Büki Mátyás 

Valaki beszél

2023.07.27.

Életem egy epizódját akarom most elmesélni, amelyben nagyon sok minden homályos. Egyfelől az eseményre, az azokat esetleg kísérő szavakra már nem emlékszem pontosan, másfelől pedig azok az érzések is határozatlanok voltak, amelyek ezeket az eseményeket kísérték, és az évek során – fontosságuk ellenére, azok mellett – még inkább bizonytalanná váltak.

Így aztán sok a feltételeség ebben a mesében, ezért inkább valami fiktív történetre hasonlít.

A pszichológusok szerint egyébként az emlékezés csalfa: az egyén élete során telerakódik egyfelől elfojtásokkal másfelől pedig a tudatos élet, a felnőtt (?) élet, mondhatjuk talán ideológiáival, világnézeti és egyéni megfontolásaival, ezeknek mélyen magunkévá tett gondolataival. Azaz az emlékezés megbízhatatlan. Nem tudom, igazuk van-e a lélekgyógyászoknak, mindenesetre engem, ha nem is teljesen, de megragadott és követőjévé tett a tétel. Magam is szkeptikus lettem az emlékezetemmel kapcsolatban.

Ezért zavarban is vagyok. Ilyen lelki körülállások közepette fogok bele egy életepizód felidézésbe? Nem istenkísértő vállalkozás? Nem felesleges?

 

Például mindjárt a történet kezdete a bizonytalan emlékezet korlátjába ütközik. Ugyanis ha azt mondom: sokáig úgy tudtam, hogy minden bajnak okai a zsidók; vagy azt, hogy amikor még kicsi voltam, egyáltalán nem tudtam, hogy zsidó vagyok, akkor meg kellene tudnom legalább hozzávetőleges pontossággal mondani, mint jelent a két szó: „kicsi voltam”, vagy a „sokáig” kifejezés.

Ám most már nem húzhatom tovább a dolgot, bele kell vágnom a mesélésbe. Ezért megfellebbezhetetlen határozottsággal kijelentem, az emlékezés milyenségével most nem törődve, hogy ez az életepizód negyedikes általános iskolás koromban, egészen pontosan november tizenhetedikén, 1960-ban történt. Miután az iskolából hazatértem és az ebéd után a délutánt tanulással, játékkal töltöttem el, este a fogmosás közben édesapámnak azt mondtam, hogy….

Nos, már nem emlékszem szó szerinti pontossággal, mit mondtam, ezért megint a nagy határozottságot részesítem előnyben: kijelentem, hogy egyfelől közöltem vele: apu, minden rosszról a zsidók tehetnek: Másfelől meg ehhez a kijelentésemhez még hozzátettem, miközben az Odol fogrém habja csurgott a számból a mosdókagylóba: apu, ezek a hülye zsidók nem esznek szalonnát.

 

Erre apám – ebben viszont valami okból egészen biztos vagyok – azt mondta: Figyelj csak? Magad is zsidó vagy. A történetben innentől kezdve megint minden homályos, mert egyáltalán nem emlékszem, hogy apám kijelentése miért és hogyan hatott rám. Hatni hatott, az biztos, mégpedig úgy, hogy attól fogva idegenné váltak azok a fiúk ott az osztályban, akiktől ezeket a kijelentéseket hallottam, akik addig szeretett pajtásaim voltak. Persze játszottam velük továbbra is, de már nem olyan barátságossággal, odaadással, inkább udvariasságból, kicsit idegenkedve nyilván. És később – de ez már egy másik történet – mások lettek a barátaim az osztálytársaim közül. (Ám ez nem lényeges, habár a barátváltásra véletlenül egészen jól emlékszem.)

Azt kellene tudnom elmondani, hogy apám szavai milyen kapcsolókat kapcsoltak fel és milyen kapcsolókat kapcsoltak le bennem. Mert miután azt mondta, amit mondott, már másik gyerek voltam, mint előtte.

