Gergely Anna

"Csak a szellem legyőzhetetlen",
avagy az önvédelem eddig ismeretlen formái Alba Regiában a genocídium előtti időkben.

2020.11.11.

Jelen tanulmányomban a székesfehérvári zsidóság holokauszt előtti mintegy másfél évtizedét tekintem át abból a szempontból, hogy egyfelől a magyar zsidóságon belül mutatkozó kedvezőtlen demográfiai, vallási- szociológiai folyamatok, másfelől a kívülről érkező fenyegető, egyre erősödő antiszemita nyomással szemben, − 1938-tól a zsidótörvényekkel súlyosbított időkben − milyen formái voltak a zsidó belső önvédelemnek. Ennek formái részben már ismertek az egyes hitközségtörténeti munkák nyomán, más részük azonban nem kapott kellő hangsúlyt az utóbbi évek kutatásaiban.

A témaválasztást az is indokolta, hogy a székesfehérvári hitközség egy következetes, tervszerűen felépített elméleti modell gyakorlatát valósította meg az 1930-as évektől a genocídium bekövetkezéséig.

Dr. Lőwy Károly (1853- 1939), aki a székesfehérvári hitközség elnöke volt 21 évig, s egyben hat évig a XI. Községkerület elnöki tisztét is ellátta, már 1930-ban a zsidóságon belüli belső misszióra hívta fel a figyelmet. Ez a folyamat "egy évtizedre szóló, a zsidóság egyetemét egybekapcsoló, egységes megvalósításával vihető csak végig"[1]- nyilatkozta az Egyenlőség című lapnak 1930-ban. Ennek a koncepciónak volt a része az egységesen megszervezett hitoktatás és hitélet, az országosan jellemző, a XI. községkerületben is jelentkező rabbihiány megszüntetése, ennek nyomán a zsidó kultúra, a vallás, az erkölcs, a lelkiség legjobb hagyományainak feltámasztása, a belső önvédelem kiépítése. Mindez nem volt, nem lehetett elegendő a barbár korhullám kivédésére, sokak számára azonban menedéket, vigaszt jelentett a legnehezebb időkben, mások számára erőt adott a túlélésre a lágerekben, a munkaszolgálatban, − vallják túlélő barátaim.

Alba Regia, az ősi koronázó város a keresztény magyar államiság jelképe, különleges szakrális központja volt és maradt az 1000 éves Magyarországnak. Az 1941. évi népszámlálási adatok szerint a mintegy 48 ezer főnyi (47.968) összlakosságából 81,6 % római katolikus, 11,1 % a református, 4,3 % az izraelita, ez 2.075 személyt jelentett. Az evangélikusok aránya ennél kisebb, 2,3 %.[2]

Székesfehérvárott két hitközség működött 1863-1944 között. Egy nagyobb lélekszámú, erősen asszimilálódott neológ és egy ortodox hitközség. Ez esetben a neológ hitközség szempontjából elemezzük a témát. A fehérvári ortodoxiát a források hiányossága miatt nem tudjuk vizsgálódási körünkbe vonni, mindez további kutatást igényel.

Székesfehérvár a XI. Izraelita Községkerület székhelye volt, amely magában foglalta Fejér és Veszprém megye zsidó lakossága vallási-kulturális életének az irányítását, az egyes anya- és fiókhitközségek, szórványok működésének koordinálását, és magának a székesfehérvári hitközség felekezeti életének az ellátását, intézményeinek fenntartását.

