Szigeti Jenő

A 19. századi nazarénus házasságkötés puritán gyökerei

2019.12.12

Több előadásban és tanulmányban leírtam, hogy a 19. századi magyar szabadegyházi mozgalmak a magyarországi belmissziói mozgalmak több ágával együtt a puritán népi vallásosság örökösei.[1] Ezek közül időrendben az első a „Krisztusban hívő nazarénus gyülekezet” volt, amelynek élete, hitgyakorlata a 19. század második felében zajos vitákra adott alkalmat.[2] Az összeütközések oka: a nazarénusok a Bibliára hivatkozva megtagadták a fegyveres katonai szolgálatot és az esküt, és elvetették a csecsemőkeresztséget. Mivel csak egyházi anyakönyvezés létezett, ez sok gondot, konfliktust okozott a nazarénusoknak és baptistáknak. Nemcsak a fegyveres katonai szolgálat és az eskü megtagadása, hanem újszülötteik anyakönyvezése és a házasságkötés törvényes elismerése is jelentős konfliktusforrás volt. Ebben a dolgozatban csak a 19. századi nazarénus házasságkötés körüli konfliktusokra és a nazarénus házasságkötés módjára vonatkozó adatokat szeretnénk ismertetni. A polgári anyakönyvezés bevezetésével (1894:31. tc.) ezek a konfliktusok megszűntek.[3]

A nazarénus erkölcsök a régi puritán normákat követték, amelynek rövid foglalatát Medgyesi Pál a „Lelki A-Be-Ce”- ben (1645)[4] így foglalja össze.

„K. Mi kívántatik a nőtlen személyektül.

  F. Ha meg nem tűrtethetik magokat, házasodjanak meg, menjenek férjhez (x) 1Kor 7:9.

(x) Közönséges parancsolat ez, minden rendre tartozik.

K. Mint kell megházasodni és férjhez menni?

F. Egyedül csak az Úrban (y) I-Kor 7:39

(y) A szüléknek megegyezésekből és az vallásra s isteni félelemre való szorgalmatos tekintetből”[5]

A 19. századi nazarénus házasságkötésről egy pontos leírásunk van, amit egy református lelkipásztor, Fekete Péter feltételezése szerint Szeremlei Sámuel (1837-1924)[6] irt meg egy név nélkül megjelent 40 lapos füzetecskébe „A Krisztusban hívő gyülekezet rendtartásának ismertetése” címen. A füzetet 1869-ben írták Hódmezővásárhelyen és Szegeden Burger Zsigmond nyomdájában jelent meg. A nazarénus házasságkötésről a következőket írja:

„A férfi tudatja szándékát a gyülekezettel, vagyis a gyülekezet főbbjeivel, s egyszersmind megnevezi szíve választottját. Ezek után komoly vizsgálat alá veszik, hogy vajon a házasodni akaró bír-e úgy erkölcsi, mind anyagi kellékekkel a házasságra? Ha a vizsgálat eredménye kedvező, tudatják a nővel: ha pedig a kívánt kellékeket az illetőben fel nem találnák, az ellenkező kimutatására hívják fel – és ha akkor sem sikerülne, békés türelemre intik. – A nő szülői beleegyezésével ad igenlő vagy tagadó választ, s ha a nő is igent mondott, most már kijelentik a gyülekezet előtt, s ekkor a gyülekezet veszi vizsgálat alá az anyagi mellett főleg azt, vajon az illetők szilárdak-e a hitben, vagy legalább egyikük? Kedvező esetben az ünnepélyes kihirdetés, de csak egyszer, megtörténik – azután a vőlegény házassága érvényesítése céljából bejelenti a polgári hatóságnak, s ha akadály itt sem merül fel, a jegyesek a gyülekezet előtt kölcsönös vonzalmukról ünnepélyes vallomást tesznek, és miután egész életük folyamára az egymás iránti hű szeretetre, s úgy a jó szerencse áldásának, mint a balszerencse terheinek együttes viselésére nyilvános fogadást tesznek, a gyülekezet valamelyik tekintélyes tagja, a jelenlévők buzgó könyörgése közben, kíván Istentől áldást reájok, s a házasság bevégzett tény. Lakodalom vagy más egyéb zajos vigalom, vendégség nincs – úgy hívén, hogy ez fogadástételöknek elfelejtésére indítana, és túlságos élvezet csak bűnre csábítana”[7]

Az 1960-as évek második felében megkezdett gyűjtéseimkor a különböző adatközlők ezt a rendet gyakorolták a maguk házasságkötésekor, de a fiatalabb generáció ezen a szigorú vizsgálaton alapuló renden sokat lazított.

