Közreadja: Schreiter Zsuzsa

 

Kóbor Tamás: Spleen

(Egy szobatudós farsangi elmélkedése.)

Megjelent: A Hét, 1891. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)1891-02-15 / 7. számában

 

2026.07.29.

 

A sövény mellől nézem őket. Azokat a simára fésült, üres fejeket, melyekben a pezsgő gőze, Biró, Buzgó, Metallist, — Miczi, Gizi és a nyakravaló legújabb fazonja képezik a szellemi élet elemeit. Azokat az emberformára fölfújt hólyagokat, kiknek a feje egyáltalán csak arra való, hogy legyen hová tenni a kalapot; a kik éjszaka nem alusznak és nappal pótolják, amit éjszaka elmulasztottak; a kik mindenütt ott vannak, ahol rikító lüszter világítás mellett agyonütik az időt; a ki ellen az elcsigázott munkás az öklét rázza s a kit a gondolkodó, életét hivatásnak tekintő ember megvetése ér. Nézem ezeket az öregen születő és fiatalon meghaló, a semmittevésben fáradhatatlan heréket, s minél figyelmesebben nézem, annál jobban kezdem őket becsülni.

 

Mert tisztelet a művészetnek ! S ez a jókedvű, léha csapat tulajdonképen egy nagy, a legnagyobb művészet papjai. Hozzájuk képest a tudós, a költő és festő, törpe, számba sem menő kontár. Ami után ezek verejtékes, hajhullasztó fáradsággal törnek, azt az a lakktopános léhűtő eléri egy kurjantással, mert ő művész az élvezésben.

 

Ne tekintsék őt nagyobb egoistának, mint bennünket tudósokat és művészeket. Mert minket is a mi tudományunkhoz vagy művészetünkhöz elsősorban az az élvezet vezet, melyet benne találunk. Aki nem szeret festeni, abból nem lesz soha sem festő, ha még oly éles is a szeme és még oly biztos is kezében a festő szerszám. Ez az élvezet, amit a művészetben találunk, egyszersmind a hivatottságnak is jele, s azok a művek, melyekkel a kultúrát gazdagítjuk, tulajdonképen csak a mi mulatságunknak eredményei, mint a cigány markában a bankó egy által táncolt éjszaka után.

 

És ne tekintsék az ő művészetét túlságos könnyűnek. Erre a művészetre valósággal születni kell, hogy az ember uralkodjék rajta. És ne higgyék, hogy ez az ő művészete improduktív volna. Egy nagy, egy becses, egy monumentális művön dolgoznak valamennyien és ez a mű minden generációval tökéletesebb, monumentálisabb lesz. Áldása az emberiségnek, csalhatatlan mértéke a haladásnak a civilizáció útján.

 

Boldog a kor, melynek ezek a frakkba öltözött nullák adják meg a fiziognómiát és nem mi, papiroson rágódó filiszterek! Mi a mi rengeteg, évezredeken keresztül fölhalmozott tudományunkkal csak arra taníthatjuk az embereket, hogy télen fűtsenek be és öltsenek bundát, nyáron pedig ne fűtsenek be és ne öltsenek bundát. Egy unalmas, lélektelen klastrom a mi világunk, melyben a szerelem is csak házasság, a házasság pedig honpolgári kötelesség. Púpossá növeljük a hátunkat, lelkünket és magunkba szedjük a betűkbe föleresztett gondolatokat, ezeket a huszonnégy fontos habos süteményeket s az élvezetnek tetőpontjára hágtunk, ha megfeledkezünk magunkról és egész valónkat felolvasztottuk egy tíz kötetes szillogizmusban.

 

Milyen más, milyen derült az élet itt künn a mi geometriai boldogságunkhoz képest! Mennyi fényt és mennyi jókedvet varázsol a földre a naplopóknak győzelmes harca az unalom ellen! Ahol én csak fázni tudok, oda ez a léha, időt ölő had egy tündérvilágot varázsol.

 

A drótszigeti filagórián állva nézem, hogy él meg ez a sáskahad a jég hátán. Valami sajátságos tompa búgás hangzik felém, nem szó, nem emberi hang, mint valami távoli vízesés zúgása, vagy ezer darázsnak szárnya lebbenése. És látom őket repülni a síkos pályán, sietve, mintha nem érnének rá és lágyan, ritmikusan, mintha szárnyuk volna. Egy kavargó, hódító kép, melynek minden részlete, minden nuancea szép és poétikus. Milyen gracieuse mozdulatai vannak, milyen művészi íveket írnak le! És az a vörös szakállú, esetlen termetű úr, amint hátrafelé ívezve, belebotlik egy szánkaszékbe, melyben egy öreg hölgy ül, mily megfoghatatlan ügyességgel és megható gyöngédséggel vágódik félre, s pattan föl újra, mintha gummiból volna! És közöttük ezek a vidor, piros arcú szép nők, lebegő boákkal, kurta, karcsú kabátkáikban, ezek a fekete harisnyás bakfisok milyen boldogok és milyen bizalmasak ez üres fejű uracsok társaságában ! Összefogózkodnak tízen—tizenötén, az első megindul, magával vonja az egész láncot és szépen kicirkalmozott, gyorsan változó kígyós figurákat írnak le. És ekkor fölhangzik, csengve mint a harangszó, a leányok kacagása és ez a kacagás dicshimnusz a zimankós télnek és glorifikálása annak, aki a korcsolyázást föltalálta.

