Hernádi Miklós   

Zsidó írók a "zsidó jellemről"

2020.10.26

 

A magyarországi zsidó íróknak a magukról s a tágabb vagy teljes magyar zsidóságról adott tudósításai többnyire kereken tagadják azt a fajvédő, zsidóellenes tézist, hogy léteznék valamiféle, az osztály-meghatározottságokon átívelő, alkalmasint "faji" gyökerekből táplálkozó zsidó jellem vagy jelleg. Azok a pszichológiai tünetek (pl. belső bizonytalanság, önutálat, vagy ezeknek ellenfényeként: kérkedő agresszivitás), amelyek oly gyakran felkeltették a fajvédő ideológusok rendszerező kedvét, minden esetben a beilleszkedés konfliktusosságára, ellentmondásosságára vezethetők vissza; nem öröktől való zsidós tulajdonságok, hanem az adott társadalmi szituáció logikus, és a társadalmi változásokkal együtt változandó következményei. A modern áru- és pénzforgalomnak, s a modern sajtónak, vagyis a Pénznek való elköteleződés a dualizmus első évtizedeiben, az ún. Gründerzeitben, éppoly logikus válaszcselekvés - mondhatjuk az osztályszempontú analízis szellemében -, mint az összemberi vagy csak össz-magyar szellemi és társadalmi progresszió érdekében való mozgolódás vagy szervezkedés néhány évtizeddel később. A kétfajta válaszcselekvést összekötni valamifajta áthidaló absztrakció nevében, pl. úgy, hogy ez is, az is valamifajta mély, kiirthatatlan, "faji" hajlamot jelez bizonyos megszentelt (feudális) tradíciók semmibevételére, szétbomlasztására, alighanem roppant felszínes és csalóka értékelés lenne, hiszen a válaszcselekvések végrehajtói (nemritkán apák, illetve fiaik-leányaik) maguk is mély, első soron nemzedéki, másodsoron társadalmi konfliktusokat éltek át egymás irányában. E konfliktusok bonyolultságát legyen szabad itt egy nemzetközi példával szemléltetnem. Állítólag Moszkva főrabbija, Jakob Mazeh mondotta volna Lev Trockijnak (aki Bronsteinnek született): "A Trockijok forradalmakat csinálnak, de az árát a Bronsteinek fizetik meg."

Jakob Mazeh		Lev Trockij

Hatvany Lajos

Hogy korszakunk vége felől induljunk el, Hatvany Lajos a következő szavakkal jellemezte a zsidótörvények társadalmi hátterét: "Előbb a birtokon-belüli keresztények és zsidók szövetsége áldozta fel a birtokon-kívüli zsidókat. Aztán a birtokon-belüli keresztények vetették oda a fajvédelmi csürhének zsákmányul a nagybirtokosok védekező osztályharcának leghűbb szövetségeseit, a zsidó nagybirtokosokat és nagytőkéseket is."[58] A vész hónapjaiban ennek ellenére, még a zsidó elit egy részének megpróbáltatásai láttán is, valósággal dühvé fokozódott a közrendű magyar zsidóknak a nagy pénzű, kivételezett zsidókkal szembeni antipátiája, mint azt a magyarországi holokauszt valamennyi történeti feldolgozása rögzíti. Minden volt tehát a magyarországi zsidóság, csak nem egységes "jellemű"; keresztül-kasul szabdalták az asszimiláció előrehaladottságából, befejezetlenségéből, de főként a társadalmi elhelyezkedésből, az üldöztetésre adott más- és másfajta reakciókból fakadó megosztottságok.

Fenyő Miksa

 

Egységes "jelleműnek", jobban mondva egységesen gyenge jelleműnek inkább az árja középosztály mutatkozott, ahogy azt pl. Fenyő Miksa is megállapíthatta 1944-es bujkálása idején: "Az az úriember, aki elképedt volna még a gondolatára is annak, hogy ő valakinek a zsebéből kiemelje a tárcát, magától értetődő gesztussal és gyönyörrel műveli ezt, mióta a törvény erre módot ad, valamely kollektív erkölcs erre felbiztatja." [59]

 

Bibó István

 

A nemzetkarakterológiákban "lovagiasnak", "méltányosnak" leírt magyar néprétegek - fejti ki ezt a témát Bibó István, aki korszakunk végén maga is a keresztény középosztály képviselője - éppen a zsidótörvényektől kezdve szokták meg, "hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, s aztán az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi. Ezek a lehetőségek egyrészt napfényre hozták, másrészt tovább súlyosbították a magyar társadalom erkölcsi süllyedésének a folyamatát."[60]

Serédi Jusztinián

A második zsidótörvény felsőházi vitája gyakorlati intézkedésekre tervezte átváltani az egységes zsidó fajiság, a változhatatlan zsidó "jelleg" gondolatát, amely az asszimiláció mégoly őszinte aktusait (a névváltoztatást, a vallásváltást, a színmagyar ügyek támogatását) is felülírni készült. A kitűnő baloldali publicista, Gáspár Zoltán így vélekedett Serédi hercegprímás parlamenti álláspontjáról:  "Ha a magyar katolikus egyházfő a keresztség érvényét s ezzel kapcsolatban a megkereszteltek bizonyos kategóriájának a helyzetét az egyházban azzal védi (valójában mentegeti: H.M.), hogy a kereszténység sohasem tulajdonított a keresztségnek vér- és fajátalakító hatást, akkor ... az egyház ... elismeri ennek a tényezőnek, a vér és faj misztériumának abszolút érvényét, tekintet nélkül saját kétezer éves történetére." (Az én kiemeléseim: H.M.) [61]

 

Akármit sejtetett vagy sulykolt a konzervatív, reformok helyett burkolt vagy nyílt fajvédelmet (a vagyonok újraelosztását) szorgalmazó ideológia, nem volt ténylegesen, empirikusan is létező, egységes zsidó jellem vagy jelleg! Kiderült ez már a Huszadik Század 1917-es körkérdésére zsidó íróktól, vagyis a kérdésben első soron illetékesektől beérkezett válaszokból is, hiszen azok mindegyre a társadalmi helyzet által meghatározott, egymástól mélyen elkülönülő zsidó magatartástípusokról adtak számot, mint pl. az egyik legíróibb választ adó Bíró Lajos is.

