Szepes Erika   

Triptichon

In memoriam Scheiber Sándor

2025.11.23.

 

A jelenés

– Hoztam egy neked való valakit – dugta be fejét igazi főszerkesztőhöz illő magyarsággal kolléganőm, majd a háta mögé nyúlt, és előretolt valakit, aki nekem való. Az augusztusi hőség ellenére megdermedtem a székben. A kortalanság maga állt előttem: alacsony, filigrán nő, arcán mindent jótékonyan elfedő erős smink, fején fehér kalap, nyakán arany nyakörv, lejjebb fehér blúz aranyozással, alant fehér lovaglónadrág aranylánccal, fehér tűsarkú cipő.

Réz Pál

 

– Az én színeim – gondoltam döbbenten, gyors számvetést téve, mit is vettem fel aznap: fehér ruha, dekoltázsában keskeny arany szegéllyel. – Ez egy aranyos ruha – mondta a velem szemben ülő Réz Pál, s azóta kedvvel viselem. Alighanem mi ketten voltunk aznap, sőt talán ezen az egész nyáron fehérben-aranyban, a mályvák, lilák, méregzöldek, azúrkékek tombolásának szezonjában.

 

– Vajon ezért nekem való? – töprengtem, majd hellyel kínáltam a fehér-arany jelenést, aki kétszer megbotolva saját lábában, egyszer nekiütődve az íróasztalnak, egy alig hallható köszönömmel süppedt bele a vendégszékbe.

– L. É. vagyok – mondta még ugyanazon a síri hangon. – Egy verseskötetet hoztam.

Nem baj, gondoltam, előfordult ez már máskor is. Majd hangosan csak ennyit: – Nagyon kíváncsian várom. Szeretne elmondani róla valamit?

A jelenés szemlátomást sápadni kezdett sminkje alatt, majd igen halkan, tagoltan, lassan csak ennyit mondott:

– Olvassa el, kérem. Én mindent elmondtam a versekben. Csak annyit engedjen meg, hogy megmutassak tizenöt rajzot, mert az egyik szonettkoszorúm ezekre készült, minden metszet mellé egy vers. Mappájából előhúzta a fekete-fehér metszeteket. Hirtelen eltűnt szobámból a nyári nap, fázni kezdtem arany-fehér ruhámban. Szikár-karcos vonásokkal papírra vetett képek valahonnan Ukrajnából, a végtelenbe távolodó rabszállító vonattal, munkába hajtott emberroncsokkal, sivár tájjal. A fekete vonalak úgy rovátkolták a papírt, ahogyan egy emberi arcot szabdalnak fel a ráncok. Végül az utolsó lapon egy önarckép: koponyára aszott bőr, a múlt mélységes mély múltjából felmerülő, csak önmagukba néző szemek, rabruha, azonosítási szám.

– Ő készítette a rajzokat – mondta lehajtott fejjel L. É. – Neki tartoztam negyven éve ezekkel a versekkel. A többivel meg mindazoknak, akiket vesztemre túléltem. De már megyek is – támolygott fel a vendégmarasztaló fotelból. – Ugye, majd értesítenek?

– Természetesen. De tudnia kell, hogy minden kéziratot legalább ketten olvasunk, úgyhogy kérjük szíves türelmét – válaszoltam a kötelező szöveget, magam is érezve bántó hivatalosságát.

– Várok – suttogta L. É., és bizonytalan léptekkel távozott.

Hazavittem a kéziratot, olvasni kezdtem. Végére hagytam a szonettkoszorút, ne befolyásoljon a többi vers megítélésében az első váratlan élmény.

Különös versek voltak. Negyven éve gyűjtögetett versek. Szinte minden nap történése, érzelmi hullámverése, egy egész curriculum vitae állt össze belőlük. Önmarcangoló, flagelláns versek, olyan életérzés közvetítői, amilyet még nem ismertem. A túlélő lelkiismeretfurdalása, hogy nála tehetségesebbek, okosabbak, értékesebbek haltak meg munkaszolgálatban, haláltáborban, lövészárokban, Duna-parti sortűzben – a háborúban. Mindennapos bűnbánati imája lehetett L.É.-nak egy-egy magamaró vers kikínlódása, gyónás és soha-fel-nem-oldozás. Aki maga a gyónó és a gyóntató, az ritkán oldozza fel önmagát. Negyven év vajúdás után úgy érezte: meggyón mindenkinek, az olvasóknak, a világnak, hátha feloldozást nyer.

