Szepes Erika
Édes hazám
2025.04.01.
Már megint az OTP-ben ülök. Légkondi nincs, levegő nincs, sorszám sincs, az érkezők egymásra mutogatnak, hogy jelezzék a következési sorrendet. Riadt, feszült csönd van, még mobilozni sem lehet, nemhogy beszélgetni. Zavarná az üres pultokat. Mert a létező hat pultban csak kettőben dolgoznak. Az én ügyem is riasztó: csalók akarták leszívni a számlámról az összes megtakarított pénzemet. Kivételesen én is időben rájöttem, hogy át akarnak verni, de az OTP is észlelte az idegenkezű behatolást. Minthogy már többször előfordult ez a gyalázat, ismert magyar módi lett, tudtam a menetrendet: azonnal be kell jelenteni az OTP Csaláselhárításánál telefonon, a kártyákat letiltatni és újakat kérni, a számlákat az ügy lezárásáig befagyasztani. Ennek a hivatalos ideje tizenöt munkanap, azaz három hét, de ha rossz az idegrendszered és ha türelmetlen vagy, sürgősségi rendeléssel 3 nap alatt hozzá lehet jutni a kártyákhoz. Ezért persze fizetni kell, eddig kártyánként 2000 Ft volt az eljárási díj, most kártyánként 4780 Ft. Tehát közel tízezret kell fizetnem azért, mert bűnt akartak elkövetni ellenem. Ha pedig lakásra kérem az új kártyákat, a kiszállítási díjat is ki kell fizetni. Rászorult állampolgár lévén, kényszerűen beleegyeztem.
Az idő meg csak múlt, múlt, de a kártyák nem jöttek. Újabb telefon az OTP-nek: - Tisztelt Úr, úgy mégis, mi a helyzet? Eltelt két hét!
Az ügyeletes ügyintéző ránéz a gépére (állítólag), és azt mondja: - Látom a gépen, hogy volt kártyarendelés, de nem látom, hol tart!
- És ki látja?
- Azt nem látom – mondja a tiszteltnek szólított, és leteszi a kagylót.
Újabb hét elteltével újabb telefon az OTP-nek, már a „tisztelt” megszólítás nélkül. Csak a tényeket sorolom, ekkor és ekkor ez és ez történt. Várom a kártyákat.
- Telefonon rendelte? –
- Mint rendesen, máskor is.
- Ja vagy úgy! Akkor itt a bibi! – gügyögi, ő azt hiszi, így kedves. – Kártyát nem lehet telefonon rendelni, csak személyesen, az OTP fiókban.
- Mióta?
- Nem tudom, mostanság hozták az új rendeletet, de még nem kaptunk róla hivatalos értesítést. Tessék elfáradni egy OTP fiókba.
- Nem tetszem, de elmegyek abba a fiókba, ahová rendeltem a kártyát a megbeszéléskor.
- De asszonyom, kártyát csak az ötödik kerületben lehet rendelni, ott is adják ki!
- És előtte be kell jelentkezni a Szuverenitásvédelmi Hivatalba?
- Ne idétlenkedjen, ha megkérhetem – váltott át hivatalosból fenyegetőbe. De nekem idétlenkedhetnékem támadt.
- Miért kell a kártyáért az ötödikbe menni, amikor én a tizenötödikben lakom?
- Nem tudom. Új rendelet. Menjen be egy ötödik kerületi fiókba, és próbálkozzék, ha egyáltalán… – és az egyre zordabb hang köszönés nélkül kiszáll a kagylóból.
Tehát most itt ülök, és én vagyok zord. Majd sorra kerülök, és egy ismerős, mert kerületi ügyintéző fogad, aki fejcsóválva közli, hogy neki sem volt tudomása arról, hogy nem lehet telefonon kártyát rendelni. De most itt vagyok és rendelhetek. Rendelek. A világ kizöldítése céljából megszámlálhatatlan papírt töltünk ki, az ügyintéző is, én is. Közben mindent beír a számítógépbe is.
- Akkor minek a papír?- kérdezem.
- A biztonság kedvéért – mondja bizonytalanul. És körmölünk tovább. Átírja a számlaszámomat, a kártyaszámokat, a pinkódot, a bejelentkezést, a regisztrációt, a születési évemet, hónapot, napot, - mondom neki, hány kilóval születtem és hány centi hosszú voltam, írni kezdi, aztán rájön, hogy heccelni akarom, és kitörli az intim adataimat.
Három óra hosszat tartott, amíg rendbe tettük a kártyarendelés ügyét. Én legalábbis azt hittem, hogy rendben van, mert már a lakásra szállítás díját (2800 Ft) is kifizettem. Amikor már távozni készülök az intézményből, utánam szól:
- De nem fogják kivinni a lakásra! Ide kell jönnie a kártyákért! – Szóval ide, és nem a Rogán-birodalomba. Kapnak két piros pontot.
