HAZAI ZSIDÓSÁG

Szepes Erika   

Védett nők

„Véget kell vetni a nők elnyomásának.”
(Robert Merle: Védett férfiak)

2024.06.05.

Azok a szép, (feszült!) napok* a nyolcvanas években! Amikor gyermekem megbetegedett, és én odaadóan (és rémülten) ápoltam. És amikor a másik is megbetegedett, ugyanolyan figyelmesen (és még rémültebben) igyekeztem gyógyítani. És amikor már nagyon hosszan voltak betegek, mosolyom apadt, erőim lankadtak, s a feszültség ugyan fokozódott, de már semmi szépséget nem ígért. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni, járni csak módjával, a vérnyomásmérő higanya biztatásra sem tudott 100 hgm fölé menni. Volt egy jószándékú, kedves doktornénim, aki gyerekkorom óta ismert, és amikor eljött hozzánk, csak rövid ideig nézegetett itt-ott, majd határozottan beutalt a saját osztályára, a nevezetes négyes belre. Akkor még nem tudtam, miről nevezetes, de a tudás hamar elérkezett.

Tizenkétágyas szobába kerültem, különféle korú és diagnózisú betegekhez, - persze mind nő, mert a kórházakban még nem vezették be a koedukációt, csak a wc-ben. Igaz, akkortájt nem is lett volna igényem másféle koedukációra – a wc-re sem volt. Az első viziten a kedves doktornéni megint vérnyomást mért, mintha el is sápadt volna, és megkérdezte: - Jól vagy? – Hát hogy lettem volna jól, nem azért jöttem.

- Adok neked egy jó nyugtatót, hogy tudjál éjjel aludni – mondta aggodalmasan. – Eddig Andaxint szedtél, ebben nagyobb a hatóanyag, - és máris a számba erőltette az újabb csodafegyvert. Grandaxinnak hívták, és a poliglottok tudják, hogy ha grand, akkor tényleg több van benne. Egész éjjel sebesen vert a szívem, dobogásának hangját úgy észleltem, mintha metronómot ültettek volna a fülembe, ott hallottam a szinte szünet nélküli kalapálást. Meg se kíséreltem lefeküdni, kimentem a folyosóra sétálni. Az ügyeletes nővér (megkívánta a nővérke megszólítást) többször rám is szólt: - Ketteske, azonnal menjen az ágyba! De a Ketteske, a személyiségemet vesztett én, egyáltalán nem akart ágyba menni. Sőt reggel a kedves doktornéni által rendelt következő Grandaxint nem voltam hajlandó bevenni. Alapos gyanúm volt, hogy mérgezés áldozatává válnék.

A vizit után a doktornéni szobára rendelt.

- Mi az, hogy nem veszed be a gyógyszert, amit rendeltem? 

- Nagyon rosszat tett nekem – mondtam, és semmi bűnbánat nem volt bennem.

- Akkor kipróbálunk valami mást – mondta elbizonytalanodva, és meg se mondta, mi az a fehér tabletta, amit a gyógyszeradagolómba tett. Nem vettem be, anélkül is élménydús éjszakám lett. A szomszéd ágyon hangos és hosszas hörgés után meghalt az „ileuszos” néni, ággyal együtt vitték ki a kórteremből, mert nem volt hely a tepsinek. Alig hevertük ki a megrázkódtatást, új nénit hoztak, aki egész éjjel azt kiabálta, hogy mumusok ülnek az ágya szélén, és el fogják vinni. Nem vitték el – sajnos -, úgyhogy reggelig kergette őket szóban, ordítva, mert nem volt ereje még felülni sem, csak úgy küzdött velük pirkadatig, amikoris mumustermészetüknek megfelelően nyom nélkül elpárologtak.

