Nagy Lajos 

A pesti élet

2025.06.26

Ezerkilencszázhuszonnégy január 21-én halt meg Lenin. Lenin nevét először 1917 tavaszán olvastam. Ismétlem a hírt, melyet egyszer már idéztem: "1917. április 11. Harminc orosz forradalmár, Leninnel az élükön, Stockholmból hazautazott Oroszországba".

Vlagyimir Iljics Uljanov

Egy másik hírt is megismétlek, amely ugyancsak 1917 áprilisában ért hozzánk, a piliscsabai tábori kórház lakóihoz: "Április 15. Oroszország ideiglenes kormánya bejelentette békeszándékát, és a Monarchia bejelentette hajlandóságát a békére." Tovább idézek a már leírtakból: "Ezek olyan események voltak, amelyekkel már Piliscsabán is foglalkoztunk. Volt, aki örült, volt, aki aggódva merengett el. és gyanakvóan nézett az örülőkre. Semmit nem tudtunk, de sejtés csaknem mindnyájunkban támadt. Csak arra emlékszem, hogy én néhány társammal, mint egy őrült rohantam körül az épületeket, egy piros zsebkendőt egy pálca végére kötöttünk, azt mint zászlót lobogtattuk és kiáltoztunk: »Éljen Lenin!« Fogalmunk sem volt róla, hogy kicsoda, csak azt éreztük meg, hogy egy olyan ember neve ez a szó, Lenin, akitől a háború végét várhattuk. Esetleg egyebet is, titkos reménykedéssel."

Alekszandr-Fjodorovics-Kerenszkij

Így hatott rám a háború vége felé Lenin neve, pedig akkor Oroszországban még Kerenszkij kormánya volt hatalmon. Valahogyan tehát mégiscsak volt már sejtelmem Leninről. Elég volt egy-egy mondat, amit hallottam, vagy olvastam. Lassan kibontakozott aztán előttem Lenin nagysága. Mintegy megszemélyesítette a forradalmat. A Kerenszkij célkitűzései mintegy ötven-száz évvel előbb lettek volna aktuálisak. A cárizmus helyébe csupán a polgári szabad kizsákmányolást iktatták volna. Minden érdeklődésem a bolsevik forradalomra irányult. Szívszorongva olvastam az ellenforradalmár generálisok, Kolcsak, Gyenyikin, Vrangel felkeléséről, a kapitalista országok intervenciójáról, de örömtől epedő szívvel a forradalom sorozatos diadalairól. A proletár erőknek szinte megteremtője, mindenesetre legfőbb irányítója Lenin volt, ezt már tisztán lehetett látni. Nem is mondom egyes számban, hanem így: Lenin mindnyájunk csodálatává vált. Az ő személyében összpontosult reményünk. Egyre nőtt szemünk láttára, és óriássá vált. Ész, bátorság, tudás, megingathatatlan akarat. Különösen a bátorságát csodáltam. Szilárdan állt és intézkedett olyan helyzetekben, amelyben a közönséges ember összecsuklott volna. Úgy gondolom, hogy a forradalmat létrehozó és azt diadalra juttató összes erőknek a fele ő maga. És az 1924. január 21-ét követő napokban a haláláról kellett értesülnünk. Csak az lehetett a választásunk, hogy hittük, tudtuk: méltó utódja kerül ki majd munkatársai sorából.

Ha időrendjét nézem az eseményeknek, melyeket már előbb leírtam, úgy látom, hogy érthetetlen az 1923-ik, sőt az 1924-ik évem. Erre a két évre azonban vissza kell most térnem, mert néhány olyan dolgot kell megemlítenem, amelyeket fontosnak éreztem, mert a rájuk való érzelmi és gondolati reagálás egyik tartalma volt életemnek.

Adolf Hitler

1923. március 3-án "francia csapatok átlépték a Rajnát, elfoglalták a darmstadti ipartelepeket, a mannheimi és karlsruhei kikötőt". 1923-ban! Szóval a francia uralkodó osztály a javak habzsolásában, a félig-hulla németek kifosztásában nem ismert határt. Még a normális polgári demokráciát is megcsúfolta. Nem volt tehát csoda, ha március 26-án ezt olvastuk: "Hitler Adolf Berlinben puccsot tervezett". A franciák, mintha csak tudatosan tették volna, fellobogtatták a német bosszúvágyat és harciasságot. Ha az ember értesüléseket szerzett arról, kicsoda, micsoda ez a Hitler Adolf, mik az elvei, a szándékai, kik a hívei és követői, előre kiszámíthatta a később elkövetkező eseményeket.

Július 9-én Bulgáriában tiszti különítmények megbuktatták a Sztambulijszki-kormányt. Erről az eseményről a Népszava első oldalán, ezzel a címmel közölt tudósítást: "Diadalmas forradalom Bulgáriában". A forradalom szót különben már állandóan meghamisította a hírlapírás, a fasiszták diadalra jutását is forradalomnak nevezték. Hogy milyen diadalmas volt az a bulgáriai "forradalom", csakhamar kiderült. Július 24-én híre érkezett annak, hogy Sztambulijszkit megölték. "Menekülés közben agyonlőtték." És megkezdődött egy olyan képtelen kínzást és gyilkolást halmozó terror, mely évekig tartott, és melynek sok ezer proletár esett áldozatul.

Miguel Primo de Rivera

Szeptember 13-án jelentették lapjaink, hogy Spanyolországban kitört a katonai "forradalom", a létesült direktórium elnöke Miguel Primo de Rivera lett. Most már a spanyolokat is barátságunkba fogadtuk, minden nép, amely félfasiszta vagy egész fasiszta rendszer uralma alá került, rögtön barátunk lett, és úgy írtak róla az újságokban, úgy beszéltek a parlamentben, hogy a testvérnemzet. Testvérnemzet volt már a lengyel, Pilsudszky jóvoltából; a finnek Mannerheim révén; az olasz Mussolini győzelme után; most meg már a spanyol is testvérnemzet lett. Minden ilyen testvér-nemzetség megállapítása után a cikkek, beszédek tömegei következtek, melyek a testvériséget bizonyítgatták. A lengyelek, hát azok persze, hogy testvérnemzet voltak velünk, hiszen Báthory István erdélyi fejedelem lengyel király volt. A törökök? Hiszen a magyarok török eredetűek. Az olasz? Hát nem volt olasz királyunk Róbert Károly személyében? És nem az olasz papok hozták hozzánk az áldásos kereszténységet? És ki volt Nagy Lajos király? Honnan ömlött be a kultúra hazánkba Mátyás király uralkodása alatt? A spanyolok? Hát azok feltétlenül testvérnép, a híres spanyol lovagiasság miatt.

