IDENTITÁS

A.Gergely András

Kétkedők népe Jozip népe?

Nyílt talányok egy Malamud-érzület nyomában

 

Malamud "egyidejűleg ünnepli az irodalmat /…/ és önironikusan kiemeli a megfogalmazható mögött megbújó tényleges történet hozzáférhetetlenségét. /…/ Malamud története válasz Whitman testvériségéről szóló álmának vonzó perspektívájára, egyszersmind azonban meg is kérdőjelezi, hogy értelmezhető-e ez egyáltalán egy olyan korban, amelyben ott kísért a holokauszt" (Szlukovényi Katalin, 2017:139.)

2020.12.10.

 

A "zsidó sors Amerikában" tematika (Allen Guttmann olvasatában) már mintegy a nyelvi kétértelműségekben járatosak számára evidens olvasatként kihívó kontraszt Philip Roth Eli, a fanatikus című elbeszélésére válaszul, s még ezekre is visszahat Bernard Malamud A német menekült című alkotása. A szövegek kontextusaiból Szlukovényi a holokauszt ábrázolásának amerikai zsidó irodalomban zajló, a kortárs amerikaiak tiszta toleranciát elvitató attitűdjeire válaszul megfogalmazódó újraértékelési szertartásosságát hangsúlyozza Kétkedők címen megjelent kötetében.[1]

Az értő szót kellő respektálással fogadó recenzens persze a maga élményhátterébe húzódik vissza legközvetlenebbül. Lehet-e Malamudból egyetlen vagy néhány mondatot kiemelni, számos elbeszélést tanúságnak kinevezni, s a magyarul másfél-két tucatnyi megjelent regénye-elbeszélése közül tematikusan kiválasztani a tematikus, vagy identikus, vagy ironikus távolságot tükröző másságot úgy előtérbe segíteni, hogy az írói vallomás helyett is megálljon?

 

A Szlukovényi-kötet fényes bizonysága annak, hogy a huszadik századi zsidó amerikai próza, a bevándorlók identitás-transzformációs eljárásai, a túlélő generációk első-második-harmadik nemzedéki különbözőségei, a többségi/kisebbségi pozíció dilemmáiból fakadó identitáspolitika irodalmi megjelenései öt réteggel árnyaltabbak, mint a legfelszínesebb pillantás azt fölmérhetné. De induljunk ki a szövegélményből, amíg nem kínálkozik más…!

Malamud mint amolyan amerikai bölcsész, viszonylag későn kezd pályaorientációba, Csehov, Joyce meg Hemingway nyomdokain haladva ír, s válik a kivételes és népszerű amerikai Nagyok egyikévé. A pogromok elől menekült orosz emigráns szülőkkel megáldva, mi más is lehetett volna éltető közege, témája, mint a zsidó kisemberek, az álmodni merészelők, de még önnön személyes vagy szakrális kalitkáikból tovaröppenni sem igen képesek, a kisszerűségek és snasszságok lelkes éltetői. Hóbortosak, és sosem eléggé otthonosak, de sosem igazán idegenek.

Kisszerű hősök – de valahol a hőstelenség közegében mégis megnemesülők… S mert hasonló hőse számosan van, most inkább a rálátás és a bepillantás közötti "résben" választok mintát. Mert kortárs rokon, avagy inkább felsült és pipogya szerepviselője a zsidó identitásoknak az Őstehetség, A lakók, A mesterember, A segéd, az Új élet, az Isteni kegyelem után (lám, a címek beszédessége is!) megannyi hőse, ahogyan ilyen is meg nem is az utolsó, még be nem fejezett regényének, a Jozip népe főszereplője.[2]

Bernard Malamud
 in August, 1980.
(Nancy R. Schiff/Getty Images)

