Fenyves Katalin

 

Mi mozog a zöldleveles bokorban?

Magyar „népdalok” jiddis fordítása a Magyar Zsidó Szemlében

2020.05.11.

 

A magyarországi zsidó tudományosság legjelentősebb folyóirata, a Magyar Zsidó Szemle 1900 és 1910 között több mint hatvan jiddis vonatkozású írást közölt. Ezek tárgyai között voltak dalok, versek, közmondások és mesék, szólások és szokások, sőt egy kiadatlan bohózat és egy travesztia is akadt. A lap 1900-tól kezdett néprajzi jellegű témákkal foglalkozni, és e tematika megszűnéséig végigkísérte megjelenését: Oláh János összesen 110 idevágó publikációt számlált össze.[1] A jiddis vonatkozású közlemények tehát időben és számukat tekintve egyaránt koncentráltan jelentek meg a 20. század első évtizedében, és bár nem ismeretlenek a kérdéssel foglalkozó kutatók számára,[2] eddig még csak a közmondások közreadásának részletesebb elemzése történt meg.[3] E jiddis vonatkozású publikációknak képezi kicsiny, de számos elméleti és gyakorlati kérdést felvető, talányosságában különösen érdekes részét az a 15 tételes anyag, amely „magyar népdalok zsargon fordításban” cím alatt jelent meg 1901–1902-ben. A következőkben elsősorban e néhány dalszöveg megjelentetésének különböző kontextusait igyekszem felvázolni a Magyar Zsidó Szemle egy évtizedes „zsargon-projektje”, illetve a magyarországi zsidó néprajz tágabb összefüggésében.

 

A zsidó néprajzkutatás helyzete Magyarországon a 19–20. század fordulóján

A néprajzkutatás intézményesülése Magyarországon nemzetközi összehasonlításban is viszonylag korán megkezdődött. A Nemzeti Múzeumnak már 1872-ben volt önálló Ethnographiai Osztálya; egy bő évtizeddel a példának tekintett angliai Folklore Society megalakulását követően, de csaknem 8 éves szervezőmunka eredményeként 1889-ben létrejött a Magyarországi Néprajzi Társaság. Alapításakor ez nyolc szakosztállyal indult, melyek közül az első, a „népfajok szerinti” önmagában is 22 további szakosztályt foglalt magában. Mindegyikük a századvég magyarországi népeit-nemzetiségeit képviselte, ezeken belül is „a magyarok és a németek négy-négy szakosztályt kaptak (magyar, székely, csángó, palóc; illetőleg: délvidéki, dunántúli, szepesi és erdélyi német [szász])”[4] – érdemes megjegyezni, hogy a korban a román volt a legnépesebb magyarországi nemzetiség.

Nem volt viszont szakosztálya a zsidóságnak, mivel az felekezetnek számított, tagjait a népszámlálások során – az érintettek jelentős százalékának önbesorolásával összhangban – a magyarok között tartották nyilván. A mából szemlélve természetesen felmerül a kérdés, hogy az amúgy sem következetes szakosztály-besorolás nem viselte-e volna el egy zsidó szakosztály létrehozását, különös tekintettel arra, hogy a társaság megalakulásának évtizedében a magyarországi zsidók száma meghaladta a 730 ezret, a századfordulóra pedig a 846 ezret.[5] Ez azonban minden bizonnyal a társaságon belül is fellobbantotta volna a társadalmi nyilvánosság más fórumain már nyíltan folytatott vitát arról, hogy vajon – az 1867-es emancipációs és az 1895-ös recepciós törvény értelmében – felekezet-e a magyarországi zsidóság, vagy pedig etnikum (a kor szóhasználatával élve faj), és ekként nem magyar.( A vallásos népélet kutatásával a magyar néprajztudomány képviselői csak jóval később, az 1930-as években kezdtek el foglalkozni, addigra azonban a zsidóság számaránya és megítélése is gyökeresen megváltozott a magyar társadalomban.) A Néprajzi Társaság nevében egyébiránt 1896-ban a Magyarországit (tehát a hungarus szelleműt) felváltotta a „modern nemzeti érzelmű” Magyar.

Ám a 19. század végén a néprajzi érdeklődésű magyarországi zsidó értelmiségiek – rabbik, tudósok, tanárok, tanítók, egyetemisták, orvosok, újságírók – nemcsak a Magyarországi, illetve Magyar Néprajzi Társaságban találhattak folklorisztikai tevékenységük gyakorlására alkalmas terepet. A németországi Hamburgban a fiatal Max Meir Grunwaldnak,[6] a Dammtor-zsinagóga[7] Breslauban tanult rabbijának kezdeményezésére és a helyi filantróp cionista Gustav Tuch, valamint az általa elnökölt Henry Jones Páholy, azaz a B’nai B’rith támogatásával kétéves előkészületek után, 1898-ban létrejött a Gesellschaft für jüdische Volkskunde (Zsidó Néprajzi Társaság).[8] A társaság munkálatait és közleményeit Magyarországon is figyelemmel kísérték, annál is inkább, mivel tagjai közé nemcsak hamburgiakat vagy németeket, de a nyugat- és kelet-európai zsidóság legkülönbözőbb irányzataihoz tartozó jelentkezőket is befogadott; Löw Immánuel például 1899-ben csatlakozott hozzájuk.[9] Mindazonáltal a német néprajz intézményei között marginális volt a jelentősége, és a német liberális zsidó polgárság, illetve a Wissenschaft des Judentums, valamint a néprajz egyik-másik zsidó képviselője,[10]  így az apai ágon bonyhádi felmenőkkel rendelkező, de már a szlovéniai Pozsegában született[11] Friedrich Salomon Krauss vitatta létjogosultságát – elsősorban attól tartva, hogy a zsidó különállás és a zsidó nacionalizmus fóruma lesz.[12] A néprajz univerzalizmusát valló Krauss (aki – míg határozott cionizmusellenes állásfoglalása miatti összeütközése Theodor Herzllel az állásába nem került – a bécsi Alliance Israélite alkalmazottjaként dolgozott)[13] egyenesen azt állította, hogy egy ilyen társaság megalapítása a középkori gettóba való visszatérést jelenti,[14] és úgy vélte, hogy a zsidó folklórnak a német Volkskunde részét kell képeznie.[15] A társaság változó címeken megjelenő folyóiratában azonban ő is szívesen publikált.[16]

Grunwald mai méltatói – így a már idézett Staudinger, Schatz és Daxelmüller – szerint a társaságtól és alapítójától mi sem állhatott volna távolabb az ilyen törekvéseknél; kortárs bírálóit inkább az zavarhatta, hogy Grunwald – későbbi, palesztinai cionista elkötelezettségét mintegy megelőlegezve – a népdalok, a népköltészet és a népszokások gyűjtésével a „népélet” és a „népszellem” felélesztését és életben tartását tekintette céljának.[17] A társaság munkája, és így közleményeinek java közmondások, mondák, elbeszélések és szokások gyűjtésére és közlésére irányult, a Németországban már kihalófélben lévő – és akkoriban még megvetően csak zsargonként emlegetett – jiddist, mint a népdalok és a népköltészet nyelvét, koncertelőadások formájában népszerűsítették.[18] Megalapításakor Grunwald egy kérdőívet küldött szét, amelyben felsorolta, mi mindennel kíván foglalkozni a társaság; a felsorolás tételei között mondák és mesék, nyelvjárási sajátosságok, névtan, szokások, hagyományos foglalkozások, jóslások, varázslások, viseletek és háztartási eszközök szerepeltek. A már beérkezett válaszokat a társaság közleményeinek első, az alapítás évében megjelent száma mindjárt le is közölte.[19]

Alig egy évvel később jelent meg az IMIT Évkönyv 1899-es kiadása, amelyben a nyelvész Balassa József a magyarországi zsidóság néprajzára vonatkozó adatok gyűjtésére, megőrzésére és feldolgozására felszólító felhívást tett közzé A magyar zsidóság néprajzi felvétele címmel.[20] Az adatgyűjtéshez kérdőívet is tervezett, amelynek főbb pontjait ugyancsak közzétette. Tekintettel az évkönyv megjelenésének periodicitására, Balassának gyakorlatilag azonnal a Grunwald szerkesztette Mitteilungen megjelenése után (vagy még az előtt) kellett megfogalmaznia programját. Mint erről ő maga ugyanabban az évben a Magyar Zsidó Szemlében beszámolt:

„Az IMIT 1899-iki évkönyvében pendítettem meg azt az eszmét, hogy jó volna összegyűjteni s a tudomány számára értékesíteni a magyar zsidóság eredetét, életmódját, szokásait, nyelvét és költészetét megvilágító adatokat. Ma már kivesző félben van az ország legnagyobb részében a zsidóság életének majd minden eredetisége és sajátossága, ép ezért most kell munkához fogni, ha meg akarjuk menteni azt, a mi még megmenthető. Talán felesleges is hangoztatni, hogy e mozgalom tisztán csak tudományos czélú, menten minden társadalmi vagy politikai törekvéstől.”[21]

Az idézet utolsó mondatának óvatos elhatárolódására talán elégséges magyarázatot adnak a fentebb már említett hazai és nemzetközi viták. Ám a Balassa által megszerkesztett és kiküldött kérdőívre érkezett válaszokat már nem itt, hanem a Magyar Zsidó Szemlében tervezte publikálni az IMIT kebelén belül az ugyancsak az 1899-es évben létrejött Folklore-bizottság.[22] Hogy miért, nem világos, talán Balassa szaktudományos hozzáállása (vagy esetleg az általa felállított fontossági sorrend) riasztotta vissza az évkönyv szerkesztőit.

