HAZAI ZSIDÓSÁG

Szabó Tünde Judit

 

A miskolci zsidóság rövid, és hányattatott története a kezdetektől napjainkig

 

2021.01.19.

 

Az Alföld és az Észak-magyarországi hegyek találkozási vonalán, a Bükk hegység lábánál elterülő peremterületeken, már a régi időkben is igen élénk nagyvásárok voltak, miket a környező birtokokon lakó zsidók igen sűrűn látogattak.

A régi krónikák feljegyzései szerint, Miskolc környékén található úrbirtokokon, már korábban is előfordult izraelita jelenlét: Szikszón, Mérán, Göncön, Szántón, Csabán, Szentpéteren, Kazincon, Emődön, Szerencsen, Zomboron, Monokon Tállyán, Sárospatakon, Mádon, Bodrogkeresztúron, Tolcsván. Ezekben a községekben letelepedett zsidók, főleg kisiparosok és házalók voltak, akik saját ipari termékeikkel és más kereskedelmi áruikkal házaltak és vásároztak.

Az állandó lakhatást, a görög kereskedők és a városi polgárság védelmében, sokáig rendeletekkel akadályozták.[1] A városban lakó nemesek portáin próbálták meghúzni magukat, így tudunk zsidókról, akik 1717-ben Szepessy Pál házában "pályinka korcsmát" nyitottak, melyet később betiltott a városi tanács.

Miskolc városa, Borsod-Gömör egyesítetett, törvényi hatósági joggal felruházott vármegyének volt része az 1700-as évek végén, amikor ortodox zsidók telepedtek le a megye területén szétszórtan. 1744-ben 12, 1775-ben még csak 23 zsidó család élt Miskolcon, akiknek viszont volt már rabbijuk, és két tanáruk. A városvezetés és elöljáróik minden lehető eszközzel nehezítette helyzetüket, melyre bizonyság egy 1725-ben kelt tiltakozás a helyi minorita rendfőnök tollából: "…a templom előtti tér vásári helyképpen, a hitetlen zsidók által profanáltatik".

A zsidóság nagyobb számú bevándorlása Miskolcra a XVIII. század végétől kezdve lett folyamatos, mely az 1800-as évekre gyorsuló tendenciát mutat. Ez részben az ismert körülményekkel, a szabad királyi városok szigorú rendszabályaival függött össze, mely aztán nemcsak a betelepedést, de a kezdeti tőkegyűjtés körülményeit is meghatározták.

Ezek a szabályok természetszerűen kihatottak a zsidók urbanizációs fejlődésére, asszimilációs készségére, demográfiai viszonyainak alakulására, társadalmi rétegződésére, vállalkozásaik jellegére, tőkeakkumulációjuk irányaira is. Az viszont minden kétség fölött áll, hogy a városok gazdasági növekedését és általános fejlődését, az izraeliták jelenléte már a reformkor éveiben jelentősen befolyásolta Miskolcon is.

Az 1700-as évek közepére, a miskolci görög kompánia, virágzó életkörülményeket teremtett magának, és fénykorát élte a városban. Minden adóztatással kapcsolatos elvárásnak maximálisan eleget tudtak tenni. Gazdagságukat templomuk is hirdette, amely Európa-hírű, és színvonalú ikonosztaziont készíttetett magának. A görögök szabályrendelete megfogalmazta, hogy a zsidó kereskedőkre, közös érdekből licitálni kell, hogy ne vethessék meg lábukat a városban. Az uradalomnak meg az volt az érdeke, hogy legyen konkurencia, hiszen mind a görög, mind a zsidó kereskedő egymás ellen, de az uradalom javára gerjeszti az árakat. Érdekes színfoltja lehetett ennek az együttélésnek, amikor egy görög és egy zsidó kereskedő ugyanazon koronauradalomtól bérelt házat, így egy épületben volt a görög kereskedő vegyesboltja és a zsidó kocsmája. A közeli Hegyaljáról már korábban "kinézték" az ott lakó zsidókat és görögöket, mert azok, a jobb borokat felvásárló lengyel kereskedőket távol tartották a vásároktól. A vármegyék és a városok hasonló ellenséget láttak bennük, akik elárasztják a helybéli piacot mindenféle olcsó balkáni csecse-becsével.

A piaci-, üzleti-, kereskedelmi- érdekkülönbségek, minden településen produkálták a konfliktusokat, gerjesztették a feszültségeket. Különösen jellemző volt ez Miskolcra, ahol a XVIII. században már nagyszámú görög és zsidó közösség élt egymás mellett. Egymás "bestelen lekáromlása", szidása, majd a vétség pénzben történő kifejezése, napi szinten fordult elő. Akadtak példák súlyosabb konfliktusokra, komolyabb pénzbüntetésekre is, sőt a tettlegesség igénybevétele sem maradt el egy-egy vitás ügy eldöntésében. Sok gond származott abból, ha "paráznaság" történt, vagyis zsidó kereskedőhöz szegődött egy görög kompániatag valamilyen munkára. Ez utóbbi, a kompániából való kitiltást, kicsapást vont maga után. A súrlódások nemcsak házuk táján, hanem a boltban, vagy a piacon, vásáron is előfordultak. Ebből a harcból, mint az bebizonyosodott, a zsidóság jött ki nyertesen.

A görög kereskedelmi tőke "ellustulásában" közrejátszhatott az is, hogy a fokozódó verseny egyre nehezedett a mozgékonyabb, a változó forgalmi-értékesítési feltételekhez jobban alkalmazkodó zsidó kereskedők növekvő száma miatt, akik a környező nemesi birtokokról folyamatosan áramlottak Miskolcra, s megtelepedésüket, az említetteken kívül, korábbi, viszonylag jelentős tőkefelhalmozásuk tette lehetővé. Rájuk a kezdetektől a többféle vállalkozói tevékenység, a nagyfokú tőke-mobilitás, ugyanakkor a szerény haszon, a kölcsön- és bérletügyleteknél a rendkívüli óvatosság volt jellemző.