Mint már említettük, a 19. században a házasság bejelentése, hivatalos regisztrációja körül támadtak bonyodalmak. Hencsei Lajos (1818-1844) könyvének – amit 1843-ban fejezett be -  a 11. és 12. részében ír a házasságról. „A házasuló feleknek megesküdni nem kell, nem is szabad. Meg van írva, hogy se égre, se földre ne esküdjetek. A beszédnek, szónak, kijelentésnek megerősítése így legyen: ’ez úgy vagyon’; - tagadása pedig: ’Ez nem úgy vagyon’. Elég, ha a házasuló fél azt mondja, s mondását megfogadja s fogadását megtartja, hogy ő jegyesét szereti, házastársul hozzá veszi és semmiféle nyavalyájában holtig el nem hagyja s mindezt Isten nevében a törvénytől kirendelt bizonyság előtt mondja. Nem kell tehát se Istennek nevére, se a boldogságos Szűz Máriára. se a szentekre esküdni.”[8] Eötvös Károly ehhez hozzáteszi: „ Íme, ez az úgynevezett polgári házasság”.

Hencsei könyvének 12. szakasza, amelynek a címe: „Rendeleteknek megtartásáról”, azzal kezdődik, hogy a felsőbb hatalmasságoknak engedelmeskedni kell. Ezért a következőket tanácsolja: „Ha valaki házasodik vagy gyermeke születik, vagy gyermeke meghal: be kell jelenteni az illető papnak, s meg kell fizetni a papnak bérét, de ha az a házasulókat az ő hitbeli ellenkező nézete miatt össze nem adja, az újszülöttet keresztelés nélkül a könyvbe be nem írja, s a halottat el nem temeti: akkor fordulni kell más paphoz, s ha ez sem teszi meg, fordulni kell a világi bíróhoz. Ha ez sem teljesítené a kívánságot: akkor a házasulók keljenek össze a gyülekezet előtt, az újszülöttet írják be maguk, halottait pedig ki-ki, temesse el oda, ahová tudja”[9]

Ennek a tanácsnak nyomán jöttek létre az első nazarénus anyakönyvek, amit az atyafiak igyekeztek pontosan vezetni. A Heves megyei Kálon 1858-tól vezetett anyakönyvet a kis nazarénus gyülekezet. Az első házasságkötés 1859-ben volt, amikor Szadler Mihály vette nőül Kovács Rózát, ahogy a jegyzőkönyv mondja, ők „kézfogással tettek fogadalmat”.[10] A gyorsan terjedő nazarénus mozgalom befolyásának csökkentésére a rágalmaktól sem zárkóztak el a kortársak – egyháziak és nem egyháziak. A Szegedi Hírek rosszindulatú cikkírója szerint a nazarénusoknál „a nő közös portéka”.[11] Azt is terjesztették róluk, hogy „nőközösségben élnek”.[12]

A legnagyobb hírnévre a hódmezővásárhelyi gyülekezet alakulása tett szert, ahol Ethei Károly missziója adott nagyobb lökést az induló gyülekezetnek.[13] Etheit elfogták, kihallgatásának jegyzőkönyvét Szél Farkas közzétette a Vasárnapi Újságban.[14] 1863. december 23-i kihallgatásán a házasságról is kérdezték.

„Hát a házasságról mit hisztek és tanítatok?

Amint az Isten átadta a házasságot, aszerint és a Krisztus törvénye szerint házasodunk.

Hát ha két házastárs egymással békében élni nem tud, vagy egymásra ráunnak: akkor a ti elveitek szerint minek kell történni?