Amúgy – bizonyosság ide, bizonyosság oda – gondolhattam volna azt is ott a mosdókagyló fölé hajolva, hogy apám szavai nem érdekelnek, avagy történhetett volna az is, hogy az értelmemmel nem hallom az apai szavakat csak a fülemmel. Ami ugyebár más eset. Én azonban nyilván az értelmemmel is hallottam a szavakat, ami esetemben úgy látszik azt jelentette, hogy az értelmem a szívemet szólította meg. Ezt persze mélyebben kéne elemeznie, hisz sokan vannak, akik az értelmet és a szívet két teljesen különálló birodalomnak tartják, sőt olyanok is vannak, akik a két birodalom ellenségességéről beszélnek.

Hogy apám miért csak ekkor világosított fel zsidó voltomról, arra nem kell emlékeznem. (Amúgy nem is vagyok az, mert anyai részről nem voltam zsidó, márpedig…ugyebár…nem is folytatom …) Azért nem kell, mert felnőtt értelmemmel tudom: apám kommunista volt, pártharcos, negyvenöt előtt is, no meg persze utána is. (Akkor már könnyebb volt a legális, mi több, állampárt tagjának lenni, börtön vagy egyéb üldöztetés nem leselkedett rá). Mivel a kommunisták ugyebár – elvileg – proletárok, és a proletároknak nincs hazájuk, így a proletár hazátlanok a nemzet nélküli proletár nemzetköziségben találják meg honukat. (És nemzetközivé lesz, holnapra a világ.) Azaz apámat elvileg egyáltalán nem érdekelte, hogy zsidó. Mindazonáltal mégis számon tartotta, de hogy ezt miért tette, – itt megint nem fontos az emlékeim minősége – az is homályos. Sosem kérdeztem tőle, mert ez után a fürdőszobai párbeszéd után nem beszéltünk többet erről a témáról.  Amúgy nem lehetetlen, hogy ennek a számontartásnak a történelem is oka volt: hiszen mégiscsak történt olyasvalami, mint a Shoa, és ez őt is bizonyára elgondolkodtatta.

 

 

Rejtély, hogy miért lettem a fogmosás után már azonnal más gyerek, mint addig. Apám közlése valamit megmozdított bennem. De mit? Csak nem a zsidó vért, a nemzeti vért, amely állítólag oly erős, hogy nemzedékek múlva is magához köti az, akinek az ereiben folyik?

 

És a vér lehetett az oka annak is, hogy apám, bár tagadta nációját – ő is proletár volt, cipőfelsőrész készítő és nemzetközi – mégis számon tartotta. A vér erre kényszerítette, nemzetéhez kötötte, bárhogy is ágált ellene. Öntudatlanul is benne élt zsidósága.

 

Természetesen most zavarban vagyok, sőt, utálkozom magamtól. Mihelyst meghallom egy nációval kapcsolatban, bármelyik legyen is az, a vér szót, mindjárt hideg borzongás fog el. Tudjuk, miről van szó: bennem népem nemes vére folyik, benned nem, ezért megöllek és veled egyetemben gyermekeidet is, de visszamenőleg is bosszút állok minden felmenődön, még a nyomukat is kitörlöm az emberiség emlékezetéből.

Ám mégis itt van az egyetlen tény, amire jól emlékszem: más gyerek lettem a beszélgetés után, mint előtte. Nem gondoltam már, hogy a zsidók minden bajnak okozói és arra sem, hogy milyen marhák a szalonnával kapcsolatban. Nem esznek szalonnát? Na és?

Nos, ennyi a történet, és változatlanul itt kérdés: jól emlékszem-e vagy sem…

Ha jól, ha nem, végül is bízvást kérdezhetem: Ki vagyok, ha megbízhatatlan emlékezőképességem határoz meg? Az, aki elmesélte a történetét, valóban én vagyok? Netán valaki más?

Ám ebbe most ne menjünk bele. A filozófia itt a maga tennivalóját elvégezte. Ezt felnőtt ésszel is tudom, és ha rosszul emlékeznék valamire, amit a bölcselet állít, előveszem a megfelelő könyvet és ellenőrzöm tudásomat. Lehetőségem van rá, miért ne éljek vele?

Az illusztrációk Für EMil festményei