Földessy Gyula
Ady és a zsidóság
Nyugat· / ·1925 · / · 1925. 23-24. szám · / · Figyelő · / ·Irodalmi Figyelő
2020.03.05.
Dóczy Jenő az Ady-múzeum II. kötetének megjelenése alkalmából a Magyarság ez évi dec. 6-i számában egy hosszabb, politikai aktualitású cikket tett közzé a fenti cím alatt. Cikkében olyan kínosan téves és torz képet fest Adyról, amelyhez Adynak élete egy szakában sem volt semmi köze. Ha más írja ezt az elmélkedést, aligha szólok hozzá, de a Dóczy írásának a szokványos hírlapi vélemény nyilvánításnál nagyobb súlya van: ő nemcsak egy határozott irányú politikai napilag állandó munkatársa, hanem - velem együtt - az Ady-Múzeum-nak is szerkesztője. Visszás szerep szerkesztőnek szerkesztőtársa ellen síkra szállnia, mégis adott helyzetemben vállalnom kell ezt a keserves kényszerűséget: hallgatásom vagy elvtelenséget jelentene, vagy - hozzájárulást Dóczy képtelen és elhamarkodott ítéletéhez, amely köztudatba kerülése esetén alkalmas volna arra, hogy Adyt emberi és költői értékében egyaránt leszállítsa a magyar közönség előtt.
Dóczy négy fejezetre osztott közleményében, Ady váradi cikkeinek általam összeállított szemelvényeiből, mindenek előtt az igyekszik megállapítani, hogy a Szilágyságból és Debrecenből Nagyváradra került "konzervatív-nacionalista" világnézetű Ady rövidesen "radikális-kozmopolitává" fejlődik új működési helyén. Bizonyságul az első váradi hónapokból Ady két cikkét is idézi, amelyek - szerinte - "ideális nacionalizmusukkal" merőben ellentétesek Ady későbbi nagyváradi írásaival. Mi okozta ezt az átalakulást Ady lelkében? - veti föl Dóczy a kérdést. Az Ady-múzeum II. kötetének egy másik cikke igazítja útba: A peceparti Párizs 1900-ban, amelyet Ady volt váradi kollégája s élete végéig jó barátja, Nagy Endre írt.
Nagy Endre az 1900-as Nagyvárad színes, tömör bemutatásában, bizonyára a jellemzés élessége, plaszticitása s a miliőrajz kedvéért túlontúl kidomborítja a zsidóság szerepét s a város progresszív karakterét s mindez, Ady egy akkori filoszemita megjegyzésével kapcsolatban, kész, biztos, föltétlen bizonyíték Dóczynak arra, hogy Ady Nagyváradon zsidósodott el, vagy - hogy Dóczy eufemisztikus szavait használjam - itt vette fel Ady a "zsidó intellektuel-radikalizmus formaruháját, mely a váradi évek alatt szinte bőrévé nőtt" s amelyet "soha sem bírt teljesen levetni magáról."
Hát ez az egész elgondolás nagyon mai, nagyon felületes, nagyon elhamarkodott s részleteiben is, egészében is tarthatatlan.
Először is a Váradra utazó fiatal Adyt nagyon tévesen nézi Dóczy "konzervatív-nacionalista" világnézetűnek. Ha az Ady-múzeum I. kötetében rálapoz Kardos Lászlónak a debreceni Adyt bemutató A fiatal Ady világa c. cikkére, ott egy sereg dokumentumát találhatja a nyughatatlan, elégedetlen, vergőgő, világfájdalmas, romantikus, demokrata, progresszív gondolkozású, filoszemita, Ibsen-Hauptmann-rajongó, tehát summa-summarum lelke-vére szerint forradalmár Adynak. Hogy azután ez a sokat élt és gondolkozott, érthetőleg mégis tapasztalatlan, magyar földet is alig járt falusi fiú egyben-másban még nem logikus típusa a forradalmárnak s hogy (-segítségére sietek Dóczynak -,) "a nyugtalan, zsidós, intelligens (Nagyvárad) sok mindent átformált benne, amit a falu, Nagy Károly, Zilah és Debrecen, tehát a falu, formált meg" (Ady szavai,) - ez még mind nem jelenti azt, amit Dóczy állít: hogy a zsidó Nagyvárad a konzervatív-nacionalista Adyból zsidós radikalizmusú forradalmárt képezett volna.