A hitközség 1842-ben alapította és működtette elemi népiskoláját, amely 1925 májusában felvette a világhírű orientalista Székesfehérvár szülötte, Goldziher Ignác nevét. 1864-ben épült nagy anyagi áldozatok árán a neológ hitközség reprezentatív, sokak szemében később ellenszenvet kiváltó, lebontandónak ítélt, majd 1949-ben robbantással a föld színéről is eltüntetett zsinagógája. 1930-ban hozták létre a Rosenzweig Lászlóról elnevezett óvodát. A hitközség szeretetházán belül népkonyhát is működtedtek

Chevra Kadisa Szentegylete(1862), Nőegylete (Székesfehérvári Izraelita Nőegylet, 1852), valamint a dualizmus kori alapítású egyesületei: Krajcáregylete (Székesfehérvári Izraelita Krajcáregylet, 1871.), Betegsegélyező Egylete (Székesfehérvári Betegsegélyező Egylet) megalakulásuktól az 1944-es tragédia bekövetkeztéig folyamatosan működtek. A hitközség nagy erőfeszítéseket tett intézményei fenntartására, fejlesztésére, amely sokszor nagy anyagi áldozatokat követelt a hitközség tagoktól.

Dr. Szegő Miklós(1884-1945), a székesfehérvári hitközség alelnöke, majd elnöke az 1930-as évektől meginduló belső önvédelem, a tragikus időkre való felkészülés, a túlélési stratégiák közösségi szinten való kimunkálásának nagyformátumú egyénisége volt. Scheiber Sándor tanulmánya, − amely 1945 után a zsidó tudomány és hitélet veszteségeit vette számba, − így jellemezte Szegő Miklóst: „ A ros hakáhál, a zsidó gyülekezet világi vezetőjének volt a szoborba kívánkozó modellje. Tervek előkészítője és percipiálója, azoknak keresztülharcolója. A pozitív zsidóság megélője és továbbvivője. Hivatástudatának és alkotókészségének bizonysága volt a XI. községkerület és a székesfehérvári gyülekezet."[3]

Szegő Miklós 1936-ban bölcs előrelátással jövendölte meg a fent említett intézményeknek a belső kohéziót erősítő szerepét, megtartó erejét egyéni, helyi- közösségi szinten és a zsidóság egészét illetően. "Meg fogják tudni a hittestvérek, hogy a felekezeti intézmények fenntartása érdekében hozott áldozatok nemcsak keserves közterhek, hanem valamennyiünk érdekében tett hasznos befektetések, mindannyiunk erkölcsi javait, és bajbajutásunk esetén utolsó mentségünket szolgálják. Meg fogják tudni, hogy nem szabad árván hagyni a zsidóság bástyáit, az iskolákat (kiemelés az eredeti szövegben). Megismerik a zsidóság nagy értékeit, megtudják, hogy a felekezethez tartozásból nemcsak hátrány származik rájuk anyagi és társadalmi boldogulásuk útján, hanem miképpen szülőiket, őseiket, őket is csak a zsidóság és zsidó vallás fogja egész emberré, egyéniséggé nevelni."[4]

Mi jellemezte a vidéki zsidóságot az 1920-as évek végén 30-as évek elején? Az Egyenlőség című felekezeti lap körkérdést intézett a magyarországi zsidóság vezetőihez, prominens képviselőihez „Lehet-e még segíteni a magyar zsidóságon? címmel. A válaszokból meglehetősen lehangoló, de a realitásokat tényszerűen bemutató kép bontakozik ki. Dr. Weisz Lajos főrabbi 1924-től 1944-ig töltötte be a rabbiszéket a Fejér megyei Móron és a hozzá tarozó szórványokban. A móri főrabbi külön cikket szentelt e kérdésnek. Mivel 11 község és 2 puszta zsidóságának vallási és lelki életét gondozta, megállapításai a gyakorló rabbi napi tapasztalatait tükrözik: "Pusztulnak, vesznek, tönkremennek, tengődnek ezek a kis hitközségek, és ha nem áll be valamilyen kedvező, gyors fordulat, ha továbbra is bűnös közönnyel viseltetünk a kis hitközségek és a falvakban szétszórt 2-6 zsidó család anyagi és lelki ügyei iránt, akkor a jövőben megszűnnek a zsidóság ezen kicsiny állomásai " . Majd így folytatja : „Szörnyű pusztulást, nagymérvű elszegényedést anyagiakban és még nagyobbat, szomorúbbakat lelkiekben találunk ezekben a szórványokban. Kitérések most ritkábban fordulnak elő, de rabbi, iskola és metsző hiányában, a falvakban és a kisebb anyahitközségekben élő zsidók már lélekben teljesen elszakadtak tőlünk."[5]