A miskolci átlagember ebben az időben csak ritkán vásárolt boltban kapható terméket. A nagykereskedőkkel inkább a városi társadalom elitje alakított ki kapcsolatot, így igyekeztek felzárkózni a magyar divathoz és másfajta szellemi és társadalmi hatásokhoz. Nélkülözhetetlennek mutatkozott tehát a zsidó kereskedők közbenjárása, kiterjedt kereskedelmi tevékenysége. Miskolcon, egyedül a kereskedelem területén veszélyeztették az itt meghonosodott lakók érdekeit. Nem csoda, hiszen ebben az időben már számottevő zsidó kereskedő csoporttal kell számolnunk a városban. A városban kifejtett munkájukra utaló tiltó rendelkezések végigkísérik a századot (1728, 1735, 1737, 1769, 1777).

Egyre elmélyülő gazdasági kapcsolataik hamarosan lehetővé tették, hogy számuk növekedésnek induljon a településen. Ezt elősegítette a betelepedési tilalom fokozatos feloldása, lehetővé téve hamarosan hitközségük megalapítását, illetve kiépítését. A miskolci kocsma-, majd boltbérlők 1735-ben közületet alkottak, melyekben nagyszámban voltak zsidó származásúak. A városba újonnan betelepedők, csak e közületek hozzájárulásával kaphattak esélyt. Mindezek, további zsidó bevándorlókat ösztönöztek, de ők már az uradalomtól függetlenedve folytatták gazdasági tevékenységeiket. Ez a gyors tőkeakkumuláció bizonyítja, hogy a zsidó kereskedők, az 1740-es (!) években már érdekvédelmi társaságban tömörültek, és rendszeresen adót fizettek a városnak.

1810-re a város négy mészárszéke közül kettőt már ők béreltek, s a hitközség önálló kóser mészárszéket is tartott fenn. 1759-ben már temetőjük is volt, 1765-ben, pedig imaházat létesítettek, rabbit választottak, és megyei hitközséggé tömörültek. A hitközség vezetősége választott elnökből, alelnökből és 7 tagból állt. Jóllehet, a hitközség vezetősége a hatóságok gyámsága alatt állott, mégis meglehetősen széles hatáskörrel rendelkezett. Nemcsak a vallásos életet szabályozta, de adót is vetett ki, bíráskodott, pénzbírságot, börtönbüntetést, testi fenyítést is kiróhatott, egyeseket kiutasíthatott a városból és az újonnan jövő zsidók csak az ő hozzájárulása után kaphattak a városi hatóságoktól engedélyt. Ezzel a hozzájárulással nem fukarkodott a hitközség vezetősége, mert 1780-ra már 70-re emelkedett a hitközségi tagok száma. A II. József császár rendelte liberalizáció idején (1781-1791) a tagok száma rohamosan emelkedett. Ez a jólelkű uralkodó, az udvari kamarilla ármánykodásainak nem tudott ellenállni, és halála előtt, egyetlen tollvonással minden rendelkezését visszavonta, így a klerikális elem, mindenütt fölülemelkedett. Ennek kihatásaként a miskolci zsidók nagy részének távoznia kellett a városból. Ideiglenesen a szomszédos Zsolcán, Csabán, Diósgyőrben húzódtak meg. Mindezek ellenére kimondható, hogy a zsidóság Miskolcon már a XIX. század elején masszív tömböt alkotott.

A Városi Zsidótanács minden évben köteles volt összeírást készíteni az izraelita lakosokról. Szigorúan vették azokat az eseteket, és kitiltással büntették, ha zsidó fogadott be másik zsidót, úgy, hogy annak nem volt engedélylevele.

1815-től tulajdonjogi átrendeződés következett be a városban, mivel az uradalom eladni kényszerült saját ingatlanai egy részét, többnyire a bérlőknek. Ekkorra a görög kolónia jól adatolhatóan teljesen asszimilálódott szinten volt, és szinte teljesen kiszorult a kereskedelmi életből. 120 év alatt a kizárólagosnak ugyan soha nem nevezhető, de mégis meghatározó görög kereskedelmi fölény a zsidóság térhódításával lezárult, amely azt is jelentette egyben, hogy a város főutcáján és mellékutcáinak kereskedőházaiban a XIX. század közepére befejeződött a kereskedelmet irányító réteg teljes kicserélődése.

A város zsidó kis- és nagyiparosinak száma a XIX. század elejétől tehát folyamatosan emelkedett, pedig akkorra már a keresztény céhek okoztak erős konkurenciát, kirekesztő hozzáállást velük szemben. Erre válaszul, 1833-ban önálló egyesületet alakítottak, majd 1836-ban 32 fővel, izraelita sorcéhet hoztak létre, amelynek szabó, cipész, festő, bádogos, aranyműves, pék, asztalos, szűcs, tímár, gyertyamártó, valamint gombkötő tagjai is voltak. A zsidó iparosok az 1820-as, 30-as években már fontos szerepet töltöttek be a város kézműiparában, az egyes szakmák lassú fejlődésében és átalakulásában. Az első jelentősebb vállalkozásokat, a tőkefelhalmozás tipikus útját, Weisz Móric 1844-től működő szeszgyára példázza, amely egy szeszfőzde folyamatos bővítésével, korszerűsítésével jött létre. Ehhez később még vattaüzemet is társított. Szintén ebben az évtizedben épült a Furmann testvérek téglaépítő üzeme, amely Miskolcon az első családi vállalkozások közé tartozott.

A zsidó lakosság bővülő lehetőségeit jelzi a város nyilvános fürdőjének megnyitása 1829-ben, mely Resovszki Jakab nevéhez fűződik.

Az izraelita gazdasági közösség lassan valósággal monopolizálta a kereskedelmet, s ahogy gyarapodtak, úgy nőtt a város jelentősége is, mely lassan egy egész országrész kereskedelmi gócpontjává fejlődött. Hogy mennyire átérezte a zsidóság a kereskedelem jelentőségét, arra bizonyság, hogy 1848-ban, egy Strausz Móric nevű zsidó tanító megalapította a város első kereskedelmi iskoláját, mely akkor még csak két évfolyamból állt.

