Farnadi-Jerusálmi Márk

Ignotus zsidósága

Komlós Aladár: Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig c. műve alapján és Ignotus A 137. zsoltárhoz című verse fényében

2023.07.05.

Ignotus Hugó

 

Ignotus (eredetileg Veigelsberg) Hugó (Pest, 1869. nov. 2. - Bp., 1949. aug. 3.): kritikus, költő, író. Az egyetlen magyar-zsidó író, akit magyar írók, méghozzá a legkiválóbb magyar írók vezérüknek tekintettek.[1]Zsidósága nagyon is meghatározó eleme egyéniségének, és bár nem hagyományos, ún. "zsidó zsidó[2], hanem asszimiláns, akinek, saját szavaival élve, agyában "Nyugatnak eszmelánga fűződik".

 

A családi levegő, amelyben felnő, arra neveli, hogy zsidó eredetének nyomait joga van büszkén viselni, de ugyanakkor hódolattal kell szeretnie a magyarságot. Asszimiláns, de nem faji önérzettelenségből az, nem is mimikrire törekszik, zsidó származásából eredő tulajdonságait értékes hozománynak becsülve, felemelt fővel áll a magyarság soraiba. Miért is ne? Egyetlen olyan parancsot ismer, amelyet politikában és művészetben egyaránt érvényesíteni kíván: az egyéniség jogát a lehetőleg minden vonatkozásban szabad kibontakozáshoz. Ezért híve a liberalizmusnak.[3]Esztétikájának és irodalompolitikájának is alapelve, hogy az írónak joga és kötelessége minél hűbben kifejezni magát; el kell hárítani, hirdeti, minden korlátot, amely ebben gátolhatná, bármilyen szent politikai jelszó nevében emelik is azt.[4]

Ignotus egy percre sem felejti, hogy zsidó. Nem rejtegeti származását, sőt büszke fajiságára, s tudja, hogy ez szervesen hozzátartozik egyéniségéhez, tehát művészetéhez is. Jellemző, hogy melegen méltatja a jiddis zsargont, tudja, hogy csak félművelt zsidók beszélnek erről tüntető elfogulatlansággal és elvont lenézéssel. (Kísérletek, 1909) Írásaiban állandóan állandó szerepet nyit zsidó érzése kiáramlásának. Szépirodalmi munkáiban is megszólalnak zsidó motívumok[5]

Jelen dolgozatomban egy ilyen szépirodalmi munkát, A 137. zsoltárhoz című zsoltárhoz című versét szeretném bemutatni és elemezni. Megértéséhez azonban szükséges magának a 137. zsoltárnak, annak is főként Ignotus művével párhuzamban álló első hat versének ismerete:

137. Zsoltár

1. Bábel folyóinál - ott ültünk, sirtunk is, mikor megemlékeztünk Cziónról.
2. A fűzfákra aggattuk benne hárfáinkat.
3. Mert ott kértek tőlünk foglyulejtőink énekszót, és zaklatóink vígságot: énekeljetek nekünk Czíón énekeiből!
4. Hogyan énekeljük az Örökkévaló énekét. idegen földön?
5. Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom!
6. Tapadjon nyelvem inyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére! (...)[6]

Ignotus verse mintegy kétezer-ötszáz éves időutazás után folytatja a bibliai zsoltárt:

A 137. zsoltárhoz

A kékegű keletnek,
A honnan elszakadtunk,
Regéből ismerem csak
Napját, legét, virágját.

Regéből ismerem csak
A haragos Je-óvát,
Ki fölemelt, hogy azután
Annál mélyebbre vessen.

Szétzüllesztett a földön
És ránk rová az átkot:
Tengjünk, de ki ne vesszünk
Az idegen talajban.

Azok nyelvén beszéljünk,
Kiknek szavunk nevetség,
Azok szívét keressük,
Kik minket megköveznek.

Már meg sem értem a szót,
Az őseim danáját,
És meg nem ráz az érzés,
Melyért halálra mentek -

Nyugatnak eszmelánga
Fűződik az agyamban,
Nyugatnak jelszaváért
Hevül rajongva szívem.

De mégis, öntudatlan,
Titokban, álmaiban
Az elveszett hazába
Még visszasír a lelkem.

Bénuljon meg a jobbom,
Tikkadjon el a nyelvem,
Ha téged, Jeruzsálem,
Valaha elfeledlek!

IMIT Évkönyv, 1896

Ignotus és az általa képviselt magyar zsidók személyiségében az egész mű során két réteg különíthető el. Egyrészt a felszínem minden erőfeszítésével igyekszik európaivá válni, ezzel párhuzamosan, a felszín alatt, ő tulajdonképpen egy száműzetésben élő jeruzsálemi zsidó, igazi "zsidó zsidó".

