Dr. Flaskár-Nagy Melinda és Földy-Molnár Lilla
Budakalászi hitsorsosok a haza, a falu és az emlékezés szolgálatában
2021.10.01.
A Budai út utcaképét a svábok mellett a két világháború között városunkban élő és a második világháborúban áldozatul esett zsidó családok is jelentősen formálták.
„Bárhol, bármikor, bárkivel megfordulhat a világ.” – írja Kertész Imre magyar Nobel-díjas író Sorstalanság című könyvében. Ez történt velem is, amikor a Budakalászi Hírmondó felkérte a helyi zsidó közösség tagjait a téma kutatására és e cikk megírására, mert úgy döntött, itt az ideje, hogy a város lakói a szerb és a német közösség története mellett megismerjék lakóhelyük múltjának ezt a mozaikját is. Megismerjék a zsidó családokkal együtt Budakalász befogadó közösségét és az embermentőket.
Hittestvéreink a visszaemlékezések alapján Pomázra jártak át imádkozni sábeszkor gyalogszerrel. A Budakalászi Autonom Orthodox Izraelita Hitközség (a korabeli helyesírást követem szerk.) csupán fiókhitközségként funkcionált. A budakalászi zsidó közösség létszámáról a megmaradt anyakönyv feldolgozásán kívül rendelkezésre áll a szentendrei ortodox Mendy Myers rabbi 2020.09.25-én a budakalászi temető kapuív avatáson mondott beszédének egy részlete, melyet szó szerint idézek: „A budakalászi zsidó közösség nem volt nagy. Csupán 42 tagból állt az 1941-es népszámlálás adatai alapján.” Más források szerint a helyi izraeliták száma 48 fő volt. A budakalászi zsidó temetőben az utolsó temetésre 1944.07.11-én került sor. Közösségünk célja Vajda János elnök úr vezetésével temetőnk óvása-ápolása, emlékparkká történő alakítása. Részben azért, hogy emléket állítsunk a Holokauszt áldozatainak és az itt élt hitsorsosoknak, részben pedig saját magunk miatt.
De kik lehettek a budakalászi hittestvérek? Mivel foglalkoztak, és hogyan éltek, gondolkodtak a világról? A visszaemlékezéseket olvasva elmondhatjuk, hogy a budakalászi autonóm orthodox közösség tagjai orthodox zsidó vallású magyar hazafiként határozták meg saját magukat, és békésen éltek együtt a helyi svábokkal, szerbekkel, magyarokkal. Denkstein József 1922-ben az Egyenlőség című lapban közölt levele szép tanúsága ennek: „Alulírott budakalászi kereskedő kérem a tek. Főszerkesztő Urat, hogy soraimnak adjon helyet b. lapjában. Mindszentek napján a helybeli kath. templomban rekviemet tartottak a falubeli elesett hősökért. Három fiam küzdött a nagy háboruban a különböző frontokon 1914-től. Kettő a nagy háboru befejezéséig, a harmadik – korban a középső – 1915-ben a kárpáti harcokban halálos sebet kapott és a kassai kórházban meghalt. A fent említett napon szomszédaim hívására elmentem a katholikus templomba és legnagyobb meglepetésemre a lelkész, Lakitsch Pál nt, egy csodálatosan szép beszéd kíséretében felemlítette boldogult fiamat is a többi hős között. Kérem Szerkesztő Urat, hogy ezen derék lelkészt – aki nem ismer azok között az emberek között felekezeti különbséget, kik a hazájukért véreztek — említse meg b. lapjában."
A budakalászi zsidó közösség tagja volt a két világháború között a Kereszt u. 5-ben lakó Beer család és a falu központjában vendéglőt (a mai Coop ABC-t) üzemeltető Popper család is.
A Hírmondó január-februári és márciusi számában fotóival szereplő Bloch Hugó szintén a budakalászi izraelita közösség tagja volt, az anyakönyvek tanúsága szerint 1939. május 5-én hunyt el szívszélhűdésben. Polgári foglalkozása nyugalmazott dohányjövedéki főtiszt volt. Lánya, néhai Bloch Klári néni visszaemlékezése szerint:
„Újpest volt szülőotthonom, ahol 1929-ben édesanyám életet adott nekem. Édesapám, Bloch Hugó nagyon szerette a gyerekeket, tizenkettőt tervezett. Sajnos idő előtt nyugdíjazták a Magyar Királyi Dohánygyárból ahol, mint műszaki rajzoló építész dolgozott. Négy gyerekének eltartásához minden lehetőséget megragadott: méhészkedett, nyulakkal kísérletezett és talán a fényképezés is ezért került be az életünkbe. Trafikot nyitott, ami aztán elfogadható életet biztosított a családnak. Fényképezőgépe gyönyörű volt, szépen kidolgozott fából és csillogó fém alkatrészekből állt. Harmónikaszerű szerkezettel lehetett beállítani a lencse távolságot, ezt nyomógombbal lehetett nyitni-csukni, akár az emberi szemet. Egyszer-egyszer én is bebújhattam a fekete lepel alá, ami eleinte félelmetes volt, különösen amikor mesterséges fényben fényképezett minket magnézium lobbantással. Mozdulatlanul, pislogás nélkül kellett maradni egy ideig. Az előhívásnál is ott lehettem a piros, homályos fénnyel világított pincénkben. Láthattam a varázslatot, ahogy a vegyszeres vízben megjelent a csoda, a negatív, ahol a fehér-fekete tréfásan felcserélve jelent meg. Napsütésben keretbe téve a lemezt és a fotópapírt, megjelent rajta a kép, barnás árnyalatban. Kimondhatatlan örömöt jelentett, ha sikerült!”