Emlékek szálából szövődött költészetének többi szőttese is: felidéződött a gyermekkor biztonsága, a régi kert illata, az új élet kezdete a holokauszt után, az új család, új feladatok, új boldogságok. Feltárult egy sajátos mítoszvilág is, amelyet mitikussá növelt szimbólumok építenek fel: a kalap, a táska, a festett arc a női létezés e külsődleges kellékei, amelyek eltakarják-elfedik a látvánnyal a lényeget. A festett lélek, a cifra láda a benső elrejtésének eszközei. A sebeket, halált, bűntudatot hordozó lélek festett lárvaarca lépett be hozzám, negyven év sötét terhét fehérarany lepelbe vonva. Fehér kalapja egy clown sipkája: árnyékot borít századok emlékétől zavaros szemére. Még aznap felhívtam telefonon.

– Elolvastam a kötetét. Beszélhetünk róla személyesen?

– Tudtam, hogy vissza fogja adni – mondta fásultan.

– Dehogy adom. Csak probléma van a rajzokkal. Azt szeretném megbeszélni. Mikor tudna bejönni?

– Jöhetek azonnal? – fényesedett meg a hangja.

– Persze – mondtam.

És jött. Kinn esőre állt, szél fújt. Aznap stüszi vadásznak öltözött a magyar kártyából. Zöld lajbi, zöld bricsesznadrág, zöld pörgekalap, kicsinyke tollal. És harsogott, mint egy egész erdő:

– Tudtam, hogy magában bízhatom! Mi tetszett? Mi nem tetszett? Mit dobjak ki? Írjak még hozzá? Megtervezhetem én a címlapot? Van egy kedvenc grafikusom, annak már van egy címlapterve! És hozok magamról fényképet a fülre! Megcsinálom, elintézem, segítek, szaladok, mit tehetek?

Az első levegővételt kihasználva közbeszóltam:

– Baj van a rajzokkal.

– Nem jók a nyomatok? Nekem van olyan nyomdai ismeretségem, ahol ebből is ki tudnak hozni jót! Csak kicsit kontúrosabban kell fotózni…

– Baj van a rajzokkal. Mi nem tudunk illusztrációt közölni.

– Akkor a szonettkoszorú kimarad? De hát az a legfontosabb!

– Nem marad ki. A szöveg önmagában is megáll. De illusztrálni nem tudjuk.

– Az egész kötet azért született, hogy ezt levezekeljem! Hogy lehetne meg enélkül? Minden ezzel kezdődött!

– Akkor, kérem, mesélje el, hogyan kerültek magához ezek a metszetek, ki készítette őket?

Láthatóan izgalomba jött, hogy végre kiadhatja magából a régóta viselt terhet, ami úgy nyomasztotta, mint Kronosz gyomrát a lenyelt istensarjak. Levette a pörgekalapot, s a tollat ki-be húzkodva beszélni kezdett.

– Ha megértettél, tegezhetsz. „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret.” Tegezz, a mindenit, anyád lehetnék. Akkor kezdem.