Már megint az OTP-ből jövök. Érzem, hogy ég az arcom, a benti nagy megerőltetéstől energiám megsokszorozódik, szaporázom a levegővételt és a lépteimet. Magyarul: felrobbanok.
És akkor jön a megváltás egy közeledő látomás alakjában: hatalmas, tömött turkálós szatyrot vonszoló nő imbolyog irányomba, sántít is, biceg is, olyan szerencsétlennek látszik, hogy minden OTPs dühöm elpárolog. Odalépek hozzá:
- Messzire tetszik menni?- kérdezem.
- Á nem, csak oda srévizavé, abba a házba, az nincs több száz méternél!
- Tudok segíteni?
- Á, nem, maga se az a badibilding…- kezdi.
- Nem, de van egy banyataxim, abba minden cuccát átpakolhatjuk, úgy könnyebb gurítani.
- Abbiza jó vóna – mondja megkönnyebbülten, és már rakodja is át a hatalmas mennyiségű élelemiszert a banyataximba. Szó nélkül nézem, miket rakosgat: emelésre legalább öt kiló libamáj, jókora zacskó édesburgonya, oldalnyi oldalas, vastagkolbász vagy egy méter, pulykanyak, lilahagyma, hálós fokhagyma, csípős paprikából két koszorú, nagy darab csontos karaj, öles kenyerek, sertészsírkockák, kocsonyahúsok és csontok, sok bor és sör, nem is értem, hogy fért el minden a kockás kukázószatyorban. Amikor tehermentesítette magát és rámterhelte a család – ki tudja, hány – vacsoráját, elindultunk a jelzett célház felé. Én nyögve a súly alatt, mert még gördíteni is nehéz volt, ő beszédesen a megkönnyebbüléstől.
- Tudja, azért az Orbán nekünk jó királyunk, ő adta nekünk ezeket a lakásokat – és előre mutatott a lakótelep vége felé. Ezt a környéket kevésbé ismertem, semmi jelentős intézmény, még egy bolt sincs errefelé, csak omlófélben lévő, szürke, kopott házak, megrogyott tíz emeletükkel mintha nem is nyúlnának olyan magasra az ég felé, mint a lakótelep panellel imitált felhőkarcolói.
- Miért? Hol éltek eddig?- Hát, tuggyacsókolom, ahol értük. Családnál, barátnál meghúztuk magunkat, vagy ideiglenes szálláshelyeken, nyáron sátorban, udvaron. De 2011-ben megkaptuk ezt a lakást, a rokonaink, a barátaink is itt kaptak kérót, úgyhogy együtt vagyunk, az egész familja, nagyon sokan, mind ismerjük egymást.
- És miből élnek? Miből tudnak lakbért, rezsit fizetni?
- Lakbért azt nekünk nem kell, hála Orbán királynak, a rezsicsökkentéssel olyan kicsi a rezsi, hogy az kijön a kettőnk rokkantnyugdíjából.
- Miért? Önök rokkantak?
- Hát nem igazából, csak papírunk van róla. Naccsága látja, hogy én sántítok, alig vonszoltam ezt a fránya cekkert, az apjukom meg egy közmunkán, egy építkezésen fűrésszel levágta a bal keze mutatóujjának két percét, hát azzal ugye, nemigen lehet dolgozni.
- És két rokkantnyugdíjból minden kitelik?
- Jaja, hát jön még rá a családi pótlék is.
- Vannak gyerekeik?
- Van két leányunk, két rakli, meg két fiunk, pujerók, ők már felnőttek, nem élnek velünk.
- És mégis kapnak utánuk családi pótlékot?
- Hát az elöljárónk kijárta nekünk.
Közben legyalogoltuk azt a mondottnál háromszor nagyobb távolságot, de hát a
banyataxi segített. A nő kisepert néhány lehullott levelet fekete, erősen
őszülő, rendetlenül lógó, kócos hajából, és megállt egy lépcsősor előtt.
- Na, akkor meggyüttünk. Mehetünk felfelé!
- Hányadikon lakik?
- A másodikon.
- Na látja. Oda már nem viszem fel maga helyett. Én se vagyok málhásszamár. Majd liften megy.
- Liften? De hát nálunk nincs is lift!
- Hogyhogy? Egy tízemeletes házban nincs lift?
- Nincs. Ebben a tömbben, ahol mi lakunk, egyetlen házban sincs lift.
- Az hogy lehet? Tízemeletes házak lift nélkül?
- Az úgy volt, hogy ezeket a házakat a zsidó temető helyére építették. A zsidó temetőt kiszántották, és beásták a földbe, és ezen a helyen állnak a mi házaink.
- Na és? Mi köze a megszüntetett zsidó temetőnek a lifthez?