Bloch Hugó és családja |
A budakalászi állomásfőnök Steiner Sándor volt, aki az anyakönyvek tanúsága szerint nyugalmazott HÉV főtisztként hunyt el Auschwitzban. 1939-ben így írt a Szabadság c. újság 1939. február 25-ei számában „Ne rekesszenek ki bennünket a nemzeti közösségből!” című cikkében: „Örömmel olvastam a Szabadság cikkét, amely az „igazi törzsökösök”-ről szól. Helyeslem azt az indítványukat, hogy alakuljon meg a 48/49-es családok szövetsége. Valóban azoknak a családoknak a leszármazottai, amelyek ebben a szabadságharcban résztvettek, egészen más lélekkel állanak a magyarság nagy sorskérdéseivel szemben ... Mi, magyar zsidók, akik legalább egy évszázada itt lakunk, szintén át meg át vagyunk itatva a magyar érzéstől és gondolkozástól, amelyet apáink, illetőleg nagyapáink ültettek belénk. Engemet, mint kisdiákot — rajtuk kívül — a szegedi piaristák tanítottak hazaszeretetre, s azóta is minden magyar ügyet a magamévá tudtam tenni. Családunk kivette a maga részét a világháborús áldozathozatalból is. Kérdezem: mi címen lehet tehát minket a nemzeti közösségből kirekeszteni.”
Mint említettük, Denkstein József egyik fia hősi halált halt az I. világháborúban, másik kettő rangos kitüntetéseket kapott: Denkstein Dezső a kis ezüst, bronz és Károly kereszt tulajdonosa, Jenő a bronz érem és Károly csapatkereszt tulajdonosa volt. Az Egyenlőség 1932. január 24-i száma így ír Denkstein Józsefről: „Bensőséges ünneplésben részesítették a budakalászi zsidók hitközségük doyenjét, a közszeretetben álló Denkstein Józsefet 80-ík születésnapján; az ünneplésben részt vett a falu lakossága is felekezeti különbség nélkül.”
Az 1940-ben elhunyt Denkstein József nagy családja az egykori Kossuth utcán, a mai Budai út 55. szám alatt élt (most ez a ház a Budakalászi Evangéliumi Közösség épülete). Az utcafronton volt a család szatócsboltja, ahol petróleumtól kezdve, szappanon és cukron keresztül mindent lehetett kapni. Dezső fia feleségével, Grossman Idával szintén ebben a házban élt, és fuvarozással foglalkozott. Mirk Márton visszaemlékezése szerint a Denkstein-házban hátul egy pékség működött, mellette állt Dezső istállója.
Herczfeld Márton kereskedő, hentes és mészáros volt. Családjának egykori üzlete a Petőfi téren ma is működő hentesbolt, a mai cukrászda helyén nekik is volt egy szatócsboltjuk. Az udvaron kis vágóhíd és füstölő működött, nála füstölték a budakalászi portákon tartott állatok húsát.
Herczfeld Márton és apósa Weisz József kereskedő hitellel támogatta a pénzhiány miatt félbemaradt mozi építését, többek között nekik köszönhető, hogy egy év alatt felépült a ma romosan álló egykori mozi épülete. Mirk Márton így emlékezett erre vissza: „Bement a Békásmegyeri téglagyárba, mert akkor még Békásmegyeren is volt téglagyár, megbeszélte a téglagyár igazgatójával, hogy ez és ez az ember jelentkezni fog, ennyi építőanyagot, mármint téglát adjatok neki, pénze nincs, de én jótállok érte. Így fölhúztuk a falakat, de megint megálltunk. Szemben lakott Denkstein bácsi, Jenő bácsi meg Lenke néni, azok is nagyon rendes zsidóemberek voltak. - Mi van Feri, már megint álltok? — Elfogyott a pénz. - És ti nem tudtok szólni? Mindig ez volt a szólás-mondás: mi az, ti nem tudtok szólni? Tudtunk volna szólni, csak szégyelltük, mert kellemetlen volt. Na jól van, akkor most mire van szükség? - A falak már állnak, most kéne a tető faanyagára, és hát ugye cserép meg minden. - Mi ketten jótállunk érted, jó? Kezesek leszünk. Mindketten fölmentek Pomázra, az úgynevezett Springer fatelepre, megbeszélték... - ők is zsidók voltak.”
Denkstein Jenőnek és családjának a mai Budai út 29. szám alatt volt a háza és a rövidáru boltja. Az I. világháborúba önként bevonuló, többszörösen kitüntetett katona szeretett sportolni, futballozott. Rőfösként hitelre is adott termékeket a budakalásziaknak, családja máig őrzi a naplóját, melyben gondosan jegyezte a hiteleket és a visszafizetéseket.
Testvérével, Dezsővel együtt munkaszolgálatosként vitték el, soha többé nem tértek vissza Budakalászra. A második világháború áldozatairól, a békásmegyeri tranzitközpontként működő téglagyárról és az embermentők bátor és önzetlen cselekedeteiről azonban a májusi Hírmondóban olvashatnak többet.
Köszönjük Denkstein Jenő unokájának, Kiss Kálmánné Ildikónak a gyűjtőmunkát és a családi fotókat!
FEL