 

Az emlékkép

Jaschik Álmos

– Jaschik Álmos festő- és rajziskolájába jártam. Jaschik fantasztikus volt, minden művészi érzékemet neki köszöntem. Mint afféle művésznövendék, leendő kolléga bekerültem egy ellenálló sejtbe, amelynek tagjai csaknem mind művészek, értelmiségiek voltak. Már az első találkozón, ha jól emlékszem, 1943-ban, mellém sodródott egy fiú. Boldogan soroltam máris hódításaim közé, mert haza akart kísérni. Útközben, legnagyobb meglepetésemre, nem udvarolgatott, hanem egy mappát vett elő, benne tizenöt grafikával. Elmondta, hogy titokzatos úton, többszöri közvetítéssel került hozzá, Ukrajnából Pestig több inkognitóban élő futár közvetítette. Az Ukrajnába hurcolt Abádi Ervin nevű grafikus készítette abból a célból, hogy itthon sokszorosítsák, a sokszorosított példányokat adják el, és a bevételből támogassák az árván maradottakat, vagy egyedül élő családtagokat, akiknek hozzátartozóit a világtörténelem leggyalázatosabb diaszpórájába szórták szét. A kezembe nyomott példányok az eredetiek, őrizzem én meg, mert engem még nem ismernek, új arc voltam az összejövetelen, rám még nem gyanakszanak. Rejtsem el jól, pótolhatatlan érték. Felmagasztosultam és megrémültem a feladattól.

Abádi Ervin

Attól fogva családunk új, legféltettebb tagja lett a titokzatos mappa, állandóan magunkkal hordtuk, nehogy otthon, távollétünkben valaki megtalálja. Közben megtudtuk, hogy az egész sejt lebukott, velük együtt az a fiú is, akitől a mappát kaptam. Még jobban kezdtem félni és félteni. A védett házba is bevittük egy feltűnést igazán nem keltő, kopottas táskában. A házkutatások elől a WC-tartály mögé rejtettük. Járt már ez a mappa szenespincében, szennyesládában, női fűzőben, télikabátbélésben, mindenütt. Életünk céljává vált a megmentése, miközben legközelebbi hozzátartozóink sorra hullottak el az e célra rendszeresített intézményekben. Eszelősen őriztük a mappát, mintha vele együtt magunkat is meg tudnánk menteni. Féltettük, óvtuk, melengettük a sosem látott Abádi Ervint. Felszabadultunk. Micsoda felszabadulás! Számtalan halott a mérleg egyik oldalán, köztük öcsém és Abádi Ervin is. És a halottak súlyánál is jobban nyomasztott a rám bízott grafikai sorozat. Abádi hozzátartozóit nem találtam. Valahogy szabadulni akartam a tehertől, s ahogy nap mint nap nézegettem, megszületett a szonettkoszorú. Egy rajz – egy szonett. Amikor végigolvastam a verseket, rájöttem, hogy csak felerészben emlékversek. Én most is, állandóan figyelmeztető jeleket látok, hogy nem múlt el még véglegesen a veszély, az emberi gyűlöletnek még hatalmas tartalékai vannak.

– Egyik versedben ezt írod: „A jós te voltál, én Kasszandra lettem.”…

– Persze. Abádinak nem volt nehéz felhívni a figyelmet a veszedelemre, benne élt, önnön életével és pusztulásával igazolta.

– Ezt a vallástörténetben úgy hívják: vaticinatio ex eventu. A megtörténtből való jóslás, ami tehát nem is igazi jóslás. Abádi ilyen jós volt. De miben áll a te Kasszandraságod?

– Negyven éve szűkölök, vonyítok, ha valahol veszélyszagot érzek. Az pedig állandóan van. Ha nem a közvetlen környezetemben vagy az országban, hát valahol másutt a világban. És én tudom, hogy a baj nem ismer határokat. Ha valahol kipattan valami, mi sem ússzuk meg.

– „Iam proximus ardet Ucalegon…”, már a szomszédos Ucalegon ég, idézed Vergiliust a szonettkoszorúban. Ennyire félsz?

– Rettegek. Milyen világra hoztunk benneteket, és ti milyenre szültétek unokáinkat? Ugyan ebben a szonettkoszorúban egy másik szonett kezdő sora: „Stroncium, ólom – a jövendőt szánom.” De hagyjuk ezt. Beletörődtem. „Trója felett vijjog, üvölt szavam.” Ti úgyis csak a hangerőt halljátok, a szavakat nem. Beszéljünk a metszetekről. Azért jöttem.