Az 1894-ben megalakult Izraelita Magyar Irodalmi Társulat az izraelita (felekezetű) magyarok irodalmi társulataként jött létre, azzal a célkitűzéssel, hogy a magyar vonatkozású zsidó irodalom és tudomány művelését segítse elő. Évkönyveiben e célkitűzés keretein belül a zsidó néprajznak általában, a magyarországi zsidóság néprajzának pedig különösen is megvolt a helye. Igen alapos tanulmányában Dömötör Beáta mégis mindössze 53 e témába vágó közleményt tudott azonosítani az I. világháború előtti időszakból, és ezek egy részéről is azt írja: „önmagukban még nem lennének néprajzinak tekinthetőek, de a néprajzi kutatás számára sok érdekes adatot tartalmaznak, főleg a városi és falusi zsidó életmódról, vallási szokásokról, chaszidizmusról”.[23] A Magyar Zsidó Szemle néprajzi publikációinak sorát tehát ez az IMIT Évkönyvben megjelent felhívás és a Folklore-bizottság létrejötte előzte meg, és nem utolsósorban az a személyi egybeesés magyarázza, hogy a bizottság elnöki és a Magyar Zsidó Szemle főszerkesztői teendőit egyaránt Blau Lajos, a Rabbiképző tanára (és 1913-tól rektora) látta el.

 

„Ezt a zsargont leltározni kell”

A Magyar Zsidó Szemle zsidó folklórral kapcsolatos közleményeit két rövid írás vezeti be, Balassa József imént idézett, A magyar zsidóság néprajza című háromoldalas cikke, valamint Blau Lajos 1901-ben, a „zsargon-projekt”  elindulását követően közreadott, ugyancsak rövid szerkesztői útmutatása. Míg Balassa nagyjából megismétli az IMIT Évkönyvben leírtakat arról, hogy miért volna fontos „összegyűjteni s a tudomány számára értékesíteni” a magyarországi zsidóság sajátosságaira vonatkozó adatokat, tehát felvázol egy programot, Blau Lajos alig két mai szabványoldalnak megfelelő írása első ránézésre valóban a felhívásnak eleget tenni szándékozóknak szánt gyakorlati útmutatásokat tartalmazza csupán. Ám az első bekezdésben megadott formai[24] és a másodikban részletezett tartalmi[25] kívánalmak után, az utolsó két bekezdésben az IMIT Folklore-bizottságának elnöke is rátér a néprajzi gyűjtés és közlés elvi kérdéseire. Előbb néhány sorban Balassa József gondolatainak drámaibb hangszerelésű parafrázisát adja („Ütött tehát a 12. óra”), majd szövegének záró bekezdésében Balassánál sarkosabban kifejti, miben is áll a vállalkozás „tisztán tudományos” jellege.[26]

E tudományos szenvtelenséget hirdetve induló, ám a végére valóságos hitvallássá kiteljesedő bekezdés részint felszólító módban megfogalmazott állításait érdemes néhány pontban mai fogalmainkra lefordítva összefoglalni. Blau szerint tehát:

1.     A zsidó néprajzi gyűjtés és közlés tudományos tevékenység, mely kívül áll mindenféle ideológiai és érzelmi pártharcon. (Mint már láthattuk és a következőkben látni fogjuk, ez a kijelentés nem egyéb retorikai fügefalevélnél, hiszen maga a néprajzi sorozat elindítása, ezen belül pedig a jiddis szövegfolklór preferálása önmagában is ideológiai-identitáspolitikai elköteleződésre vall.)

2.     A saját identitásválasztás szabadsága nem változtat azon a tényen, hogy a magyarországi zsidók előző nemzedéke még éppen csak megkezdte a nyelvi magyarosodást, és a zsidó-német volt a saját csoportján belüli nyelve, mely tény tudata továbbra is részét kell képezze a magyarországi zsidók különböző (zsidó magyar, magyar zsidó) identitásváltozatainak. (Blau már itt ellentmondásba keveredik előző kijelentésével, hiszen a pusztán tudományos kifejtés állást foglal a kettős identitás kétféle változatának lehetősége mellett és a teljes asszimiláció ellen.)

3.     Ez annál is időszerűbb, mert a nyelvi és érzelmi magyarosodás másfél nemzedéknyi idő alatt olyan szintre jutott, hogy a korábbi anyanyelv már muzeális értékűvé vált, ezért archiválásra és feldolgozásra szorul, ennek érdekében pedig ideje feladni a haszkalának a zsidók csoportnyelvét elítélő, lekicsinylő nézeteit. (Tiszteleg a magyarság asszimiláló képessége és a zsidóság magyar patriotizmusa előtt, közben azonban a tudomány eszközeivel is megmentendőnek nyilvánítja a zsidók – szóhasználatában saját maga által sem értékesemlegesen emlegetett – anyanyelvét. A méltányosság kedvéért hozzá kell tenni, hogy német nyelvterületen létezett a ’zsargon’-nak neutrális használta,[27] de a magyar példák azt mutatják, ez idehaza nemigen lehetett elterjedt.)

4.     A magyarországi zsidóság tevékenységében és viselkedésében törekedjen önállóságra, ne hagyja magát az antiszemitáktól vezéreltetni. (Síkra száll az érdekérvényesítés és a belülről vezérelt cselekvés mellett.)

5.     Kövesse a német zsidóknak a néprajzi gyűjtés terén már elért eredményeit. (Grunwald és társasága tevékenységét jelöli meg példaként, azaz elkötelezi magát a többfelől is támadott hamburgi rabbi mellett.)

6.     Míg az előző megállapítások kifejezetten a zsidó olvasóközönségnek voltak címezve, az szöveg utolsó mondata már legalább ennyire szólt a nem zsidó publikumnak. Amikor Blau azt hangsúlyozza, hogy a „magyar zsidó a magyar föld produktuma”, akkor implicite nemcsak a zsidóság hazátlanságának tézisével vitatkozik, de állítása Grunwaldnak azzal a – csak jóval később – publikált meggyőződésével is egybecseng, miszerint „a nem zsidó környezet befolyása a zsidó mindennapi és népélet három alkotóelemének egyike”.[28] Mondatának második fele pedig („teljes megismerése a magyar haza megismerésének alkotó eleme”) Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című, 1901-ben befejezéséhez ért monumentális könyvsorozat Rudolf trónörökös által jegyzett bevezetésének a Magyarországi Néprajzi Társaság alapítói által is magukévá tett vezérlő gondolatát,[29] a népcsoportok sajátosságainak minél alaposabb megismerésén alapuló birodalmi egység eszméjét visszhangozza:

„Mennél behatóbban vizsgáljuk az egyes népcsoportok jó tulajdonságait és sajátságait, úgy szintén azoknak egymástól szellemi és anyagi tekintetben való kölcsönös függését, annál nagyobb mértékben fog erősbülni azon összetartozandóság érzete, melynek hazánk népeit egymással össze kell kapcsolni.”[30]

 

Fókuszban a szövegfolklór

A magyarországi zsidóság néprajzi felvételének szentelt rovatot útjára indítva a Magyar Zsidó Szemle főszerkesztője elvi állásfoglalásában egyszerre látszik a Grunwald-féle önálló zsidó, illetve a Magyar Néprajzi Társaság és a neológia körében egyaránt elfogadott, birodalmi és felekezeti szellemű néprajzi törekvések képviselőjének. Gleszer Norbert és Zima András a zsidó folklore szegedi művelőivel foglalkozó alapos tanulmányában behatóan elemzi e felfogások különbözőségeit és egymás mellett élését, meggyőzően érvelve amellett, hogy Blau „vallásilag kevésbé kényes és egyúttal a neológián kívül eső területként a jiddis szövegfolklór gyűjtésére helyezte a hangsúlyt”.[31] A szerkesztői szemlélet e fent elemzett, látszólag ellentmondásos két pillére további magyarázatot kínálhat arra, hogy az újonnan induló rovatnak miért éppen a zsargon közmondások és dalfordítások – és nem példának okáért a népszokások – lesznek a fő gyűjtési céljai. De az is gyarapíthatja a lehetséges magyarázatok sorát, hogy a népszokások esetében sokkal nehezebbnek látszik meghúzni a határt az élő hagyomány és a muzeálisnak tűnő gyakorlatok között. Meturgeman című rovatában az Egyenlőség fiatalon több jesivát is megjárt felelős szerkesztője, Szabolcsi Miksa az 1900-as évek elején rendszeresen legorombította a lap különböző levelezőit, mondván, hogy azok a zsidó vallási élet vagy a vallás szellemében megélt mindennapok integráns részét képező szokásokat akarják néprajzi gyűjtésre érdemesként feltüntetni. Végül praktikus szempont lehetett az is, hogy a zsidó szövegfolklór megnyilvánulásai, ezen belül is a közmondások a kezdetektől a legkézenfekvőbb gyűjtési területnek számítottak,[32] nyilván nem utolsósorban közlésük minimálisnak vélt módszertani igényei miatt: csak a transzkripciójuk mikéntjében kellett megegyezni (erre vonatkozik Blau tájékoztatójában a kiejtés szerinti magyar helyesírás követelménye, illetve a németesítés tiltása). A zsargon dalszövegek és közmondások, mint látni fogjuk, a szó legszorosabb értelmében afféle „talált tárgy”-ként bukkantak fel a lapban, értelmezésük csak akkor jelent meg és vált uralkodóvá, amikor maguk a gyűjtött szövegek már elfogytak.