 

Bíró Lajos

Bíró először is felrajzolja a finnyás (féltékeny?) keresztény úri középosztály viszolygására okot adó, újgazdag zsidó típusokat: "Egy borravalót szóró, hangos budapesti tőzsdeügynök néhány hétre lángoló antiszemitává tudja tenni egy kis fürdő(hely: H.M.) valamennyi miniszteri tanácsosát és alispánját. A bankigazgató, még ha régen kikeresztelkedett is, ezrekben tudja felgyújtani a zsidóellenes haragot, mikor mindenáron egy exkluzív kaszinóba akar befurakodni."   Majd így határolódik el e típusoktól: "A szemrehányásokkal azonban helyes dolog óvatosan bánnia annak, aki igazságos akar lenni. Így az a zsidó generáció, amelyhez én tartozom, tökéletesen idegenül áll a régebbi zsidó generációval szemben. Mi nem értjük őket, ők nem értenek bennünket ... Mi csak azt tudjuk, hogy ... a magyar csecsemők fele továbbra is elpusztul az ötödik éve előtt ... a mi táborunkban szidni szokás a (régebbi: H.M.) zsidóságot, mert fenntartotta vagy legalábbis segített fenntartani a Tisza István uralmát.

 

Tisza István

A Tisza István táborában szidni szokás a (mai: H.M.) zsidóságot, mert felforgató, nyugtalan és destruktív elem és legalább is segít megtörni a Tisza István hatalmát." (Az én kiemelésem: H.M.) [62] Nagyobb jellembeli különbséget, mint a tolakodó és hivalkodó tőzsdeügynökök és bankigazgatók, illetve fiaik: a polgári radikalizmusra, szociális reformokra fölesküdött zsidó teoretikusok és irodalmárok politikai, vagyis világszemléleti és magatartásbeli különbségét, elképzelni sem lehetett volna. Volna - mondom, mert kevés nehézséget okozott a fajvédőknek az egymástól fényévnyi távolságra elhelyezkedő zsidó társadalmi típusok nagyon is politikus összecsúsztatása.

 

Jászi Oszkár

Jászi Oszkár a maga válasznyilatkozatában más utat követ. Ő nem a "zsidó jellem" összesítő kategória létjogát vitatja a zsidó viselkedések szórtságára, mély generációs eltéréseire hivatkozva, mint pl. Bíró Lajos, hanem azt fejtegeti, hogy ez a kategória, s a benne foglalt elítélendő viselkedésmódok csak a speciális magyar gazdasági fejlődés miatt váltak faji kategóriákká, hiszen eredendően foglalkozásokból, gazdasági versenyhelyzetekből, nagyvárosi életformákból fakadnak, amelyek másutt alkalmasint nem-zsidókat késztetnek a kategóriában foglalt elítélendő  viselkedésmódok megjelenítésére: "Mindenütt és mindenkor fennforog az a szinte biológiainak nevezhető törekvés ezeket a gazdasági ellentéteket érzelmi és ideológiai cégér alá bújtatni ... Minthogy pedig nálunk - jól ismert történeti okokból - az haute finance és a kereskedelem túlnyomó mértékben zsidó foglalkozás, az ezen működésekhez  tapadó érdekellentétek könnyen öltenek felekezeti vagy faji színezetet, a néplélek azon általános hajlamánál fogva, mely a nehezebben kikutatható és átlátható racionális összefüggéseket konkretizálni és szimbolizálni szereti. Így lesz az uzsora nálunk 'zsidó uzsora', a tisztességtelen verseny 'zsidó verseny', a mozgótőke növekedő befolyása 'zsidó befolyás', az általa szükségképp fejlesztett nemzetköziség 'zsidó kozmopolitizmus', a nagyvárosi gócok által létrehozott lazább nemi morál 'zsidó szabadosság', a kávéházak felületes társalgási modora 'zsidó szellemesség': szóval egész csomó jelenség kizárólag zsidó etikettet (címkét: H.M.) kap nálunk, amelyek a külföldön - legalább is ekkora kizárólagossággal és egyöntetűséggel - már nem könyvelhetők el pusztán a zsidók számlájára." [63]

Azért tartom Jászi gazdaságilag megalapozott érvelését nagyon jelentős megnyilatkozásnak, mert alapot ad arra, hogy az állítólagos "zsidó jellem" kategóriában foglalt viselkedésmódokat is ugyanilyen módszerrel, vagyis történeti és gazdasági oknyomozással illessük-minősítsük! Ilyen viselkedésmódok Jászi szövegében: túlzott racionalizmus, túlzott tekintetnélküliség (gátlástalanság), feltűnési és fitogtatási vágy, pénzsóvárság, megalkuvás a brutális hatalmasokkal szemben, szexuális kifinomodottság, bizalmatlanság a környező keresztény kultúrával szemben, faji szolidaritás stb. Ezeket Jászi a sok évszázados gettólét által kinevelt viselkedésmódoknak tartja, tehát csöppet sem eleve elrendelt, faji, hanem százszor inkább szociális eredetű, tehát változandó viselkedésmódoknak, amelyeket a társadalmi átöröklés nevelési tradíciói éltettek sok-sok nemzedéken keresztül, még akkor is, amikor már megszűnt a gettólét miliő-hatása. [64]