Jozef_Piłsudski

Carl Gustaf Emil Mannerheim

Benito Amilcare Andrea Mussolini

November 9-én "Hitlerék Münchenben államcsínyt kíséreltek meg". Ez a második nekitörés volt, a horogkeresztes mozgalom erősödött. Emlékszem, hogy már vitatkoztam róla. K. L. azt állította, hogy ez a mozgalom olyan ostoba és gonosz, hogy soha nem kerülhet uralomra. Én meg azt mondtam, hogy minél őrültebb és minél gonoszabb, annál nagyobb a kilátása arra, hogy végre is diadalmaskodjék. "Az emberi haladásnak, vagyis visszafejlődésnek azon a fokán, amelyen ma állunk, ez a helyes számítás."

Február 2-án a magyar korona Zürichben 0,02-re esett. Az infláció már óriási méretű volt. Néhány nap múlva forgalomba kerültek a félmilliós bankjegyek. A korona zuhanása nem állt meg. Egy hónap múlva azt láthatták a lapokban: "A magyar korona Zürichben 0,0080 árfolyammal az osztrák schilling nívója (0,0082) alá süllyedt." Nem emlékszem már rá, hogy éltem meg ezekben az időkben, tehát nem is tudom elmondani. Csak azt tudom, hogy megéltem, hiszen életben maradtam. De meg az utánbiztosítási üzletekkel, melyekről már beszéltem – kissé vámszedője lettem az inflációnak.

Giacomo Matteotti

 

Június 13-án olvashattuk, hogy Matteotti olasz szocialista képviselőt a fasiszták – nyilván Mussolini megbízásából – megölték. Az ilyen rikító eseteket a magyar lapok nem hallgatták el egészen, de a fasiszták szakadatlan terrorjáról, gyilkosságairól részletesebben csak a Népszava és az Esti Kurír közölt tudósításokat.

Kirill Vlagyimirovics

 

 

Szeptember 22-én Cirill orosz nagyherceg Koburgban manifesztumot adott ki, és abban tudatta, hogy fölvette a cári címet. Kávéházban olvastam ezt a hírt, és az újságra kénytelen voltam ráírni: hülye!

 

Anatole France

1924. október 13-án meghalt Anatole France. France-ot mint írót és embert nagyra becsültem és – ami több ennél – szerettem. Művei még ma is kedves olvasmányaim, megbecsülésem irántuk nem csökkent, inkább még emelkedett. Olvastam valahol, hogy a nyolcvanéves haldokló öregember utolsó szavai ezek voltak: "Mamma, mamma!" Igen, ez így van – gondoltam, lelkünk mélyén örökre megmarad bennünk a gyermek. Én a saját halálomról képzelegtem. Szinte tudatosan terveztem, hogy én ugyanezt sóhajtom majd, csak éppen magyarul, egy "m"-mel.

 

France-nak talán minden művét lefordították magyarra. És én mégis keveset olvastam tőle. Legnagyobb hatással volt rám Thais című kis regénye. Azután… mit is olvastam még? Crainquebille; Putois; Pilátus (amelynek helyes címe Júdea helytartója); A pingvinek szigete; Az istenek szomjaznak; Pártütő angyalok; Komédiástörténet (más címe: Egy színésznő története)… Amikor eszembe jut érdeklődési köre, munkametódusa, a római és görög világ iránti érdeklődése, a régi könyvekkel való piszmogása, a katolikus vallás kérdéseivel folytatott viaskodása, műtárgyai, melyekkel lakását megtömte – akkor az az érzésem, hogy egészen más ember, mint én. Más volt a származása, más légkörben élt, sohasem nyomorgott, mint író sokat keresett, nagy sikereket ért el, sokan rajongtak érte, szóval – mindenképpen más ember s így más író is volt, mint én. És mégis, érdekes, rokon léleknek érzem. Gondolatai, lelki megnyilvánulásai miatt. Mélyen meghat, ha újra és újra elolvasom róla Brousson könyvében: "Így sóhajt fel: Az egész mindenség legboldogtalanabb teremtménye az ember. Azt mondják, hogy az ember a teremtés királya. Barátom, az ember a szenvedés királya. Isten nem létének legkiáltóbb bizonyítéka az élet." "De drága mesterem, ön a világ kiváltságosai közül való. Mindenki irigyli zsenijét, fiatalságát és egészségét…" "Elég! Elég! Ha lelkemben olvashatna, megrémülne…" "Reszkető, lázas kezével megfogja az enyémet. Szemembe néz. Szeme könnyben úszik, arca feldúlt. Azt sóhajtja: »Nincs a világon nálam boldogtalanabb teremtés. Boldognak hisznek. Noha, egy óráig, egy napig sem voltam az.«"

1925. február 6-ról olvasom: "Schadl Ernő tanácselnök egy sajtótárgyaláson a közbeszóló Rupert Rezső képviselőt a bíróság iránt való tiszteletlen viselkedésért nyolcnapi elzárásra ítélte, és nyomban letartóztatta…" Akkoriban bukkant fel az ismeretlenből ez a Schadl Ernő mint újszerű, érdekes bírói egyéniség. Hamar nagy népszerűségre tett szert büntetőjogi tevékenykedésével. Úgy úszott a népszerűségben, hogy mindenfelé lehetett látni a kávéházakban, üzletező hírlapírókkal, detektívekkel és kijárókkal körülvéve. Ezekben a társaságokban mindenhol önkéntelenül is elnök volt a tanácselnök; ha együtt érkezett másokkal, azok utána kullogtak, mielőtt asztalhoz ültek, átengedték neki a főhelyet, ha megszólalt, mindenki elhallgatott, lesték vicceit és nevettek rajtuk. Valahányszor láttam, mindig arra gondoltam, hogy ez a Schadl is alighanem visszaél bírói hatalmával. Megjátssza a mindenek felett álló igazságosztót, de egy kis pénzt önmagának is szerez. Egy becsületsértési és rágalmazási sajtóperben álltam már előtte. Ezt a pert annak köszönhettem, hogy egy kis jegyzet leírására engem használt fel az Esti Kurír szerkesztője, Boros László; ő diktálta, mit írjak, alájegyzésem nélkül jelent meg a cikk, az Esti Kurír mégis engem nevezett meg szerzőnek. (Ha én fogalmaztam volna meg a cikket, nem lett volna belőle sajtóper.)