Weisz rabbi megállapításaihoz feltétlenül hozzá kell tennünk az 1941. évi népszámlálás statisztikai adatait, amelyek ugyanezt a valóságot tükrözik. Fejér megye település-földrajzi viszonyaira az volt a jellemző ekkor, hogy 100 településén 2.358 izraelita[6] élt elszórtan, amely a megye felekezeti megoszlásában mindössze 1 %-ot jelentett a katolikus, református többség mellett.

Székesfehérvár zsidóságának jellemzői az 1930-as évek elején: A rabbiszéket 1922-től Dr. Hevesi Ferenc töltötte be. Hevesi főrabbi Budapestre való távozása után 1931-ben hívták meg a nagy múltú székesfehérvári hitközség vallási vezetőjének, dr. Hirschler Pált, Heller Bernát legtehetségesebb, ragyogóan képzett, tudós tanítványát.

Benoschofsky Imre, Hirschler Pál 10 éves székesfehérvári rabbi működése alakalmából elmondott ünnepi beszédében az alábbiakkal jellemezte a székesfehérvári zsidóságot: "Erősen elzsidótlanodott, jó esetben közömbössé vált, sokszor a zsidóság megnyilvánulásaitól messzire került, intézményeitől elkedvetlenedett és csalódott közösség lelki vezetője lett. Hirschler működésének rövid évei alatt szinte észrevétlenül, a folyamatos fejlődés útján felébredt a zsidóság, a templom, a héber nyelv, a zsidó kultúra, a szentföldi élet, az ereci szociális átalakulás és termelőmunka, a prófétai tanítások, a zsidó nép dalai, életformái és jó hagyományai iránt való érdeklődés, sőt szeret és vágyakozás. A fehérvári istentiszteletek nem hasonlítottak többé opera-előadásokhoz, a közönség együttes éneke és tevékenysége zsidó istentiszteletté avatták őket. A gyerekek héberül tanultak, a felnőttek akkor kezdték zsidóságukat megbecsülni, csendes belső örömeit megszeretni, mikor éppen a zsidóságuk révén érte őket emberi méltóságuk és szabadságuk megalázása."[7]

1933. május 25-én Székesfehérváron tartották a dunántúli hitközségek együttes ülését. A nagyjelentőségű tanácskozáson ismét hangsúlyosan szerepelt az egységes hitoktatás megszervezésének szükségessége. Hangsúlyozták a héber nyelv élő nyelvként való tanítását, amelyet az ülés határozatként fogadott el. E nagyhorderejű döntésnek, − amelynek hátterében egy palesztinai kivándorlás feltételeinek, esetleges lehetőségének az előkészítése húzódott meg, − kevés helyen tudtak érvényt szerezni. A XI. községkerület vallási és világi vezetői következetesen tartották magukat ezen határozathoz, és minden eszközt megragadtak, különösen a zsidótörvények után a modern héber nyelv oktatására.

Hosszú előkészítő munka után jelent meg 1936-ban a XI. községkerületi Értesítő, dr. Hirschler Pál szerkesztésében. E havi rendszerességgel megjelenő lap elsőrendű forrás a genocídiumot megelőző néhány év belső zsidó életének feltárására az adott régióban. A Községkerületi Értesítő célkitűzéseit az alábbiakban fogalmazta meg a szerkesztőbizottság:" A hitélet, a zsidó öntudat és a zsidó összetartás megőrzésére és a zsidó tudás gyarapítására, útjára indítjuk a lapot."[8]