Szabó Ervin

 

Irodalmi megjelenítő erő dolgában Bíró Lajos válaszával is felveszi a versenyt Lesznai Anna hozzászólása. "Zsidónak lenni egy különös, betegesen izgatott idegállapotot jelent" - üti meg hozzászólása felhangját az egyszerre érzékeny és éles eszű írónő.[65] Miközben - Jászival és az itt nem ismertethető Szabó Ervin-féle válasszal is egyetértésben - mindenestül a magyar zsidóság szociális helyzetéből vezeti le ezt a "betegesen izgatott idegállapotot", az olvasót eme idegállapot íróilag-lélektanilag hiteles rajzával is megajándékozza.

 

Lesznai Anna

A magyar zsidó idegrendszerét - írja Lesznai - "folyton ingerli az a stabilitáshiány, melybe társadalmi elhelyezetlensége sodorja. Pénzsóvárgását, a vagyonosság túlbecsülését is az magyarázza meg, hogy míg a kereszténynek születése, családi összeköttetései, még szülőhelye is körülírják társadalmi hovatartozandóságát, addig a zsidót, azt lehet mondani, egyedül a pénze helyezi el társadalmilag." A pszichológiai csapdahelyzet azonban abból ered, hogy még eredményeit, a pénzét vagy az eszét is szégyellnie kell az asszimilációs sikerekre ferde szemmel néző keresztény környezetben. "Pénzét, vagyonát, melyre mint jó huszár harci lovára, büszke szeretne lenni, szintén szégyellnie illik, mihelyt 'jó társaságba' kerül. Kicsit így van zsidó eszével, ezen jellegzetesen kiélesedett lelkieszközével is. Akárhány zsidót ismerek, ki vigyáz, hogy ne legyen túlokos és túlokoskodó keresztények között, nehogy ellenszenvet keltsen." A zsidó ilyenformán csak arra lehet büszke, amire nem lehetne büszke (ti. a keresztény úri életformára), ugyanis az nem sajátosan az övé. "Nem élhet úgy együtt a vele egy kultúrnívón álló keresztény társasággal, hogy bizonyos fokig meg ne tagadja magát ... Aki önérzetében meg lett bolygatva - folytatja a zsidó 'jellemrajzot' Lesznai Anna -, az hamis viszonyba kerül a tekintély fogalmához. A zsidó túlbecsül minden tekintélyt, mint kívánatos értéket és félelmetes ellenfelet egyaránt." Tehát egyazon forrásból (!), a társadalmi tekintéllyel való túlzott törődésből származtatható - legalábbis Lesznai pszichologizálása szerint - az apák nemzedékének alázatos alkalmazkodása, sznob "úrutánzása" éppúgy, mint a fiúk nemzedékének gúnyosan forradalmi "tekintélyfitymálása", "hagyománykicsinylése". Az áhított helyzetbe, a valódi társadalmi egyenlőség helyzetébe való bejutás frusztrációja az a motívum - teszem hozzá a magam prózaibb nyelvén -, amely az apáknál meghunyászkodást, a fiúknál pedig fölényes szarkazmust vált ki. Ami a kétfajta reakcióban közös, ti. a frusztráció, az viszont ízig-vérig társadalmi eredetű lelki affektus, még ha személyre szabott "idegbetegség" álcájában jelentkezik is.

Még a fényes zsidó teoretikus ész, a "sehovatartozásból fakadó mindent megértés" is, egészíti ki Lesznai Anna egy újabb frusztrációval a "jellemrajzot", alkalmasint hitványabbnak bizonyulhat, mint az empirikus valóságból kiinduló, józan, nem-zsidós gondolkodás. "Abstrakcióra, általánosításokra hajlanak, és különösen megvan a zsidóban az a morális képesség, hogy eszméket reális életmozgató tényezőkké avassanak. A magyar esze a valóságból nő ki, a zsidó a valóságot akarja mintegy eszéből kitermelni." A zsidó alkotóművésznek pedig azzal a frusztrációval kell szembenéznie, kerekíti ki a "társadalmi elhelyezetlenség" okozta zsidó "idegbetegség" látleletét Lesznai, hogy sehogyan sem sikerül külsővé tennie a lelkében forrongó elképzeléseket, indulatokat: "A zsidó - ez paradoxul hangzik - túl egyéni arra, hogy művész lehessen. Mindig sajátmagával van dolga, minden cselekedetének önmaga az anyaga, nehezen választ ki forrongó énjéből egy megformázott objektív idegenné vált művet." A "társadalmi elhelyezetlenség", a "lebegés", vagyis a fajvédők által híresen emlegetett "gyökértelenség" teszi, hogy "a különvalóság nyomasztó individualizmust fejleszt ki náluk, a zsidónak 'énje' válik egyetlen társadalmi központjává, - nincs hová menekülnie magából."

Hozzáadódik ehhez a sok zsidónál tipikusan fellépő megvetés saját felekezetével, egysorsú közösségével szemben, amelynek okát Lesznai a szükségszerű elszigetelődésben látja: "Egymásközt sem alkothatnak a félig asszimiláltak új társadalmi réteget, - hisz ez visszatérést jelentene a ghettóba, az elkülönítettség poklába. Csupa individualista kinövéssel megvert ember, csupa megsértett ember ... Ilyen befolyások és körülmények között válik a zsidóból az a magányos, megfélemlített, megsértett, önmagát nagyra tartó és mégis őszintén megtagadó idegbeteg ember, ki meg van fosztva a földi és mennyei öröklét minden formájától."