Ulain Ferenc

A hírhedt dr. Ulain Ferenc volt a vádló. Ő érezte magát becsületében sértettnek. Schadl úr igen jóindulatúan viselkedett velem szemben, s a per felmentéssel végződött. De hát… két évtizeddel később személyesen is megismerkedtünk. Kávéházban. Súlyos következményekkel járható politikai vád alatt állottam én és a feleségem. Schadl úr megint jóindulatú volt, egy kis készpénzfizetésért hajlandó volt az ügybe beleavatkozni, olyformán, hogy a pert majd önmagára osztatja ki, s akkor a tárgyalás vége felmentés lesz.

Fényes László

 

December 10-én Fényes László hírlapírót Schefcsik György megrágalmazásáért hat hónapi fogházra ítélték. A polgári-ellenforradalmi igazságszolgáltatásnak ez állandó gyakorlatává vált: fehérterroristákat, gyilkosokat becsületükben sértetteknek és megrágalmazottaknak állapítottak meg.

 

 

 

Jankovich-Arisztid

December 19-én Amsterdamban letartóztatták Jankovich Arisztidet, Marsovszky Györgyöt és Mankovics Györgyöt, mert hamis francia ezerfrankosokkal akartak fizetni. Megindult azután az úgynevezett frankper. Az igazságszolgáltatásnak mindjárt a nyomozási szakaszában, megint alkalma nyílt a remeklésre. Például: előbb tartóztatták le Windischgrätz herceg komornyikját és titkárát, mint magát a herceget. Holott a vak is láthatta, hogy azok csak a herceg utasításainak végrehajtói lehettek. Az igaz, hogy két nappal későbben a herceg is letartóztatásba került, de hát ez nem az igazságszolgáltatás derék voltából, hanem Franciaországnak mint nagyhatalomnak a nyomására történt.

Louis de Windisch Graetz

1926. január 8-án Zadravecz püspököt csupán kihallgatták.

Zadravecz István

A frankhamisítási ügyről jó néhány gúnyos karcolatot írtam a Népszavába, hálás téma volt, különösen a hatóságok szánalmas tojástánca miatt. Zadravecz is a tollamra került, neki egy külön karcolatot juttattam. És mit tett Zadravecz úr, Jézus szelíd lelkű követője? Bűnvádi feljelentést tett ellenem. Rágalmazás miatt. Akárcsak Schefcsik György gyakorló terrorista Fényes László ellen. (Hogy el ne felejtsem, már itt megírom, hogy 1919. május című novellámnak Petur István nevű főalakját Schefcsik Györgyről mintáztam.) Én jobban jártam, mint Fényes László, mert a vádirat után az ügy, rejtelmes módon, megszűnt. Hogy hogyan, miért, azt sohasem tudtam meg… Ez volt különben, ez a Zadravecz-féle, az egész írói pályámon az egyetlen sajtóperem. Nem számítom azt, melyet Ulain Ferenc indított ellenem, mert az inkriminált cikket valóságban nem én írtam, hanem úgyszólván diktálás után vetettem papírra. Mindig büszke voltam arra, hogy az én írásaimat a tételes törvények alapján nem lehet vád tárgyává tenni. Körmönfont ravaszsággal fogalmaztam meg minden mondatomat. Dicsekedtem is ezzel az ügyeskedéssel, s néha, kisebb társaságban egész előadásokat tartottam, példákat szedve ki műveimből.

Emlékszem rá – itt előrefutok az időben –, később leginkább a Kiskunhalom című regényemből szedtem példáimat. Én nem írtam le egyenesen, hogy csendőrnek a katonaviselt parasztlegények közül az megy, akiben megvan a hatalmaskodási vágy, sőt annál is több, a kegyetlenség és kéjes kielégülése telik az emberek bántalmazásában, hanem így írtam erről az embertípusról: "A két csendőr közül az egyik, miután alaposan kikérdezte, így szól a hevesi emberhez: »No hát, csak induljon!…« A hevesi ember köszön, jónapot kívánok… Megemeli a kalapját, kezet nyújt Kara Péternek (a dinnyecsősznek)… A két csendőr néz utána egy ideig, csak úgy szórakozásból. Olyan a távozó, amint kissé fáradtan szedi maradozó lábait, kopottan, csapzott vállal, hogy a kóbor kutyát juttatja az ember eszébe. A himlőhelyes csendőr, amint néz utána, az egyik hideg kék szemét úgy hunyja be, mint ahogy célozni szokás a fegyverrel."

Ugyancsak a Kiskunhalomban megírtam, hogy a lopással gyanúsítottakat a csendőr vallatás közben veri. Csakhogy ezt így írtam: a két gyanúsított, Káveczki és Szabadi, a községházán vannak, a csendőrségi szoba előszobájában; kijön az őrmester, "Káveczkira néz: – Maga jöjjön be… Nehezen indul Káveczki, lassan lép. A csendőr becsukja utána az ajtót. Megáll előtte, ránéz a hideg tekintetével, sárgás arcát már pirosság futotta el, s kezdi: – Na, vén zsivány, most vallj be mindent. Valld be a betöréseket, a lopásokat, de semmit el ne hallgass, mert úgyis tudunk mindent… Szabadi Sándor kívül maradt az előszobában a fekete bajszú csendőrrel. Ott állt az előszobában a községi szolga is, hogy a csendőröknek, ha valami kell nekik, szolgálatukra legyen. Ők mind a hárman szótlanok, de a másik szobában is síri csend van. Kínos ez a csend, és szinte robbanásszerűen hat, mikor néhány perc múlva egymás után két állati üvöltés hallatszik ki. Szabadi Sándor elsápad, reszket, úgy összehúzza magát, mintha görcs állt volna a hasába. A szolga jószívű ember, elfordul tőle, majd kimegy az udvarra, hogy ne is lássa." Minden értelmes embernek tudnia kell, hogy odabenn a csendőr üti Káveczkit, s az fájdalmában felordít. No de ki meri azt állítani velem szemben, ha én azt mondom, hogy a csendőr ordított rá kétszer Káveczkira?

A Zadravecz úr által indított sajtóperben is bizonyosra vettem, hogy vétséget karcolatomban nem tudnak megállapítani. A püspök úr jól látta meg, hogy neki a karcolat miatt dühöngenie kell, de bizonyítani aligha lett volna képes. Körmönfont mondataimat védekezésül mindenesetre úgy magyaráztam volna, hogy azok csupa jót jelentenek: a püspök úr makulátlan ember és valóságos szent, szinte lehetetlen, hogy az egyház előbb-utóbb legalábbis boldoggá ne avassa.