1937-ben a XI. községkerületben 9 rabbisági kerület, 22 neológ hitközség, 5 felekezeti jellegű elemi iskola működött.[9] A kerületi rabbiságok közül egyedül az enyingi volt betöltetlen. Ennek ellátását dr. Kun Lajos veszprémi, egyben községkerületi főrabbi oldotta meg. Az a tény, hogy a XI. községkerületben mindössze egyetlen rabbiállás maradt üresen, országos viszonylatban is ritka jelenség volt. Schindler József főrabbi az Izraelita Országos Gyűlés 1950. február 20-án tartott ülésén elmondott beszédében az alábbiakat mondta a szórványok történelmi kialakulásáról szólva: „Az 1930-as években a székesfehérvári községkerület 1944-ben mártírhalált halt elnöke, dr. Szegő Miklós volt az, aki a probléma összes kihatásait megértette, és Fejér megyében a XI. községkerület területén az összes már-már szórványnak menő hitközségbe rabbit helyezett, és ezzel nagy területek hitéletét újra feltámasztotta."[10]

1933-ban alakult a Székesfehérvári Ifjúsági és Legényegylet a zsidó ifjúság összefogására, művelésére, amely biztosította a zsidó fiatalság társasági életének helyszínét a hitközségen belül. A továbbtanulási lehetőségeiktől megfosztott, a zsidótörvények miatt állástalanná vált, kilátástalan helyzetű, az úgynevezett „jobb" keresztény társaságokból kinézett zsidó fiatalok számára ez a „reménység szigete volt". Angol, német, héber nyelvtanfolyamokat indítottak, mellette a szórakozásra is volt lehetőség 1937. májusában zsinagógai hangversenyt[11] rendeztek helyi és vendég-előadó művészek részvételével.

Az Ifjusági Egyesületben gyakran tartottak előadást a hitközség rabbijai, hitoktatói. Hirschler Pál, Boros István, Mermelstein Mór. Mermelstein Mór (1876-1944) a pozsonyi Szofer család jesivájában tanult, hét nyelven beszélő tudós rabbi volt. Hirschler és Boros rabbi mellett a hitoktatás feladatait látta el. A jó cselekedetek, az ifjúsággal való mély lelki kapcsolat, a jámbor vallásosság jellemezte életét.

Az egyesület színes programját a zsidóság történelmével, művészi értékeivel, a cionizmus és a zsidóság aktuális kérdéseivel kapcsolatos előadások tették teljessé. Budapestről lehozták a Keren Hajeszod − Palesztinai Építő Alap, pénzügyi világszervezet, amely 1921-ben alakult és a palesztinai újjáépítést tűzte ki fő feladatául − filmjét, amely a chaucok országépítő munkáját mutatta be. 1939-ben többek között a Magyar Cionista Szövetség titkára, dr. Buk Miklós tartott előadást Palesztina kulturális, gazdasági jelentőségéről. „Erre nagy szükség volt, mert a közönség nagyon eltávolodott a zsidóságtól, valamit kellett adni „útravalóul" az elkövetkező szörnyű időkre, - írja Mermelstein Kornél, Mermelstein Mór rabbi életben maradt fia, aki jelenleg Izraelben él[12].

Az Ybl Miklós Főreál Gimnáziumban működött a Zsidó Középiskolások Vallási Csoportja, amelynek szellemi vezetője, vallástanára Hirschler Pál volt. A főrabbi csendes pártfogásával, − egyre erősödő antiszemita nyomással szemben, a három zsidótörvény traumájával − diákjainak büszke, öntudatos, a zsidóság és Palesztina iránt elkötelezett nemzedéke nőtt fel.

Bár a cionizmus nem vált széles körben népszerűvé sem Magyarországon, sem azokban az országokban, ahol viszonylag nagy tábora volt (Lengyelország, Románia), cionista sejtek működéséről, szervezeteikről vannak adatok Fejér megyéből is. A Hanoár Hacioni fiataljai 1938-ban hachsárát (mezőgazdasági kiképzést) tartottak Bodajkon. 1939-ben dr. Szegő Miklós enyingi bérelt birtokán tartottak nyári mezőgazdasági kiképzést (mosava). A Hanoár Hacioni 1942 nyarán Herenden, 1943 decemberében Balatonbogláron szerveztek tábort, melyeken székesfehérvári fiatalok is részt vettek.