Ördögi kör kerekedik ki ebből az elemzésből: a magyar zsidó "társadalmi elhelyezetlensége" az az ok, amely számos torz viselkedésmódon és frusztráción keresztül végül is csökönyösen meggátolja, hogy társadalmában a magyar zsidó helyet találjon magának. Azért nem nyerhet elfogadást a "zsidó jellem", és azért olyan, amilyen, sugallja Lesznai Anna, mert nincs elfogadva, márpedig csak elfogadottságában válhatna olyanná, amilyenként elfogadásra számíthatna. Ha számos áttételen keresztül is, amelyeket rendre roppant érzékletesen jelenít meg esszé-igényű hozzászólásában, Lesznai Anna végül is - polgári radikális eszmetársaihoz hasonlóan - a "nincs zsidó jellem, csak adott társadalmi körülmények vannak" következtetés levonására ad módot.

Komlós Aladár

Ahogy tíz évvel később született esszéjében Komlós Aladár is. [66] Vallástörténeti okokkal magyarázza a zsidó nép racionalizmusát, sőt, formalizmusát a vallás dolgaiban, s emiatt a világ dolgaiban is: "nem bízik vakon a természetben, sem a belsőben, sem a külsőben; állandóan ellenőrzi, korrigálni kívánja, mindent ésszerűbbé akar tenni, mint amilyen (az: H.M.) természettől". Ha Lesznai a zsidó művész túlzott individualizmusát hibáztatta, Komlós szerint inkább a zsidó művész állandó tudatossága, önellenőrző hajlama teszi, hogy nem a legalkalmasabb a művészet létrehozására: "a művész képeket teremt - a zsidó pedig szenvedélyesen keresi a jelenségek közös nevezőjét, minél több dolog közös nevezőjét, ami természetesen már nem lehet kép, csak valami elvont fogalom".

Száműzetésében éppoly görcsössé válik a zsidó népben az anyagi biztonsághoz, a pénzhez való ragaszkodás, mint az isteni ideálokhoz való. De az csak a gettóból kilépve suhintja meg, hogy hirtelen restellni kezdi származását, s önmaga helyett már a környező népet kezdi bálványozni, utánozni. Még vallási hagyományával is hajlandó szakítani, hisz az is (egykori) népiségének része. A saját jelleg elhagyása s a (hasztalan) közelítés egy másfajta jelleg felé: "innen a zsidó önérzettelensége, félénkséget és tolakodást vegyítő félszegsége" - írja, szinte Lesznai Anna "társadalmi elhelyezetlenség" fogalmát visszhangozva Komlós Aladár.

Nem találván "ember voltának nyugodt önértékét", végletes "belső bizonytalanságától" hajtva, a legtermészetesebb gesztussal áll be azok közé, akik szerint "a születési különbség nem számít, mindenkit saját értéke szerint kell megítélni, a történelmileg ránkmaradt értelmetlen előítéletek megszüntetendők, a nemzeti és vallási válaszfalak nem lényegesek, s az emberiség egyetlen egységnek tekintendő". Ezek a felvilágosodás, majd az egyetemes emberi jogokat magasztos imperatívuszokká ütő francia forradalom (és természetesen a szabadkőművesség) posztulátumai, amelyek - véli a zsidó - egyedül érvényes módon válthatják fel az amúgy is elkorhadtnak és levitézlettnek tűnő nemzeti, vallási tradíciókat. A zsidó lélek szenvedélyes hajlamát az össz-emberiben, az egyenlőségben való feloldódásra Komlós Aladár végül is asszimilációjának megfeneklésében horgonyozza le. A csak félbe-szerbe megvalósult asszimiláció - találja meg Komlós az egyetemesre való vágyakozás társadalmi okát - "felébresztette, de nem elégítette ki (a zsidó léleknek: H.M.) egy igazi jogegyenlőségre való igényeit."  Oka is az asszimiláció a zsidó jogegyenlőségi törekvésnek, de akadálya is - éppen mert félbe-szerbe történt.

Pap Károly

 

Ez világi látlelet, ha nem nélkülözi is a zsidó vallásra tett hivatkozásokat, továbbá a megoldást is evilági folyamattól, az asszimiláció mindkét részről vállalt kiteljesedésétől várja. Teljesen vallásos szellemű viszont Pap Károly Zsidó sebek és bűnök című, 1934-ben megjelent vitairata, amelyet más kontextusban már röviden ismertettem. A jelen kontextusban annyit tennék hozzá ennek az írásnak a jellemzéséhez (miközben az olvasót Lackó Miklós idevágó, remekbeszabott ideológiakritikai elemzéséhez irányítom[67]), hogy Pap a magyar zsidó irodalomban lényegében elsőként állítja középpontba a zsidó önbírálatot mint a (vallási) megigazulás,  s egyben mint a magyarsággal való megbékélés követendő útját. Szándékosan mondok "középpontba állítást", mert a zsidó bűntudat és önkritika egyes elemei, láthattuk, már a Huszadik Század körkérdésére adott zsidó írói válaszok némelyikében is, bár a (külső) társadalmi oknyomozáshoz képest csak periférikusan, de azért határozottan megjelentek.

Otto Weininger

 

A vallását megtagadó magyar zsidóság ostorozása azonban olyan mélységeket kavar fel Pap Károly szenvedélyes írásában, mely morális mélységekig talán csak a bécsi Otto Weininger Magyarországon is jól ismert Nem és jellem-ének (1903) a zsidóságról szóló, egyébként roppant problematikus fejezete[68]  hatolt el.