A zsidóság száma közben rohamosan növekedett. 1835-ben már 215 zsidó lakos fizet 700 forint összegű türelmi adót; 1847-ben már 361-en vannak, és 1900 forint adót fizetnek. 1848-ra viszont a városi tanács, gátat akarván szabni további szaporodásuknak, utasította a zsidó elöljáróságokat, hogy "idegen helyről jövő zsidók itteni hitsorsosaiknál rejtegettetvén, e visszaélés megszüntettessék s letelepedésük és egybekelésük minden módon gátoltassék meg".

A szabadságharc idején, a honvédség ellátása elsősorban a szabóknak, cipészeknek biztosított növekvő jövedelmeket. Ezzel a lehetőséggel élve a zsidó iparosok fejlődésnek indulva, hozzájárultak a céhek bomlásához. A zsidó céh tagjai, egyébiránt nemzetőrként is helytálltak hazafias lelkesedésből a szabadságharcokban, nem kis emberáldozatot vállalva ezzel.

Az 1848. évben, és az azt követő reakciós korszakban, mint történelmünk során oly gyakran, a zsidóságból igyekeztek bűnbakot faragni. Az országszerte elnehezült helyzet megmutatkozott Miskolcon is. Ezt követően igen kevés zsidó jött a városba, esetleg csak a hetipiacokra vagy vásárokra, és még szállást is csak a környéken, Csabán és Zsolcán kaphattak.

A miskolci izraelita sorcéh privilégiumainak is elmaradt a császári megerősítése, ezért tagjai számára, a céhek megszüntetését kimondó 1872. évi VIII. tc., felszabadító hatású volt. A törvény megjelenése után az iparosok azonnal gyűlést tartottak, és az országban először (!), rendkívül gyorsan alakultak át izraelita egyesült ipartársulattá, amelynek alap- és működési szabályait a földművelésügyi, ipari és kereskedelmi minisztérium 1874-ben jóváhagyott.

A keresztény iparosokat a céhek megszüntetése egyértelműen negatívan érintette, mivel a konkurencia, szabad verseny lehetőségeit teremtette meg, ráadásul a 23 keresztény céh tagjait nehezebb volt egy közös érdekű egységes ipartársulattá szervezni. Erre lényegesen később, az izraelita ipartársulat megalakulása után egy évtizeddel, 1884-ben kerülhetett sor. A megalakuló Miskolci Ipartestületnek, bár az alapszabályzata kimondta, hogy tagja lehet minden iparos, aki a város területén képesítéshez kötött mesterséget űz, nem osztatlan sikere volt a keresztény iparosok körében.

A keresztény iparosok "bódultságának" időszakát kihasználva, amihez aztán az 1873-as válság is hozzájárult, szélesítette, illetve tovább erősítette gazdasági pozícióit. Miközben az önálló iparosok száma állandóan csökkent, az izraelita Ipartársulat létszáma növekedett, iparoktatásra egyre több pénzt fordított, s állandó ipari kölcsönökkel, valamint egyéb segítséggel támogatta a gyengébb zsidó iparosokat, mellyel biztosította versenyben maradásukat, illetve fejlődésüket. 1875-ben már ügyészt, orvost és szolgát is alkalmaztak a testületnél, a szegedi iparos nagy-gyűlésen pedig, népes delegációval vettek részt. A meggazdagodott görög kereskedők egyre kevésbé forgatták vissza tőkéjüket a forgalomba, ehelyett szőlőt telepítettek, földeket vásároltak, illetve betagolódtak a rendies társadalomszerkezetbe; számuk is csökkent, mivel egy részük visszatért hazájába, ezáltal a betelepedő zsidók fokozatosan elfoglalhatták pozícióikat.

1860-ra a magyar nyelvű munkahelyek igénye fogalmazódik meg egyre radikálisabban, és az üzleti élet használt nyelve is fokozatosan magyarrá válik, tehát a város relatíve idegen eredetű lakossága rövid idő alatt teljesen elmagyarosodik, fokozatosan elhalványul az idegen származás tudata. Az iparos-osztály az 1880-as években kisiparosokból állt, ami a város iparszerkezetének egyoldalúságát mutatta. Mindez azért volt fontos a miskolci zsidóság számára, mert a kamara, mint az érdekképviselet és az önkormányzatiság ötvözője, széles önkormányzattal és nagy hatáskörrel rendelkezett. Jogosult volt, és ezzel élni is kívánt a helyi gazdaságfejlesztő tervek véleményezésére, ezek előkészítésében és megvalósításában való részvételre, a helyi kereskedelem, adó- és vámpolitikába való beleszólásra, közreműködésre a cégalapításoknál és a cégváltozásoknál, az ipari közigazgatásba való bekapcsolódásra helyi és országos szinten, a kereskedelmi és az ipari szakoktatás irányítására. Ezek széleskörűen tették lehetővé a gazdaságba való kapcsolódás közvetett és közvetlen eszközeinek megteremtését és folyamatos bővítését. Ekkor alapozódtak meg jelentős vagyonok, s gyorsult fel a tőkeakkumuláció folyamata, miközben számottevően nő a betelepedők száma, akik közül majd a nagypolgárság képviselői kerülnek ki.

Ezekben az évtizedekben teremtődtek meg tehát az előfeltételei annak, hogy a gazdaságba kapcsolódó zsidók kihasználhassák a következő korszak konjunktúraszakaszainak minden lehetőségét. Kedvező feltételnek számított, hogy a zsidóság, a testületi szervezkedésben, érdekképviseleteinek kialakításában előrébb járt, s az 1870-es évekre magasabb szintet ért el, mint a keresztény felekezetek, mind aktívabban vettek részt a gazdaság átalakításában és fejlesztésében, pozíciók megszilárdulásának jeleként pedig, kezdettől az iparszabadság, a szabad-kereskedelem, illetve a szabad verseny liberális elvei mellett foglaltak állást.