A beszélgetés abbamaradt. Amint L. É. belemelegedett féltve őrzött történetének világra hozatalába, az addig suttogónak ismert, törékeny hangja felerősödött, vibrált, jajgatott, mint a versbéli metafora, a keselyűvé vált szó: vijjogott. Aztán elfáradt, zihálva elhallgatott, és várta, mit tudok mondani én a metszetekről. Nem sokat tudtam. Egyetlen ötletem volt: felhívom Scheiber Sándort, aki világszerte híres volt arról, hogy minden judaikát, zsidó vonatkozású dolgot gyűjtött, minden ilyen témáról tudni akart. Amint felbúgott a telefonban messzezengő hangja, amelyre oly hiú-büszke volt, s amellyel generációkat tudott elbűvölni, megnyugodtam. Valamit ki fog találni.

– Küldje el hozzám L. É.-t, de ne csak a rajzokat hozza, nagyon érdekelnek a versei is. Hátha tudunk közölni belőlük az évkönyvben.

Átadtam a telefont L. É.-nak, aki ott helyben megállapodott az időpontban a professzorral. Másnap hajnali fél hétkor fülsértően csengetett fel a telefon. Még félig ájultan tántorogtam oda a készülékhez, s utólag rekonstruálva, igen morcosan hallózhattam a kellemetlen tárgyba. Válaszul nem jó reggelt, vagy bemutatkozás jött, hanem egy földöntúli, halk hang kezdett kántálni lassan, tagoltan, egyre elhalóbban:

– „Láttam az éjjel a kertet… Fagy foga marja a berket. Nincsen rajta virág, korhad az orgonaág.”

Megráztam a fejem, azt hittem, a fülem zúg, vagy még az álom bódít. De nem. A készülék tovább kántált:

– „Meddig retteg a lélek? Bennem a rém, vele félek. Bent vagy kívül a nyom, mindent felver a gyom! Irgalom, űznek az évek… üldöz a múlt, ide téved, rémít! Újul a kép?! – Drót bekeríthet-e még?”

– Hát ezt tetted velem – váltott át a túlvilági kántálás evilági panaszba. – Nem merek elmenni a Nagy Emberhez. Félek. Ezt írtam félelmemben.

– Tőle félsz? – döbbentem meg, s a döbbenettől végre felébredtem. – Pont tőle? Ezt aztán végképp nem értem. Ha valaki nem ellenség, az ő.

– De túl nagy nekem. És ha nem ért meg? És ha ott állok előtte talpig lélekre meztelenítve, és nem ért meg?

– Ki van zárva. Érdekli a téma és vár. Indulj el, de ne most, majd hat óra múlva. Még csak fél hét van.

 

A magiszter

– Mit tettél velem? – sikoltotta félig sírva a telefonba, este fél hétkor. – Ilyen nincs, ez nem lehet, hogy én negyven évig hiába… Hogy én mit szenvedtem negyven évig… pedig, ha tudtam volna… Új embert csináltál belőlem. Újra szültél. Te vagy az anyám, nem én a tiéd.

– Az istenért, mi történt? – kezdett emelkedni a gyomrom, mint mindig, ha izgulok vagy félek.

– Nem tudom most elmondani. Majd hívlak később.

És letette a kagylót, és ott hagyott engem felzaklatva, magamban a telefonnal. Nem tehettem mást. Ültem a készülék mellett és vártam. Egy óra múlva hívott. Nem vagyok képes betűhíven visszaadni, első személyben a szájából hallatni a beszámolót, ami tépetten, cafatokban szakadt ki belőle. Inkább elbeszélőre fogom.