 

	Már a magyar zsidóság ellen indított, faji alapú, hivatalos hadjárat kezdetén, 1939-ben jelent meg Tábor Béla könyvecskéje, A magyar zsidóság két útja, amely Papnál sokkal józanabbul, de vele egy szellemben érvel amellett, hogy a magyar zsidóságnak fel kell hagynia túlságosan is könnyű védekezésével, ti. azzal, hogy minden baját és fogyatkozását a külvilág, a nem-zsidó környezet nyakába varrja. [69]
Tábor Béla

A zsidó (vallási) önbírálat maximumát nyújtja Tábor Béla, amikor éppen a Tóra magyarázatát, a Talmudot hibáztatja a Tóra szellemének elillanásáért a zsidóság életéből. "Minden benne levő népi elem dacára - írja Tábor, a 'népi elem' továbbvivőiként a zsidó misztikusokat és a hászidizmust jelölve meg -, a lenyűgöző a Talmudban nem a szellem, hanem az értelem szerepe volt ... A cél eltűnt, az út önállósította magát; a szellem eltűnt, megmaradt az értelem sokszor csillogó, de üres játéka ... Amint a zsidóság Talmudon edzett értelme elszakadt a szellemtől, funkciója mindinkább a valóság szűkítése lett a valóság megértése helyett. A valóságot a maga merev határai közé igyekezett szorítani, ami e határokon kívül rekedt (tehát a valóság leglényegesebb része), mind hozzáférhetetlenebb lett számára. Így került távol a zsidóság saját vallásától..."  (133-134).

"Nem lehet véletlen - folytatja látleletét Tábor -, hogy azokban a (vallástagadó: H.M.) szellemi, társadalmi és politikai mozgalmakban, amelyek e leszűkítő szellem jegyében születtek, a zsidóság fokozódó mértékben mind nagyobb arányban vett részt."  (137)  S itt következik Tábor Bélának a szekularizálódott "zsidó jellemre" vonatkozó legfontosabb megállapítása: "Mindaz, ami a középszerűség e korának szellemi veretét megadja, egy évezrede érett már a leromló zsidó szellemben: hitetlenség, valóságidegenség, talajtalanság; - szűk és ellentmondásokkal tele racionalizmus, a vallástól elszakadt tudomány, felszínes szimptomatika; - a szellem eszközzé süllyesztése, öncélú gyakorlatiasság, materializmus." (138)

Egyetlen magyar-zsidó író sem ásott mélyebbre a zsidó lelkialkat (jellem?) öntudatlan és önkéntelen elsivárosodásának vizsgálata közben, mint Tábor Béla. Azzal, mondja Tábor, hogy a zsidó nép felmondta, illetve másokra hárította "a Névért való átháríthatatlan felelősségét" (157), mely kiválasztott nép mivoltából következik, a puszta értelmet választotta a Szellem kutatása és szolgálata helyett. Ennek a vallásfilozófiailag megalapozott vádnak azonban - s itt most nem könnyű kritikát szeretnék gyakorolni egy nehéz helyzetben megalkotott, roppant súlyú bírálat felett - nem az a gyengéje, hogy voltaképpen a weiningeri előírást visszhangozza, amely egy magas szellemiségű (Weiningernél: kanti) etikához való megtéréstől várja a morálisan legyengült zsidó nép megigazulását. Sokkal inkább tartható tévedésnek, hogy Tábor a Szellemről való lemondással egyes-egyedül a zsidóságot vádolja meg, holott a Szellem elvesztése olyan világtörténelmi folyamat, amelynek csupán egyik, korántsem centrális résztvevője a világ  zsidósága! (Ráadásul a Szellemről való lemondás folyamatának az európai zsidóság sokkal inkább vesztese volt, mint bármilyen értelemben a nyertese, hiszen ez a folyamat - az antiszemitizmus közvetítésével - éppen az ő hátán csattant; Tábor Béla tehát, anélkül, hogy tudná vagy így akarná, áldozatokat hibáztat egy morális állapot előidézésével a voltaképpeni tettesek helyett.)

Max Weber

Ez a Max Weber műveiben elvarázstalanodásnak (Entzäuberung) nevezett folyamat, amely a protestantizmus racionális etikájával és beosztó puritanizmusával, valamint az újkori, empirikus tudományossággal indult, s a felvilágosodással tett szert elsöprő erejű lendületre, bejárta az európai társadalmi élet legapróbb szegleteit is - képtelenség azt sugallni, hogy csupán a zsidó világszemléletet vonta volna a hatása alá. De még fontosabb rámutatni, hogy - ellentétben Tábor Béla sugallatával - ez a racionális tervezésre, ökonómiai optimalizálásra irányuló világtörténelmi folyamat nem annyira a zsidóság világszemléletét határozta meg (persze azt is), mint inkább - a társadalomirányító uralommal való összefonódottsága miatt - a zsidóság létjogát kétségbe vonó és kikezdő, eredményeit kisajátító, világméretű antiszemitizmust.