Malamud (1914–1986) utolsó regényeként mintegy szólhatna újfent akár a mindenkori migránsról, a teljességgel beilleszkedni sosem képes idegenről, az örökölten-hozottan kisebbségiről, a szánalmas kis emigráns lengyel zsidó asztalos és házaló kiszolgáltatottságáról, vagy esendőségéről, szeretnivaló szánalmasságáról is. Ugyanakkor az események múltbéli történésként elbeszélése ("…hiszen történetünk 1870-ben játszódik, és az ország még hökkenetesen fiatal és termékeny…" – 7. old.) arra is lehetőséget teremt az írónak, hogy hőse puszta ügyefogyottságból legyen kinevezett népképviselő, békebíró egy seholvidéki kis településen – még mielőtt lovát is elvennék és megagyalnák a helyi lócsiszár aranyfiúk… –, vagyis hogy csetlő-botló hithűsége éppúgy lehessen asszimilációs minta és "vidéki történet" is, cowboy-sztori és kisember-fohász, kicsit kelet-európaiasan édesbús vagy mosolyra méltó eseménysor épp annyira, vagy akár amerikaiasan diadalmas, vadnyugatiasan álromantikus és menekült zsidósan elbabrált mese.

A sikertörténetbe viszont belejátszik a valóság is: a helybeli indiánok lecsapnak rá, s bódult vakfélelméhez képest nem cölöphöz kötve kivégzik, hanem beavatják és a helybeli mindenkori Joseph főnök helyére ültetik új törzsfőnökként, hátha elintézi majd a fehérek elleni harcban elveszni látszó völgység birtoklásának érdekcélját. A "bennszülött" főnökké lett zsidó vándor éppenséggel ugyanúgy kiszolgáltatott, mint az őslakosok, ugyanannyira nem sajátja a tér és a föld, mint saját "népéé", s bár járatosabb a sehollét belakásában, mint újdonsült indián törzse, de a fehér katonák általi elűzettetést éppoly nehezen viseli, mint a leghűségesebbé váló elsőszülött bennszülöttek.

S idáig Malamud meseszövése javarészt nem is meglepő, sőt mindenkori elfogult és megértő stílusközege meg éppenséggel vérbelien amerikai. A helykereső nomád, a térfoglaló idegen, a "mindenki migráns" állapota, a lehetségesség a Nagyság elérésére és az akadályok legyőzésére, a kiegyezés és a kíméletlen könyöklés személyiség-függő perspektívái… – ezek egyaránt a kilátások és a korlátok is.

Ehhez képest a mindennapi lét éppúgy erőszakos, mint holmi fecsegő mesebeszéd tárgya, a lét feltételei ugyanúgy korláttalanok és behatároltak is, mint a voltaképpen nyílt belső gyarmatosítás eszközei, hatalmi és kiscsoportos esélyei – ebben mint küzdelemben a Nagy Fehér Uralkodó hatlövetűjével szemben az indián békepipa konvenciója egyképpen esélytelen és idealizált is.

Valójában a Demokrácia Nagy Hazája címszóval véghez vitt alkotmányozás, mely törpe kisebbség kiegyező alkuját kényszeríti rá a Nagy Ismeretlen Többség létfeltételeire, magunk között szólva nemcsak gyanús, de mintha ismerős állapot is lenne. Létrejön valahol a Magasban az alkotmányozó uralom – szemben az ősföldek mindenkori népeivel, kialakul a Nagy Fehér Ember körülhozsannázott uralma a prérik kiszolgáltatottjaival szemben, s elindul az egyenirányított szabadságosság, melynek velejáróival még a hithűek sem tudnak mindig kellőképpen számolni, védekezni meg csak még kevesebbek. EZ lett a közös, hát akkor ezt tessék szeretni, tisztelni, imákba foglalni!

Az indiánok – saját földjükön – a mindenkori többség mindenkori kisebbsége. Sőt, államalkotó nemzeti kisebbség is, ha alaposabban tanulmányozzuk a Library of Congress őslakos népekkel összefüggő indián népszövetségi rendszert. Az alakuló "világdemokrácia" országában viszont az eredendő kisebbség egyre inkább parányi minoritássá váló, "országhaszon" és "állameszélyesség" nevében pragmatikusan leigázható populáció csupán, kire a "jobb jövő" jegyében a gyarmati sors vagy a karanténba tartozás, egészséges és végleges asszimiláció, mutatványos rezervátumba terelés várhat, egyéb nemigen.