- Hát az, hogy a zsidók nem használnak liftet.
- A temetőben, a föld alatt, biztosan nem. De egyébként…
- Egyébként sem. Tiltja a vallásuk.
Ezen a ponton nagy levegőt kellett vennem. Nem a cipelést lihegtem ki magamból, hanem a döbbenetet. Hogy milyen hamis tudattal élhet egy közösség - mert itt nyilvánvalóan egy kisebbségi közösség hamis tudatáról van szó – egy másik kisebbségi közösség szokásairól, vallásáról, egyáltalán, a lényegéről, sajátosságairól, történetéről. És vajon fordítva: vajon tud-e a kisebbségi zsidó közösség eleget, tájékozott-e kellőképpen a vele egy honban élő, nem is olyan kicsi másik közösség szokásairól, hiedelmeiről?
Nem liheghettem, ne merülhettem el a problémában sokáig, mert közös utunk véget ért, vissza kellett pakolni a banyataxiból a kukázószatyorba a mérhetetlen mennyiségű szajrét. Szép sorjában: libamáj, karaj, pulykanyak, hagyma, zöldségek, paprika, cseresznyepaprika…míg ki nem ürült a banyataxi. Akkor a tápláléközöntől és a lelki tehertől megkönnyebbülten már indultam volna, de a dzuvel megállított: - Hé, nacsasszony, maradt még abban a táskában valami!
-Igen – mondom, - a gyógyszereim egy zacskóban.
- De nem! Ott még az én dolgaim közül is maradt valami – és már túr is bele, erőszakosan, a banyataxi mélyébe.
- Lássa! – rikkantotta. – Mégis van itt még valami!
- Lássa! – emelem fel, majdnem kiáltásig a hangom. – Mondom, hogy a gyógyszereim!- és hátat fordítva elindultam visszafelé. A dzuvel még átkozódott egy darabig, de sikerült hallótávon kívül kerülnöm. Utólag vettem észre, hogy az erszényem, bár teljesen üres volt, de hiányzik.
Ahogy a nő a temetőt említette, két kép merült fel az emlékezetemből. Az egyik, amikor volt osztálytársnőm temetésére mentünk az újpalotai temetőbe. A ravatalozó felé szinte álomszerű vízióként láttam valami ott zajló, idegen eseményeket: hatalmas, földbe vájt gödör közepén, magasított emelvényen egy koporsó feküdt, mellette asztal, piros-fehér kockás abrosszal leterítve, azon tálak, tányérok, evőeszközök, poharak, ételek, italok; az asztal körül teljes szobaberendezés: megvetett ágy, székek, és a gödör falának központi helyén egy fekete lepellel letakart tükör.
Feltűnés nélkül félrevontam az egyik sírásót, hogy megkérdezzem: mit készítenek ide a földbe, vagy a föld alá – hiszen se itt, se ott nem volt már a jelenet helyszíne. A férfi halkan csak annyit súgott: - Hogy a Pityunak ott is meglegyen mindene…
- És miért takarják le a tükröt?
- Hogy a halott ne nézzen bele, hogy a tükör ne ragadhassa el a képét.
- A szellemképét? – szeretném magamnak pontosítani.
- Dehogy, az ő saját képét, az arcát, ami még hat hétig él tovább. És csak egy tükör lehet a szobában. De hogy miért, azt én sem tudom…- suttogta a sírásó, és visszament lakberendezni a sírt.
Mint ősatyáink mellett fegyvereik és lovaik – gondoltam, majd eszembe jutott, hogy az egész ősi világban, még az ókorban, sőt később is helyeztek ételt a halott mellé, hogy túlvilági életében ne szenvedjen hiányt. Helyenként szolgákat, katonákat is leöltek – az Attila-mondakör szerint titoktartás végett –, hogy a védelmet biztosítsák az elhunytnak. És persze felsorakozott a földalatti rejtélyekhez a viszonylag frissen felfedezett agyaghadsereg, amelyet Csin Sir Huang-ti első kínai császár teljes ellátására készítettek, amelyben nemcsak katonák, hanem polgári személyzet is volt – a föld méhében. Hány helyen élhet még a világon ilyen „gondoskodás”?
Mélyre vittek a dzuvel szavai a temetőkről, és meglepetésszerűen emlékezetembe emeltek egy másik temetői jelenetet.