 

Zsargon, zsidó-német, zagyvalék, jidis, jiddis

Jelen tanulmány címében a jiddis kifejezés használata ugyanúgy értelmezés, mint – ahogyan erről később még szó lesz – a ’népdalok’ szót keretbe foglaló idézőjelek. Valójában a Magyar Zsidó Szemle kivétel nélkül minden alkalommal ’zsargon’-ként emlegeti a zsidó belső bilingvizmus egyik – nem szentnek tekintett és anyanyelvként, ’mameloschen’-ként becézett – nyelvét. A franciából származó zsargon (’jargon’ = a társadalom perifériáján élő csoportok tikos nyelve, tolvajnyelv) pejoráló kifejezés. Nádasdy Ádám szerint – aki A walesi bárdok kéziratban fennmaradt jiddis fordítását közreadó és elemző remek tanulmányában röviden ezt a ma már alig ismert nyelvet is bemutatja – a zsargon megvetése Magyarországon abból fakadt, hogy  itt, és itt is elsősorban Budapesten csak az azóta teljesen eltűnt nyugati jiddissel találkoztak, és mivel az eléggé hasonlított a némethez, nem tekintették önálló nyelvnek, hanem német dialektusnak, „rontott németnek” vélték. Mint írja, „uralkodó maradhatott az a vélekedés – zsidó és nem zsidó körökben egyaránt –, hogy a jiddis a németnek valamiféle karikatúrája: meghitt és szeretetreméltó, de mindenképpen csúnya és nevetséges”.[33]

Ez ugyan minden bizonnyal így volt, a zsargon iránti megvetés azonban korántsem korlátozódott Magyarországra. És az elítélését is sokkal komolyabb okokra vezethetjük vissza: attól kezdve, hogy a 18. század végétől már zsidók is látogathatták a nem zsidó oktatási intézményeket, elvárták tőlük, hogy hagyjanak fel a zsidó zsargonnal, és az állam nyelvét használják – írja Steven Lowenstein a német zsidók nyelvi helyzetének komplexitását tárgyaló, már hivatkozott tanulmányában. A szekuláris továbbtanulás lehetőségével nagy számban élő zsidók pedig hamarosan csak megvetni tudták a korábban az egész askenázi világban előszeretettel forgatott könyveket, amelyeket e világból kilépve primitívnek, babonásnak és „szörnyű zsargonban” írottnak tartottak. Miközben a modernizálódó államokban mindenféle dialektust igyekeztek visszaszorítani az államnyelv sztenderd nyelvváltozatának javára, a zsargonban ellenfelei nemcsak a tudatlanságnak, az iskolázatlanságnak, hanem a zsidók idegenségének, az államnemzeten kívül helyezkedésének jelképét is látták. A felvilágosodott zsidó értelmiség Moses Mendelssohn példáját követve Európa-szerte minden eszközzel igyekezett fellépni a használata ellen.[34]

Magyarországon még 1843-ban is arról számol be a Századunk egyik száma, hogy a zsidók itt „zagyvalékukkal élnek”[35]  – ez a zagyvalék vagy zsargon nem volt más, mint a nyugati jiddis. De a 19–20. század fordulójáról fennmaradt magyarországi zsidó értelmiségiek visszaemlékezései is arról tanúskodnak, hogy a kor tollforgatói ugyancsak „német-zsidó”[36] nyelvként vagy zsargonként[37] említik gyermekkoruk hétköznapjainak idiómáját. Szabatos, szép németséggel beszélő édesanyjáról szólva Ágai külön is kiemeli, hogy az „fázott attól a szerecseny-utczai dísztelen jargontól”, melyben leánypajtásai „egymás között karattyoltak”.[38] Igaz, kivételesen olyan visszaemlékezést is találni, melynek szerzője ’jidis’-ként említi a „rongyos zsidó” – azaz tűt, cérnát, gyűszűt, szalagot, gyűrűt ruhára cserélő házaló – beszédét, de ez Nagy József bezdáni tanító tollából fakad, aki egyike volt azoknak, akik az IMIT évkönyveiben néprajzi értékű visszaemlékezést publikáltak, és a Magyar Néprajzi Társaság folyóiratában, az Etnographiában is jelent meg írása. A ’jidis’ – a zsidók nyelve jelentésben – Max Weinrich szerint a 18. századra vált általánossá,[39] majd a 19. század második felében kelet-európai bevándorlók vitték magukkal az Egyesült Államokba. Ott került a századfordulóra a nyelv megnevezésének angolos írásmódú formája egy szótár és egy irodalomtörténet címlapjára,[40] és onnan származott vissza – immár két d-vel írva – Európába. Addigra a jiddis nyelvű kortárs irodalom jelentős, világszerte ismert írókat (Mendele Mojhér Szforim, Ichak-Lejbus Perec, Sólem Aléchem) és egy nemzetközi hírű költőt (Morris Rosenfeld) is mondhatott magáénak, de maga a sokat gyalázott nyelv szintén felértékelődött: mint egy elveszéssel fenyegető, réges-régi hagyomány, ugyanakkor mint új, erőteljes kelet-európai kulturális-politikai mozgalmak, valamint egy sokszínű amerikai bevándorlói kultúra hordozója. A lenyűgöző olvasottságú szerkesztő, Blau Lajos akár ismerhette az új megjelölést, mégis a régebbi, bevett, ám köznapi és kevéssé elismerő elnevezést használta „tisztán tudományos” vállalkozásában.

 

A „zsargon-projekt”

Blau Lajos elemzett írása a Magyar Zsidó Szemle negyedik közleménye volt az új rovatban. Balassa elvi programján kívül megelőzte még egy kora 19. századi zsargonbohózat, valamint a tulajdonképpeni tárgyunkkal kapcsolatos első publikáció, a „Két magyar népdal zsargon fordításban”. A bohózat szerzője ismert volt ugyan, ám a nyomtatásban meg nem jelent mű kéziratos formában terjedt, így a lap főszerkesztője nem minden alap nélkül tekinthette folklorizálódottnak. A darab a lovasberényi születésű Moritz Gottlieb Saphirnak, a maga korában rendkívül ismert bécsi humoristának és az első főfoglalkozású újságírók egyikének ifjúkori műve. A zsidó biedermeierről írott monográfiájában Grünwald Miksa – aki pedig igen rossz véleménnyel volt Saphir lapos nyelvi bravúrjairól – a korszak egyetlen irodalmilag érdekes világi jiddis alkotásaként emlékezik meg róla. Mint írja, a mű

„bizonyos mértékben tükrözi a haladók és konzervatívok harcát az óbudai hitközségben, amelyben Saphir apjának nagyobb szerepe volt. Drasztikus erővel megírt pasquillus ez, amely a hitközség maradi és erőszakos vezetői ellen irányul. Túlzóan naturalisztikus, rikító színekkel fest, de minden előzmény nélkül a zsidó nép beszélt nyelvén [kiemelés tőlem – F. K.] eleven, csípős, szellemes komédiát ír, amely Saphir legjobb írói alkotásai közé tartozik.”[41]

A harmadik közleményt, a két magyar népdal zsargon fordítását néhány mondatos bevezető előzi meg, amely szerint

„[a]zsidók magyarosodásának általánosságát semmi sem jellemezheti mélyebben, mint az a tény, hogy a zsidó betüs magyar feliratok léteznek, mert ez arra vall, hogy a magyar szó az elmaradottakhoz is elhatott és hogy azt vallásos jellegünek tekintik. (Példákat l. Ethnographia 1890. évfolyam 7. szám és M.-Zs. Szemle VII. 575.) A magyar élethez való simulást látunk abban is, hogy egyes népdalokat a zsargonba ültettek át. Ezek közül bemutatjuk a következő kettőt. Az első híven adja vissza a magyar szöveget, a másik átalakítja. A zsargonszavakat a kiejtés szerint írtuk le.”

A következő számban jelent meg Blau Lajos már elemzett szövege, amelyet ugyanott két közmondás-gyűjtés és két népdalközreadás követett. Népdalokat még egyszer, 1902-ben közölt a lap, a többi zsargon-közlemény 1905 végéig főként közmondásokból, néhány zsargon dalból, illetve mondókából, két meséből és Schiller A harang című rendkívül népszerű költeményének komikus feldolgozásából,[42] szólások és szokások, babonák ismertetéséből, valamint egy kora 18. századi forráspublikációból állt. Az évtized második felében, 1906-tól 1910-ig azonban már csupán a sok helyen sokat publikáló neológ rabbi és költő-műfordító Kiss Arnold, valamint a főként újságírói tevékenysége révén ismert Vadász Ede osztoztak a rovaton: Kiss Arnold ismert és ismeretlen zsargon művek fordításával, illetve egy Morris Rosenfelről szóló tárcával, Vadász Ede pedig csekély számú szólás, közmondás és szokás bőbeszédű és igen zsurnalisztikus magyarázatával töltötte meg a rendelkezésére álló hasábokat.

Az első öt év szerzői zsidó iskolai tanítók, továbbá a Rabbiképző tanítványai és tanárai (valamint a 18. századi forrást közlő Krausz Sámuel, azaz Friedrich Salomon Krauss). Blau Lajos tehát hiába szólította fel a felekezet „minden buzgó tagját” a részvételre, a gyűjtők-közreadók köre még húsz főre sem rúgott, és 1905 végére az ő buzgóságuk is elapadt. A zsargon-projekt a közmondások gyűjtése terén érte el a leglátványosabb eredményt: öt év alatt kilenc gyűjtőtől mintegy ezer közmondás érkezett.[43] A gyűjtésben a népdalfordításokat is beküldő hármason – a lipótvári tanító Galgóczi Ábrahámon, a lapban más témákról is publikáló óbudai tanító Bató J. Lipóton és Kun Lajoson, a Bajai Izraelita Hitközség Elemi, Polgári Fiú-Lány Iskolájának igazgatóján[44] – kívül rész vett még dr. Rosenberg Ede ókanizsai rabbi, Füredi Ignác „író és tanár, az Országos Izraelita Tanítóképző Intézet tanára, az első idegen szavak szótárának szerzője”,[45] Vadász Ede és dr. Pollák Miksa soproni rabbi (az író Pap Károly apja), valamint egy névtelen és egy, írását csupán G.-ként jegyző közreadó. Nem érkezett viszont anyag Magyarország keleti területeiről, így a 20. század elején is jelenetős jiddis anyanyelvű, részben haszid lakossággal rendelkező észak- és dél-keleti megyékből.[46] És a tekintélyes mennyiségű közmondást is hiába juttatta el Blau Lajos a zsidó proverbiumok ismert szakértőjének, Ignaz Bernsteinnek (annak kérésére) – a Jüdische Sprichwörter und Redensarten 1908-as varsói kiadását szemlézve szomorúan volt kénytelen megállapítani, hogy Bernstein azokat még csak meg sem említette.[47] Így tehát még ez a nagyszabásúnak tűnő gyűjtőmunka is félsikernek bizonyult csupán, a többi szöveges műfajból megjelentetett szemelvények száma pedig annyira csekély, közreadásuk módja annyira esetleges, hogy érdemi következtetések levonását nemigen teszi lehetővé.