Rákosi Mátyás

1925. szeptember 22-én a rendőrség elfogta Rákosi Mátyást és Vas Zoltánt. Nagyarányú rendőri akció indult meg a baloldali munkásmozgalom megsemmisítésére. Másokat is letartóztattak, minderről a lapokból, de leginkább a mozgalomban résztvevő barátaimtól értesültem. Az aktív forradalmárok megállapítása akkor az volt, hogy Magyarországon lehetséges a proletárforradalom. Nyilván ez volt a hatóságok nézete is, azért történt, hogy már maga a Rákosi név is riadalmat keltett bennük, és szokásos eszközeikhez folyamodtak, hogy elhárítsák magukról és egyben az uralkodó osztályról a "veszedelmet". Egyben a szakszervezeti vezetők is üldözőbe vették a kommunistákat.

Vas Zoltán

Október elején már azt is tudhattuk, hogy Rákosi Mátyást és társait statáriális bíróság elé állítják. Annak is kiszivárgott a híre, hogy a letartóztatottakat a rendőrségen súlyosan bántalmazzák. A bántalmazásról két lap részleteket is közölt. Külföldi lapok tiltakoztak a letartóztatások, a rendőri brutalitás és a statáriális bíráskodás ellen.

A statáriális bíráskodás november 14-én, szombati napon kezdődött. Én csak kevés tudósítást fedeztem fel a tárgyalásról a magyar lapokban, Rákosi Mátyás feleleteit az elnök kérdéseire csak később olvashattam. Nagy öröm lett a forradalmi szellemű és érzésű munkásság sorában, hogy a statáriális bíróság nem hozott ítéletet, mely csak halálbüntetés lehetett volna, hanem áttette az ügyet a rendes bíróság elé. Többen olvastak ismerőseim közül külföldi lapokat, egyesek az Új Márciushoz is hozzájutottak, s így láthattuk, hogy a győzelem, mármint Rákosi és társai életének megmentése, a nemzetközi munkásság hatalmas megmozdulásainak és harcának eredménye. Nagy megkönnyebbüléssel állapíthattam meg én, aki ernyedt és depressziós állapotban voltam, hogy van erő, amely elől az ellenforradalom hatalmasainak meg kell hátrálniuk.

A törvényszéki tárgyalás 1926. július 12-én kezdődött, és augusztus 4-én ért véget. Ennek a folyásáról nem tudtam részletes, hiteles értesülésekhez jutni. Indulatosságomban olyan dühödt gyűlöletet keltett bennem a legtöbb napilap cikkezése, okoskodása, a tárgyalási anyag céltudatos elferdítése, hogy nem voltam képes a cikkeket és tudósításokat elolvasni. Nem reméltem ugyanis, hogy a történtekről valamely igaz képet kaphatok. Bizonyára hibát követtem el, és jóval későbben tudtam meg, hogy milyen óriási propagatív ereje volt Rákosi Mátyás rendületlen bátorsággal elmondott feleleteinek. Én magam, mint egy álomvilágba menekült és ott lebegő ember, Rákosi Mátyásnak az utolsó szó jogán elmondott valóságos oktató előadásából ismertem meg sok adatot arról a világról is, amelyben éltem, a Horthy-féle reakcióról. Mindenesetre megállapítottam, hogy ők az igazi harcosok és hősök.

Az írókat néha gúnyoltam. Ilyeneket mondtam nekik: "Vannak emberek, akik nem tudnak korán lefeküdni, és nem tudnak korán felkelni. Ezek minden rendes munkára alkalmatlanok. Belőlük lesznek az írók. Mert az író akkor ír, amikor akar." Ezzel persze önmagamat is gúnyoltam. Humorosan próbáltam felfogni a kínos valóságot.

Az írás nem normális foglalkozás. És nem biztos kenyérkereset, nyugdíj nem jár érte, és a már megírt művek nem hoznak életfogytig tartó jövedelmet.

Az írót belső lelki kényszer hajtja az írásra. Ki nem élt vágyak, csonkán maradt élmények hánytorognak benne, melyekkel úgy érzi, még foglalkoznia kell.

A fiatal író meghatározhatatlan nagy reményekkel kezd az írásnak. Eleinte küszködik, és szakadatlanul az az érzése, hogy nem fejezte ki tökéletesen, amit akart. Később rutinossá válik az író. Az írás vágya megcsappan benne, és helyébe tolul a kényszer.

Az írásban ki lehet fáradni; csalódni lehet benne, az írást meg lehet unni. Egyszer csak elfogynak az író mondanivalói. Egyszer csak elmarad a világ változásai mögött.

Az írás erős sanyargatása az agynak, a léleknek, nem egyszerű értelmi munka, amit nyugodtan is lehet végezni, hanem mindig tortúra. Aki látszólag könnyedén ír, az is nehezen ír. Legfeljebb nem tud erről.

Az ötleteket a gondolkodásnak egy felfokozott állapotában termeli az agy. A megfigyeléseket szakadatlanul végzi az író, az ötleteket örökösen kell hajszolnia.

Az író keresi a helyet, ahol, és próbálgatja az időt, amikor írjon. Bizonyos külsőségekre szüksége van, és azokról nem tud lemondani.

Én csak kávéházban tudtam írni, úgy, hogy előbb kávéztam, azután írás közben szakadatlanul dohányoztam. Ez valóságos szertartássá vált nálam. Éjjel sokkal inkább tudtam írni, mint nappal.

Kávéházi törzsvendég voltam már régóta, az is maradtam, ebből az életvitelből nem tudtam kiszakadni. Három-négy kávéháznak voltam a törzsvendége, otthon csak aludtam, ebédeltem, megvacsoráztam.

Amikor elkövetkezett a Bethlen-féle konszolidáció, az élet mindjobban kezdett hasonlítani a régi pesti élethez. Persze, amennyi hasonlóság visszatért, ugyanannyi különbség is keletkezett. Úgy látszik, hogy semmi, ami elmúlt, ugyanabban a minőségében soha nem térhet vissza. Min is kezdhetném máson az összehasonlítást, mint a kávéházakon, a kávéházi életen? A polgárság jobban hajszolta az élvezeteket, mint azelőtt, mármint 1914 előtt. A szerény és a garast a fogaihoz verő kispolgár csaknem kiveszett. Sok polgár és értelmiségi úgy öltözködött, mintha valami fiók walesi herceg lett volna. Ettek, ittak, mintha Brillat-Savarin tanítványai lettek volna. Igényeik kielégítésére ügyesen spekuláltak a kávésok és vendéglősök. Javult a kávé és feketekávé minősége. A Barossban, Emkében, de még inkább a New Yorkban olyan tejeskávét adtak, amilyen jóval még soha sehol nálunk nem szolgáltak.