Sötét este sétálok a Meditációs Park felé, ahol senki nem meditál. Én sem. Ez egy mesterségesen felhalmozott domb, tetején körben elhelyezett kőtömbök – mini-Stonehenge, mosolyogtam rajta mindig –, az egyes kőtömbök mögé vézna facsemetéket szúrtak a földbe, a tövüknél kis táblácskák hajladoznak a szélben, szerepük szerint buddhistának mímelt bölcsességeket ringatnak: „A tétovázás nem oktalanság”; „Mindenkiben lásd meg a bölcset” – és hasonló, az elme mélyét nem érintő álmeditációk. Elmémet ugyan nem érintették, de a figyelmemet elterelték, és váratlanul teljes testhosszamban elvágódtam a földön. Valami nagy, vastag gyökeret nem vettem észre, ami áttörte magát a ráöntött betonon; a kezemből kiesett a táska, a táskából szétszóródtak a könyvek. Miközben megpróbálom rendbeszedni magamat és a helyzetet, érdes férfihang szól rám:
- Na, maga is jó helyen fogott földet…leborult a gyökereihez…
Csodálkozva néztem rá: elmosódott vonású, szürkés arc, valami felségjelzéses fejfedő…Ki ez, és mit akar?
- Parancsol? – kérdezem udvariasan, mert mit lehet tudni…
- Csak mondom, hogy megtalálta a gyökereit – de ezt már röhögve mondta.
- Nem értem. Mit találtam meg?
- Nem is tudja, hol van?
- A földön. A sárban.
- Nem szándékosan borult le ide? – és most már ő csodálkozik.
- Hogy én? Hogy hová? Miért? Hol vagyok?
- Nézzen fel, itt egy méretes nagy kő, egy emlékmű.
- Igen, tudom, az van rá írva, hogy MEMENTO, meg három évszám, 1909 – 1969 – 2009. Sose értettem, mire emlékeztetnek.
- Akkor maga egy unintelligens biboldó.
- Nincs rajtam mogendovid, sem más jel. Minek alapján minősített?
- Hát mindenféle könyvek estek ki a táskájából, és ha jól látom, nem is magyar nyelvűek. Maga egy unintelligens értelmiségi, ha nem tudja, mi ez az emléktábla.
- Igen, műveletlen értelmiségi vagyok, éppen azért, mert tudom, hogy az ember nem lehet teljesen művelt. És nem is tudhatom, mi ez, mert nincs ráírva. Mit titkolnak vele?
- Akkor tudja meg végre: itt volt a zsidó temető, 1909-ben létesítették. 1969-ben, a lakótelep tervezésekor, lerombolták, a sírköveket szétzúzták, a maradványaikat beásták a földbe. Mutatóba van még egy pár roncs az emléktábla mögött, a szomorúfűzek alatt. 2009-ben pedig emléktáblát állítottak a létesített, majd lerombolt zsidó temetőnek.
- És miért nincs ez feltüntetve?
- Csak nem képzeli, hogy szertekürtölik, hogy létesítenek egy biboldó temetőt, majd végre lerombolják, felhúznak rá néhány rossz minőségű házat munkanélkülieknek és homelesseknek, de aztán mégis emlékeztetnek rá?
- Maga, vagy ön, ezek után nem tudom, minek szólítsam, honnan tud minderről?
- A szüleim itt laktak, amikor még megvolt a temető, ők ismerték a sírköveket, tudták, hogy virágot soha nem visznek a sírokra, csak köveket helyeznek el rájuk. Aztán 1969-ben a lerombolást már én is láttam, és láttam az emlékműállítást is, mert avatás az nem volt. Úgyhogy maga, ha éppen itt fogott földet, jó helyen tette.
- Úgy érti, megtértem a gyökereimhez?
- Okoskislány – röhögött bugyborékolva. – Így gondoltam. Ha bekúszik az emlékkő mögé, ott még láthat néhány sírkőomladékot. A fűzfák, sokak örömére, jótékonyan elrejtik.
- Köszönöm a felvilágosítást, meg fogom nézni őket – mondom – de a férfi már elindult a sötétben, csak cigarettája parázslott, ő meg a Sej, haj, Boldizsár, Boldi, Boldi, Boldizsárt fütyörészte.
Nem mehetek el anélkül, hogy megnézném a MEMENTO felirat mögé rejtett temető romjait. Nyirkos, mohos, hideg kőkupac, egymásra hányt törmelékek. Aki ide hajigálta és félig földbe ásta őket, gondosan ügyelhetett arra, hogy egyetlen betű se maradjon látható, nehogy a kövek árulkodjanak. A fölébük ültetett fűzfák meg az idővel nőnek, ágaik egyre mélyebbre hajolva takarják el a szégyellni valónak ítélt romokat.
Az új élmények átrajzolták addigi elképzelésemet, hogy lakótelepemen minden intézményt, ügyintézőt, követ, járdát, zebrát, útjelző táblát, talpalatnyi földet ismerek. Talán mert éppen most írt valaki nyilvános levelet, hogy üzenjen vele a köznek, miszerint én vagyok e lakótelep, e kis haza szíve.
Hát, édes hazám, benned élve, szívedbe fogadva is nagyon nehéz hűségesnek maradni hozzád…
FEL