A megbeszélt időpontban ott állt a professzor előtt. Hosszas és ismételt invitálására már le is mert ülni. Elővette a mappát, elővette a szonettkoszorút. De, hogy késleltesse a félve-remélt pillanatot, előbb egy másik szonettkoszorú lapjait pergette le az asztalra. A professzor növekvő érdeklődéssel figyelt, jellegzetes mozdulatával szeme elől orrnyergére tolta a szemüvegét, hogy jobban lásson. Közel emelte a papírlapokat, szinte szagolta, minden érzékével be akarta kebelezni őket. Az egyik szonett különösen tetszett neki, arra ígéretet is tett, hogy külön közölni fogja. Elérkeztek a Iam proximus ardet… In memoriam Abádi Ervin címet viselő ciklushoz, a főműhöz. Miközben L. É. röviden elmesélte a keletkezéstörténetet, egymás mellé párosította az összetartozó rajzokat és verseket. A Iam proximus… című mesterszonett után az első szonett Az arckép címet viselte. Emellé párosult a munkaszolgálatban készített, csontvázsovány önarckép. L. É. a maga éneklő-lassú módján olvasta a verset, közben a professzor nézte, nézte, egyre közelebbről nézte a rajzot, szinte felszippantotta.

„Vádló szemed pecsétet rak a számra,
testem átjátja, mint lézer, sugára
múltadból dereng, új halált okád…”

– idáig jutott el L. É. a felolvasásban, amikor a professzor felpattant trónusnak is beillő, vörös bársonnyal kárpitozott karosszékéből, és templomi akusztikához szokott érces hangja teljes erejével felkiáltott:

– De hiszen ez az ember él!

– Az nem lehet – lehelte L. É. rémülten; rémülten a közléstől, és még rémültebben attól, hogy ellent kellett mondania a Nagy Embernek.

– Azok mondták, hogy meghalt, akik vele együtt voltak Ukrajnában.

– Pedig ez az ember él – mondta az ellentmondáshoz nem szokott professzor.

– Nem lehet – pihegte alig-élve L. É.

– Él, ha mondom – a professzor kezdett ingerült lenni. – Ha én mondom, él. Két éve találkoztam vele Jeruzsálemben.

– Honnan tudja, hogy vele… hogy ő volt? – kérdezte a Hitetlen Tamássá változott költőnő. – Bemutatkozott?

– Nem, dehogy. Egy fogadáson találkoztunk, egy konferencia után.

– Akkor honnan tetszik tudni… – próbálkozott L. É. egyre erőtlenebbül.

– Hát megismerem! – mondta ki az ultima ratiót a professzor.

L. É. még nem ismerte a professzort, nem tudta, mit jelent nála, ha felismer vagy megismer valamit. Hogy a világon egyedülálló képessége az, hogy ha látott valaha egy kézírást, bárhol, bármikor felismeri, lett légyen az középkori héber kódexmásoló kezeírása, Arany János levéltöredéke, vagy egy Mihály aláírású dedikáció egy címlaphiányos könyvön: egy pillantást rávetni elég neki ahhoz, hogy felismerje: Babits küldött ajándékba valakinek egy útikönyvet. Hogy egyetlen növendéke sincs a sok százból, akiket évtizedek során itthon vagy külföldön tanított, akinek levélcímzésére nézve ne tudná, ki írt neki. L. É. még nem tudta, hogy ha a professzor kisgyermek korában látott valakit sárgacsillagos apja hátán menekülni, akkor azt harminc évvel később, felnőtt férfiként magas hivatali posztjának magas székén ülve néven nevezte, és felmondta családfáját. L. É. még nem tudta, hogy a professzor a koponyára aszott arcú fiatalembert felismerte – visszamenőleg: negyven évvel későbbi, megtelt, rózsás, öregedő férfiarcából visszakövetkeztetve. Hogy a professzor tudja: az ember arcában csak a szemek nem változnak, a szemekre negyven év után is rá lehet ismerni…

L. É. nem hitt a professzornak. Az ő negyvenéves kínját, mítoszát egy ilyen megalapozatlan kijelentéssel nem lehet megsemmisíteni. Makacs ellenállására a professzor megmérgelődött, és így szólt: – A találkozás után megvettem egy jeruzsálemi könyvesboltban egy könyvet, amelynek címlapján ennek az úrnak a jelenlegi arcmása található. A könyv egy metszetalbum, a grafikus neve egy ivritesített név, akkor nem jegyeztem meg, most sem tudom. De tudom, hogy hol a könyv, előhozatom magának a könyvtárból.