Kávéban a fél város ínyencekké vált. A Japánban remekül főztek, szakértő kávésok minden ételnek meg tudták adni a módját. Kraszner úr például, a Japán gazdája, elmondta, hogy miért olyan finom nála a főtt marhahús. A legfinomabb húst vásárolta, néhány napig jégszekrényben tartotta, és amikor ételnek készítették el, szinte omlott, és remek volt az íze. Majdnem élvezet volt egy írónak, vagy költőnek beülnie a kávéházba – egy feketére –, és végignéznie, hogyan vacsoráznak a kereskedők és a különféle jó keresetű urak… Nőben, a régi ízléstől eltérőleg, a sovány lett a divatos, a polgári nők talán éjt-napot eggyétéve sóhajtoztak, hogy jaj, milyen kövér vagyok! Az orvosoknak külön jövedelmi forrásukká vált a soványító receptek írása a nagyságos asszonyok számára.

Ez haladás volt a kispolgárság részére a régi spórolósabb élethez viszonyítva. De jöttek a kétes értékű változások. Régen a kávéházakat még nem szerelték fel szellőztető készülékekkel, az ember kellemes dohányfüstben üldögélhetett bennük. Most lyukakat vágtak a falakba, magasan, ventilátorokat raktak beléjük, és amikor a villanyáramot bekapcsolták, olyan zúgás keletkezett, mintha gépteremben ült volna az ember. De nemcsak zúgás keletkezett, hanem hideg légáramlás is, amelytől fülfájást lehetett kapni, kötőhártya-gyulladást, váll- és karreumát, náthát, esetleg influenzát. Nem lenne egészen bolond gondolat, ha valaki azt agyalná ki, hogy a gyakori influenzajárványok oka a pesti kávéház… Az influenza egészen meghonosította magát nálunk. Csaknem szabályosan minden második évben járványként lépett fel. Járvány idején, ha betekintett az ember a gyógyszertárba, húszan is álltak benne, várva, hogy elkészüljön az influenza elleni orvosság. A gyógyszerész telenként – ha már kapitalizmusban éltünk –, mikor az első hírt hallotta az influenzáról, bizonyára felsóhajtott az egek és üzletek urához: hála neked, jóságos Isten!…

Ferenc József

Ezelőtt – mondjuk úgy, hogy Ferenc József alatt – nem függönyözték be a kávéház óriási ablakait, ki lehetett nézni az utcára, ábrándozni lehetett, ki-ki tetszése szerint várhatta, hogy egyszer csak megjelenik az ablak előtt a milói Vénusz, és hívón kacsint rá szemével. A szárazabb ember valamelyik Rotschildról álmodozhatott, hogy az áll meg a járdán, és int neki. A háború után azonban befüggönyözték az ablakokat. Igen, régen nem törődtek azzal, hogy valami csavargó benéz a kávéházba, akkor még a társadalom szilárdságában rendületlenül lehetett bízni, de most már nem tartották kívánatosnak, hogy a szegény ember lássa, hogyan hull vissza a polgár szájából a túlságosan nagy falat pecsenye néhány darabja a tányérra… Régebben fogasra akasztotta a vendég a felső kabátját, most már ruhatárakat létesítettek, és annak bérlője busásan fizetett a kávésnak. Régen kávét és kiflit, vagy zsemlyét reggelizett a vendég, legfeljebb hogy válogatott a péksüteményekben, a húszas években általánossá vált a kombinált reggeli: kávé, vaj, lekvár, esetleg még tojás. A lekvárt persze dzsemnek nevezték, mert így volt előkelő. A lekvár szó túlságosan népies lett volna. Az előkelőség tudatát az is emelte, hogy a dzsemet jam-nak írják, és dzsemnek mondják. Mindent egybevetve, mintha tudatos megfontolás lett volna, hogy: ha már háború volt és nélkülöztünk, sőt a nagy tömegek éheztek is, akkor kárpótoljuk magunkat legalább mi, akik visszahódítottuk régi világunkat. Vagy az a tied, amit megeszel. Esetleg: éljünk a mának, mert ki tudja, mit hoz a holnap.

A New York kávéházba is sokat jártam. A New York átalakult, Tarján úr korszerűsítette. Legtöbb kávéház café restaurant-ná lépett elő. Azaz vendéglő is lett belőle. Ez történt a New Yorkkal is. Tarján úr a vendéglői üzemet ápolta különösen, az volt a jövedelmezőbb. A vendéglői üzem vezetésére egy "gasztronómus pedagógust" állított be. Az óriási helyiség alsó souterrain része lett az étterem, oda jártak az előkelő vendégek, s ezt a részt a pesti zsargon szerint "mélyvíznek" nevezték. Kik voltak az előkelők? Természetesen a grófok és bárók, a bank- és gyárigazgatók, meg a nagykereskedők. Azon a részen, amelyen a bejárattól a mélyvízbe le kellett vonulni, állt az újságírók és írók nagy asztala. Aki akart, már ezek közül a félig-urak közül, az esténként gyönyörködhetett a le-, illetve felvonulásban. Valóságos élmény volt a félig-uraknak látni a nagy urakat. Ha valami túlságos előkelőség jelent meg az étteremben, akkor Tarján odament hozzá, bemutatkozott alázatos és mélységes tisztelettel, és megkérte az előkelőséget, hogy kegyeskedjék nevét beírni a vendégkönyvbe. Sok-sok aláírás került ebbe a könyvbe, néhányat megemlítek: Moissi, a híres német színész; Josephine Baker, a párizsi félnéger táncosnő; Jannings német filmszínész; René pármai herceg; Piccard, a fizikus és sztratoszféra-repülő; Ramon Novarro, a férfi moziszépség; Capablanca, volt sakk-világbajnok; Lehár Ferenc, Bethlen István és még nagyon hosszú sor, oldalakon át; a magyar írók közül is egy: Molnár Ferenc.

A New York naponként 24 órán át volt nyitva, szóval szakadatlanul. Kora reggeltől délig mozisok, hirdetésügynökök, színészek, újságírók lepték el; délelőtt szabad bejárásuk volt a nyugdíjas színészeknek, rendelési kötelezettség nélkül; este a mélyvizet látogatta a mondain közönség; éjszaka hajnali órákban beszállingóztak a lumpok, a klubokból érkező kártyások, artistanők, zenészek, pincérek. Tagadhatatlan, hogy az itt látható emberiség tarka volt, és nem érdektelen. Gyakran elnézdelődtem a látványon én is, a nap különböző szakaiban, de a legérdekesebb vendég, akit láttam, egy fóka volt.