Reggel a szokott rituálé: a kedves doktornéni méri a vérnyomásomat. Vérvörös lett tőle, amikor leolvasta: 90/80 hgm, azonnal menj haza, mondta látható rémülettel, itt csak meg fogsz halni. Hát nem ezért jöttem, próbáltam hangot adni a véleményemnek, úgyhogy megegyeztünk a távozásban, na de hová? Ha hazamegyek, minden úgy folytatódik, mint amiből el kellett jönnöm. És akkor jött a megváltó ötlet: - Utazz el valami jó helyre, üdülőbe, adok beutalót, hogy egyágyas szobát kaphass, csak el innen, mielőbb!

Ebben egyetértettünk, de hogyan? Én még soha nem távolodtam el a gyermekeimtől a munkahelyemnél messzebbre és hosszabb időre, most hogyan utazzam fel a Mátrába, ahová a beutalót kaptam?

- Elmégy – mondta szigorú apám, aki szülőföldjének nyelvjárásából talán csak ezt az egy idiómát őrizte meg. – Csak szervezés kérdése – mondta ügyes és gondoskodó anyám. – Idehozod a gyerekeket, valahogy elleszünk velük napközben, este munka után besegít az apjuk; éjszakára van egy kiságyunk meg egy matracunk Ez volt a terv, a barátnőm kölcsönadta rövid kisbundáját, mondván, hogy ebben könnyebb hegyet mászni, mint az én hosszú posztókabátomban. – Hegyet mászni? – vihogtam magamban, mert a kórházba menetel előtt járni is alig tudtam.

Apám kivitt Hycomatjával a buszpályaudvarra, valaki fellökte először a bőröndömet, aztán engem a buszra, majd apám visszapöfögött az elhagyott családhoz, én meg óriási rázkódásokkal, zötyögésekkel, egy menet közbeni kerékcserével három és fél óra alatt megérkeztem a 91 km-re lévő Mátrafüredre.

A hely amúgy szép volt, havas tájban terméskő üdülő, a bekerített területen belül öt perc járásra tőle az étkező és a konyha. A szobám kétszemélyes lett volna, ha a kedves doktornéni nem adott volna igazolást, hogy egészségügyi okokból egyedül kell lennem. Minthogy kívülről se külsérelmi nyomaim nem voltak, végtagjaim száma az előírásos, és egyik sem volt törött, az üdülő vezetőnője szemüvegét cserélve nézegetett, hogy mivel érdemeltem ki ezt a kiváltságos helyzetet. De – minthogy a kedves doktornéni nemcsak az üdülő felügyelő főorvosa volt, hanem alezredes is, parancs az parancs. Megkaptam a földszint 3-as szobát és a hozzá járó 3-as étkezőasztalt. Mindkettőt egyedül. Ez nemcsak a vezetőnő érdeklődését keltette fel, hanem a beutaltak között magányosan lézengő férfiakét is, egyesekből nyomban kiváltotta a vadászösztönt.

Én pedig megkezdtem gyógyító kúrámat. Rögtön reggeli után kimentem sétálni – na jó, ez túlzás, tettem néhány lépést, ugyanígy ebéd után. A többi időben olvastam, kezdetben régi kedvencemet vettem újra elő, visszaidézve korábbi elomló álmaimat, Turgenyev káprázatos novellájával, A diadalmas szerelem dalá-val. De nem sok idő maradt a magányos elmélyedésre: a második napon vacsora után ismerkedési estet rendeztek; ezen én egyáltalán nem akartam részt venni, de rámdörömböltek, hogy kötelező. Pedig éppen a kötelező dolgok elől menekültem.