A valóság, az igazság a következő: Ady Endre egész mivoltában: fantáziájának, temperamentumának szertelenségében, intellektusának nyughatatlanságában születetten romantikus, tehát forradalmár természet. A 48-as légkör, amelyben odahaza és Zilahon felnő, a látogatott kétféle iskolák a maguk ellentétes vallási és világfelfogásukkal, a zilahi szabadabb szellemű Wesselényi kollégium tradíciói, így a radikális Wesselényinek állandóan ápolt kultusza, ezek a miliő hatások mind hozzá járultak Ady forradalmár természetének neveléshez.
Nagyvárad modorban, ízlésben, életmódban, művészet értésben városiabbá tette a falusi fiút, hathatósabban rávezette a maga valójára, a természetéhez nem valóságokat, a lényével logikátlan elemeket segített kivetnie magából, de mindez alapjában véve aszerint az életterv szerint bontakozott ki benne, amelyet már készen hozott magával Nagyváradra, sőt Debrecenbe is. Ady, akinek tudatossága és éles elméjűsége egyenrangú művészi ösztönösségével s aki még verseiben is szigorú következetességgel ragaszkodik kimondottságaihoz, mindig a Szilágysághoz s főképp Zilah-hoz fűzte a maga kivoltának determinálódottságát.
"Itthon, ezen a helyen, már kész a jövendőm...itt készült el, itt determinálódott nagy részében az életem" - írja magáról a Wesselényi kollégium előtt 1903-ban s még határozottabban vallja ezt 1912 tavaszán A visszahozott zászló-ban:"...innen hoztam, amit hoztam, Amit akartam és éltem. S a zászlót, ami le-fölvillant Mindig csatában, tűzben, vérben, Nagy vallásom, akivel volna Protestáns, harcos vérmezőn Lelkem e kor Gusztáv-Adolfja."
No és Nagyvárad? - ez a Dóczy szerint "parvenü, gyökértelen, függőkert kultúrájú város, melynek vérkeringését átjárta a zsidó áfium"? - Dóczy nagyon sietve nézett bele a Nagy Endre cikkébe, Várad nemcsak zsidós, de papos, katonás és nagyon sokfélés város volt.
Magam is jól ismerem, serdülő diákkoromat, ifjúságomat töltöttem ott s ma is előttem van ez a város, szent László ősi városa, a maga eleven utcáival, nyilvános életével, lakóinak sürgés-forgásával, Körösével, várával, ligeteivel, szőlőhegyével. Nagy Endre szép szabatossággal mondja róla: "mintha ez a város volna a világ eszméinek laboratóriuma" s ugyanilyen pontossággal írja Kardeván Károly ugyancsak e kötetben az ő szép váradi cikkében: "itt szűk területre szorult Magyarország minden ellentéte." Várad egyszerre volt tradíciósan ősi és forradalmasan modern. És még egyszer leírom, hogy sokféle.
Katolikusnak is volt annyira katolikus, mint "zsidós" és a bihari dzsentri székhelye is volt és a Tiszák és a Beöthyek s a liberalizmus városa és titkos nagy oláh gócpont. Itt mindenki megtalálhatta a magáét s Ady is úgy érezte itt magát, mint jóval később írta. "Kinntről megjöttek a belső csaták," - a váradi élet dús zengésű szimfóniájában azt találta meg, azt hasonlította magához, ami az ő lénye szerint való volt, az virított itt ki benne, aminek bimbói már Várad előtt hasadoztak lelkében.