A baj tehát, hogy frivolan fogalmazzak, nem a felvilágosodással - Tábor Bélánál: az ész felülkerekedésével - volt és van, hanem azzal, hogy a felvilágosodás az uralom egy bizonyos formájával fonódott egybe. Ez Horkheimer és Adorno 1947-ben közreadott felvilágosodás-kritikájának a magva [70] A felvilágosodás - Tábor Bélánál: a Szellem elvesztése - először pozitivizmushoz, a tények feltétlen tiszteletéhez vezet, majd a Fennállónak mint ténynek a mitikus elhatalmasodásával a pozitivizmus már vad ellenségességbe csap át minden iránt, ami kívül áll a Fennállón: a Szellem iránt éppúgy, mint a Fennállót megdönteni akaró próbálkozások iránt. Horkheimer és Adorno mindezért nem magát a felvilágosodást kárhoztatja, hanem azt az uralmi típust (Herrschaft), amely eltűri, sőt, ösztönzi, hogy az ész a Szellem tagadásává fajuljon. A két német-zsidó filozófus felvilágosodás-kritikájának célja ezért az, hogy előkészítse a felvilágosodás pozitív fogalmát, "amely kioldja azt a vak uralommal való kapcsolatából" (16). Tegyük hozzá, csöppet sem ironikusan, hogy e törekvés épp oly erős messianisztikus elemeket hordoz, mint bármelyik, megváltást vagy üdvözülést hirdető vallás.

Max Horkheimer

Horkheimer és Adorno közös művükben, annak az antiszemitizmusról, az uralommal összefonódott Felvilágosodás e törvényszerű oldalhajtásáról írott fejezetében nagyon világossá teszik a "zsidó jellem" némelyik alkatelemének nagyon is kívülről indukált, vagyis antiszemita indíttatású voltát. A megalkuvásét, az önmegtagadásét, a gyökértelenségét kiváltképp. "Igaz, a megkeresztelkedett zsidók Európa története során és még a német császári birodalomban is magas állásokhoz jutottak az igazgatásban és az iparban. De ezt mindenkor kettőzött odaadással, szorgalommal és kemény önmegtagadással kellett igazolniuk. Csak akkor engedték oda őket, ha magatartásukkal hallgatólagosan elfogadták és megerősítették a többi zsidóra kimondott ítéletet: ez a kikeresztelkedés értelme. Kiváló képviselőik összes nagy cselekedete nem érte el, hogy a zsidót befogadják Európa népei közé, nem engedték gyökeret verni, s ezért aztán gyökértelenséggel vádolták." (Az én kiemelésem: H.M.) (208)

Theodor Wiesengrund Adorno

Még mindig a "zsidó jellem" témájánál maradva, Horkheimer és Adorno arra is rávilágít, hogy a leggyűlöletesebbnek beállított zsidó "tulajdonságok" - amelyek rendre kívül esnek a Fennálló birodalmán - voltaképpen azért válnak üldözendő tulajdonságokká, mert egybevágnak az uralom alávetettjeinek, a későbbi hóhérlegényeknek, a titkos vágyaival: "Mindegy, milyenek a zsidók önmagukban, képük, mint a legyőzött képe, tele van olyan vonásokkal, melyek halálos ellenségei a totalitáriussá vált uralomnak: a hatalom nélküli boldogság, a munka nélküli bér, a határkő nélküli haza, a mítosz nélküli vallás vonásaival. Az uralom kárhoztatja e vonásokat, mert az alattvalók titokban sóvárognak utánuk. Csak addig állhat fönn, amíg az alattvalók maguk teszik gyűlöltté a kívántat. Ez beteges projekció útján sikerül nekik, hiszen a gyűlölet is az objektummal való egyesülésre vezet - a rombolásba." (234). Ha megáll ez a pszichoanalitikus motívumokat is tartalmazó elemzés, akkor még akár odáig is eljuthatunk, hogy a nácik csak azért növesztették fel az "undorító" zsidó tulajdonságok mítoszát, mert képtelenek voltak szembenézni a kínos ténnyel, hogy ezek voltaképpen a saját, de kiélhetetlen vágyaikkal vágnak egybe, és éppen saját "morális tisztaságuk" elnyerése érdekében kell(ett) elpusztítaniuk a zsidókat. Valahogy úgy, ahogy a prostituáltak sorozatgyilkosai éreznek morális megtisztulást a "mocsok" (saját lelkükből való?) kiirtása fölött.

Ez azonban megdönti a 30-as évek Magyarországán született zsidó önbírálatok érvényességét, még Tábor Béla legtisztább szándékú önbírálatáét is, hisz azokat aljas és álszent manipuláció termékeiként jeleníti meg.  Mert ha igaz, és kétségtelenül igaz, hogy a magyar zsidóság tömegei felhagytak a zsidó vallás szellemiségének feltétlen követésével, akkor még inkább igaz, hogy e szellemiség keresztény lenyomatának követéséről sokkal előbb tettek le azok a keresztény vezetők, akik tulajdon fogyatkozásaikért - csöppet sem a keresztényi megbocsátás és szeretet jegyében - nem saját magukat, hanem a hozzájuk hasonlóan elvallástalanodott zsidókat tették felelőssé. A legnagyobb igazság azonban az, hogy a magyar zsidóságot éppen nem elvallástalanodása miatt, hanem a közvéleményben alkalmasan manipulált "faji jellemvonásai" miatt érték a leghevesebb támadások, s a zsidótörvények sem tettek különbséget, mint említettem, a mélyen vallásos Pap Károly, vagy az európai, felvilágosult szellemű Szerb Antal között.  Ezt persze Tábor Béla is nagyon jól tudta, mégis, a zsidó vallás szellemiségének a visszahódításában látta a magyarságba való teljes beolvadásnak mint a magyarsággal való megbékélésnek az útját: a magyar zsidóság "célja - írta Tábor Béla -, valóban csak a magyarságba való teljes beolvadás lehet, de nem sajátos zsidó értékeinek megsemmisítése, hanem éppen azok minél teljesebb kibontása vezethet csak oda." (157)