Behívatta könyvtárosát, megmondta neki, hogy egy olyan albumot keres, amelyet név szerint nem tud megjelölni, így ne alfabetikusan keresse. Arra emlékszik, hogy a könyv az emeleten a baloldali szoba nyugati falán lévő harmadik polcon van, jobbról a negyedik kötet. A könyvtáros papírra jegyezte a topográfiát, majd kisvártatva megjelent a kívánt kötettel. Mindketten mohón kaptak utána. L. É. a kigömbölyödött arcot nézte, felleli-e benne a hajdani, sosem látott, csontvázportréról ismert és ilyen ábrázattal mitikussá növesztett művészt, a professzor a grafikákat kereste: azonosak-e a mappában lévőkkel. L. É. villámsújtottan ismerte fel a grafikákat – az arcot nem –, a professzor önigazolásul az ivrit nevet kezdte fejtegetni, miképpen származhatott át Abádiból Avrommá.

– Na látja – mondta elégedetten a professzor. Hátradőlt, a tudományos felismerések adta örömmel morzsolgatta arany zsebórája láncszemeit.

L. É. nem emlékszik rá, hogyan került ki a professzor szobájából, az intézetből, hogyan jutott végül is haza. Sziszüphosz minden sziklája legördült a szívéről, amikor megtudta, hogy a negyven éve gyászolt, drága ismeretlen él. De valami furcsa szomorúság kaparászott, valami üresség kezdett tágulni benne. Leomlott egy síremlék, de köddé vált vele együtt egy negyven éve építgetett mítosz is. Boldog? Persze. Csak ez a furcsa kaparászás…

– Mit tettetek velem? – jajdult fel még egyszer a telefonban. – Repülnöm kéne, mint a láncavesztett sasnak, és repülök is, de csak úgy félredűlve, szárnyaszegetten, mint.az a bizonyos Albatrosz a francia szimbolistáknál…

– Egy biztos – próbáltam gyötrődéséből a földhözragadt problémák felé terelni, s ezzel már az akkurátus szerkesztő is megszólalt bennem – az In memoriam Abádi Ervin-t meg kell változtatni. Képzeld, milyen kínos lett volna, ha így jelenik meg. Hálásak lehetünk a professzor úrnak.

L. É. egyáltalán nem értette egy ideig, miről beszélek. Három nap múlva hívott újra, már tisztult fejjel.

– Mit is mondtál a címmel kapcsolatban? – kérdezte, mint akinek lázálmában mondtak valamit, és csak egy homályos sejtés, egy ködkép maradt belőle.

– Hogy meg kell változtatni a címben azajánlást. Mit szólnál a Szonettkoszorú Abádi Ervin grafikái nyomán változathoz?

– Legyen – mondta megadóan. – Rád bízom.

Scheiber Sándor

Ez hát a történet, egy a sok közül, amivel a szerkesztőt hétköznapi hivatali munkája megajándékozta. Egy történet, három szereplővel. Portrét akartam rajzolni a három szereplőről, egymás mellé helyezett három portrét. Egy triptichont. A triptichon olyan háromrészes oltárkép, amelynek közepére a leghangsúlyosabb személyt – a megrendelő legkedvesebb szentjét – állítják. Hosszan tépelődtem, ki is ennek a történetnek a főszereplője? A költőnő, aki megajándékozott ezzel az élménnyel? A festő, aki versekre ihlette a költőnőt, s aki akaratlanul is egy mítoszt épített fel benne? Vagy a professzor, aki pusztán káprázatos memóriájával eloszlatta a mítoszt? S jó-e, hogy a mítosz elszállt? Minden bizonnyal jó. Mind a szép, mind a rút mítoszok eltérítenek a valóságtól, fölösleges rettegést, hiábavaló kultuszt alakítanak ki bennünk – hamis világba távolítanak. A professzor a kopárabb valóságot fölébe helyezte a magasztos mítosznak. Igazságot szolgáltatott. Azt hiszem, mégiscsak ő a főszereplő. Őt illeti a triptichon középső táblája.