Malamud a szelíd és együttérző mosoly révén a "fölérendelődés igazát" sugallja, a belenyugvás, a mindenkori üldözöttség kényszerűségét láttatja. Az orosz zsidó ősök, s a mindenkori őshazába visszatérés örök reménytelensége mégis a mosoly-teli belenyugvás, az asszimilációs lavina nemzetpolitikává tételének elfogadására készteti. Avagy, tudjuk/nem tudjuk (hisz művének utolsó négy fejezetét meg sem tudta írni halála előtt), ez a pragmatikus nemzetállamiság úgy lesz édesdeden vitriolos tollán többségi demokráciává, hogy a "mindenki jöttment" kollektív élményével a "mindenki alávetett" közös felelősségét is közügyi tehervállalás részévé teszi idővel.

Csak "olvasat" persze mindez, hisz Malamud író, kinek regényeiben javarészt hasonló sorsú migráns "indián", jöttmentek, "mesteremberek", "lakók", "isteni kegyelemben" részesülők a "megannyi életek"[3] őstehetségei jönnek össze más és más (ál)hősies alakzatban – azt azonban így együttesen is kínálják, hogy Nagy Amerikai Irodalom formájában lehessen olvasni a kis egzisztenciák sorsának kitettségét.

Szlukovényi Katalin

Az amerikai zsidó irodalom legjobb magyar szakértője, Szlukovényi Katalin írja egy Malamud-novelláról, hogy hőse roppant erőfeszítések során azért változtat nevet, hogy "zsidó identitását lecserélje a szabad ember identitására".[4] Már önmagában is mosolyra derítő, hogy a Nagy Amerikai Fehér Emberhez igazodni kénytelen asszimiláns Yozip sem nem nagy, sem nem amerikai, sem nem fehér, s az uralkodó elitközösség normarendszere szerint éppúgy csak fele-ember, mint az indián. A név is valamelyest "beszédes": a kelet-európai örökséget azért, hogy ne kelljen Joseph néven amerikanizálódnia, épp az indiánok cserélik le Jozip-ra, ahol még a névnek belátható őshagyományra is esélye van.

Malamud amúgy is bővelkedik műveivel a rokon megoldásokban: Az első hét esztendő a bibliai Jákob-történetre fókuszált sztori parafrázisa, a történet meséje valójában egy hagyomány-kötött értékrend újramesélésének megoldása (Szlukovényi, 69.)…, "a vallástól a világi kultúra felé" megtett út ironikus tantörténete; más hősei is parabolák megtestesítői, kiknek nem szükségképpen teológiai alapon kérdőjeleződik meg "úgyléte" és élethelyzete, erkölcsi normarendje és életút-alakulása (89.). E hősök szinte mindegyike az ötvenes évek Amerikájának peremére szorult, előítéletektől üldözöttként a hozott hagyományainak fölszámolására kényszerített, a bibliai népet ismét hitének elhagyására és törvényeinek megsértésére kényszerítő bűnelkövetőként jellemezhető alakok perspektíváját kínálja a misztikum és racionalitás, hit és irracionalitás bűvkörében.

"Singer és Malamud egyaránt hangsúlyozzák, hogy a hit nem csupán olyan alapvető szükséglet, amelyhez mégis csak akkor fordul az ember, ha már a normalitás határait feszegető helyzetbe kerül, hanem azt is, hogy a hit csupán itt, a józan ész határain túl válik hozzáférhetővé. Így mindegyik történet egyszerre kérdőjelezi meg a vallást, és érvel mellette olyan érvekkel, amelyek nem engedelmeskednek a kizárólag logikai alapú vita szabályainak" (uo. 93.).

Sőt: A történet során /megjegyzem: ezúttal Az ezüst korona című kötetről van szó/ "Malamud mindvégig humoros szisztematikussággal mutatja be a két világnézet összeegyeztethetetlenségét, mégis, történetét önironikusan azzal fejezi be, hogy rámutat annak fatális következményeire, ha az ember csupán az egyikbe zárva tölti egész életét" (uo. 95.).