Az Izraelita Ipartársulat 1886-ban, ünnepelte 50 éves jubileumát, 1911-ben pedig, 75 éves jubileuma alkalmából felavatták saját menházukat, mely évről évre több elaggott, munkaképtelen iparosról gondoskodott.

Mint fentebb láttuk, a XVIII. század elején, mint hitetleneket, a városi tanács nem akarta megtűrni a zsidókat, viszont 1861 áprilisára, meleg hangú levelet intéztek az elöljárósághoz, melyben leírják, hogy kétségtelen, hogy a zsidóságnak nagy része van abban, hogy Miskolc fontos kereskedelmi és ipari gócponttá fejlődött:

"Miskolc város és ennek bizottmánya, egyik legszebb kötelességének ismeri, midőn eltávolítva magától az önzés és szellemi kiskorúságot mutató felekezetiesség árnyékát, felebaráti szeretettel közelít azokhoz, kiket a fennálló törvény egyoldalúsága még ez ideig nem részeltetett azon kedvezményben, melynek reájuk is kiterjesztése s élvezhetése közóhajtásunk. Örömmel ragadja meg Miskolc város képviseleti bizottmánya most is az alkalmat kimutathatni rokonszenvét azon felekezet iránt, mely hazánk, városunk örömeiben és balsorsában, a közös nyomatás ideje alatt velünk együtt érzett és együtt szenvedett és ezen határozatunkról a tisztelt izr. Elöljáróság jegyzőkönyvileg értesíttetni rendeltetik."

A történeti források szerint az első hivatalos miskolci zsidó hitközség a XVIII. század első felében alakult (1765). Ekkortól vannak Chevra jegyzőkönyvek is. A görög lakossággal konkuráló miskolci zsidók, mint mesteremberek (vörös és fehér tímárok) jelentek meg. A miskolci görögség, kiváltságaikat féltve, panaszos levelekkel ostromolták a város elöljáróságát, hogy tiltakozzanak az egyre erősödő konkurencia ellen.

Az 1808-1840 évek jegyzőkönyveinek tanúsága szerint, a hitközséget alkotmányosan vezették, nyilvános licitálással adta bérbe a legtöbb épületét. Volt bérlője a mészárszéknek, a baromfi-vágodának, az egyes imaházak főünnepi üléseinek, pászkasütödének stb. A hitközségi jegyzőkönyvek igen nagy terjedelemben részletezik az ún. "bérlők" és "bérletek" ügyeivel foglalkozó, nem egyszer panaszos hangvételű dokumentumokat.

Míg kifelé, a legnagyobb egyetértés uralkodott a hitközségben, és a zsidóság relatíve békességben és barátságban élt a lakossággal, addig belülről pártviszályok dúlták az amúgy is gyenge egységet azzal, hogy két pártra szakadt: a haladó és a minden újítástól idegenkedő konzervatív szekcióra. A XVIII. század végére, Miskolcon is megjelentek a zsidó felvilágosodás hívei, a mászkilok,[2] hogy a zsidó vallás törvényeit összhangba hozzák a polgárosodás követelményeivel és a magyarosodás kívánalmaival. Ezeket a reformokat a zsidó hagyományon belül akarták végrehajtani. A zsidóságon belüli viták ettől kezdve lényegében arról szóltak, hogy ezek a reformok meddig terjedjenek. A reformok túlhajtása végzetes szakadáshoz vezetett, mely helyenként a zsidó közösség fennmaradását is veszélyeztette. A zsidó hívek ezek után, vagy a következetes és fanatikus rabbik, vagy pedig a reformtörekvéseket képviselők között választhattak. Ez a választási kényszer már előrevetítette a vallási szakadás minden nehézségét. A modernizálódó Európában a héber felvilágosodás és a növekvő különbségek nyomán szinte minden országban konfliktusok kerültek napirendre a valláson belül. A hazai hitközségek intézményes szétválása azonban példa nélküli a világ zsidóságának történetében.

Miskolcon 4 évig tartott a "szakadás" nehézkes folyamata. A közeli, ortodox-haszid hegyaljai zsidó vezetők, mindent elkövettek annak érdekében, hogy a számukra fenyegető reformpártiság ne fészkelhesse be magát a szomszédba, és igyekeztek ellehetetleníteni a miskolci neológ elöljáróság működését. Országos visszhangot váltott ki az 1864. évi sátoraljaújhelyi rabbi-gyűlés, amely átokkal sújtotta az érintett miskolciakat amiatt, hogy újonnan épült zsinagógájuk erőteljes neológ tendenciát mutatott.

A Kazinczy utcai templom felszentelését követően, botrányos események kerültek napirendre. A városi tanács iratai tanúsítják, hogy a konzervatív zsidóság megmozdulásai komoly gondot okoztak a közrend oltalmazóinak. Alkalmanként a miskolci főbíró is intézkedett, és karhatalom bevetésével vetett véget a tumultuózus jeleneteknek. A vallási viszálykodás viszont megmaradt a háttérben. A szkizma elkerülhetetlenné vált Miskolcon.

A helyi konzervatív zsidóság, adoptálva az országos ortodox kampány érvrendszerét, mégis az intézményes elkülönülés igényével lépett fel. A kongresszusi rendelkezések ekkor viszont még hatályosan kimondták, hogy egy helységben nem létezhet több hitközség, és erre hivatkozva betiltotta a hatóság ennek kivitelezését. Kijelentették viszont: "…egységes zsidóságot nem képezhetünk". A városi tanács azonban ragaszkodott a közös vagyon és adóság "egységben maradásához". A konzervatívok, felbátorodva megtagadták a gabella fizetését, valamint önálló mészárszéket kívántak nyitni. A városi tanácsnak rá kellett jönnie, hogy hosszútávon nem lehet ellenállni az elszakadási folyamatnak, és nem lehet egyben tartani a miskolci hitközséget.