S ez nem a "zsidó intellektuel-radikalizmus" volt, hanem az a benne még egészen ki nem fejlődhetett radikalizmus, amely logikus folytatása volt a magyar tradíciós radikalizmusnak; hogy egész Dózsáig s a magyar reformátorokig vissza ne menjek, az Apácai Csere, a Bessenyei, a Kazinczy, a Martinovicsék, a Wesselényi, a Kossuth, az Eötvös, a Petőfi, a Vajda János radikalizmusának. L. bő számmal az Ady prózai és verses munkáit az ő "bús homlokú" hőseiről és elődeiről. - Nem értem, mit akar Dóczy azzal a "zsidó forma ruhával?"
Ady tüzes magyar érzését Dóczy is konstatálja; magyar gondja, magyar fájdalma, magyar zokogása, kétségbeesése, lázadása kezdettől végig kiszól minden írásából. az, hogy Ady a modern radikalizmus ideológiájával is él, hogy a kapitalizmus, a feudalizmus, a papság az élet minden avultnak vélt berendezkedése ellen a szociáldemokrácia szótárát is használja, - ez olyan természetes folyománya a radikális világnézetnek, hogy ebben zsidó hatást látni csak elfogultsággal lehet. ebben a formanyelvben az európai korlélek szólalt meg, amelynek a zseni a kor gondolat áramlatainak centruma, mindig a leghívebb és legerőteljesebb szócsöve.
És kérdezem Dóczytól, ha Ady éppúgy mint Petőfi, össze tudta egyeztetni az internacionalizmust a - patrotizmussal, hogy az Ady szavát használjam, micsoda bűnöst és "zsidóst" talál az ő emberiség szeretetében? Valamikor azt írtam Adyról, hogy "Ady erős internacionális érzése a magyarságából indul ki" s ma is vallom ennek a tételnek az indokolását: "szomorúan látván a mi elmaradottságunkat a nagy nyugati kultúrák fejlettségével szemben, a neki megadatott érzés erőnek intenzitásával szenved a magyar kultúra inferioritása miatt s hirdetője lesz mindazoknak a nagy modern erkölcsi eszméknek, melyek - hite szerint - a nyugat fejlődését biztosították."
És ugyan kitől tanulta volna Ady Váradon ezt a dikciót? Ady váradi újságíróskodása idején még Gratz Gusztáv volt a Húszadik Század szerkesztője; Kunfi irodalomtörténeti értekezéseket szállított az Irodalomtörténeti Közlemények-nek s Jászinak még egy könyve se jelent meg. Vajon volt-e, lehetett-e Nagyváradon, az Ady idejében az ottani intellektuelek között egyetlen ember is, aki a radikális világfelfogást, a progressziót s ennek minden elméleti és gyakorlati konzekvenciáit a logikának élesebb határozottságával, a lendületnek és pátosznak hevesebb energiájával és szenvedelmével hirdette volna?
Ady hatott a váradiakra s a váradi zsidókra is, akik őszintén csodálták és ünnepelték az ő talentumát, de hogy a "váradi folyondár," a váradi "zsidó áfium" lenyűgözte, elszédítette volna Adyt, ez az állítás nemcsak inferiorizálása Adynak, de értetlen analízise egy fajtájára és talentumára gőgösen büszke, friss fiatalságán már jól túllevő s szuverén belső erőinek, értékeinek végső megérése előtt álló lángelmének.
Dóczy első tételének tévességén összeomlik minden belőle vont következtetése, ezért ezekkel igyekszem röviden végezni. A továbbiakban úgy véli, Ady sokáig nem vette észre, hogy a Váradon ráragadt "internacionalista szólamok és frazeológia...öntudatosan (!) vagy öntudatlanul zsidó érdekeket szolgált..." ebből fejlődött volna ki Ady tragikuma, későbbi nagy belső konfliktusa. ("És a legborzasztóbb, hogy a költő működése második felében már tisztán látta a saját tragikumát.