Szlukovényi nem győzi hangsúlyozni, hogy a kötete címébe emelt sajátlagosságok "milyen kihívásokat tartogatnak a modern élet különféle aspektusai" formájában a judaizmus számára, "de az önironikus ábrázolás sokat elárul bármely ideológiai rendszeren alapuló közösségi identitás kettős csapdájáról. Egyfelől minden közösségi tudat valami Más – az erkölcstelen, irracionálisnak ítélt, a szabályszegő, a másik etnikumhoz vagy valláshoz tartozó személyek kirekesztésén alapul, így folytonos fenyegetést jelent számára mindaz, akit és amit saját köréből száműzött. A modern és posztmodern, multikulturális amerikai élet különösen bővelkedik olyan Másokban, akik jogosan követelik saját integrációjukat…" (uo. 96. old.).

 

Jóllehet saját olvasatom és az irodalomtörténész identitásra reflektáló (ön)irónia küzdelmességének bizonyítására vállalkozó, a klasszikus és kortárs amerikai prózát az identitás újraértelmezésének szövegszerű tükrében vizsgáló elemzése közé semmiképpen sem tennék egyenlőségjelet, de annyit mindkettőből talán ki lehet olvasni, hogy az asszimilációs kényszer, az identitás őrzésének vágya és a megfelelésre törekvés perszonális programja nemcsak sajátos teret jelöl ki az irodalmi hősök történeti terében, hanem a mintázatok körében is a megértés- vagy mosolyképes verziót teszi ideálissá, esélyessé, választhatóvá.

Valahol az optikai összkép szempontjából ezek együttes látása, a kölcsönössé tett megértés tekintete, s az elfogadás programja lehet olyan harmónia eszköze, melyben mindannyian egy kicsit kelet-európai menekült zsidóként leszünk amerikai indián törzsfőnökök, akiknek egész új népüket kell az "ígéret földjére" (Kanadába) vezetni. Malamud a Jozip népe cím alatt ennek a "választott" és beavatott indiánnak, a morális és sorsmentő feladathoz felnőni kénytelen vállalásnak, a mindenkori ismeretlen és elnyomott, kényszerek közé szorított és menekülésre is kényszerített népek jelképévé váló személyiségnek, személyességnek és közösséget hittel szolgáló attitűdnek irodalmi megfogalmazását tekinti feladatának.

 

A többi már ránk hagyatott. Avagy, hogy Papp Richárd kulturális antropológus (lassan szállóigévé váló) megfogalmazását idézzem: "Mindannyian Kohn Winnetou-k vagyunk valamenyire".[5]  


[1] Szlukovényi Katalin: Kétkedők. Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában. Ráció Kiadó (Modern Filológiai Füzetek 64.), Budapest, 2017:129-140.

[2] Falukönyv-Ciceró Kiadó, Budapest, 1997., 127 oldal

[3] Malamud regényei és első magyar kiadásaik: A segéd. Regény. Fordította Balassa Klára, utószó Taxner-Tóth Ernő. Európa, Bp., 1969 (Modern könyvtár); A mesterember. Regény; ford. Réz Ádám. Európa, Bp., 1970; Az első hét esztendő. Elbeszélések. Válogatta Osztovits Levente, fordította Árokszállásy Zoltán és mások. Európa, Bp., 1974 (Európa zsebkönyvek); Új élet. ford. Szilágyi Tibor. Európa, Bp., 1975 (Európa zsebkönyvek); A lakók. ford. Réz Ádám, utószó Sükösd Mihály. Európa, Bp., 1977 (Modern könyvtár); A beszélő ló. Elbeszélések. ford. Bart István és mások. Európa, Bp., 1980; Isteni kegyelem. Regény. ford., utószó Bart István. Európa, Bp., 1984 (Modern könyvtár); Dubin megannyi élete. ford. Gieler Gyöngyi; Európa, Bp., 1991; Az őstehetség. ford. Boross Anna. Etűd, Bp., 1996; Jozip népe. ford. Falvay Mihály, utószó Mihályi Gábor. Ciceró, Bp., 1997; Ördögűzés és más elbeszélések. ford. Borbás Mária, Benedek Mihály. Ciceró, Bp., 1998.

[4] Szlukovényi Katalin: Kétkedők. Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában. Ráció Kiadó (Modern Filológiai Füzetek 64.), Budapest, 2017:77. s köv.

 

 


 

FEL