Már csupán egyetlen zsinagóga áll a városban, mely büszkén magasodik más felekezetek templomainak gyűrűjében. Az ortodox zsinagóga belső terének kialakítását nagyvonalúvá teszi, a legkorszerűbb szerkezetek alkalmazása. Az öntöttvas oszlopokkal alátámasztott karzatok, és a csegelyes kupolák sorozata könnyeddé teszi a belső tér hatását, melytől ez lesz az ország egyik legszebb zsinagógai tere (!).

Külön fejezetet érdemel a hitközség iskola-politikája. A főváros mellett, kétségtelenül a miskolci hitközség volt az, amely az iskolák létesítésének kulturális jelentőségét leginkább felismerte. Az ország legmodernebb oktatási intézménye 1900-tól az Erzsébet Izraelita elemi iskola volt. A kétemeletes impozáns épület hossza 63 méter, magassága 22 méter. Vörös keramit téglából a kor jellegzetes stílusának megfelelően épült, az utcafronton három bejárati kapuval látták el. Az épületbe eredetileg 18 tantermet, kézimunkatermet, könyvtárat, tanácstermet és igazgatói helyiségeket terveztek. A tantermek 40-70 növendék befogadására voltak építve. Díszterme Miskolc legnagyobb társas összejöveteli helyisége volt, 800 ember kényelmes befogadására készült. A főünnepek alkalmával pótimaház céljait is szolgálta. A későbbi átalakítások során ebből kétszintes rész lett, külön helyiségekkel, s átalakították a külső homlokzatot is. Az ifjúsági Istentiszteletek, kezdetben, a díszteremben zajlottak. 1944-ben kikerült a hitközség kezéből és állami tulajdon lett. Szinte sértetlenül áll napjainkban, megőrizve homlokzatának eredeti állapotát, és kevesen tudják, hogy korábban az ifjúság nevelésének fellegvára volt a városban.

Miskolcon a cionizmus előfutárai, az I. világháború után, azok a fiatal katonatisztek voltak, akik oroszországi hadifogoly-táborokból érkeztek haza, ahol ők először találkoztak a zsidó nemzeti eszme gondolatával. A "Kadima" cserkészcsapat nem volt ugyan kifejezetten cionista alakulat, de szellemében híve volt a zsidó nemzeti eszmének, és héber dalokat énekeltek összejöveteleiken, melyeket itt, az Erzsébet Iskolában tartottak.

Az esetleges belső viszályok ellenére, a zsidó közösség társadalmi-politikai asszimilációja a dualizmus korára és az 1920-as években sikeres volt; a keresztény lakossággal vagy a városi vezetéssel való konfliktusokról nincsen adatunk. A helyi politika, kulturális és közélet számos vezető posztját töltötték be zsidó származású emberek.

A változás, az 1930-as években következett be. A világgazdasági-válság nyomán, nemcsak a keresztény kispolgárság és munkásréteg szegényedett el, vagy vesztette el egzisztenciáját tejesen, hanem a zsidóság is, akik között gyorsan emelkedett a gazdasági vagy társadalmi hierarchiából kieső, életfeltételeikben perifériára szorulók száma, akik vagyonilag és életmódjuk alapján is egyre élesebben különültek el a helyi zsidó nagypolgári rétegtől. Az asszimilációs készséget tekintve, ugyancsak nagy különbség jellemezte őket, mivel a nagypolgárság, lojalitását próbálta megőrizni, az elszegényedő, egzisztenciálisan tönkrement réteg pedig, a konzervatív, az asszimiláció bármely típusát mereven elutasító orthodox irányzathoz közeledett. Az utóbbiak közül egyre többen kényszerültek zugkereskedést és zugipart űzni. Létszámukat ráadásul a 30-as évek végétől Csehszlovákiából, Romániából és Lengyelországból beáramló menekülők növelték, akik ugyan a város peremkerületein húzódtak meg, de életformájukkal, idegenségükkel a lakosság növekvő ellenszenvét váltották ki.

Ezek a tendenciák alapot adtak arra, hogy az egyre jobbra tolódó városi vezetés sürgesse a zsidóság elleni határozott fellépést. Egyelőre gazdasági és társadalmi pozíciók gyengítése volt az eszköz a városvezetés kezében. A gazdasági diszkrimináció mellett, a miskolci zsidóság nagy múltú politikai-közéleti szerepét is elveszítette. A város törvényhatósági bizottságának 47 tagja közül 28 (60%), míg a 47 választott tag közül 14 (30%) volt izraelita származású. A Városházán, mintegy 30 zsidó tisztviselő teljesített szolgálatot, ami szintén jelzi, hogy az évtized végéig megőrizték közvetlen és közvetett befolyásukat a településvezető testületekben, illetve irányításban. A zsidótörvényekkel viszont, több mint 150 főt töröltek a névjegyzékekből. A különböző érdekképviseletekben ugyancsak korlátozták a zsidóságot. Számuk, a helyi ipartestület vezetőségében és tagjai között folyamatosan csökkent, a II. Zsidótörvény bevezetése után, pedig valamennyi zsidó származású tisztviselőnek innen is távoznia kellett. A német megszállást követően, nem volt akadálya a polgármesteri "koncepciók" végrehajtásának Miskolcon sem és elkezdődött a zsidókérdés helyi "megoldása". 1944. március 31.-től kötelező lett a megkülönböztető jelvény, a sárga csillag viselése, melynek ellenőrzését is külön utasítás szabályozta. A megyei alispán hetente kapott jelentést az esetleges kihágásokról. A megfélemlítés további, közvetlen eszközeként, a rendőrség szigorúan ellenőrizte a korlátozó rendelkezések betartását, ami felettébb szükséges volt, mivel a lakosság előtt jó példát kellett mutatni. A legelső internálások Miskolcról, a sárga csillag viselésének elkerülése, egy utcai árusítás és egy "tikos társaság" leleplezése (rádiót találtak náluk és azon "az ellenséges rádióadásokat hallgattak és angol bombázók megjelenését kívántak Miskolcra") miatt történt április 20. körül.

