Szepes Erika   

Az egyik legfontosabb szó

2025.10.17.

Földes Imre

Valamikor, még a múlt évezredben, megszólalt lakásunkban a telefon, a régi, fekete, vonalas készülék, és Földes Imre hangját hallom a kagylóból:

- Erikám, milyen nemű a latin lélek szó?

- Ajaj – kezdtem a biztonság teljes hiányával. – Ez nagyon nehéz. Mert van animus hímnemben, meg anima nőnemben is.

- De miért? – vált egyre érdeklődőbbé Imre.

- Ez olyan nehéz, hogy nem is tudok azonnal válaszolni. Nem pusztán szótári kérdés. Kérek két napot.

- Annyit talán még tudok várni – mondta csalódottan.

Én meg elkezdtem kutatni, miért volt kétféle lelkük a latinoknak. Az animus, a hímnemű alak viszonylag könnyen meghatározhatónak látszott. Mindenképpen valamiféle emberi erő, képesség megnyilvánulása, szellem, értelem, öntudat, jellem, de ritkábban lehet érzelem is. Sőt ezek mellett a pozitív tulajdonságok mellett jelentkezhet negatív megnyilatkozásként is: düh, elbizakodottság, kikényszerített szándék. Magamban valahogy így summáztam: férfidolgok, nem véletlenül hímnemű a nyelvtani alak. Az anima szűkebb tartományú: első jelentésben nem is emberi lényeg, hanem természeti tünemény; légmozgás, szél, szellő, levegő, lélegzet, lehellet. Átvitt értelemben minden, ami az animától kap életre: életerő, lélek, érzés, élet, és természetesen van negatív pólus is: holtak lelkei, szellemek, árnyak. Két nap múlva telefonálok Imrének, és elmondom a kutatásom eredményét.

Weöres Sándor

- Jó, jó – mondja ő, - és hallom, hogy elégedetlen. – De miért írja Weöres Sándor a Salve Reginában, hogy „Test, mely anyagi Szellem, / Szellem, mely tiszta Test”.

- De van Weöresnek tiszta férfi Animus-verse és tiszta női Anima-verse az Átváltozások szonettjei között…- próbálkozom.

- Miért van mégis sokszor teljes egybeolvadásuk? És miért mondja, hogy „eggyé forrt alakunk …Külön csak téveteg habok vagyunk”? És tovább is bonyolítja: „Ismerj rám: magam asszonya és férje magamnak / s gyermeke is minden perc más ívű mozdulatában”? És mi az a harmadik? Esetleg van valami magyarázat a görög szóhasználatban?

- Attól még bonyolultabb lesz. A görögöknek három szavuk is volt a lélekre: pszükhé, thümosz és pneuma.

- De miért kellett nekik három, a férfin és a nőn kívül? Talán a gyermek, „minden perc más ívű mozdulatában”?

A Tanár úr feladott egy nagy témát, ami nem hagyott nyugodni. Életem egyik legjobb tanulmányát köszönhetem annak, hogy ő pontosan szerette használni a fogalmakat, és a használat okát is kereste. Weöres Sándor írásaim egy részét ezek a miértek ihlették. Azóta tudom, miért szél vagy szellő természetűek nála a szép lányok: „A világnak nekivágok, / szélben úsznak ott a lányok. / Hacsak egyre rátalálok, / soha mást én nem kívánok.” De ez nem egyszeri megfogalmazás nála, mert ez is egy nő képmása: „Napba keringő táncosan égő asszonyi felhő”, máshol többes számban az égi jelenség: „vagy a fellegeket nézd, e leány- szellemeket”.

És azóta tudom, hogy az ősi kettő-egynek csak modern folytatása volt Jung elmélete a férfiban rejlő nőről, ill. a nőben rejlő férfiról. Mert Weöres nélküle is pontosan megfogalmazza: „ Férfi, keltsd fel a rejtett nőt magadban; nő, ébreszd fel férfi-voltodat.” – és nem kell neki hozzá hipnózis, sem tudatmódosító, hogy valakit a belsejében rejlő magántitkok ilyen vallomására kényszerítsen. Weöres tudja, érzi, hogy ősképzetet támaszt fel Jung, akár a bibliai Ádám testében rejtőző Évát, akár az antik androgün lények kettős természetét (Hermaphroditosz, akinek nevében benne van a két istenség, akiknek tulajdonságait egytestében viselte). Ebből a miért?-ből született Weöres-tanulmányaimat köszönöm a Tanár úrnak.