Akik közülünk házasságra lépnek, azoknak békességben kell egymással élni, s azok egymásra rá nem unhatnak; különben Krisztus mondotta, hogy őket senki el ne válassza.”[15]

A nazarénus házasságok ügye már a kiegyezés előtt az országgyűlés elé került. Irányi Dániel (1822-1892),[16] aki a 48-as ifjak egyik vezetője volt, és akit 1851-ben távollétében halálra ítéltek, már 1866 májusában levélben fordult a parlamenthez, és kérte a nazarénusok számára a polgári házasság és anyakönyvezés bevezetését. Kérését 1866. május 14-én Szentiványi házelnök jelentette be az országgyűlésben. Ebben a levélben benne van Irányi Dániel politikai programja. A polgári házasságot biztosító törvényjavaslatát több, mint 30 éves képviselősége alatt 23-szor terjesztette elő, különböző indokokkal. A parlamenti bürokrácia igyekezett mindig, különböző formai indokokkal elutasítani ezt a törvényt. Csak halála után, drámai harcban született meg a polgári anyakönyvezésről szóló 1894. 31. törvény.[17]

Az egyházak keményen tiltakoztak a polgári anyakönyvezés mindennemű formája ellen, és az államhatalom adminisztratív közbeavatkozását sürgették a nazarénusok végső felszámolására. Eötvös József, akinek „eszményképe az állam és az egyházak szétválasztása, illetve a szabad egyház a szabad államban volt”[18]úgy akarta ezt az áldatlan helyzetet megoldani, hogy 1868. augusztus 13.-án 12 548. sz. alatt rendeletet küldött Pest városának arról, hogy a nazarénusokat, akik nem bevett vallásfelekezet és így anyakönyvet nem vezethetnek, a városnak kell összeírni. A rendelet nagy ellenállást váltott ki az egyházak részéről. Irányi Dániel újabb törvénytervezete is kútba esett. Hosszú vita után csak annyi történt, hogy 1870. március 22-én Pest megye közgyűlése a nazarénus házasságokkal kapcsolatban a polgári szerződésen alapuló házasságok nyilvántartásáról hozott határozatot.[19]

A szegedi nazarénusok Eördögh Mihály szegedi ügyvéd segítségével 1872. március 21-én kérvényt adtak be Pauler Tivadar vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, „melyben vallásuk elismerése, a közöttük létrejött házassági viszony és az abból származott gyermekek törvényessége végett a magas képviselőház elé törvényjavaslatot terjeszteni, addig is pedig… ideiglenesen intézkedni” kértek. A kérvényt Szombathy István és Kovács Pál adta be a gyülekezet egyetértésével. A város a kérést továbbította a plébánosoknak, akik visszautasították az Eötvös-féle megoldást. A parlamentben Irányi javaslatai váltottak ki egyre nagyobb feszültséget. Csiky Sándor (1805-1892) állt a parlamentben Irányi mellé. A házasságok kérdése volt a legfontosabb vitatéma. Csiky felszólalásában a következőket mondta. „Ott, ahol vallásszabadság nincs, hol a polgári házasság kötelező erővel létrehozva nincs, hol nincs belbéke, megelégedés: ott nem lehet a társadalmi úton a kívánt és óhajtott jólétet kivívni: mert ahol ily formalitások miatt akadályok tétetnek az emberek legszentebb kötései ellen, akár pap, akár egyes ember által: az eredmény egyre megy, hogy meggátolja az embereket boldogságuk létrehozásában.”[20]

Mit tettek a nazarénusok ebben az áldatlan helyzetben? Szegedről ránk maradt egy 1872. január 26-án kelt „Házassági szerződés” – amelyet Eördögh Mihály, a szegedi nazarénusok ügyvédje hitelesített és okmánybélyeggel szabályszerűen ellátott. Szép szövegét érdemes idézni:

„Romanov Sebestyén és Olovits Anna a mai alólírt napon és évben érett megfontolás, önelhatározás és tiszta öntudattal vezérelve egymással a következő házassági szerződésre lépünk:

Egyrészről én Romanov Sebestyén nőül veszem magamhoz Olovits Anna leányzót, tiszta szeretetből, őt szeretni, becsülni, és betegségében ápolni és ajnározni fogom, őt semmiféle körülmények között el nem hagyom, hanem minden erőmet arra fordítom, hogy neki jólétet szerezzek, s mindazon vagyonét melyeket ő hozzám hoz és alább elő soroltatnak, valamint azokat is, melyeket együtt fogunk szerezni, halálom esetén ő fogja örökleni, s azok az ő tulajdonai leéndenek, s azokban senki által sem háborgassanak.