1944. április 7-én megérkezett a vármegyéhez az utasítás a "Zsidók lakhelyének kijelölésének tárgyában", vagyis a gettósítás, avagy "tömörítés", majd a deportálás lefolytatásának utasításait tartalmazva. A városbíróság április közepén elkezdte a zsidó tulajdonban lévő kereskedelmi egységek bezárását, amely azt jelentette, hogy 807 üzlet szűnt meg, és 200 ellen eljárás indult, bejelentés elmulasztása miatt. Hét, zsidó kézben lévő gyógyszertárnak lett új tulajdonosa, és kb. 80 zsidó ügyvédet töröltek az ügyvédi kamarából. A határozatok betartását egyébként rendszeres razziákkal ellenőrizték. Korlátozták a városon belüli közlekedési lehetőségeiket, távbeszélő készülékeiket kikapcsolták, lőfegyvereiket, rádióikat elkobozták, a zsír- és cukorjegyeiket beszedték, este 8-tól, reggel 6-ig lakásaikat nem hagyhatták el, és elkezdték a zsidó szerzők munkáinak leselejtezése mindenhol.

1944. május 5.-re, járásonként elkészültek az összeírások. A megye településein hat és félezer zsidó várta, ekkor még, elképzelhetetlen sorsának beteljesülését. Miskolcon már nem volt idő a zsidó lakosság pontos számbavételére. Az elküldött jelentésben, a belügyminiszteri államtitkárnak, Miskolc polgármestere 14-15000 fős létszámot adott meg. A miskolci zsidó tanács elnöke Szlávy Lászlóhoz írt levélben "mindössze" tízezer zsidó lélek megmentéséért könyörgött:

"Mint tízezer miskolci zsidó lakos képviseleti szerve kötelességünknek tartjuk, hogy megalakulásunkkor, munkánk kezdetén Nagyságod, a miskolci törvényhatóság első tisztviselője előtt tisztelegjünk. Nagyságod iránti mélységes tiszteletünk és nagyrabecsülésünk kifejezése mellett helyezzük magunkat és munkánkat Nagyságod oltalma alá, működésünkben és törekvéseinkben alázatosan Nagyságod támogatásáért esedezünk, egyszersmind a miskolci zsidó polgárság részéről a legmélyebb tisztelettel ajánljuk fel erőinket a köz szolgálatára.

…Nagyságod nemes emberbarátságát és magasabb rendű szociális érzését ismerve bizton reméljük, hogy Nagyságodat, akinek kezében tízezer miskolci zsidó lélek, köztük annyi magatehetetlen öreg és beteg, annyi ártatlan gyermek lelke, sorsának irányítása van letéve, minden útján a humánum nagy gondolata fogja vezérelni, és hinni szeretnénk, hogy tisztelettel felajánlott szolgálatainkkal a közérdeket előbbremozdíthatjuk.

Miskolc, 1944. május hó 1. napján.

Alázatos tisztelettel: Feldmann Mór

Hitközségi elnök, a zsidó tanács elnöke

Az 1941-es népszámlálás szerint a városban tíz és félezer zsidó személy élt, számuk az összlakosság 13,5%-át jelentette. A gettósítás, túlnyomó többségüket érintette, de névsorok, pontos adatok nem állnak rendelkezésre az ún. városi gettóról. A gettósítás végrehajtásával párhuzamosan a megfélemlítés és megtorlás egyéb eszközei is szaporodtak, így az antiszemita propaganda egyre durvább lett.

Rendkívül összetettek a tényezők, amelyek fölött talán könnyű elsiklani, de végeredményét tekintve, a teljes összeomlás lett az eredmény, és az ország "legzsidósabb városából" a zsidóknak menniük kellett, de ez már egy felsőbb forgatókönyv szerint zajlott. Nem vették figyelembe, hogy a 30-as évektől a zsidóság összetétele mennyire megváltozott és a város vezetésének erősen jobbratolódása is szépen, lassan következett be. Mindenki azt gondolta, hogy a diszkriminatív intézkedések csak átmeneti jelleggel bírnak, és mivel a gettóban sem voltak hermetikusan elzárva a "külvilágtól", nem engedett semmi arra következtetni, hogy mennyire nagy itt a baj. Még a Turul Szövetség is "csak" a kitelepítésben látta a megoldást a zsidók távol(abb) tartására. A 30-as években a keresztény kis- és középpolgárság, valamint a munkásság is elvesztette egzisztenciáját, aminek ellensúlyozására alkalmasnak látta a helyi zsidóságot. Mindezek következtében 1944 márciusától jelentősen nőtt a zsidó vállalkozások, üzletek, lakások és egyéb ingatlanok vagy akár bútorok és más lakberendezési tárgyak megszerzésére irányuló igénylések száma. Ez a háború utolsó szakaszában a keresztény közösség szétesését és demoralizálódását is jelzi.

1945 elején készült felmérések már megjegyzik, hogy az Arany János utcai gettó anyaga megsemmisült, az adatokat pedig, csak visszaemlékezések alapján becsülték meg. Miskolcon, mint a VII. csendőrkerület székhelyén, más megyékből érkező, jelentős számú csendőr segítségét igénybe véve a "zsidótalanítás", kidolgozott tervek szerint megkezdődött. A megyei gettósítás és a bevagonírozás kijelölt helye a Diósgyőr felé eső részen elterülő Tatár utcai téglagyár volt. 1944. június 12-én, 14-én és 15-én indítottak el innen öt halálszerelvényt. A keleti városnegyedet a Vörösmarty utcától lezárták, és Kisfalvi Bertalan, csendőr fő-törzsmester, a deportálási részleg parancsnokának irányításával a zsidókat "ütlegelések közepette" a gyűjtőhelyre terelték. Az akció brutalitását jelzi, hogy Tyrnauer Márk ny. kúriabíró, Klein Sándor volt százados és egy Hofbauer nevű kereskedő a bántalmazások nyomán meghaltak.