De ekkor már késő volt.") igazán, azt se tudja az ember, mit szóljon ezekhez a lehetetlen tragikum-hipotézisekhez, amelyeket Dóczy különféle abszurd fejtegetésekkel kombinálva végigvezet Ady egész életén. Nagyon kérem, s szeretettel kérem Dóczyt, felejtse ki ezeket a - nem sikerült okfejtéseket az ő összes munkáiból.
Hogy miben állott az Ady igazi tragikuma?, nincs mit sokat elmélkednünk rajta, száz meg százféle változatban adta tudtunkra ő maga. A fajtája, a népe tragédiájában. Előre érezte az összeomlást, egy jó évtizeddel előbb, nem akadályozhatta meg azt és neki magának is meg kellett a szörnyű véget érnie. Ebből az egész életén végig hurcolt profetikus kasszandra-nézésből eredt életének tiszteletreméltó tragikuma. - Mutasson Dóczy egyetlenegy egy Ady-verset, melyben Adyt a nemzete megtagadása, cserbenhagyása, vagy bármely ellene elkövetett bűne miatti bűntudata gyötri.
Pedig Ady értett a bűnbánathoz. Emberi bűnei, gyarlóságai miatt hányszor korbácsolta magát véresre a töredelem ostorával. viszont: hányszor veti népe szemére ennek bűneit, hányszor siratja meg ezt menthetetlen sorsa miatt s hányszor panaszolja fel a maga kietlen életét, melyet fajtájáért kell elszenvednie: "Én hallom az órát. Az üzenő órát, Megyek, de széthörög a lelkem. Óh, én édes fajtám, Bűnöd meg nem érdemeltem." (Az halottas ünnep, Ki látott engem? 1923.)
Dóczy különben furcsán bánik el egy pár Ady-verssel .Mikor pl. Ady a maga magyar hibáival, bűneivel nem tudván szakítani, "magyar dölyffel" hirdeti a maga megváltoztathatatlan magyar mivoltát. - Dóczy Adynak ebbe a hetyke szomorúságába beleviszi a zsidó problémát..." hallhatta (Ady) a sanda suttogást is: eladta magát a zsidóknak!
Keserű úri daccal hányszor corjolánkodott ezért s hányszor próbált beletörődni fonák, torz életsorsába! Eburafakós hetykeséggel vágta oda: "Vállalom, ami sorsom, vállalom ami átkom, vétkeimet nagy büszkén bíborba öltöztetem..." (a folytatást már elhagyta Dóczy: "magyar bűnnél nincsen szebb a világon." - csak nem a "zsidó intellektuel-radikalizmus" szolgálata ez a magyar bűn?!)
Így magyarázza Adynak a zsidósághoz való viszonyával a Mindent másképpen szeretnék c. költeményét. nézzen csak utána az olvasó a Minden-titkok versei-ben ennek a versnek s ítéljen róla, szabad-e ezt a meghatóan szép emberségű fájdalmat így kommentálni? - S végül, amikor Ady a maga profetikus előreérzésében a Galilei-kör kis zöld ifjait az ő fölényes, finom iróniájának hangján tanítja ki arra, hogy a "jöhető veszedelemkor" mindent félre kell tenni s be kell állni a patrióták sorába, mert a magyarság szükség és érték az emberiség számára, - akkor Dóczy a sors keserű szatíráját olvassa rá a nagyszerű patriotizmusról tett vallomásra, mert zsidó ifjúságnak szól az oktatás.
Dóczy cikke utolsó-mondatában ezt a végső összefoglalást nyújtja Adyról: "prófétának szánta az Isten s s mérgezett vérű század tragikus költőt csinált belőle." - Hogy lehet ezt a két mondatfélét így összekényszeríteni? Hát a próféta-sors talán valami kívánatos egyéni osztályrész és a tragikus költőség valami ellentéte a prófétaságnak? Vagy: az Ady-élet és költészet értelme és jelentősége végérvényesen a zsidósághoz van kötve? E lehet mondani erről a Dóczyhoz méltatlan cikkről: olyan igaz és találó az egész, amilyen a vége és az eleje.