De nemcsak ez az egy miért? volt hatással későbbi kutatásaimra is. Az ő példájára belső követelményemmé lett, hogy mindenben keressem az okokat. Másik nagy élményem egy miért? követése közben egészen más természetű.

Ül egy művészpár egy kertben, Szentendrén. A férfi történetesen költő, Vas István, a felesége, Szántó Piroska festő.

Vas István és felesége, Szántó Piroska festő

A kert ezernyi virággal pompázik és illatozik, a költő mégis csak rózsákról ír verset, a festő csak napraforgót fest. Nem pillanatnyi szeszélye ez az ő pályájuknak: évtizedek óta hűségesek választott virágukhoz. Miért? Ízléskülönbség? Egyéni vonzalom a kifinomult rózsa illetve a rusztikus napraforgó iránt? Miért ez a kettősség az évtizedeket szimbiózisban töltő két alkotó életműve között?

Erre a miért-re is csak hosszas kutatás után lehetett választ kapni. A nyomozás állomásait csak röviden tudom összefoglalni. A rózsa ismert volt „már a régi görögöknél” is, Homérosznál a hajnal rózsaujjú, Szapphónak leggyakoribb virága, Theokritosz paraszt-hexametereiben is ott virít. Ismerték a latinok: Horatius a carpe diem gondolatát így szépíti meg: „a tündér rózsa percnyi virágait”. Kultusza keresztül vonul a kereszténységen: Pünkösdkor a tövis nélküli rózsa ünnepe van, Dante a paradicsomban lát rózsás víziókat, a szentek legendái közt sok a rózsa-legenda (Szent Erzsébet, Szent Dorothea), és hát ott a francia középkor teljes világát átfogó híres mű, a Rózsa-regény. És rózsák, rózsák mindenütt, a keresztény költészetben. Új jelentést csak a 20.század fordulója óta kapott Rilkénél, akinél a halál szimbolikus virágává válik. Vas István rózsái a szerelem virágai, a legszebben akkor nyílnak, ha Piroska ihlette verseit írja szirmaikra. Az egyik legszebb versének címében is ott illatoznak: Mikor a rózsák nyílni kezdtek.

Egészen más a napraforgó európai karrierje. Kolumbusz hozta át Európába, valószínűleg Peruból. Addig Európában a gólyahírtől kezdve minden sárga virág napvirágnak számított. Az amerikai napraforgót a madridi botanikus kertben kezdték termeszteni, de gyors elterjedése ellenére nem vált haszonnövénnyé úgy, mint a krumpli, a kukorica és a kakaó. Értékesebbnek tartották magas növése miatt, és díszsövénynek használták. Örökkévalóság-szimbólum is lett mint Napvirág.

Van Gogh

 

Az első festő, aki valami mást látott meg a napraforgóban, mint az addigi európai hagyomány, Van Gogh volt, aki szinte önarcképnek tekintette, és rengeteg napraforgót festett, házának falait is napszínűre pingálta. Ami még ehhez a növényhez vonzotta, a mezőkön, falvakon élő emberek életének megfigyelése, akikről haszonnövényeik között festett képeket, ezzel besorolódott a nép létfenntartó anyagai közé. A napraforgó Van Gogh óta a művész magányának szimbóluma is, ő maga így nyilatkozott róla: „A napraforgó valamiképpen teljesen az enyém.”

Van Gogh napraforgói

 

Van Gogh napraforgói átalakították a virágról való felfogást: Emil Nolde drámai csendéletén két hatalmas napraforgófej saját súlya alatt törik le száráról,

 

 

James Ensor a „szegények eledele” témát dúsítja a napraforgókkal: Virágok és zöldségek című képén karalábé, kelkáposzta és zeller között virít mint tápanyag.

 Ettől a zöldséges csendélettől egyenes út vezet Szántó Piroskához, aki a két háború között új technikát és új eszközöket keresett az éhező tömegek életének ábrázolására: ezt találta meg sajátos expresszionizmusában. Képcímei: Kofahajó, Karalábés csendélet. Majd előtérbe kerül a napraforgó, amelynek emberszerű jelleget is ad.

Kofahajó

Karalábés csendélet

Eljutott hát a napraforgó a szentendrei kertbe, a rózsa mellé. A rózsa tovább árasztja a szerelem illatát, a napraforgó olajjal és magvakkal látja el az embereket. Nem a két alkotó személyiségének különbségéből fakad témáik különös eltérése, hanem műnemük és a virágok történetéből.

Hadd nyújtsak át most egy csokrot – vérvörös rózsákból és élénksárga napraforgókból – Földes Imre születésnapjára, átkötve széles szalaggal, amire a tőle tanult fontos szót írnám: MIÉRT?