Valami artista szerepelt a Royal Orfeumban, fókákkal produkálta magát. Egyszer, ebéd után, elhozta az egyik fókáját a kávéházba. Autótaxin jött a bejáratig a fóka, onnan maga mászott be, fölcihelődött – székek segítségével – az egyik asztalra, és ott sütkérezett. Az eset és látvány annyira meglepett engem, hogy azt gondoltam, ha egyszer valami körinterjúban megkérdezik tőlem, mi volt a legnagyobb szenzáció, amit életemben láttam, hát spanyol király ide, Capablanca oda, Kara Achmed amoda, habozás nélkül azt fogom mondani: egy fóka a kávéházban.

Ha az ember a kávéház ablakában ült és kinézett az utcára, az emberkaleidoszkóp ugyanolyan volt, mint régen. Persze szintén kisebb különbségekkel. Az emberek sokasága megnőtt. Elég sok volt köztük a kopott ruhás szegény. Nem túlságosan sok, mert a szegények más tájékon laktak, s a főútvonalon nemigen jártak. Aki szemmel láthatóan a proletársághoz tartozott, annak az arca, a tekintete fáradt volt és komor… Az étlapokat ki kellett függeszteni a vendéglők és kávéházak ajtajára. Este hazafelé baktató munkás, akit mégiscsak arra vezetett az útja, odaállhatott az étlap elé, és elolvashatta, ha ugyan volt hozzá kedve és volt hozzá ideje. És ha még számolni is akart, megállapíthatta, hogy egy rendes vacsorának annyi az ára, mint az ő egyheti keresete.

A háború alatt, már a vége felé, remélni lehetett, hogy a régi világ felbomlik, és helyébe új gazdasági és társadalmi rendnek kell következnie. Ez csak a szocializmus lehetett volna, amely igazságosabbá teszi a javak elosztását. Ez a remény, ha a gyors megvalósulás kívánsága kapcsolódott hozzá, Oroszországon kívül sehol sem valósult meg. A sérült kapitalizmusok sehol sem kaptak halálos döfést háborús kalandjukban, és regenerálódhattak. A győztes államokban gyorsabban ment ez a folyamat, a vesztesekben lassan, de valahogyan azért ment. Észlelni lehetett azonban, hogy a régi állapot teljes helyreállítása lehetetlen, és így azt csupán erőltetik. A régi viszonylagos nyugalom nem tért vissza, a polgárság az idegességnek sajátságos állapotában élt, és a helyzetet gyakran határozták meg így: a vulkán tetején táncolunk. A munkásság nem esett vissza a régi megszokott ernyedtségbe. A kis cukorkakereskedő sejtette, hogy a helyzet lényegében ez: a szocializmus döngeti a polgári társadalom kapuit. A szocializmus már épült Szovjet-Oroszországban, és ennek az országnak a léte maga egyrészt félelmet gerjesztett az uralkodó osztály tagjaiban, másrészt reményt sugárzott a dolgozókra. Menekülési módnak mutatkozott, a szorongó polgárság számára, a fasizmus. Ez lett új társadalmi eszméje. A pesti polgár, a kávéházakba járó, szóval kereskedő, vállalkozó és doktor úr, elutazott Olaszországba, üdülni. Ez nemcsak testi üdülés volt neki, hanem lelki is. Jól érezte magát, és amikor hazajött, nagy lelkesedéssel nyilatkozott mély megállapításairól. "Nagy a rend!" "Pontosan közlekednek a vonatok." "Az utcákon megszűnt a koldulás." "A szállodában nincs borravaló." Valamennyi ilyen kéjutazó szajkószerűen mondta ugyanazt. Milyen nagy ember is az a Mussolini! Csupa olyan vívmányt valósított meg, ami neki, a pesti polgárnak, kényelmét és zsebét szolgálja. Az utcákon tilos a koldulás. Hát lehet ennél ideálisabb társadalmi rend? Hogy mi van a szabadsággal, a munkabérekkel, a dolgozók és általában a szegények sorsával, az a pesti polgárt nem is érdekelte. Olaszországot már nem is úgy mondták nálunk, hogy Olaszország, mert az semmi. Az a Verdi és Ferrero és Carducci országa volt, hanem így lihegték nevét: Itália. Még azt az embert is megutáltam, aki ezt a szót használta, hogy Itália, és Mussoliniról úgy beszélt, hogy "a Duce".

Nemcsak a polgárokat hallottam a fasizmusért rajongani, hanem a gyakorló szociáldemokratákat is. Eszembe jut mindjárt egy, akit nem nevezek meg ma is élő családtagjai miatt, s akivel egyszeri rajongása után nem tudtam többé szóba állni. Eszembe jut egy másik, aki ezt a kijelentést tette: "Ez az igazi! Mussolini fogja a szocializmust megvalósítani." Ezt a másodikat megnevezhetem, mert már meghalt: a Népszavának volt évtizedeken át belső munkatársa: Migray József.

A fasizmus ellen érzett gyűlöletemről nem beszélek, ez fölösleges lenne, hiszen munkás-gyilkolásokkal kezdődött, s üldözése kiterjedt a polgári radikálisokra, a humanistákra és a pacifistákra is. Ez a gyűlöletem valósággal neuropathiássá vált, és erről elmondok egyet-mást. Mindig nagyon tetszett nekem például az olasz nyelv, könnyen énekelhető szavaival, a szavakban az alhangú és felhangú magánhangzók dallamos változásával. Már az iskolában gyönyörűséggel mondogattam a földrajzi neveket, éppúgy, mint a spanyol szavakat. Venezia, Ferrara, Perugia, Firenze (de nem ám Flórenz!), Avigliano (Avilyáno), Sorrento. Ismételgettem az olyan olasz mondatokat, amelyeket megismertem: "Lasciate ogni (Lásáte onnyi) speranza, voi ch’entrate.", "Vedere Napoli e poi morire" és sok mást. Amikor aztán Olaszország fasiszta állam lett, még az olasz nyelvet is megutáltam. És a világ minden nyelvének összes szavai közt legundorítóbbá lett ez: Duce… Ha valamelyik lapban megláttam Mussolini arcképét, még a hátam is borsódzott. (Pedig – ha ilyesmiben tud az ember tárgyilagos lenni – elég jó külsejű ember volt. Én pöfetegnek láttam. A különféle pózai, mikor a mellét kiduzzasztotta, az ajkát csucsorította, előremeredő állát még jobban kivetette, hogy szigorúnak és hatalmasnak lássék, irtóztam tőle.) Egyszer egy munkás beszélgetés közben azt mondta nekem: "Csak az arcképeket kell megnézni, tehát Mussoliniét és Sztálinét, már megérezheti az ember, mi a különbség a fasizmus és a kommunizmus közt."