„Magyar népdalok zsargon fordításban”

A két év alatt négy közreadónak köszönhetően megjelent 15 dalszöveg-fordítás filológiai elemzése a jiddis nyelvészet és irodalom szakértőire vár. Csupán egyetlen szövegközlést – Pollák Miksáét – kísér értelmezés; az első, Galgóczi Ábrahám által beküldött két dal már idézett bevezetésében Blau Lajos megjegyzését sejti a mai olvasó, Kun Lajos pedig 1901-ben csupán ennyi kommentárral bocsátja a nyilvánosság elé gyűjtését:

„A M.-Zs. Sz.legutóbbi számában közölt, a zsargonba átültetett magyar népdalokhoz a következők is tartoznak. Részben körülbelül 20 év előtt jegyeztem fel ezeket magamnak, ha emlékezetem nem csal, annak idején a Borsszem Jankóban jelentek meg.”

Közleményéből nem derül ki azonban, hogy a szövegek mely része származik a népszerű szatirikus lap csaknem egy emberöltővel korábbi számából vagy számaiból, arról pedig, hogy a fennmaradókat honnan ismeri, még ennyit sem árul el. Bató J. Lipót sem fűz magyarázatot gyűjtéséhez, ám ő két eredeti zsargon dalt és egy kottát is közzétesz.

A Galgóczi-féle első közlés idézett bevezetője két kategóriába sorolja a fordításokat: „Az első híven adja vissza a magyar szöveget, a másik átalakítja.” Már itt felmerül azonban a kérdés, mit nevezhetünk a szöveg hű visszaadásának, hiszen stilárisan, hangulatilag még azok a fordítások is „el vannak csúszva” a magyarhoz képest, ahol nem beszélhetünk „átalakítás”-ról. Ilyen – nagyjából – „hű” fordítások a következők:

Sárga csikó, sárga csikó, csengő rajta…

Az én rózsám hej! De nagyon árva.

Nem sokáig lesz már árva:

Szüret után én leszek a párja.

 

Gelb Fillele, gelbe Glecklech                         [Sárga csikó(cska), sárga csengő(cske)

Dész Mádl iz e Jószem, nebech.                    Ez a kislány árva, szegény.

Nist lang werd zi zajn e Jószem                     Nem sokáig lesz árva

Nóch de Wájnléz wer ich                               Szüret után én leszek a vőlegénye.][48]

zajn ihr Chószen.[49]

A különbség valóban nem nagy, de túl azon, hogy az eltérő szótagszám miatt a jiddis szöveggel nem könnyű elénekelni a nótát (bár a „sárga csikó” megismétlése az első sorban valószínűleg elírás), a csikó/csengő kicsinyítő képzővel való ellátása és a ’párja’ vőlegénykénti (erkölcsös) egyértelműsítése mégiscsak elcsúsztatják némiképpen a fordítást az eredetihez képest.

Ugyancsak csekélyek az eltérések a Bató J. Lipót által 1901-ben közölt dalok és fordításuk között, bár a szótagszám – és vele az énekelhetőség – itt is sántít, és itt is megtalálni a jiddisre oly jellemző, egész érzelmi skálát tükrözni képes kicsinyítő képzőket (rajzele/sajszele):

Kerek ez a zsemlye,                                                               Ründig iz de zemmel,

Nem fér a zsebembe,                                                             Gét niksz ün mei tás erei,

Haragszik a rózsám,                                                               Brajgez iz mei rajzele,

Nem ül az ölembe,                                                                 Ziczt niksz in mei sajszele,

Én se az övébe.                                                                      Ich ách niksz in íre.

*

Nem akarok meghalni,                                                           Ich vill nist sterben,

Csak élni,                                                                               Nar lében,

Az úristent dicsérni.                                                               Ün dén bajre sévach gében.

Ugy babám, ugy, ugy, ugy,                                                    Ezaj nsáma, ezaj, ezaj, ezaj,

Ha te szeretsz, én is ugy.[50]                                         Haszt mich gern, ich ach ezaj.

 

A Kun Lajos által közzétett, eredetileg a Borsszem Jankóban megjelent fordítások közül egy van olyan, amely a maga töredékességében valóban szöveghű:

Három hordó borom van

Mind  a 3 csapon van

Az egyik uj, másik ó

Az én gyomromba való.[51]

 

Drei Fäszlach hab’ach sten

Alle drei am Zapfen gen.

 

Ugyanitt egy másikban szintén nem nagy az eltérés az eredetihez képest, ám az egyszerűen csak a társadalmi státust jelző ’úr’ helyett a fordításban szereplő ’balbósz’ a zsidó család- és háztartásfő (valamint adófizető) megnevezése, így ez az egyetlen szónyi változtatás is „áthúzza” a szöveget a zsidó kultúra térfelére.

Kük nür hin, vúsz isz dósz, vósz isz dósz                    [Néz csak oda, mi az, mi az

Vósz sokelt zach, dort in dem Gróz, in dem Gróz      Mi mozog ott a fűben, a fűben

Ich hab gemant esz iszt-e Hóz, dosz iszt e Hóz          Azt hittem, hogy egy nyúl, egy nyúl

Daveil iszt esz Madl mit dem Balbósz,                      Pedig egy kislány gazdurammal,

mit dem Balbósz.                                                       gazdurammal.]

 

Nini, nini, mi van ott, mi van ott,

A bokorban mi mozog, mi mozog,

Azt gondoltam, hogy egy nyúl, hogy egy nyúl

Hát egy kis lány meg egy úr, meg egy úr.[52]

 

Az eredetit „átalakító” fordításokat további alcsoportokba oszthatjuk. Bár mindegyik esetben arról van szó, hogy a magyar szöveg kulturális referenciáit átváltják a zsidó hétköznapok kulturális referenciáira, különbségeket állapíthatunk meg az eltérések jellegében, mértékében és feltételezhető szándékában. E szempontból a Galgóczi-féle közlés második dalfordítása tűnik a legegyszerűbb esetnek: a zsidó élettől idegen reáliákat és fordulatokat cseréli fel a zsidó életben megszokottakra.

Komámasszony, ne mondja meg az uramnak

Hogy eladtam a kakasom a zsidónak.

Ha megtudja, jól megver,

Úgy köszönt majd jó reggel,

Komámasszony.

 

Balbószlében, thün ze majn Món nist zógen [Gazduram, ne mondja meg az uramnak

Dasz ech ho verkáft den Genzekrógen             Hogy eladtam a libanyakat

Wenn er frégt, gebn ze Tsüwe keck,                 Ha kérdezi, bátran vágja rá

Dasz der Kélev hot e wek – e wek getrógen.[53]  Hogy a kutya vitte el.]

 

A magyar folklór állandó szereplőjét, a komámasszonyt a már ismerős ’balbósz’, azaz zsidó családfő váltja fel, a magyar kakast a jellegzetes magyarországi zsidó étel, a töltött libanyak. Míg a dalban megszólaló magyar asszony a zsidónak adta el a kakast, a jiddis változatban nem derül ki, a libanyaknak ki volt a vevője (a zsidó közegbe helyezett beszédhelyzetben nyilván aligha lehetett más, mint egy másik zsidó). A verés fenyegető veszélye pedig eltűnt a fordításban – Szabó Vera szerint azért, mert a családon belüli erőszak nem volt összeegyeztethető a zsidó családfelfogással.[54] A 19. század elejére vonatkozó visszaemlékezésekben van ugyan példa az ellenkezőjére (igaz, nem asszonyverésre, hanem gyermekbántalmazásra),[55] de valóban úgy tűnik, hogy a század végén az erőszakmentesség volt a norma.

Bató J. Lipót 1902-ben közzétett fordításszövege a nem nagy szövegszerű eltérés dacára csak a dal ironikus alaphangját tartja meg, kulturálisan azonban lényeges különbség rejlik a téma kétféle fogalmazásában.

Mit, mit cselekszem?

Szép lányt elveszem.

Feleségem küldöm a dologba

És én lefekszem.

 

Vóz ach tü, ün vóz ach mách?                       [Mit csinálok, és mit cselekszem?

Vóz iz af dea velt de beste zách?                    Mi a legjobb dolog ezen a világon?

E sé jüng madele mit fil geld                           Egy szép fiatal lány sok pénzzel

Iz da greszta tachlesz fün dea velt.                 Ez a legnagyobb cél a világon.]

 

A jiddis fordításban megszólaló férfi nem beszél arról, hogy „a dologba” küldi szép, fiatal feleségét – ebben ugyanis a 19. század nagyobbik részében nem lett volna semmi rendkívüli: minél hagyománytisztelőbb volt egy család, annál nagyobb volt az esély arra, hogy a férfiak a szent szövegek otthoni vagy tanházbeli tanulmányozásával töltsék az idejüket, míg az asszonyok álltak a boltban.[56] És bármennyire gúnyolódásnak tűnjék is, ezzel a vallásos felfogással – ha nem a szó szoros értelmében, de közvetve annál inkább – nagyon is összeegyeztethető az a kijelentés, hogy nincs fontosabb cél a világon egy szép, fiatal és gazdag feleségnél: nála jobban ugyanis senki sem vihet közelebb minden vallásos zsidó férfi legfontosabb törekvéséhez, a vallási könyvekben való elmélyedéshez.

Ezen a ponton mindenképpen fel kell tenni azt a kérdést, hogy e fordításokban ki beszél és kihez. Ahhoz ugyanis, hogy értelmezni tudjuk a jiddis szövegeket, elengedhetetlen volna tudnunk, milyen közegben jöttek létre, kik fordították le a dalokat, és milyen célból. A fenti dalszöveg fordítása esetében mindezen válaszok hiányában nem tudhatjuk, kire-kikre irányulnak az irónia nyilai – még az is előfordulhat, hogy a nemritkán paradox talmudi humor megnyilvánulását fedezhetjük fel benne, ahogyan az sem kizárt, hogy éppen e paradox gondolkodás kigúnyolását.