Konfekció-eleganciába öltözött beutaltak tömege töltötte meg az étkezőt, ahol párásan terjengett a vacsoraszag. A helyiség funkciójának átváltoztatására három asztalból összetoltak egy emelvényfélét – piros posztóval letakarva, a VEZETŐSÉGNEK felirattal, a két szélén egy-egy cserép muskátli -, a főszereplő középen egy paleolit korból származó minőségű és mamut méretű magnó, még nagyobb hangszórókkal – a hangzavar minden feltétele adott volt. A vezetőnő, hoppmesteri szerepben, előadta az est programját: elsőként szellemi vetélkedő (hogy megelőzze, hiszen már sok tapasztalattal rendelkezett, az ismerkedések szeszben szövődő gyakorlatát), majd tombola, bűvészmutatványok, végül a tombola kisorsolása után végre TÁNC! Nem volt menekvés, hiába nyertem meg a nagyon alacsony szintre szabott intelligencia-versenyt, ezzel csak felhívtam magamra a figyelmet, és az amúgyis szaglászó kopók közeledését. Nem vonulhattam vissza a szobámba, mert a kulcsot le kellett adni. De ami abból a recsegő-ropogó, ordító Telefunken magnóból szólt, az bizony nem a szférák zenéje volt. De nem is az a fajta tánczene, amire mi, akkori már-nem-fiatalok-még-nem-öregek táncolni szerettünk, meghitt, whiskygőzös házibulijainkon. Egy kis Beatles, egy kis Rolling Stones, majd az alkoholmámor szédületében már csak lassúzni képesen Elvis mélyen búgó hangjára vágytunk – hát itt nem ez volt. Reszketett a hold a tó vizén, Istenveledet mondtunk édes Piroskánknak, Egy szál harangvirágot adtunk a kékszemű lánykának, mert az illett a mosolyához, - hát nem. Leültem egy sarokban, és igyekeztem feltűnés nélkül olvasni. Ezt nem kellett volna. Ugyanis a Lady Chatterlay-t olvastam, ami – hosszú tiltás után – akkor jelent meg először magyarul, címlapja eléggé hivalkodóan árulkodott a beltartalmáról, és én, minthogy olvastam, a címlapot természetesen kifelé fordítva tartottam. Mintha hivalkodnék felvilágosultságommal. Pedig dehogy. Éppen arra figyeltem, mennyire nem csak ARRÓL szól a regény, ami miatt betiltották, hanem milyen világosan, tárgyszerűen érzékelteti az elgépiesedett civilizációt, a háborús sérült arisztokrata gőgös távolságtartását lenézett, de ép és egészséges kertészével-mindenesével szemben; a bátorságot, ahogy a Lady odahagyva luxuséletét és parádés kastélyát, szeretője után megy a bányába, akit a féltékeny arisztokrata férj durván elzavart birtokáról, és kemény munkára kényszerített.

A Lady jellemén töprengtem, közben súgás-búgás indult el a zsúfolt teremben, hogy az „intelligens versenyt nyert nő” valami „szexeset” olvas. A vállalkozóbbakat ez felbátorította, és máris egy szeszpárás lehellet csapott az arcomba, a kérdéssel: - Szabad? – márminthogy táncolni vele. Éppenhogy szabadságomat éreztem korlátozva ezzel a rámtöréssel, de mivel mindenki táncolt, be kellett állnom a tömegbe, ahol éppen a Tölcsért csinálok a kezemből-t üvöltötték a hangszóróval, a számomra amúgyis harsány hangú Zalatnayt kórusként erősítve.

Mindegy. Lezajlott az est, és én a szeszpárás férfinak nemhogy a nevére – mert be se mutatkozott – de az arcára sem emlékeztem. Az ismerkedési est részemről ismerkedés nélkül ért véget.

Másnap korán, a tejeskávé-Hitler szalonna reggeli után elindultam fejlesztő sétámra – menekülés a társadalomból – és lépegettem is néhányat. Ugyanezt megtettem ebéd után is, most már bátrabban, a fákon jelölt sétautak felé óvakodtam. Észre kellett vennem, hogy valaki követ. A tegnap esti szeszben párolt arcot véltem felismerni a felém közeledőben.

- Kiskezit csókdosom, kisasszony – nyeldekelte ki magából nyálasan.- Merre, merre?