A bibliai zsoltárban megszólaló zsidók még maguk emlékeznek Cionra, Izrael földjére. Kényszerből hagyták ott hazájukat, hat évszázaddal időszámításunk kezdete előtt. Ez volt az úgynevezett babiloni fogság kezdete, melyre a zsidósáig máig böjtnappal emlékezik meg (tévét hó tizedikén). E nemzeti tragédia fejleménye, hogy a XX. század hajnalán Ignotus, a hagyományoktól eltávolodott zsidó Európa közepén személyesen nem ismeri Ciont. "Regékből" azonban ismeri, zsidó öntudatú családban felnőve az "óhaza" nem merül feledésbe, része volt a zsidó oktatásnak, kollektív tudatnak. E haza mindenképpen "kékegű" számára, vagyis pozitív töltettel bír.

Az Örökkévalót sem ismeri közelről, csak regékből. És lehat bármennyire kék az ég Kárpát-medence fölött, tudja hogy Izrael Istene szempontjából ő és népe "mélyre vetett" állapotban van. Idegen talaj a zsidók számára Magyarország, bármekkora hódolattal is szeretik.

Az isteni átok részét képezi az, hogy a zsidók már nem héberül beszélnek, anyanyelvükké lett a magyar. Már nem is érti "ősei danáját", a hébert.

Másként volt ez a babiloni fogság kezdetén. Nemcsak hogy még az ősi nyelvet beszélték anyanyelvükként, a hazájuk elvesztéséért érzett fájdalom oly erős, hogy képtelenek énekelni, zenélni, hiába kérik zaklatóik: "Énekeljetek nekünk Czíón énekeiből!" Két és félezer év után Ignotus már nem "aggatja fűzfára hárfáját", szíve már "Nyugatnak jelszaváért hevűl rajongva", legalábbis amikor öntudatban van. Ebben az állapotban őt már meg nem rázza "az érzés, melyért halálra mentek" ősei. E kettősség szinte skizofréniának is tekinthető: ezen érzések nemcsak hogy nem rázzák meg őt, öntudatos állapotban régenvolt "foglyulejtőivel" és "zaklatóival" azonosul, ma azok szívét keresi , "Kik minket megköveznek".

Úgy tűnik, bármennyire is öntudatos zsidó is költőnk, "legzsidóbb" érzéseinek csak "titokban, álmaiban" enged teret. Ilyenkor "az elveszett hazába még visszasír" a lelke, miközben "ébren" arra törekszik, hogy, Komlós Aladár szavaival élve, felemelt fővel álljon a magyarság soraiba.

Bármennyire visszás is helyzete, nem akar lemondani titkairól, álmairól. Tudja, hogy személyiségének e mélyebb rétege teszi lehetővé számára az életet, a szó teljes értelmében. Ezért zárja versét a zsoltár parafrázisával: "Bénuljon meg a jobbom, Tikkadjon el a nyelvem, Ha téged, Jeruzsálem, Valaha elfeledlek!" Ha "Jeruzsálemről", zsidóságáról lemondana, énjéhez szervesen hozzátartozó részeiről mondana, le, olyannyira, hogy ez szellemi lebénulást, kiszáradást jelentené a számára.

Alig van magyar-zsidó író, aki a zsidókérdés megoldásának olyan egészséges változatát képviselte volna, mint ő. Asszimiláns, de nem tűri, hogy követeljék rajta az asszimiláltságot; beolvad, de meg akarja őrizni egyéniségét. Hódolattal és szeretettel a magyarság iránt akar beolvadni a környezetébe, de hozományul víve abba a maga zsidóságát. És a zsidóság nála többet jelent, mint kortársainál: nem felekezetet, vallást, hanem zsidó fajiságot, a jiddis és minden zsidó érték megbecsülését, még Ción szeretetét is. Mégis : magyar akar lenni, s nem azt fájlalja, hogy nem lehet zsidó, hanem hogy nem lehet magyar - igaz, hogy zsidó volta megőrzésével akar magyar lenni[7]   [8]

Epilógus

Hatvanöt évesen azonban azonban áttért a római katolikus vallásra[9]"Nem ismerjük a körülményeket, amelyek erre a lépésre vezették. Úgy látszik, önmagára is alkalmazta hírhedt boutade-ját, hogy a múlttal szemben egyetlen kötelességünk van: elfeledni...[10]

Mi késztette Ignotust e lépésre? Talán az, hogy kénytelen volt ráeszmélni, hogy hőn szeretett hazája kitaszítja magából, mint zsidót, nem lehet többé zsidó és magyar egyszerre. (Igaz magyarrá azonban így sem válhatott. Magyarország fizikailag is kitaszította magából: 1938-ban a zsidótörvények miatt Amerikába menekült.)

Földi pályájának zsidó szempontból e szomorú vége talán egész addigi élete során meglevő kettős identitásának kudarcát mutatja. Teljesen zsidó és teljesen magyar akart lenni, egyidejűleg. Talán ez csak azoknak sikerül, akik nem veszik egyformán komolyan mindkettőt, és nem érzik át az ellentmondást e két tudat között. Az ellentétet, mely a hárfáját a fűzfára akasztó zsidó és az őt zaklató babilóni között feszül.

Felhasznált irodalom:

Komlós, Aladár: Ignotus, In: Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig,
Múlt és Jövő:Budapest, II. kötet, 1997, 234-249. o.
Ignotus, Hugó: A 137. zsoltárhoz, In: IMIT évkönyv, Budapest, 1896