Különösen érvényesek e kérdések a Borsszem Jankóból kimásolt dalok esetében.  Már Szabó Vera is felvetette a Magyar Zsidó Szemlében megjelent közmondásokat feldolgozó dolgozatában, hogy a Kun Lajos-féle anyag eredete kérdéses.[57] Eredeti megjelenésük helye több mint valószínűvé teszi, hogy a fordítások eleve szatirikus célzattal íródtak, és teljesen akkulturálódott városi értelmiségieket kell gyanítanunk a szerzőik között. Amint Nádasdy Ádám a már idézett tréfás jiddis balladafordítás elemzésében megállapítja:

„Magyarországon nem volt hagyománya a nem-ironikus, nem-tréfás jiddis írásnak.  A jiddis nem különült el a „jidlitől”, attól, amikor az alapvetően német (később akár magyar) szövegbe a poén kedvéért jiddises elemeket, jiddis kiejtést szőnek bele”.[58]

Éppen a Borsszem Jankó főszerkesztőjét, Ágai Adolfot marasztalja el – minden rokonszenve és nagyrabecsülése dacára – Komlós Aladár a magyarországi zsidó irodalomnak szentelt átfogó munkájában, amiért a jidliző zsidó alakját „feltalálta” és divatba hozta, sőt a jidlizést a lap „többi zsidó alakjára is átvitte, és még 1900 után is élt vele, oly korban, mikor ennek a valóságban már igazán nem volt semmi alapja”.[59] A tudatos nevettetésre látszanak utalni a jellegzetesen zsidó tárgyakra (kapedli) és italokra (bor, slivovica – szemben az eredetiben szereplő sörrel), vallásgyakorlási kellékekre (cidákli, talesz), speciálisan zsidó közösségre (kile) való utalások. Bár ahogyan Nádasdy Ádám is emlékeztet rá, a reáliák lefordítása igen régi fordítói hagyományra vezethető vissza, a 20. század elejére már idejétmúlttá vált, így óhatatlanul komikus hatást keltett. Mivel azonban nem tudjuk, mikor keletkeztek a szóban forgó fordítások, még az is lehet, hogy azokra mindez nem érvényes.

A Kun Lajos által közölt és a Borsszem Jankóból származó dalszövegek is a zsidó mindennapok közegébe ágyazzák be a magyar dalok mondanivalóját, valójában tehát ezek is inkább adaptációk, mint fordítások.

Kalapom, kalapom csurgóra,

Bort innám, sört innám, ha volna.

Akár iszom, akár nem,

Mégis csak korhely lesz a nevem.

 

Mein Käpele, mein Käpele isz se nasz gevan [A kapedlim, a kapedlim

nagyon vizes lett

Vein trink ach, Sligovicz vosz ach kann        Bort iszom én, slivovict, amit tudok

Éb ach Vein trink, aba nix,                            Akár bort iszom, akár nem

Ach beküm fün mein Veib e güt Vix.            Úgy is jól kikapok a feleségemtől]

 

*

Hej, gazd’ uram, adja ki a bérem,

A jószágát tovább nem őrizem.

Szép Mariskát oda adta másnak,

Viselje a gondját a jószágnak.

 

Balbószleben, ze van ma sajn verczajen                    [Gazduram, bocsásson meg

Aber ach kan nicht bei inen bleiben                          De nem maradhatok magánál

Verdüngen hab ach mach in e andere Kile                Elszegődtem egy másik hitközségbe

Mesoresz bin ich, mesoresz bei ereb Smüle.             Szolgáló vagyok, szolgáló Reb Smülnél.

 

Majse majn Zün, ach dach aba sen béten                  Majse fiacskám, szépen kérlek

Ach va dir e greszeren Lohn geben                           Adok neked magasabb bért

Dű krigszt e czidakl ün e najen talesz                        Kapsz egy cidáklit és egy új taleszt

Majse, mein Zün, verlasz mach                                 Majse fiacskám, ne hagyj itt a

nicht in dalesz.                                                           szükségben.

 

Balbószleben, ze van ma sajn verczajen                    Gazduram, bocsásson meg

Aber ach kan nicht bei inen bleiben                          De nem maradhatok magánál

De Marjem haben ze en andern hingegeben              Mirjamot odaadta másnak

Zoll en andere Inen de Vatsaft firen. [60]                      Vezesse magának más

a gazdaságot.]

 

Ennek a kulturális adaptációnak sajátos esetét képezik azok a dalok, illetve dalfordítások, amelyeket Pollák Miksa soproni rabbi és történész adott közre. Az ő közleménye, ellentétben az eddig említettekkel, értelmezést, magyarázatot is tartalmaz. Elsőként a Szól a kakas már című ismert dal szövegét közli, amely annál is érdekesebb, mert csak a két utolsó versszaka tartalmaz egy-egy héber nyelvű sort, jiddis változata pedig nincs is. Pollák Miska a nyírkállói csodarabbival összefüggésben emlegetett költeményt (vagy ő írta, vagy a kedvenc éneke volt) elsősorban üzenete, „tendenciája” miatt tartja jellemzőnek, ez pedig nem más, mint „a messiás eljövetele utáni sóvárgás, mely a zsidó népdalok legnagyobb részében ujra meg ujra más és más formában előbukkan”.  Ám ott, ahol a zsargon dalfordítások első előfordulását bevezető rövidke (vélhetőleg Blau Lajos megfogalmazta) bekezdés a „zsidók magyarosodásának általánosságát”, a „magyar élethez való simulást” – azaz az akkulturációt vagy asszimilációt – véli e fordítások létrejöttének hátterében felfedezni, a soproni rabbi a kulturális szimbiózist látja. Bár a Szól a kakassal kapcsolatban állapítja meg, hogy „e költemény hazáját csak ott kereshetjük, ahol a zsidók már régóta tősgyökeres magyarok, mert ilyen igazi magyar-zsidó dal csak ott fakadhatott a nép lelkéből”,  illetve hogy az „szépen mutatja, hogyan tud a zsidó néplélek a magyar nép költészetével harmonikus formában egyesülni”, mindkét kijelentését ugyanúgy vonatkoztathatjuk az általa közölt többi zsargon-fordításra is.

Ma kéthete vagy már három,

Hogy a számadómat várom,

Amott látom szamárháton,

Az lesz talán a mint látom.

 

Hait’ zwai Wochen oder drei,                                    [Ma két hete vagy három

Erheben dé Juden é grajsz Geschraj.                         Hallatnak a zsidók egy nagy kiáltást.

Se sehen ainen auf’m Esel reiten,                              Látnak valakit szamáron lovagolni,

Geb’ Gott, Meschiach kümm in ünseren Zeiten.       Adja I-ten, Moschiach,

jöjj el a mi időnkben.]

Pollák Miksa szerint a dalt azt teszi különösen érdekessé, hogy benne „a szamárháton ülő juhászbojtár (Petőfi óta egyébként a műköltészetnek is állandó alakja) összetalálkozik a zsidó néphitnek kedvenc alakjával”. A következő, világi szerelemről szóló magyar dal ugyancsak vallásos értelmezést kap a jiddis fordításban:

 

Erdő, erdő, de magas vagy,

Kedves rózsám de messze vagy!

Ha az erdőt levághatnám,

Kedves rózsám megláthatnám.

 

Golesz, golesz wie grajsz bist dű,                   [Száműzetés, száműzetés, milyen nagy vagy te

S’chine, s’chine, wie weit bist dű!                 I-teni jelenlét, I-teni jelenlét milyen messze vagy te

Wär des golesz nit saj grajsz gewesen,           Ha a golesz nem lenne ilyen nagy

Wär de s’chine nit saj weit gewesen.[61]          A Schine sem lenne ilyen messze.]

A többi dalszöveg ugyancsak besorolható e három kategóriába, és zömükben nem fordítások, hanem vagy világi, vagy vallási jellegű adaptációk. A magyarosodás, a többségi kultúrához simulás helyett sokkal inkább arról látszanak tanúskodni, hogy a jiddis kultúra – sok évszázados történetéhez híven és saját leglényegének megfelelően – maga felé hajlítja, magába olvasztja környezetének kulturális elemeit.

 

Népdal? Népies műdal? Költemény?

A Magyar Zsidó Szemle néprajzi rovatában megjelentetett közleményekben következetesen népdalokról van szó. Mai ismereteink szerint azonban az azonosítható szövegek közt akad olyan, amely népies műdalként szerepel,[62] de olyan is, amelyiknek megtalálható variánsa „Élő táncházi muzsika”-ként,[63] vagy mint Erdélyi János gyűjtésének egyik darabja;[64] énekelték 2007-ben a kétbodonyi dudástáborban (bár nem biztos, hogy Pollák Miksa ebben a szövegváltozatban is a zsidó néplélek és a magyar nép költészetének harmonikus egyesülését látná);[65] találni olyat, amelyik Vikár Béla szegvári gyűjtéséből való;[66] egy másik Eger környéki boros nótaként, Fajcsák Attila gyűjtése nyomán él tovább;[67] esetleg újszerű kisambitusú népdalként szerepel a Magyar népdaltípusok példatárában;[68] mindjárt három pedig az Ortutay Gyula–Katona Imre által kiadott Magyar népdalok közt;[69] de előfordul Hofbauer Ignác egy szerzeménye is,[70] és van néhány olyan, amelyet a Magyar Zsidó Szemlében közölt szövegváltozata alapján nem sikerült megtalálni.