Ha Tábor 1939-ben a "zsidó jellem" vallási újra-definiálásától remélt tiszteletet parancsoló eredményt, még akár a faji vagy népi vonások feladása árán is, a zsidó íróknak pár évvel később, a világháborús években született feljegyzései - a vallásba vágó kérdések feltűnő mellőzésével - már inkább a magyar zsidóság nemzeti (faji) kisebbségként való újra-definiálását ajánlották. Junger József, Radnóti egyik legbensőségesebb beszélgetőtársa a bori munkatáborban, a következő utat javasolta 1941-ben: "(Mivel) a magyarság és a zsidóság viszonyának elrontásához ... igen sokban járult hozzá (az) a torz asszimiláció, mely elmosni, elhomályosítani igyekezett a két nép közötti határvonalat ... a viszony megjavítása csak úgy történhetik, ha szakítva a népi azonosság őszintétlen fikciójával (- hogy mennyire illúzió, fikció volt csupán, azt drasztikusan bebizonyították a zsidótörvények! -) ismét visszatérünk a természetes alaphoz: két, egy hazában élő nép szövetségéhez.

Marton Ernő

 

Így a zsidóság - amint Marton Ernő mondja - ismét mint nép, mint népi kisebbség fog a magyarság mellé állani." [71] Azt azonban, teszem hozzá, hogy a "népi azonosság" illúzió vagy fikció volt csupán, egyáltalán nem a magyar zsidóság restellnivaló "tolakodása" vagy hiteltelen "törleszkedése", pláne nem valaminő magyarságellenes, hazafiatlan cselekménye, hanem az elfogadástól visszahőkölő, s a kirekesztéstől anyagi és revíziós hasznokat remélő keresztény rezsim intézkedései tették szembeszökővé.

 

Füst Milán

Ebben a politikai kutyaszorítóban, az ellenállás vagy a menekülés, és különösen a helyzet megfordítása reményének gyors eltávolodása közepette hatalmasodott el a magyar zsidóságban az a lemondó, majdhogynem szuicid lelkiállapot, amely Füst Milán 1942 koranyarán kelt terjedelmes, esszéértékű naplóbejegyzését is áthatotta. [72] Az "utálnivaló zsidó jellem", ahogyan azt a keresztény rezsim évtizedek óta sulykolta a közvéleménybe, önmagát beteljesítő jóslatnak bizonyult, hiszen mindenestül beköltözött az üldözött magyar zsidóság lelkialkatába. Füst Milánt május 12. és június 8. között angina pectorisszal kezelték a Szt. János kórházban, s egyik betegtársa gyakori keresztény látogatójával, "magas rangú közhivatalnokkal" tárgyalta meg visszatérően a "zsidókérdést". E beszélgetései némely részletét idézi fel Naplójában.

"Mert a zsidó, minden asszimilációs törekvése ellenére is megismerhető (felismerhető: H.M.). Nem tudjuk megmondani milyen? Mert csakugyan olyan mohó-e? Az is, kétségtelenül. De nem csak az. Mert ő a kalmár is, meg a próféta is, a nagytőkés, meg a kommunista, ugy-e? a legmaradibb... s a leghaladóbb, ő a legtisztálkodóbb s a legpiszkosabb, a legönzőbb és legjótékonyabb, a könyv embere s amellett a kereskedelemé és így tovább - s mégcsak azt se lehetne mondani, hogy a szélsőségek jellemzik, mert undokabb, közepesebb nyárspolgár nincs nála. Szóval mindenféle, nem lehet megmondani, milyen s mégis felismerhető...

Nyelve nincs, földje nincs, zsidó tradíciója már régen nincs, hite sincs s a biblia óta semmi olyat nem hozott létre, ami a zsidó kultúra továbbfejlesztésének nevezhető, lévén a talmud kérődzés a régieken s nem fejlődés, a haszidizmus pedig valami zagyvaléka az átszellemültségnek és a szemétnek...

Ha ketten azt mondják, hogy részeg vagy, eredj haza és feküdj le, - áll valahol a talmudban. S itt annyian mondják, hogy útálatosak vagyunk, - hogy lehet ebben megállni? Hogy lehet akkor önérzetre szert tenni, - ha önérzetes vagy, utálnak, ha alázatos vagy, ugyancsak... mi marad más hátra? Vagy elhiszed nekik, hogy az vagy s elkezded megvetni sajátmagadat, ami a legrettenetesebb emberi sors, - vagy átállsz a másik oldalra s minden erőddel igyekszel bizonyítani magadnak, hogy már nem tartozol a régiekhez...

A zsidó is elfajúlt a megvetéstől, belátom. Megvetették mint idegent s most felelősségre vonják részben e megvetés következményeiért is. Talán nem haragudnának rá annyira, ha még jobban elkorcsosúlt volna, ha az uralkodó nép mulattatója, vagy bohóca lett volna, mint a cigány, aki a megvetést oly természetesnek tartja már, hogy maga se tud már máskép tekinteni önmagára...

Nekem az a tanácsom, hogy szűnjön meg (a zsidóság: H.M.), itt az ideje. Mert háromezer éve futni ugyanazt a vesszőfutást s ötvenévenként leköpetni, kiraboltatni, - mikor még azt se mondhatja, hogy valamely ideáért szenved, nem emberhez méltó sors... Mikor tízezrével égették el őket élve s megmenekülhettek volna ők és utódaik, ha megcsókolják a keresztet. Ostoba hősök, hiábavaló hősök. Még ma, az általános undor idején is kaftánban és tinccsel mennek végig az utakon, igaz, hogy nagyon sáppadtan, lesütött szemmel és egymást támogatva, mint a vakok... konok nép! És érzéketlen is! Soha még ilyen veszélyben nem volt, - soha még ilyen hidegen és intézményesen nem jártak el ellene... mert a pogrom még hagyján, édes Istenem, - azt kell mondanom, hogy érthető és megbocsátható, mert az indulatkitörés emberi dolog, - viszont ezt a hideg és szisztematikus kegyetlenséget, amellyel most kikezdik őket, s a zsidó kihívóan dőzsöl, mutatja, hogy jól érzi magát...