Másrészről én is Olovits Anna, nőül megyek Romanov Sebestyénhez tiszta szeretetből, őt becsülni fogom, és hozzá hű leszek, őt minden foglalkozásaiban elősegitendem, betegsége esetén őt ápolni és ajnározni szent kötelességemnek fogom tartani, bajai és tetteiben részt veszek, szóval magamat úgy fogom viselni, amint az egy becsületes, hű és jó és szorgalmas nőhöz illik, és őt soha semmiféle körülmények között el nem hagyom, s ha netán férjemnél előbb elhalálozom, az esetben minden szerzeményi vagyonunk, valamint azok is melyeket férjhez menetelem alkalmával hozzá viszek u.m. 2 sifon, 6 szék, 2 ágy és abba való ágynemű, 1 asztal, 1 óra, aranyrámás, 1 varrógép, ruhatartó s melynek becsértéke 200 új frt, szinte Romanov Sebestyén férjemé legyen, s azokat tőle senki el ne vehesse, de ha ő találna előbb meghalni, mind ezek, mind pedig a közszerzeményi vagyonunk az én tulajdonaim leéndenek.

            Mely ekként előttünk felolvastatott, általunk jól megértetett, és mindenekben elfogadott házassági szerződést saját kezű aláírásainkkal megerősítettük.

Kelt, Szegeden, január hó 26, 1872.[21]

A szerződést a házasulandók, az ügyvéd és két tanú írta alá. Tanúul a gyülekezet két tekintélyes tagja, Kalapis Pál és Kovács Pál jöttek el. Ez a szépen megfogalmazott szerződés a polgári házasságkötés előhírnöke. Egyre sürgetőbb szükség lett a nazarénusok házassági bonyodalmaitól függetlenül is a házasságok polgári rendezésére. A helyi hatóságok a jogi bizonytalanságban különböző kiskapukat kerestek, és útmutatást vártak a minisztériumtól, az egyházak pedig a nazarénusok állami, adminisztratív korlátozását követelték.

A nazarénus házasságok törvényesítésének kérdése az 1880-as évek elején került ismét élesebben a napirendre. Az országgyűlésben 1881-től vita folyt a zsidók és a keresztények közötti házasság kérdéséről, ehhez jól lehetett társítani a nazarénus, baptista házasságok ügyét is.[22] Most – 1882-ben – az orosházi nazarénusok előljárói fordultak a Vallás- és Közoktatási Minisztériumhoz házasságuk és gyermekeik törvényesítése érdekében, eredménytelenül. Tanárky Gedeon 1882. október 10.-én kelt válasza szerint „kénytelen a kormány a csupán nazarénusmód szerint kötött házasságból származó gyermekeket, mint nem törvényeseket tekinteni mindaddig, míg az ily gyermekek törvényességi kérdésében a törvényhozás másként nem dönt”. [23]