A fenti rövid áttekintés alapján egyértelmű, hogy a hitközség ifjúsági életét a vizsgált időszakban egy minden iránt érdeklődő, nyitott, érzékeny nemzedék felnövekedése jellemezte. Hirschler Pál és munkatársai maguk köré gyűjtötték a tájékozódási pontokat kereső ifjakat és a pozitív zsidóság megélésének szellemi és lelki alapjaival próbálták szárnyaikra bocsátani őket. Új nemzedéket kívántak nevelni, s úgy tűnt, ez sikerült is. Ezt azonban végérvényen, jóvátehetetlenül megakasztotta, lezárta az 1944-ben bekövetkező tragédia.

A holokauszt maga alá temette a hajdan virágzó és erős hitközség szervezeteit, elpusztította, gázkamrákban ölte meg tagjait, ártatlan emberek százezreit, millióit, rabbijaikat, akik igaz papi lélekkel éltek és szolgálták a zsidóságot, és elkísérték gyülekezetüket a halálba. A XI. községkerület rabbiáldozatai: Dr. Hirschler Pál, dr. Boros István, Mermelstein Mór székesfehérvári neológ rabbi, dr. Citron Zoltán székesfehérvári ortodox rabbi, dr. Frenkel Ernő bicskei, dr. Grün Albert ercsi, dr. Weisz Lajos móri, dr. Róth Sándor sárbogárdi ortodox rabbi, dr. Kun Lajos veszprémi, dr. Deutsch Gábor devecseri, dr. Singer Leó várpalotai ortodox rabbi. E tragikus felsorolás magában foglalja mindkét irányzat mártír rabbi-áldozatainak a neveit, mint ahogyan nem tettek különbséget a faji ideológusok és a gyilkosok sem közöttük, s ahogyan a gázkamrák, krematóriumok is mohón nyelték el áldozataikat vagyonra, társadalmi helyzetre, irányzatra, vallási meggyőződésre való tekintet nélkül. Legyen emlékük áldott!

Híveivel együtt hurcolták el, dr. Fisch Henrik kápolnásnyéki főrabbit, aki a községkerület egyetlen életben maradt rabbijaként tért vissza 1945-ben. Egyetlen képviselője maradt a hajdan virágzó községkerületi rabbitanácsnak, aki beszámolhatott paptársai elpusztításáról.

Hirschler Pál székesfehérvári főrabbi egykori növendékét, Baumöhl Istvánt, Ychak Arbelt, az izraeli Cabriban élő barátomat idézem, aki a Hanoár Hacioni tagjaként részt vett a cionista képzéseken, táborokban, és aktív tagja volt a főrabbi vezette ifjúsági csoportnak is. Hirschler főrabbi hittanóráin a zsidó népet sújtó csapások bemutatásán keresztül a fiatalok újabb és újabb híreket hallottak, − különösen a főrabbi budapesti útjai után − az ukrajnai munkaszolgálatosokkal való kegyetlenségekről, sőt az Auschwitzi jegyzőkönyvben foglaltakról. Visszaemlékezéséiből idézek: „Hirschler főrabbi úgy látszik tudomást szerzett a két szlovák fiatal beszámolójából Auschwitzról. Egy megrázó búcsúbeszédet mondott, búcsút, amelyben annak a reményének adott kifejezést, hogy közülünk, a fiatalok közül mégis megmenekülnek néhányan."

A búcsú 1944 tavaszán hangzott el, a visszaemlékezés 1997-ben jelent meg Jerusalemben az egykori székesfehérvári túlélők által szerkesztett emlékkötetben. Hirschler főrabbi és kiváló munkatársai reményei valósultak meg, amikor tanítványai közül néhányan, főként cionista fiatalok visszatértek a lágerekből, munkaszolgálatból.