- Nem tudom, csak úgy levegőzöm. És nem vagyok kisasszony.

- Hát csak nem követte el azt a butaságot, hogy odaadta a kacsóit valakinek?

- Nem így mondanám. Férjhez mentem, gyerekeim vannak.

- Milyen jól tette, hogy nem hozta el őket is! Így most legalább kettesben lehetünk!

- Nem nagyon vagyunk kettesben, a fél üdülő itt csúszkál, botladozik körülöttünk.

- Csókdosom a kacsóit, teszünk róla, hogy kettesben lehessünk! Kanyarodjunk el a Máriácskához!

Az üdülőben talált prospektusok egyikekből tájékozódhattam, hogy a Máriácska egy kis patak fölé emelt dombon, női személy alakjában képviseli az isteni jelenlétet, és vonzza az áhítatra vágyókat. A szeszszagú is oda vágyakozott. Mindenáron arra akart rábírni, hogy térdeljek le vele együtt, és közös, forró imában egyesítsük lelkeinket. A csendes elhárításra nem hallgatott, kezdett erőszakosabban követelőzni a szent szeretet nevében.

- De hát kisnaccság, mért ne imádkozhatnánk együtt? Milyen forró kapocs lehetne kettőnk között!

- Kedves Uram, ennek több oka van. Az első ok az, hogy én zsidó vagyok. A második ok az, hogy még zsidónak sem vagyok hívő.

A szeszvörös arc citromsárgára változott, meggyorsította lépteit, elhagyta a Máriácskát, vele együtt engem, és ezután már csak az étteremben láttam, ahol zsúfolt szájjal próbált szédíteni valaki mást.

Azt hittem, megúsztam ennyi kísértéssel. Tévedtem. A kísértés újabb kíséret formájában jelentkezett: viszonylag jól öltözött férfi, túrabakancsban, turistabottal, láthatóan széles jókedvében rakosgatta egymás elé a lábait. Követett.

- Bocsánat, hölgyem, kísérhetném a sétáján? – búgta mélyített baritonon.

- Köszönöm, jól vagyok egyedül.

- Ne mondjon már ilyet, látom az arcocskáján a szomorúságot. Engedje, hogy felvidítsam!

- Nem szomorú vagyok, csak szeretnék egyedül lenni.

- De olyan szomorú dolog egyedül lenni egy ilyen gyönyörű, havas tájban, tiszta, metsző hidegben! Hadd derítsem fel!

- Mivel szeretne felderíteni?

- Hát beszélgethetnénk a világ dolgairól, meg magunkról.

Nohiszen, gondoltam. Egyik jobb, mint a másik.

- Például elmondhatná, mi a foglalkozása, hol dolgozik, ez biztosan nagyon érdekelne.

- Igen. Én nagyon szeretem. Az Akadémiai Kiadónál vagyok főszerkesztő.

Sikerült még egy arcot elsárgítanom. Hová lett a sportos, pirospozsgás orca? A vidám tekintet?

- Á, vagy úgy! – csak ennyit mondott. Kapta a botját, és az enyémnél sokkal gyorsabb tempóval sikamlott az üdülő felé.

A hátralévő időben sikerült maradéktalanul élveznem kiharcolt magányomat. Egyedül sétálgattam, a közös programokban – pingpong, billiárd, csocsó – nem vettem részt, nagy élmény volt a Lady Chatterlay és a róla való saját értelmezésem kialakítása. A szobámba egyedül mentem, egyedül aludtam, a magammal vitt kazettákat hallgattam saját kis magnómon. Bármily ingerlő lehetett feltűnő magányom, mégsem sodort kalandokba engem. A pusztán a lényem lényegi adottságaiból rólam kialakult kép tökéletes biztonságot és abszolút védettséget szerzett számomra.

Többé már nem voltam nő.

 

* Idézet Petri György Részlet című verséből

 

 

 

 

FEL