Híven reprezentálják tehát azt, amit a századforduló népdalközlései népdalnak neveztek. E közlések ugyanis – csakúgy, mint a Magyar Zsidó Szemle – nem tettek különbséget az úgynevezett művészi népdal és az igazi, „naiv” népdal között.[71] Blau Lajos lapja abban sem tért el a kor népdalkiadványainak gyakorlatától, hogy – amint azt a Kisfaludy Társaság hasonló publikációiról a népzenegyűjtői tevékenységében Bartókot és Kodályt is megelőző zenetörténész és folklórkutató Seprődi János néhány évvel később, éppen a „zsargon-projekt” kifulladásának idején, 1906-ban rosszallóan megállapította – a szövegközlései dallam nélküliek, nem tudni, hányadkézből származnak, hiányzik a lejegyzés helyének, idejének feltüntetése és figyelmen kívül hagyja a tájnyelvi sajátosságokat.[72]

Ám 1901–1902-ben méltánytalanság is lett volna mást várni a laptól vagy a kor folkloristáitól: ugyanezekben az években – csakúgy, mint előző évszázadbeli elődei – „a pályakezdő Bartók is a magyar nótákat tekintette példának a nemzeti zenestílus megteremtéséhez”.[73] Első népdalfeldolgozása csak 1905-ben jelent meg Székely népdal címmel, s az előző évben még így írt húgának:

„Most uj tervem van: a magyar népdalok legszebbjeit összegyűjtöm és a lehető legjobb zongorakísérettel mintegy a műdal nívójára emelem. Ez arra volna jó, hogy a külföld ilyen gyűjteményből megismerhesse a magyar népzenét. Jó magyarjainknak persze ilyesmi nem való. Ezek irtóznak minden komoly dologtól.”[74]

A Magyar Zsidó Szemle zsargonfordítás-közreadói közül egyedül Pollák Miksa használja mintegy szinonimaként a költemény kifejezést a népdalokról szólva, vélhetőleg a szövegek irodalmi értékének hangsúlyozása céljából. Az elsősorban történelemmel és irodalomtörténettel foglalkozó tudós rabbi a népdalokra is minden bizonnyal inkább a romantika szellemében tekintett – ezt tanúsítják a magyar és a zsidó néplélekről írott lelkesült szavai, és alighanem ennek folytán jelenik meg kommentárjában a Messiás-váró zsargon dalszöveg és Petőfi ismert versének párhuzama. Pedig 1900-ra már Arany János volt osztálytársa, az irodalomtörténész, nyelvész akadémikus Imre Sándor is a népköltészet hanyatlásáról ír.[75] A harmincas évek derekáról visszatekintve pedig az akkor még igen fiatal zenetudós Bartha Dénes a századforduló pozitivista népköltészet-kutatását a romantika közvetlen örököseként kárhoztatva úgy látja, hogy „a millennium évtizedében a népköltés kutatásának ügye szinte teljesen elveszti kapcsolatát az irodalomtudománnyal és jóformán kizárólag a leíró néprajznak egy ágává lesz”.[76] Úgy tűnik, a Magyar Zsidó Szemle vállalkozása e tekintetben sem jelentett kivételt.

 

Menteni, ami még menthető?

Minek tekinthetjük, hogyan értelmezhetjük tehát a Magyar Zsidó Szemle zsargon-projektjét? Tudományos vállalkozásként, mint láthattuk, nem maradt el sem a kor nemzetközi zsidó néprajzi, sem magyar népdalkutatási követelményeitől.  Ám így sem tekinthető sikeresnek, hiszen az összegyűjtött anyaggal nem történt semmi, és még a jelentősnek mondható közmondásgyűjtés sem került be a nemzetközi zsidó tudományosság főáramába. A zsargon népdalokat és közmondásokat beküldő három felekezeti iskolai tanítón kívül csak a Rabbiképző közvetlen szellemi körét tudta együttműködésre bírni, 1905 után pedig már ők sem jelentkeztek újabb közleményekkel – széles körű visszhangot tehát semmiképpen sem váltott ki. A téma 1906-tól Kiss Arnold és Vadász Ede kizárólagos „hitbizományává” vált, Kiss Arnold munkásságában pedig a kultúraközvetítésnek is megfordult az iránya: ő csak jiddisből magyarra fordított szövegeket közölt, a magyar nyelvű közönséggel igyekezett a jiddis nyelvű kultúra virágait megismertetni. (Szabó Vera annak az óvatos gyanújának is hangot ad, hogy a Kiss Arnold magyar fordításában megjelent zsargon dalszövegek mögött talán nincs is jiddis eredeti.)[77] Abban is a kudarc jelét vélhetjük felfedezni, hogy az egész vállalkozást kezdeményező Balassa József mind a néprajzi kutatásból, mind a zsidóságtudományból „kivonult”, és a továbbiakban csak a magyar nyelvészet terén gyümölcsöztette kiváló képességeit.  

Mind Balassa József, mind Blau Lajos említett elvi-elméleti állásfoglalásaiból kitűnik azonban, hogy messze nem a tudományosság volt a gyűjtés és publikálás egyetlen célja. Ahogyan a német és a többi zsidó néprajzi társaság, valamint a szerte Európában akkoriban alakuló zsidó múzeumok, a Magyar Zsidó Szemle köre is abban reménykedve törekedett egy eltűnőben lévő életmód dokumentálására, hogy a hagyományok szépségét felmutatva hozzájárulhat azok életben tartásához, és ezzel feltartóztathatja a teljes beolvadást. A kettős – akár magyar zsidó, akár zsidó magyar – identitás fenntartása, továbbéltetése volt a tét, erre vallanak az olyan drámai fordulatok is, mint Balassánál a „menteni, a mi még menthető”, Blaunál pedig az „ütött tehát a 12. óra”.

A fogalmazás drámaisága távolról sem volt alaptalan. A századforduló tíz évében – 1895 és 1905 között – Európa zsidóságát mindenütt válaszút elé állították a modernizáció külső és belső kihívásai. Magyarországon tovább bonyolította a helyzetet az 1895-ben elfogadott, látszólag teljes egyenlőséget biztosító recepciós törvény, amelynek következtében azonban nemcsak a (bár igen csekély számban, és inkább csak zsidók által választott) felekezetenkívüliség, hanem a kitérést elkerülhetővé tevő vegyes (polgári) házasság is lehetővé vált, ez pedig tovább erősítette a szekularizációt. A bevett vallássá válás paradox módon csöppet sem segítette elő az egyre nagyobb számú közép- és felsőfokú végzettségű magyarországi zsidó társadalmi integrációját,[78] a millenniumi mámor és a Bánffy-kormány (1895–1899) erőszakos magyarosítási politikája, illetve az annak megvalósítását szolgáló nemzeti – valamint a részben spontán kulturális – homogenizáció is egyre inkább aláásta a kettős identitás alapjait.

A szűken vett századforduló – a 19. század legutolsó és a 20. század legelső – éveiben a magyarországi neológia a kulturális-felekezeti élet három területén is megpróbálkozott a kettős identitás megerősítésével. A Magyar Zsidó Szemle folklore rovatának létrehívásán kívül ezt mutatja, hogy 1900-ban – Kiss Arnold szellemi védnöksége mellett – elindult a Magyar Zsidó Nő című „társadalmi és szépirodalmi hetilap, a hazai izraelita nőegyesületek közlönye”, amely a szekularizáció rohamléptű előretöréséért felelőssé tett zsidó anyákat próbálta a vallás (és ezzel a teljes zsidó hagyomány) fennmaradásának letéteményeseivé megtenni. Ugyanebben az időben a felekezeti sajtóban is nagy terjedelemben tárgyalt, késhegyig menő viták folytak a héberoktatás jelenéről és kívánatos jövőjéről. A túlnyomórészt férfiak által írott női hetilap azonban még egy évet sem élt meg – ami arra való különös tekintettel, hogy a bűntudatébresztésen és feladatkirováson kívül nem sokat tudott nyújtani nőolvasóinak, meglepőnek nem nagyon nevezhető –, a héberoktatás siralmasként leírt jelenét pedig ugyancsak nem követte fényesebb jövendő.

Az új évszázad első évtizedében Budapesten a felére, 1,6%-ra csökkent a magyarul egyáltalán nem – tehát csak németül és/vagy jiddisül – beszélő zsidók száma, míg 31% már nem is ismert más nyelvet a magyaron kívül.[79] A valós problémáik érdemi kezelésére felekezetük körében hiába váró dolgozó zsidó nők 1904-től a Feministák Egyesületében vagy 1905-től a Magyarországi Munkásnők Egyesületében kereshettek érdekvédelmi tevékenységük számára megfelelő terepet. A budapesti közönséget addig jiddis–német–magyar nyelven szórakoztató varieté csillagai 1899-től Budapester Orpheumgesellschaft néven fokozatosan a nagy létszámú kelet-európai zsidó bevándorlónak otthont adó Bécsbe tették át a székhelyüket, 1907-ben megnyílt Nagy Endre immár csak magyar nyelven játszó kabaréja, 1908-ban pedig a legtehetségesebb zsidó származású írók közreműködésével elindult a Nyugat. A kettős identitás megerősítését szolgáló mindhárom kísérlet homokba fulladt. Zsidóság és magyarság együttes és nyilvános megélésére csak a következő évtized – 1911-től a Patai József és felesége, Patai Edit Múlt és Jövő című folyóirata által képviselt kultúrcionizmus – kínált új mintát. A Magyar Zsidó Szemle pedig a századfordulót követő első évtized közepétől színes, eleven, közéletileg is érdekes folyóiratból mindinkább szigorúan szaktudományos közlönnyé szikárodott.