Ki kell irtani őket. - Vagy nem kell kiirtani? - kérdeztem az elnök úrtól... Akkor közlöm a reményeimet is Önnel... én még mindig azt szeretném, ha minden zsidó eltűnne ebből az országból, hadd veszekedjenek az urak egymással... Egy szó mint száz: hadd jöjjenek rá (a keresztény urak: H.M.), hogy mégse mindennek a zsidó volt az oka, hogy (mindig lesz: H.M.) emberi gonoszság és szerencsétlenség, mondjuk például luesz és házasságtörés akkor is lesz, ha már nem lesz itt zsidó..."

Ez a Füst Milán felfűtött, folyondárszerű írói stílusában előadott, néhol metsző élű filippika a zsidóság "jelleméről" és kiérdemelt sorsáról még részleteiben is, és még annak tudatában is hátborzongató, hogy írója nem a nyilvánosságnak szánta. Nem is nagyon lehet kommentárt fűzni hozzá azon kívül, hogy megint csak külső körülmény: a társadalmi megvetés és szegregáció törvényszerű következménye a zsidóság önbecsülésének oly mértékű zuhanása, hogy még tulajdon jeles képviselői is az egész társadalmi csoport (ön)felszámolására tegyenek javaslatot. Társadalomtudományi szemmel azonban óhatatlanul feltűnik, hogy Füst Milán haragos hevületének nagy részét biztosan egy valamennyire is valósághű "zsidó jellemkép" megalkotásának elvi lehetetlensége okozza: elvi alapon kényszerül önmaga által is bosszúsan észlelt túláltalánosításokra, torzításokra, pozitív vagy negatív elfogultságokra az a lelkiismeretes író, aki egy közösség, s nem csupán egyetlen egyén "jelleméről" festene képet. A nemzetkarakterológia, e folyton kudarcot valló, és mégis újra meg újra megkísértett társadalomtudományi fattyúhajtás beépített gyengesége ez.

Az első világháború utáni magyarországi közéletet visszatérően felkavarták a magyarság "nemzeti karakterét" megállapítani és különböző jelzős szerkezetekben rögzíteni kívánó tipológiák. Nem mellékesen, e történeti vagy irodalomtörténeti, kifejezetten a magyarság "lényegére" irányuló munkák (Szekfű Gyula, Prohászka Ottokár, Hankiss János, Illyés Gyula vagy Németh László könyvei, cikkei, tanulmányai) rendre aktuális zsidóellenes megnyilvánulások kísérő zenéivé váltak, igazolva a nemzetkarakterológia legjobb magyar kutatójának, Lackó Miklósnak azt az alapvető megállapítását, hogy a "nemzeti karakter" megszállott kutatása éppen a nemzeti tudat zavaraival függ össze. Esetünkben azzal a dilemmával, hogy részei-e a magyar nemzetnek a zsidók. Nemzetkarakterológiával - írja Lackó - "nem azok a népek - s e népek tudományai - foglalkoztak erőteljesen, amelyek társadalmi integrációja, s így közös 'nemzeti karaktere' is erős volt, hanem fordítva: ahol a polgári modernizáció során előrehaladó társadalmi integráció különböző okokból gyenge, hiányos, töredezett maradt. Jól integrált nemzeteknek nincs szükségük közös nemzeti jegyeik folytonos kutatására ... Ahol az integráció gyenge vagy töredezett, ott részben az a nemzetkarakterológia funkciója, hogy egységbe foglalja azokat a heterogén (életmódbeli, mentalitásbeli stb. H.M.)... elemeket, amelyek a nemzeti összetartozás tudatát vagy fikcióját erősíthetik." [73] Esetünkben a nemzetkarakterológusok mindig egy zsidók nélküli magyar nemzeti karakter lényegesnek tartott ismérveit latolgatták.

Nem tartom magam illetékesnek a "magyar karakterről" írott, változóan zavaros és túlzó, alapvetően zsurnalisztikus tanulmányok bírálatára, megtette ezt imént idézett szakszerű tanulmányában Lackó Miklós, bőségesen idézve a "magyar karakterről" kifejtett vélemények és ellenvélemények garmadájából. Csupán azért hoztam fel a "magyar karakter" témáját egy, a "zsidó jellemről" szóló fejezetben, mert számos kitűnő zsidó publicista is foglalkozott a magyar nemzetkarakterológusok kétes értékű, de politikailag annál veszélyesebb munkáival [74], s ezenkívül azért is, mert mind a mai napig hajlamos mindkét tábor egymás puszta ellentéteként definiálni önmagát, amit megengedhetetlen eljárásnak tartok, s ami javarészt a húszas-harmincas évek magyar nemzetkarakterológusainak implicit fajvédelmi utalásaiból táplálkozik, vagyis abból, hogy a vélelmezett magyar karaktert a vélelmezett zsidó karakter inverzeként próbálták beállítani. Az eljárás máig ható eredménye az itt is, ott is megfigyelhető (a magyar és zsidó anyagban egyként egymásra sandító) túlzások és torzítások négyzetre emelődése, amit egyetlen épelméjű megfigyelő sem üdvözölhet.

 

---