A téglagyári életkörülmények még borzalmasabbak voltak az addig megszokottól is. Egy nyitott szárítóhelyiségben zsúfolták össze őket, ahol a legalapvetőbb higiénikus feltételek (pl. víz) sem álltak rendelkezésükre. Semmiféle ellátást nem kaptak, és teljes felügyelet ellenőrizte a kapukat és kerítéseket. Részben a szabad ég alatt laktak. Ezzel egyidejűleg, több mint 600 lakásigénylés érkezett a hatóságokhoz, mely a továbbiakban folyamatosan emelkedett, de elsősorban a bombakárosultak számára kívánták azokat teljesíteni. Ezzel egy időben az antiszemita propaganda a tetőfokára hágott: újságok, hatalmas betűkkel sorolták föl azoknak neveit, akiknél a zsidók vagyonukat elrejtették, még gettósításuk előtt. "Leleplezték, a miskolci zsidóvagyont rejtegetők frontját" címen, minden korábbinál részletesebben sorolta föl az értékeiket keresztényeknél elhelyezők népes táborát. Felszólította egyebek között a hatóság a további rejtegetőket, hogy hagyjanak föl tevékenységükkel, mert itt már "félmegoldásokról nincs szó…, itt végre a zsidókérdés teljes felszámolása folyik."

Ferenczy László alezredes deportálásról készült jelentéseiből tudjuk, hogy négy nap alatt 15464 főt, azaz a megye valamennyi településéről itt összegyűjtött és az Arany János utcai gettóból is ide, a városon áthajtott miskolci zsidó lakosságot, vagoníroztak be és indítottak útnak Auschwitz felé. A zsidóság elleni utolsó tömeges akciókat 1944 októberében és novemberében, a visszavonuló nyilas, valamint SS különítmények hajtották végre. Szökött és Miskolcra hazatérő zsidó munkaszolgálatosokat fogtak el, akiket Létrástetőn agyonlőttek (120 ember), majd tömegsírokban földelték el őket.

Az 1949. évi népszámlálás Miskolcon, 2025 izraelita vallású személyt regisztrált. Ennyien voltak tehát, akik a munkaszolgálatból vagy a haláltáborokból visszatértek. Közöttük sokan olyanok is, akik másutt élték túl a gettósítást (pl.: Budapesten, vagy átszöktek a Szovjetunióba), s ekkor tértek vissza. A számok mögött látható, hogy 1944 nyarán, a vidéki zsidó lét, lényegében megszűnt, és meghatározóvá a kisebbségi lét szülte félelem és összetartás vált, amely a régió zsidóságának központjába, Miskolcra vonzotta a túlélőket.

Az 1956-os országos zavargások Miskolcot sem kerülték el, és 1919-hez hasonlóan, most is a feketézők és az árdrágítók ellen fordultak. 1946 nyarán, Miskolcon egy kommunisták által szervezett megmozdulás során a tömeg ezzel a váddal lincselt meg egy zsidó malomtulajdonost és üzemvezetőjét. A tetteseket kihallgató zsidó rendőrtisztet a kapitányság épületének szabályos ostroma után agyonverték. Majd egy, a tömegben jelen lévő civil zsidót is meglincseltek. Nem csoda, hogy a visszatértek maroknyi túlélőcsapata, végleg a távozás mellett szánta el magát és végérvényesen elhagyta nemcsak a várost, de az országot is.

Napjainkban, sokan nem gondolják, még a lokálpatrióták sem, hogy az egykori zsidó miskolciak mennyire együtt éltek, lélegeztek a várossal, felvirágoztatták azt, és építették, gazdagították, az élet minden területén. Ehhez képest a volt "nagyipari" centrum, most szegényebb jelenlétük hiányában. Csendesen lebontják házaikat, átalakítják üzleteiket, már rájuk sem lehet ismerni; kihalt a zsinagóga, az egykori Kazinczy utca butikokkal tarkított, és csak a fájdalmas csend a temetőben, mely egykori pezsgő életükre emlékeztet, és egyben igazolja is azt.

A háború poklából megmenekült zsidó származású lakosokban, akik aztán elszármaztak, vagy itt maradtak, tovább él a "miskolciság" tudata, szülőföldjüknek, hajdan itt élt őseiknek és rabbijaiknak, tanítóiknak emléke. Ennek a virtuális közösségnek ma az Egyesült Államoktól Izraelig, Londontól Bécsig több száz tagja van. Nem lehet viszont elhallgatni azt, hogy ez a hatalmas város mennyire az izraelita tőkének az eredményeképpen virágzott ki. Ezek olyan tények, amelyeket nem lehet megcáfolni. Ugyanúgy, mint azt sem, hogy közel 15.000 fős személyi vesztesége volt a városi zsidóságnak, a vészkorszakban. Napjainkban szeretik redukálni valamiért ezt a szörnyű számot. Ez a vérveszteség jóvátételért kiált!

Minden jó érzésű ember elborzad a számok hallatán, és azon, hogy ez a pezsgő, igazán életre való közösség, hogy tűnhetett el úgy, hogy szinte írmagja sem maradt mára.

Ha végigjárjuk Miskolc főutcáját, döbbenten tapasztaljuk, hogy tulajdonképpen nincs olyan szeglete a városnak, amelyik ne viselné magán így vagy úgy, zsidó érintettségét. Ha a régi gettó területén járunk, eltűnődhetünk azon, hogy nem egészen 70 évvel ezelőtt ezen a helyen, emberek ezrei nyomorogtak és haltak meg szörnyű kínok között. Ha elmegyünk a zsinagóga utcájába, és felnézünk a roppant épület homlokzatára, szívfacsaró a tény, hogy bent már teljesen az enyészeté.

A talpalatnyi hely ugyanaz… - azt meg sajnos nem mondhatjuk, hogy az emberek gondolkozása minden estben gyökeresen megváltozott volna.