Függelék

 

Évszám	Szerző	Cím	Oldalszám
1900	Balassa József	A magyar zsidóság néprajza	328–341.
	Ben Eliezer	Saphir kiadatlan bohózata: Der falsche Kaschtan	8–10.
1901	Galgóczi Ábrahám	Két magyar népdal zsargon fordításban	80.
	Dr. Blau Lajos	Tájékoztatásul	146–148.
	Bató J. Lipót	Zsidó közmondások	148–154.
	Dr. Rosenberg Ede	Zsidó közmondások	155–156.
	Kun Lajos	Magyar népdalok zsargon fordításban	157–158.
	Bató J. Lipót	Magyar népdalok zsargon fordításban	158–159.
	Bató J. Lipót	Apróságok	160–161.
	Dr. Pollák Miksa	Zsidó dalok	286-288.
	Kun Lajos	Wiegenlied+Zsargondal	289–290.
	Bató J. Lipót	Purim vers egy szakasza	291.
1902	Kun Lajos	Zsidó közmondások	99–100.
	Füredi Ignác; G.; Bató J. Lipót	Zsidó közmondások	161–167.
	Bató J. Lipót	Az "avóda" mint lakodalmi dal	167–170.
	Bató J. Lipót	Népdalok	170.
	Kun Lajos	Szokások és babonák, szállóigék	171.
	Bató J. Lipót; Kun Lajos; Vadász Ede	Zsidó közmondások	243–250.
	Dr. Pollák Miksa	Néphit, babona	250–261.
	Feigl H. L.	Zsidó szokások magyarázata	250–261.
	Szoffer Jenő	Megjegyzés	250–261.
1903	Urbach Henrik	Rabbi Akiba és ennek mostohaanyja	57–64.
	Urbach Henrik	Abuha di Sámuel (csodarabbi elbeszélése)	157–165.
1904	Vadász Ede	A chászidok eldorádója	46–47.
	Dr. Friedlieber Ignác	Dusz lid vim kingely. Paródia, Schiller "das Lied von der Glocke"-je után	167–169.
	Dr. Silberfeld Jakab	De czvá brider	170–171.
1905	Füredi Ignác	Zsidó közmondások	66–73.
	Galgóczi Ábrahám	Dal a doktorról	73–75.
	Krausz Sámuel	Magyarországi útleírás 1719-ből	155–157.
	Vadász Ede	Zsidó szólamok (zsargon szólások magyarázata)	158–163.
	Galgóczi Ábrahám	Rímes talányok zsargonban	163.
	Galgóczi Ábrahám	Tréfás asztali mondás zsargonban	164.
	Galgóczi Ábrahám	A koldus gyermek purimkor	164.
	Vadász Ede	Zsidó szólamok	254–257.
	Dr. Richtmann Mózes	Zsargondal a zsidó katonáról	257.
	Bató J. Lipót	Zsargon bordal (kottával)	353–354.
1906	Vadász Ede	Zsargon szólások	50–52.
	Vadász Ede	Zsidó szokások, közmondások és szólamok	162-
	V. E.	Pótlások 1-2.	362–363.
	B. L.	3 mümpec	362–363.
1907	V. E.	Zsidó szokások és szólamok	54–57.
	Kiss Arnold	Morris Rosenfeld fordítások	81–87.
	Vadász Ede	Zsidó szokások és mondások	167–173.[80]
	Vadász Ede	Zsidó szokások és mondások	367-370.
1908	Dr. Kiss Arnold	Morris Rosenfeldről (tárca)	30-45.
	Vadász Ede	Zsidó szólamok	171-173.
	Kiss Arnold	Az anya és gyermeke (jargondal a pogrom idejéből)	193-194.
	Vadász Ede	Szükesz	378-380.
	Vadász Ede	Születés körüli szokások	381-386.
	Kiss Arnold	Az örök vándorok	397-399.
	Kiss Arnold	Judit	400-402.
1909	Vadász Ede	Kümpöt-Tévalach (toldás a születés körüli szokásokhoz)	42-43.
	Vadász Ede	Zsidó szokások és szólamok	44-48.
1910	Vadász Ede	Zsidó szokások és szólamok	368-370.[81]

Magyar népdalok zsargon fordításban (az összes idevágó közlemény)

1901/80.

Két magyar népdal zsargon fordításban

A zsidók magyarosodásának általánosságát semmi sem jellemezheti mélyebben, mint az a tény, hogy a zsidó betüs magyar feliratok léteznek, mert ez arra vall, hogy a magyar szó az elmaradottakhoz is elhatott és hogy azt vallásos jellegünek tekintik. (Példákat l. Ethnographia 1890. évfolyam 7. szám és M.-Zs. Szemle VII. 575.) A magyar élethez való simulást látunk abban is, hogy egyes népdalokat a zsargonba ültettek át. Ezek közül bemutatjuk a következő kettőt. Az első híven adja vissza a magyar szöveget, a másik átalakítja. A zsargonszavakat a kiejtés szerint írtuk le.

 

I.

Sárga csikó, sárga csikó, csengő rajta…

Az én rózsám hej! De nagyon árva.

Nem sokáig lesz már árva:

Szüret után én leszek a párja.

 

Gelb Fillele, gelbe Glecklech

Dész Mádl iz e Jószem, nebech.

Nist lang werd zi zajn e Jószem

Nóch de Wájnléz wer ich zajn ihr Chószen.

 

2.

Komámasszony, de mondja meg az uramnak

Hogy eladtam a kakasom a zsidónak.

Ha megtudja, jól megver,

Úgy köszönt majd jó reggel,

Komámasszony.

 

Balbószlében, thün ze majn Món nist zógen

Dasz ech ho verkáft den Genzekrógen

Wenn er frégt, gebn ze Tsüwe keck,

Dasz der Kélev hot e wek – e wek getrógen.

1901/146-148.

Folklore.

 

Tájékoztatásul.

Örömmel konstatálom, hogy a mult számunkban adott példa nem maradt hatás nélkül és igaz köszönetet mondok mindazoknak, kik felszólításomra készséggel állottak a honi folklore szolgálatába. A munkakörről és a módszerről legközelebb egy külön füzetben szándékozunk kimerítőbben szólani, azonban addig is szükségesnek tartom, hogy a tisztelt munkatársaknak a felesleges munka elkerülése végett a következőket szives figyelmükbe ajánljam:

Németnyelvű dolgozatok lefordítására jövőben nem kötelezzük magunkat. A feljegyzések a papírosnak csak egyik oldalára irandók és ezen is széles margó hagyandó. A héber szavak nem curziv, hanem négyzetes (nyomtatott) betükkel irandók, vagy legalább hely hagyandó az átírásra. A zsidó-német nyelvü szövegek leirásánál zsinórmértékül a következő szabály szolgál: Minden szó a kiejtés szerint magyar helyesirással irandó át. A német ortographia csak oly esetekben alkalmazható, midőn a szó felismerése czéljából indicaltnak mutatkozik. Németesíteni (a mai irodalmi nyelv szerint) a zsargont nem szabad. A héber kitételek természetesen nem esnek a felállított szabály alá. De ha ezek mint zsargonszavak használtatnak, vagyis magyar betükkel átiratnak, akkor nem képeznek kivételt. A kezelhetőség és felhasználhatóság szempontjából mindenesetre kivánatos, hogy a lapszélen kívül még a sorok is szélesek legyenek.

Ezeken a külsőségeken kívül, melyeknek szives figyelembe vételét nyomatékosan ajánljuk, még arra kérjük munkatársainkat, hogy gyüjtéseiknél egyelőre a főfigyelmet a közmondásokra és a zsargon dalokra fordítsák. Minden közmondást magyarra kell fordítani és megszámozni. A magyar népdalok zsargon fordításain kívül, melyek aránylag ujkeletüek, léteznek még zsidó szombati és alkalmi énekek (pl. bölcsődalok stb.), melyek sokkal régibbek. Természetesen csak a nép ajkán élő énekek jönnek tekintetbe, a lengyel zsargonköltőktől eredők mellőzendők. Ezeket szeretnők először összegyüjteni és ezekre már most is elég tér áll rendelkezésünkre. Alapos reményünk van azonban arra is, hogy nem távoli időben módunkban lesz a zsidó folklór minden ágát ápolhatni.

Kivánatos tehát, hogy a nyers anyag összegyüjtése már most megkezdődjék, hogy alkalmas időben feldolgozható legyen. A szerkesztőségünknek már most beküldött és az ezután beérkező feljegyzéseket megőrizzük és annak idején a gyűjtők felemlítésével közzétesszük. Erre a munkára ezennel felszólítjuk felekezetünk minden buzgó tagját és arra kérjük a hozzáértőket, hogy ne várjanak más felszólításra, mert egyrészt nincs időnk a sok levélírásra, másrészt nem tudjuk, hogy ki kíván a munkában részt venni.

Nem szabad lekicsinyleni semmit, a mi a néplelkének és jellemének biztos megismeréséhez vezet. A magyar zsidóság rohamos átalakulása folytán nemcsak a vallásos életmód pusztul, hanem a régi népélet is sajátos szokásaival és gondolkodásmódjával. A zsargon évről-évre veszít teréből és m-holnap feledésbe merül. Ütött tehát a 12. óra, hogy eleink képét erről az oldalról is megfessük és utódainknak átadjuk.

Ez a tudományos munka nem ütközik semmiféle felfogásokba és semmiféle érzelmekbe. Vallhatjuk magunkat zsidó magyaroknak vagy magyar zsidóknak, beszélhetünk magyarul jól vagy rosszul, mint a debreczeni civis vagy mint az antiszemita főúr, az mind nem változtat azon a tényen, hogy apáink észben nem beszéltek magyarul és hogy egymásközt a zsidó-német nyelvet használták. Nincs semmi okunk, hogy ezt a tényt feledésbe merítsük vagy hogy emiatt szégyenkezzünk. Ellenkezőleg, a magyarság nagy hódító erejét és a magyar zsidóság benső honszeretetét látjuk abban, hogy a magyar nyelv felekezetünk körében egy félszázad alatt teljesen otthonossá vált és a németet annyira kiszorította, hogy ezt a zsargont leltározni kell. Nem szabad tehát a »zsargon« szótól megijedni. Egyáltalában le kell szoknunk arról, hogy tevékenységünkben az antiszemitizmus lovagjaitól vezéreltessük magunkat. Német hittestvéreink épen így gondolkoznak és Hamburgban már évekkel ezelőtt alakult meg a »Gesellschaft für jüdische Volkskunde«, melynek már tekintélyes gyűjteménye is van és a mely eddig hét füzetet adott ki »Mitteilungen« czím alatt. A magyar zsidó a magyar föld produktuma és teljes megismerése a magyar haza megismerésének alkotó eleme.