Ebből az óvatosan elutasító álláspontból indult ki az a példátlan botrány, ami Torontál megyében történt, 1883-ban Franzfelden Obamann Mátyás helyi gőzmalom tulajdonos és földbirtokosnak és Ratzensberger Lajosnak, kik mindketten a helyi nazarénus gyülekezet tagjai voltak, feleségüket vadházasság címen a községből illetőségi helyükre toloncolták, és rendőrileg az együttéléstől eltiltották őket.  Ekkor már mindkét házaspárnak több gyermeke volt. A sértettek a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez fordultak. A minisztérium jelentést kért az alispántól. A jelentéseket, a felküldött 26 ügyiratot véleményeztették, és az összes bürokratikus eljárás után az erőszakot ugyan törvénytelennek tartották, de a nazarénusok házasságát nem tartották érvényesnek. Ezt a véleményt viszont két és fél évig hevertette a minisztérium. A megye így a belügyminiszterhez fordult, itt újabb vizsgálatok indultak el, és tovább halasztódott az ügy. Az ügy azzal zárult 1888-ban, hogy a hatóságokat az erőszakos cselekmények abbahagyására utasította, de tényleges megoldást nem javasolt. „E téren nem annyira a jognak és az államhatalomnak, mint inkább az erkölcsi elveknek és az egyházaknak van és lehet szerepe és beleszólásra jogosultsága”[24] Az egyház megpróbálja ismét az államot azzal ijesztgetni, hogy a nazarénizmus a proletariátus lázadása a hatalom ellen.

A reformátusok véleményét Kun Bertalan és dr. Vay Miklós csak 1885. június 14.-én terjeszti fel a Belügyminisztériumba, arról panaszkodva, hogy a nazarénusok „az egyház és társadalmi rend ellen izgatnak, a hívek közötti békét és egyességet felbontják, egyenetlenségeket szítanak, s ezen eljárásukkal közülük némelyek mint egy kereseti forrásukul tekintik… ezen nazarénusokat, s azokat az állítólagos utazó prófétákat nem őszinte és komoly vallásos meggyőződés vezeti, a hirdetett és vallott elveikkel nemcsak az egyházi, de a fennálló társadalmi rendet is aláássák”.[25]

Szeberényi Gusztáv evangélikus püspök is panasszal él: „ A nazarénusok ugyanis azon községekben, melyekben kisebb-nagyobb csoportot képeznek, tartanak úgynevezett könyvvezetőket, akik gyarló módon vezetnek olyan anyakönyvfélét, és abból adandó alkalommal rendes víznyomatú pecséttel ellátott bizonyítványt, akár az újszülöttről, akár az elhunytról szólót, szolgáltatnak ki.”[26] Ezért szigorú hatósági ellenőrzést kér.

Az egyházak egyre aggasztóbbnak találták a nazarénusok szaporodását, ezért 1887 júniusában Czrepaján, Torontál megyében egy interkonfesszionális papi értekezletet szerveztek, melyen több református és evangélikus lelkész mellett, ortodox, sőt római katolikus lelkész is részt vett. Arról tárgyaltak, hogyan lehetne a nazarénusok terjedését megakadályozni. Az állam, hatalmi erejű fellépésétől várták a megoldást. Rujtovszky Gusztáv lajosfalvi evangélikus lelkész szerint arra kellene kényszeríteni a nazarénusokat, hogy a gyermekeiket ne ők, hanem 18 éves korukig az egyház nevelje. Mateics Mihály orthodox pap azt bizonygatta, hogy a nazarénusok szabadkőművesek és tőlük a papokat állami eszközökkel oltalmazni kellene.[27] Voltak békülékenyebb álláspontok is, amelyek lassan győzedelmeskedtek. Most már a csak a térítést akarták megakadályozni, a gyülekezetek üldözést már elvetették.

Az 1894:31.-es törvénnyel a nazarénusok házassági ügye megoldódott, de a szabadegyházak növekvő térhódítása nem fékeződött le. A vallás hivatalosai nem vették észre, hogy vallási kérdéseket törvényes jogszabályokkal, adminisztratív üldözéssel, jogfosztással megoldani nem lehet. Az úgynevezett szekták nem külföldről behurcolt betegségek, amelyek úgyis elhalnak, hanem a küldetését, hitelét veszítő kereszténység belső korrekciós reakciói. A kereszténység nem egy nosztalgikus tradicionalista álomból él, hanem abból, hogy a mai ember mai kérdéseire Krisztus evangéliumából ma kell választ adnia.

A nazarénusok titka morális erejükben és élő gyülekezeti közösségükben volt, és maradt. A századforduló éveire elcsitultak a nazarénusok közüli csatározások, a közjogi viharok. Ezekben a békés években erősödött meg az a nazarénus magatartási mód, ami máig jellemzi a puritán gyökerű nazarénus kegyességet.