 

Tudós ember nem találta föl. Ez a kékes, szilárd halmaz állapotú víztükör a tudósnak csak oly terület, melyet körül kell kerülni. Ha kénytelen volna rálépni, előbb szögekkel verné ki a talpát, nem hogy ráállna két keskenyélű, csiszolt acéllapra. Ő repülni csak akkor tud, ha sztenografál vagy gyorsvonaton ül, az ő két tudós lábán lassan jár és óvatosan. Ha tőle várnák a gyorsaság végtelen, izgató gyönyörét, várniuk kellene, míg föltalálja a repülőgépet.

 

Hogy szeretik ezek a léha emberek a síkos területet ! És milyen souverain biztonsággal tudnak rajta helyt állni! — A karzatról, az orgona árnyába megvonulva néztem a pestmegyei bált. Fölismertem azt a vörösszakállú, művésziesen bukdácsoló urat és azt a hosszú hajú, fekete szemű kisasszonyt, aki a jégen leghangosabban kacagott. És elkáprázott a szemem annak a színpompának láttára, melyet az időlopás és élvhajhászat művészei összealkottak. Egy színszimfónia, egy hangtabbau! Ugyanaz a tagolatlan bugás, csakhogy hangosabban, csakhogy még vidámabban. S midőn felhangzott a zene, ugyanaz a tündéri graciozitás, csakhogy még tündériesebben. Amint ez a fekete frakk egyik fehér ruhától a másikhoz lebegett, amint az egyik szépség a másik után bizalommal, jó kedvvel karjaiba simult, arra a tudatra ébredtem, hogy ezeké a frakos művészeké a szebb jutalom és hogy ők ezt a jutalmat jobban érdemlik meg, mint én, számtalan tudománynak a tudója.

 

Nem vagyok hálátlan a tudományom iránt. Tudom, hogy ezeket a gondolatokat csak a betűcsömör egy múló stádiumában gondolom és nem felejtem azokat a fölemelő perceket, melyeket magános éjszakákon, a fóliánsok fölé hajolva átélveztem. De hol az a tudomány, mely az embert egész az önkívületig fölhevítené, hogy ujjongásba, mámoros kurjantásba lenne kénytelen kitörni, mint ezek a táncoló bábuk ? — Egy tudóson megesett, hogy rácsapva papiruszára, fölkurjantott: »Heuréka!« De ez is csak az ókorban volt, ezt is mint unikumot jegyezték be a történelem annaleseibe.

 

Nem, legyünk igazságosak ! Minekünk jutott a súlyosabb feladat a kultúrában, de övék a fontosabb, a szebb. Napsugárt, meleget, illúziókat teremteni ez élettelen, józan világba, az élet négy szűk falát színes képekkel tele festeni, tükrökkel megszázszorozni a szűkös időtartamot, ez az ő hivatásuk, ennek a hivatásnak élnek testestől-lelkestől és mivel szebb a mű, melyet létrehoznak, megérdemlik, hogy pirosodjék a képük és hogy rózsák közt járjanak mind haláluk napjáig.

 

Én meg csak a sövény mellől fogom őket nézni, amint korcsolyáznak, táncolnak, bicikliznek, futtatnak, hajtanak, regattáznak és távgyalogolnak. Az én hivatásom, az én lelki dispositiom a foliansokhoz láncol; érzem, hogy nincs bennem az az istenadta tehetség, mely szükséges ahhoz, hogy az ember mulasson és mulattasson. És ha lelkembe lopódzik egy ilyen életteli kedves teremtés képe, amint ott láttam a jégen és a vigadó nagytermében hosszú hajjal, fekete szemekkel, kacagón, magamra csukom majd a könyves szobám ajtaját és teljesen beletemetkezem a könyveimbe. Mert az én tudományomnak nincs meg az az égi adománya, hogy tudna boldogítani egy fiatal ártatlan teremtést úgy, amint az üresfejűek művészete szórakoztatja, megkacagtatja és boldoggá teszi azokat, a kik fénykörébe jutnak.

 

Megjelent: A Hét, 1891. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)1891-02-15 / 7. szám