Budapest.                                                                                 Dr. Blau Lajos

1901/157-158.

 

Magyar népdalok zsargon fordításban

A M.-Zs. Sz.legutóbbi számában közölt, a zsargonba átültetett magyar népdalokhoz a következők is tartoznak. Részben körülbelül 20 év előtt jegyeztem fel ezeket magamnak, ha emlékezetem nem csal, annak idején a Borsszem Jankóban jelentek meg.

I.

Fap mach nicht, thü mach nix e rüm fapen

Dű vajszt dach, vie gern ijach dach thű hoben.

Ven de dach aba taj gevesen haszt in majnem trajen Hacz

Fagesz mach nur, fagesz mach nur, mein lieba Satz.

 

Ne csalj meg, ne csalogass engemet ;

Hisz tudd, hogy mily forrón szeretlek.

De ha talán csalatkoznál kedves rózsám, szivemben,

Felejts el, áldjon meg a jó Isten!

II.

Mein Käpele, mein Käpele isz se nasz gevan

Vein trink ach, Sligovicz vosz ach kann

Éb ach Vein trink, aba nix,

Ach beküm fün mein Veib e güt Vix.

 

Kalapom, kalapom csurgóra,

Bort innám, sört innám, ha volna.

Akár iszom, akár nem,

Mégis csak korhely lesz a nevem.

III.

Balbószleben, ze van ma sajn verczajen

Aber ach kan nicht bei inen bleiben

Verdüngen hab ach mach in e andere Kile

Mesoresz bin ich, mesoresz bei ereb Smüle.

 

Majse majn Zün, ach dach aba sen béten

Ach va dir e greszeren Lohn geben

Dű krigszt e czidakl ün e najen talesz

Majse, mein Zün, verlasz mach nicht in dalesz.

 

Balbószleben, ze van ma sajn verczajen

Aber ach kan nicht bei inen bleiben

De Marjem haben ze en andern hingegeben

Zoll en andere Inen de Vatsaft firen.

 

Hej, gazd’ uram, adja ki a bérem,

A jószágát tovább nem őrizem.

Szép Mariskát oda adta másnak,

Viselje a gondját a jószágnak.

IV.

Csicsóné hat zieben Tachter

Zall ach leben, ka Gelachter

 

Csicsónénak 3 lánya

Mind a 3 egy szoknyába

Csicsóné galambon [sic]

Be illik rád a csókom.

V.

Hersd dü nor dü Köröser Mad, dü Köröser Mad, dü Köröser

Mad

Farvósz haszt dü ka Falten af dein Klad, ka Falten af dein

Klad, ka Falten af dein Klad

Haj jaj jaj, vósz far e Lad, dasz das Madl af dem Kladl kane Falten hat.

 

Hallod-e te kőrösi lány, te kőrösi lány, te kőrösi lány,

A te szoknyád fodros-e már, fodros-e már, fodros-e már,

Jaj jaj jaj, az az átkozott, úgy szeretett, majd megevett, mégis elhagyott.

VI.

Kük nür hin, vúsz isz dósz, vósz isz dósz

Vósz sokelt zach, dort in dem Gróz, in dem Gróz

Ich hab gemant esz iszt-e Hóz, dosz iszt e Hóz

Daveil iszt esz Madl mit dem Balbósz, mit dem Balbósz.

 

Nini, nini, mi van ott, mi van ott,

A bokorban mi mozog, mi mozog,

Azt gondoltam, hogy egy nyúl, hogy egy nyúl

Hát egy kis lány meg egy úr, meg egy úr.

 

VII.

Drei Fäszlach hab’ach sten

Alle drei am Zapfen gen.

 

Három hordó borom van

Mind  a 3 csapon van

Az egyik uj, másik ó

Az én gyomromba való.

 

Kun Lajos

1901/159.

I.

Kerek ez a zsemlye,                                                                 Ründig iz de zemmel,

Nem fér a zsebembe,                                                                Gét niksz ün mei tás erei,

Haragszik a rózsám,                                                                 Brajgez iz mei rajzele,

Nem ül az ölembe,                                                                   Ziczt niksz in mei sajszele,

Én se az övébe.                                                                        Ich ách niksz in íre.

 

II.

Nem akarok meghalni,

Csak élni,

Az úristent dicsérni.

Ugy babám, ugy, ugy, ugy,

Ha te szeretsz, én is ugy.

 

Ich vill nist sterben,

Nar lében,

Ün dén bajre sévach gében.

Ezaj nsáma, ezaj, ezaj, ezaj,

Haszt mich gern, ich ach ezaj.

[kotta]

                                                                       III.

Szombatesti dal (Havdála után).

Gott Ávrróhom, Jicchak ün Jákajv,

Kal Jiszróel in deinen lajb.

Der Sábbesz kajdes gét e hin,

De vach zall ünz kümmen :

Czü gezünd ün czü frümmen,

Czü mazel ün czü bróche,

Czü lében ün czü parnósze,

Czü ajser ün czü kóved,

Ómen, Ómen szeló.

Bató J. Lipót

1901/286-288.

ZSIDÓ DALOK

Szól a kakas…

Szól a kakas már                                                          Micsoda madár?

Majd megvirrad már!                                                    Sárga lába,

Zöld erdőben sík mezőben                                            Zöld a szárnya,

Sétál egy madár                                                           Engem oda vár.

 

Várj szivem várj!

Majd megvirrad már!

Ha az Isten néked rendelt,

Tied leszek már.

 

Szól a kakas már,                                                         Várj lelkem várj!

Megvirrad-e már?                                                         Majd megvirrad már!

V’olu mósiim b’harlispót eszhár                                   Jibbneh hamikdos ir Zijon t’malle

Bárcsak volna már!                                                       Jaj csak jönne már!

Ezen költeményt, mely szépen mutatja, hogy hogyan tud a zsidó néplélek a magyar nép költészetével harmonikus formában egyesülni, a hagyomány a híres nyirkállói csudarabbinak tulajdonítja. Állítólag ő írta, mások szerint csak kedvencz éneke volt. Biznyos, hogy zsidó mulatságokon még mai napság is sűrűn énekelik. Tendencziája: a messiás eljövetele utáni sóvárgás, mely  zsidó népdalok legnagyobb részében ujra meg ujra más és más formában előbukkan. Nem csuda. A szenvedések mindig felújították e hitet, és a lélek sóvárgásának uj táplálékot adtak. Az is bizonyos, hogy e költemény hazáját csak ott kereshetjük, ahol a zsidók már régóta tősgyökeres magyarok, mert ilyen igazi magyar-zsdió dal csak ott fakadhatott  a nép lelkéből. Az egyik héber vers Obadja próféta 1 fej. 21. verse mely teljesen igy hangzik çîěĺëä ěřŞ   ĺäéúä ňůĺ äř ěůôĺč áäř öĺď ĺňěĺ îĺůéňéí»És fel fognak szállani megszabadítók Czion hegyére, hogy ítéljenek Ezsau hegye fölött, és Istené lészen az uralom!« Ezt a verset a nép egyébként is jól ismeri az imakönyvből a hétköznapi reggeli imából, a másikat pedig amely annyit jelent, hogy »épüljön fel a szentély, Czion városát töltsd meg« a szombati étkezés utáni énekből. Magát, ezt az éneket is étkezés után, az ima előtt, szokták még  a legjámborabb zsidók is énekelni, akik egyébként valamely világi dalt semmi áron sem vennének ajkukra.

Ma kéthete…

Ma kéthete vagy már három,

Hogy a számadómat várom,

Amott látom szamárháton,

Az lesz talán a mint látom.

 

Hait’ zwai Wochen oder drei,

Erheben dé Juden é grajsz Geschraj.

Se sehen ainen auf’m Esel reiten,

Geb’ Gott, Meschiach kümm in ünseren Zeiten.

Ez a kis költemény szintén a messiásra vonatkozik. A mi különösen érdekessé teszi, az az, hogy a magyra népköltészet egxik kedvenc alakja: a szamárháton ülő juhászbojtár (Petőfi óta egyébként a műköltészetnek is állandó alakja) összetalálkozik a zsidó néphitnek kedvenc alakjával. Ugyanis a zsidó néphit kiindulva Zecharja próféta 9. fej. 9. verséből, a mely igy szól: »Örvendj nagon Czion lánya, ujjongj Jeruzsálem lánya, íme királyod eljön hozzád, igazságos és szabadító ő, »szegény és szamárháton ül és nőstény szamárnak vemhén«.

Ugy képzelte a mesiást, hogy szamárháton ülve fog eljönni az elnyomottak megszabadítására. Ezen néphit nyert ezen népdalban költői kifejezést.

Erdő erdő…

Erdő, erdő, de magas vagy,

Kedves rózsám de messze vagy!

Ha az erdőt levághatnám,

Kedves rózsám megláthatnám.

 

Golesz, golesz[82] wie grajsz bist dű,

S’chine, s’chine, wie weit bist dű!

Wär des golesz nit saj grajsz gewesen,

Wär de s’chine nit saj weit gewesen.

 

Tul a Tiszán…

Tul a Tiszán innen is

Áldjon meg az Isten is,

Engem rózsám, téged is,

Még a ki fel nevelt is.

Auf der Seit Theiss auf de andere Seit Bort,

Sall üns alle benschen der liebe Gott.

Mich meine Brüder enk alle dort,

Ün de üns erzogen bensch’ der liebe Gott!

Dr. Pollák Miksa

1902

170.

Népdalok.

I.

Mit, mit cselekszem?

Szép lányt elveszem.

Feleségem küldöm a dologba

És én lefekszem.

 

Vóz ach tü, ün vóz ach mách?

Vóz iz af dea velt de beste zách?

E sé jüng madele mit fil geld

Iz da greszta tachlesz fün dea velt.

II.

Madl vilszt da lád dalében?

Nem da na é mó.

Vaszte da e … trógen

Fün ajben biz eró.

 

Budapest, Ó-Buda.                                                                              Bató J. Lipót