Egyszer beszélni hallottam Mussolinit, beszédét ugyanis közölte a magyar rádió. Külsőségeiben szép volt a beszéd, szóval a hang, a kiejtés, a szavak és mondatok tagolása, de undorító volt a közreműködő kar, mely azt üvöltötte, hogy duu-cse! A beszédet a magyar rádió nyomban közölte fordításban is, és akkor kiderült, hogy se füle, se farka. Az egész egy szemérmetlen frázis-zuhatag. Ez volt például az első mondata: "A fasizmusnak két oldala van. Egy pozitív és egy negatív."

Hová lehet süllyedni egy népnek, ha egy erőszakkal kieszelt társadalmi rendszer bilincsébe kerül! Valakitől hallottam, hogy Milánóban az utcán ezt a plakátot látta: "Nem a Duce van értünk, hanem mi vagyunk a Ducéért!" Még a tudósok is mire képesek! Orvostudományi kongresszus volt Rómában. Az orvosok gátlás nélkül mondták el politikai hízelgéseiket. És a rákbetegségről tartott előadás így végződött: "…és remélhető, hogy nemsokára megtaláljuk ennek a szörnyű betegségnek a gyógymódját, ha tovább is azon az úton haladunk, melyet a mi Ducénk kijelölt nekünk". Így végződött az előadás, oly rendszerben, amelynek még az érthető elméletével is adósok maradtak.

Egyszer kezembe került a L’Illustrazione Italiana két régi évfolyama, az 1900-as és az 1901-es. Átlapoztam és nézegettem a köteteket. Micsoda világ volt még a kapitalizmus liberális korszaka is, a Mussoliniéhoz képest! Micsoda más arcokat láttam lerajzolva, lefotografálva! Láttam az olasz képviselőház tagjainak teljes galériáját. A képekről kiderült, hogy mégiscsak emberségesebb emberek voltak. Ez a képeslap megmaradt a fasizmus alatt is, de annak szolgálatába kellett állnia, és a régi képek helyett a fasizmus szellemében közölt ábrákat. Még a csendéletek reprodukciói helyébe is hadihajó, ágyú és repülőgép lépett. És szemeiket villogtatták, nyakukat meresztették a fasiszta nagyságok. A lap minden számában megjelent egy-két-három Mussolini-felvétel. Mussolini fürdik, úszik, zuhanyozza magát, lovagol, arat, csépel, szónokol, vagy a kis oroszlánjaival gyermetegen játszik. Nem macskákkal, nem kutyákkal, hanem oroszlánokkal. De – kicsikkel, mert a nagyoktól azért mégiscsak félne. Vagy a híressé vált kép: Mussolini a Palazzo Venezia erkélyén szaval, egyik kezében könyv, a másikban puska. Így párosítva a kettő, mintha a könyvnek túlságosan nagy köze lenne a puskához.

Olvastam Mussolinival csinált interjúkat. Az egyikben szűkebb hazájáról áradozott, és leginkább arra volt büszke, hogy ott a férfiak igazán férfiak, ha nőjük körül valaki settenkedik, hamar előrántják a kést, és a vetélytárs szívébe döfik. Egy másik interjúban a házasságról nyilatkozott, és ő, akinek felesége és gyermekei voltak, s aki drága pénzen tartott szeretőket, a szigorú erkölcs alapján azt mondta: "Az erkölcstelenséget nem tűröm, a házasságtörést harminc évi fegyházzal fogom büntetni."

Micsoda nagy ember… illetve úgy mondom, ahogy a toll forgatói szokták: micsoda nagy férfiú is volt az a Mussolini – a kicsinyek szemében! Felhívta valaki figyelmemet egy hazai regénynek egy részletére. Két nő beszélget Rómában, két magyar úrinő, akik mindketten fásultak, nyomott kedélyűek, és arról elmélkednek, hogy milyen silány a mai világ, milyen romlottak az emberek, hogy gyötrelem ma élni. Kis szünet, elmerengenek, majd felragyog az egyik nő szeme, és azt mondja: "Azért hidd el, ha az ember meggondolja, hogy ez a silány emberiség néha olyan nagy férfiakat termel ki magából, mint a Duce, akkor ráeszmél, hogy mégiscsak érdemes élni!"

Maxim Gorkij

Egy könyvkirakatban német kiadású Gorkij-könyvet láttam. A címlapon kép volt, nyilván fotográfia, mely a fiatal Gorkijt ábrázolta. Egy igen egyszerű deszkaasztal mellett közönséges faszéken ült, és írt. Dísztelen szobában. Okos arc, dús haj, rubacska. Többször láttam ezt a képet, s mindig elgondolkoztam rajta. Hát ez az író az én író-ideálom. És én, ó, ilyen körülmények között nem is tudnék írni. Én kávéházi író vagyok. Már elmondtam, talán nem is egyszer, mire volt szükségem ahhoz, hogy írni tudjak. (Az igaz – s ezt később tudtam meg –, Gorkij száz cigarettát is elszívott egy nap.) Mégis, nem tudtam megszabadulni attól a szégyenérzéstől, melyet életmódom keltett bennem és tartott szakadatlanul ébren.

Forgács Leó

Az Otthon Körbe változatlanul jártam. Gyakran töltöttem ott az éjszakát is. A kártyával, elsősorban baccarat-val, végleg szakítottam, már régen, amint elmondtam. Nem kellett megfogadnom, hogy többé nem játszom. Csak éppen annyira megvetettem a hazárdjátékot, hogy soha egy pengőt nem tettem volna fel egy coup-ra. Az Otthonban néha beszélgettem, néha írtam, néha sakkoztam. Forgács Leó sakkmesterrel játszottam gyakran, soha tőle egy játszmát nem nyertem. Forgács nagy sakktehetség volt, a nemzetközi versenyektől betegség miatt vonult vissza. Érdekes ember volt, könnyelmű, bohém, semmit sem vett komolyan, de – ha sakkozott, akkor egyszerre megváltozott. Minden figyelmét a játékra koncentrálta, s azt mindenáron meg akarta nyerni. Ha megesett, hogy ügyesen játszottam és jó állásba kerültem, akkor húsz percig is gondolkozott egy-két lépésen, és a játszmát végül is megnyerte. Másokkal szemben is mindig győztes maradt. Egyszer magyar mesterek közt folyt verseny, abban az épületben, ahol az Otthon székelt. A mesterek – Sterkre emlékszem például – feljártak a körbe Forgácshoz, trenírozni. Őket is minden játszmában megverte.

