of
Jewish Children with Assumed Identities in
Poland (Jerusalem, Yad Vashem, 2009) és
Emunah Nachmany
Gafny, Dividing Hearts. The Removal of
Jewish Children from Gentile Families in Poland
in the Immediate Post Holocaust Years
(Jerusalem, Yad Vashem, 2009).
[24]
Debreceni Zsidó Hitközség Irattára, rendezetlen
anyag. A levelezés eredeti jelzete: 180/14/955.
[25] A
rabbiság levelezésének egy része
MAOIH rendezés alatt álló levéltárában található,
jelzete: 1948 Vegyes.
[26] Az
irat dátuma 1948. március 3, eredeti jelzete:
78/1948.
[27]
Sok esetleírás lásd
Hrabovszkyné 1948.
[28]
Groszberg Ervin az Aguda gyerekügyeinek
vezetője, az otthonok egyik szervezője
visszaemlékezése,
Bacskai 1997. 39.
[29]
Hajdúsági képeslap. Új Élet,
1945. november 13. 7.
[30]
Nagykőrösi képeslap. Új Élet,
1946, február 21. 7.
[31]
1946 februárjában 34 budapesti és 10 vidéki
otthont felügyelt, 460 főnyi pedagógust, nevelőt
alkalmazott.
[32]
Krassó 2011.
79.
[33] A
győri gyerekotthonnal kapcsolatos források
feltárásában Nagy István volt segítségemre, amit
ezúton is köszönök.
[34]
Győri Munkás, 1946. dec. 15. 4.
[35]
Jegyzőkönyv 1848. április 4-én a Győri Izraelita
Hitközség Gyerekotthon bizottságának ülésén.
(Győri Hitközség Levéltára).
[36] A
férőhelyek szűkös voltáról tanúskodnak vidéki
rabbik közbenjáró levelei, kérelmei, melyekkel
nagy számban találkozhatunk pécsi, debreceni,
szegedi hitközség korabeli iratai között.
[37]
Gyárfás 2013. 175.
[38]
Hrabovszkyné 1948.
[39]
Gergely 1997. 66-75.
[40]
Új Élet, 1945. december 4. 7.
[41]
Rábai Imre, Törtrészek. Egy matematikatanár
vallomásai
(http://www.emlekezem.hu/text/RabaiImre.html,
2014. 10. 04).
[42]
Urbancsok 2010. 94. A deszki gyerekfalu vallásos
cionistaszellemben működött, a tanköteles
gyerekek számára részben héber oktatási nyelvű
Tarbut iskolát állítottak fel.
[43]
Gyárfás 2013. 190.