Fintor Fruzsina

Ignotus: A 137. zsoltárhoz, avagy egy feledhetetlen zsoltár irodalmi halhatatlansága

2021.12.12.

Jeruzsálemnek nemzedékeken, korszakokon és birodalmakon átívelő, legendákba illően fontos szerep jutott a zsidó vallásban és irodalomban a bibliai időktől kezdve. A 137. zsoltár az előbbi sorok esszenciája. Jeruzsálemmel együtt ez a zsoltár is történelmi korokon átívelve, mindmáig hatással van a költészetre. Egyszerre testesíti meg a száműzöttség keserűségét a honvágyban kiteljesedő Cion iránti mély, vallásos szerelemet.

Juda Halevi (1085 k.- 1145 k.) cionidái nem csupán a zsidó irodalomban, hanem a középkori lírában is páratlanul képviselik mindazt, amit a 137. zsoltár a bibliai időkben megtestesített. A legenda szerint Jeruzsálem kapujában szúrta le egy katona mielőtt élete nagy álma valóra válhatott volna.[1] Haleviről és a 137. zsoltárról is mindmáig megemlékeznek az utókor költői, ami nem meglepő, ha ide idézzük a költő sorait és ezzel nem csak a hispániai, hanem a babiloni száműzetést is: „A szívem ott van keleten, – én a messzi Nyugaton!...”[2]

1492 után Hispániában a zsidók ugyan az inkvizíció okozta kényszer hatására áttértek, szívükben megőrizték Jeruzsálemet. A137. zsoltár pedig a conversók (áttértek) titkos nyelvének fontos részévé vált. Nem csupán lehetővé tette, hogy egymással kommunikáljanak és megőrizzék igaz hitüket, hanem az alapját adta a kibontakozó Conversó irodalomnak is.[3]

Mint már említettem, nem a régi korok költészetének sajátossága a 137. zsoltár felelevenítése, sőt, a magyar irodalomban is számos példája akad. Gondoljunk mindjárt Ady Endrének Mi urunk: a Pénz ciklusára (1908), amelyben Mammon- szerzetes zsoltára című versének sorait így kezdi: „Babylon sötét vizeinél ülve,…”a 137. zsoltárban pedig ezt olvashatjuk: „Bábel folyóinál – ott ültünk, sirtunk is...”.

Gergely Ágnes sem csak Arany János előtt tisztelgett, hanem a zsoltár előtt is, mikor megírta azonos címen annak parafrázisát (1992): „Ültünk Babylon folyópartjain. Sírtunk.”, vagy „Hát kihűlt jobbom legyen rá az ámen,
ha elfeledlek egyszer, Jeruzsálem.”[4] A bibliai zsoltár sorait ide idézve nem csupán a cím, hanem a költemény ritmikája és sorai is nyilvánvaló azonosságot mutatnak: „Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom!”

 

A példaként említett költőkkel ellentétben – véleményem szerint – Veigelsberg Hugó, vagy jóval ismertebb nevén Ignotus, aki egy személyben volt író, kritikus és költő, saját útját bejárva írt A 137. zsoltárról.

A kritikatörténelem fontos képviselője és a Nyugat meghatározó, feledhetetlen főszerkesztője maga figyelmezteti olvasóját saját ideje és a Babiloni fogság között eltelt hosszú időre és az ebből fakadó mély távolságra. Hiszen, mint mondta, regékből ismeri csupán Izrael földjét és haragos Istenét. Mindennek ellenére, vagy talán éppen ezért, olyan mélyen érezte át a zsoltár és a babiloni idők súlyát, amit költeményét olvasva érthetünk meg igazán.

Mikor az ember felütve a Bibliát elolvassa a 137. zsoltárt nem gondolná, hogy a benne foglaltak erejét, keserűségét és átok fohásszal vegyes reményét fokozni lehet. Ignotus kibontva azt mégis megteszi, hiszen elénk tárja Jehovájának haragját és a száműzetés kegyetlen összetettségét. Nem írt saját zsoltárt felhasználva a már jól ismert sorokat, csupán költői eleganciával kiegészítette és – amennyiben ez egyáltalán lehetséges – még mélyebbre vitte olvasóját az Isten haragjából fakadó kegyetlen büntetés következményeinek sodrában. Költeményének utolsó szakaszában pedig mindenkit emlékeztet a Cion iránti vágyakozás múlhatatlanságára és a bibliai időkben tett, zsoltárban szereplő esküre.

Nem követve a korábban kikövezett irodalmi utat, a 137. zsoltár Ignotus kezei között nem nyert új értelmet, sorait sem idézte új tartalommal. Költeményében az eredeti bibliai zsoltár érettebbé és ízesebbé válva megnemesedett éppen úgy, ahogyan a bor beérik és nemesedik.

A 137. ZSOLTÁRHOZ[5]

A kékegű keletnek,
Ahonnan elszakadtunk,
Regéből ismerem csak
Napját, legét, virágját.

Regéből ismerem csak
A haragos Jehovát,
Ki fölemelt, hogy aztán
Annál mélyebbre vessen.

Szétzüllesztett a földön
És ránk rová az átkot:
Tengjünk, de ki ne vesszünk
Az idegen talajban.

Azok nyelvén beszéljünk,
Kiknek szavunk nevetség,
Azok szívét keressük,
Kik minket megköveznek.

Már meg sem értem a szót,
Az őseim danáját,
És meg nem ráz az érzés,
Melyért halálra mentek –

Nyugatnak eszmelánga
Fűződik az agyamban,
Nyugatnak jelszaváért
Hevül rajongva szívem.

De mégis, öntudatlan,
Titokban, álmaimban
Az elvesztett hazába
Még visszasír a lelkem.

Bénúljon meg a jobbom,
Tikkadjon el a nyelvem,
Ha téged, Jeruzsálem,
Valaha elfeledlek!