Az 1989-1990-es rendszerváltás erőszakmentesen, konszenzusos tárgyalások útján zajlott le a városban; ennek köszönhetjük, hogy egy pofon sem csattant. Az első választási kampányban néhány helyen letépkedték az akkori liberális pártok plakátjait, vagy antiszemita jelszavakat firkáltak rájuk, de érdemi atrocitás nem történt. Egyes publicisztikák, a mindenki számára érthető, kódolt politikai nyilatkozatok, valamint lelátói rigmusok azonban hamarosan egyértelműen jelezték, hogy az évtizedekig agyonhallgatott téma nagy erővel tört a felszínre. Óriási tehát a városvezetés döntéseinek, világlátásának felelőssége, akiken jelen esetben is nagyon sok múlik.

Napjaink szerény létszámú zsidó közössége, még szerényebb módon éli meg identitásából fakadó másságát. A fiatalok életében, mint más felekezetek esetében is, nem hangsúlyos a vallási élet gyakorlása. Teljesen más köti le fizikai-szellemi energiáikat, igényiket. Az idősebbek pedig, naponta fohászkodnak azért, hogy sokáig tartsa életben őket a Teremtő, mert a minján nélkül mit sem érnek közös találkozásaik. Jelenleg, ha egy férfi eltávozik közülük, kérdéses a 10 férfi általi I.tisztelet hatékonysága.

Megállapíthatjuk, hogy 2011-ben, semmiféle tendencia nem mutatkozik a város zsidóságának vallási életében. Itt nem beszélhetünk zsidó revival-ről, nincs izraelita reneszánsz. Itt elvégeztetett a II. világháborúban, ami elvégeztetett és bevégeztetett, ami láthatóan lassan bevégződik. Közel 300 éve, kis zsidó telepesek nagy reményekkel léptek ebbe a városba, és valljuk be, a miskolci zsidóság evolúciója, akár sikertörténet is lehetne, ha nem ismernénk a végkifejletet.

Egyedül a jövő az, mely még megváltoztatható, de hinnünk kell abban, hogy egy másfajta eredmény is lehetséges. A politikai korrektség viszont, az objektivitás és az emberi jogok védelme a háború nagy veszteseivel, áldozataival való szolidaritás, sokszor nem a maga magasztos értelmében, hanem eltorzítva jelenik meg, és a kultur- és erkölcsi relativizmus jegyében mérlegelődik Miskolcon is. Ennek eklatáns példája, amikor az áldozat részéről bármit elfogadhatónak tart, míg az nem hallatja a hangját. Vagy az, hogy másokon, számon kéri az emberi jogok teljesítését, de ő folyamatosan megsérti azt úgy, hogy észre sem veszi a visszásságokat. Ha a politikai vezetés vallási és egyéb érveit elfogadjuk, vagy egyáltalán meghallgatjuk, akkor a másik fél ugyanezekre támaszkodó érveit miért nem? Sajnos azt kell tapasztalnunk, esély sincs a párbeszédre!

A multikulturális társadalom alapja a békésen együtt élő kultúrák ideálja; de mi van akkor, és mit kell tenni akkor, amikor teljesen alaptalanul attól kezdenek el félni, hogy egy velünk élő kultúra "fenyegeti" a többségi értékeket. A nyugati kultúra a toleranciára, a vallások, etnikumok, és ezek szokásrendszerének kölcsönös elfogadására épít (?). Viszont ha minden kultúra egyenrangú, mégis van olyan közöttük, amely ezt elutasítja, és éppen a tolerancia ellen küzd? Föl kell-e adni a toleranciáról, emberi jogokról alkotott elveinket vagy alakítsuk át értékrendszerünket, de  facto elismerve, hogy mégsem egyenlők a különböző kultúrák?

A holokausztot elszenvedett zsidó itt is tabu, és nem szűnik meg kontinuitása. A múltban történtek legfontosabb üzenete, hogy vannak olyan gondolkodásúak a városban, akiknek számára a zsidó nép fogalma kínos, és mindenképpen zavaró. Egyrészről, a internacionalizmus gondolata mindenfajta nemzeti meghatározást nacionalizmusnak tart, így természetesen a zsidó nemzeti gondolkodást sem tudja feldolgozni.

Történelmi tapasztalat, hogy a lakosság, romló életkörülményei ellenére sem fordult elsőként a zsidóság ellen. A frusztrált politikai vezetés tulajdonsága ez, mivel valamennyien úgy érzik: társadalmi státusuk megrendült, és a státusvesztés veszélye fenyegeti őket. Történelmi tanulmányokból azt is tudjuk azonban, hogy a modern korban mindig a társadalmi elitektől függött, hogy kultúrává és/vagy politikai tényezővé vált-e az antiszemitizmus.

Amint a politikai elit veszélyesnek nyilvánít egy szellemi terméket, programot, megmozdulást, amely zsidó témájú, illetve illegitim szférába utalja, és ennek nyilvánosság előtt is érvényt szerez, akkor van esély arra, hogy egy veszélyes történelmi kaland indul ismételten. Kimerítve a lakosság tudatalatti befolyásolásának tényét; tudatosan kihasználva adott előnyét egy egész város, ország egyetlen vallási etnikum ellen, negatív programozás céljából. A szalonképes antijudaizmus szánalmas infantilizmusára, gőgjére pedig, nincs magyarázat.

Miskolc, 2011. május


[1] A görög kereskedők monopóliuma volt a borral, mazsolaszőlővel, egyéb gyarmatárukkal, különböző textiliákkal stb. való kereskedelem is.

[2] Mászkil: olyan tudós, vagy egyházi elöljáró, aki támogatja a haszkalát, a zsidó felvilágosodást. Pl.: Rosenthal Naftali és fia, Rosenthal Salamon móri, Schwab Lieb (Lőw/Arszlán) pesti, Löw Lipót szegedi, Liebermann Eliezer ben Zeev (Wolf) homonnai, Friesenhausen Dávid ben Méir gyulafehérvári, Chorin áron aradi rabbik.

 

FEL