Hogy milyen egy jó sakkmester elméleti tudása és a sakkozáshoz szükséges külön tehetsége, azt egy eseten mutatom meg. Egy kis könyv volt nálam, mely régi mesterek játszmáit közölte. Leültem magányosan az egyik sakkasztalhoz, felállítottam a figurákat, és hozzáfogtam, hogy lejátsszam néhány partit. Elsőnek a Halprin–Pillsbury-partiba kezdtem. Megtettem már vagy tizenöt lépést, amikor odajött az asztalhoz Forgács. Csak ránézett a táblára, és rögtön ezt mondta: "Ez a Halprin–Pillsbury-játszma." Ezen aztán elcsodálkoztam, erre ő így szólt: "Minden játszmára ráismerek. Tehetünk egy-két próbát." Elment az asztaltól, más játszmába kezdtem, s amikor a közepéig jutottam, hívtam Forgácsot. Ránézett a táblára, és már mondta is: "Pillsbury–Lasker".

Más alkalommal Forgács, aki akkoriban a Pesti Napló sakkrovatát szerkesztette, a szerkesztőségből érkezve, éppen mellém ült le. "Nagyon érdekes játszmát olvastam bent a szerkesztőségben. Legközelebb leközlöm" – mondta. Szóval olvasta a játszmát, s úgy is megértette, amire én sohasem voltam képes. Forgács kutat a zsebében, hogy megmutassa nekem a játszmát, a sakktáblán persze. Nem találja a kis lapkivágást. "Úgy látszik, ott felejtettem. De talán emlékszem rá." A sakkasztalhoz mentünk, felállítottuk a figurákat, és Forgács emlékezetből – egyszeri elolvasás után – lejátszotta az egész játszmát. Ekkor láttam, mi az a speciális tehetség. S az volt az érzésem, hogy én, ha diákkoromban egészen a sakkra adtam is volna magam, akkor sem lehettem volna igazi mester. Pedig a sakkot, amelyet réges-régen abbahagytam és egy kicsit le is néztem – erről már írtam –, újra becsültem. Nem egészen önmagáért, hanem azért, mert a politikailag zűrzavaros világban a sakkmesteri hivatást igen szerencsésnek láttam. A sakkmesterek a különböző nemzetközi versenyekre szabadon utazhattak egyik országból a másikba, nem törődtek velük, békén hagyták őket. Mintegy mentesek voltak embertársaik gyanakvása és üldözése alól. Sakkmesternek lenni, ez szegény sorsot jelentett, de még kellemesebb elhelyezkedés volt a nagyvilágban, mint mondjuk az ókorban oszlopszentnek lenni. Pedig az is irigylésre méltó életvitel lehetett. Állni az oszlopon, állni és állni. Irigyeltem az oszlopszenteket. Ez bizonyos lelki kettősségre mutatott. Feladtam aktivitásomat úgyis, és magamba vonultam. Sorsomat nehezen viseltem és vágytam a tökéletes elvonultságra, arra, amit az oszlopszent tud. De sehogy sem tudtam tökéletesen lemondani az életről, és így ábrándozásaimban olyan oszlopszentnek képzeltem el magam, aki egész nap az oszlopon áll, éjjel azonban mégiscsak leszáll az oszlopról és bemegy a városba, mondjuk Alexandriába, egy kis csavargásra. Ha szerencsém lenne, talán egy nővel is találkozom abban az Alexandriában, valamelyik Méhsör-házban. Reggel aztán megint felállnék az oszlopra. Ez volt a képzelődésem. A valóságban a visszavonulást tökéletlenül intéztem el, mert amíg cselekvésben végtelenül passzív lettem, addig az írásaimban hadjáratot vezettem a társadalom ellen, s agressziómat így éltem ki.

Néha sakkversenyt rendeztek az Otthonban, Halmos Izor nevű háztulajdonos volt a mecénás, ő adta a pénzt a díjakra. Forgács volt a tornavezető. Én is részt vettem a versenyeken, de első díjas sohasem lettem. Két jobb játszó volt a Körben, Leleszy Béla és Nadányi Zoltán.

Maróczy Géza

Egy ilyen verseny alkalmával, amikor éppen játszottam, bejött a külön szobába Maróczy Géza, s megállt mögöttem, nézte a játékomat. Az, hogy egy nagymester áll mögöttem, megbénította a gondolkodóképességemet. Zavarban voltam, és zavarom csak akkor múlt el, amikor Maróczy tovább lépett más asztalhoz. A játszmát megnyertem, és fölálltam, hogy bemenjek a nagyterembe. Maróczy már a hallban ült – ahol át kellett haladnom –, és megkérdezte, mi lett az eredmény. Megmondtam. Erre Maróczy így szólt: "Abban a hadállásban, amit én láttam, amikor a játszmájára néztem, három lépéssel nyerhetett volna." És magyarázni kezdte, hogyan. Tábla nélkül, csak úgy fejből, nem értettem meg őt. "Na, jöjjön be a sakkszobába, majd megmutatom." Bementünk, fölállította a hadállást, amelyet látott. Emlékezetből, rövid rátekintés után, jóllehet más játszmákat is megnézett. Megint elcsodálkoztam, és nagyon is átéreztem törpeségemet. Dehát az embernek nem szabad elcsüggednie. Én úgy intéztem el az egész dolgot, hogy: törpeségemet a sakkra redukáltam, nagymesterekkel szemben. És még azzal is megnyugtattam magamat, hogy ha le kellene írni a verseny lefolyását, egész történetét, azt mégiscsak én tudnám jobban, mint Maróczy vagy Capablanca, az akkori világbajnok.

Alekszandr Alekszandrovics Aljechin

Egyszer Budapestre érkezett Aljehin. Az Otthon Kör meghívta szimultán-mutatványra. Huszonegyen jelentkeztünk, hogy játsszunk Aljehin ellen. Este nyolc órakor kezdődött a szimultán. Tizenkét órakor lett vége, mind a huszonegyen vesztettünk. Mégis, évek múlva, Szász Menyhért, a költő, ezt mesélte jelenlétemben a feleségemnek: "Tudja maga, micsoda zseniális ember ez a Nagy Lajos? Nemcsak remek író, hanem mindent tud. Sakkozni például úgy tud, hogy fenn járt egyszer az Otthonban Aljehin, játszott Nagy Lajossal egy játszmát, és Nagy Lajos lett a győztes, megverte Aljehint. Ezt saját szememmel láttam."