IDENTITÁS

Hernádi Miklós

Identitás és nyelvhasználat

Széljegyzet nemzeti kánonokhoz

Gyümölcsöző szokott lenni a fogalmak sokadszori definíciója, mert mondanivaló híján is hosszú fejtegetésekre ad alkalmat. Én itt az identitást etimologikusan értelmezem; azt értem rajta, hogy valaki az (id), ami vagy aki, mégpedig társadalomlélektani értelemben, vagyis másokhoz viszonyítva. (A legősibb identitás természetesen az Úré, aki emlékezetes tautológiával határozta meg magát: „Az vagyok, aki vagyok”. Megtehette, mert nem volt kihez mérnie magát.)

A társadalmi életben természetesen folytonos interakciós kommentárok szegélyezik, illetve folytonos akadályok szegik annak útját, hogy valaki tartósan az lehessen, akinek tartja magát. Ha környezetétől visszaigazolva látja identitását, vajon hihet-e neki? Ha környezete letiltja azt, amit magáról gondol, vajon beadja-e a derekát: tegyen le egyszer s mindenkorra a dologról? És akkor mi más legyen, mint ami? Hát nem éppen a környezet súgására alakította ki eredeti identitását, amelyen most – a jelek szerint – változtatnia kell? Hogy lehet ilyen változandó és csalárd az ember környezete? Hogy lehet viszonylag állandó identitással mindezt átvészelni?

Az egyén számára egyetlen lecke kínálkozhat, az, hogy a szándékolt identitás nem feltétlenül, sőt, tipikusan egyáltalán nem vág egybe azzal az identitással, amelyet a környezet az egyénnek tulajdonít, és ebbe, ha lehet, bele kell törődni. Husserl transzcendentális fenomenológiája mély ismeretelméleti különbséget tesz a jelentés-szándék, illetve a jelentés-megvalósulás között (vö. Mohanty 1964, 36-37), de nem kell ilyen éteri magasságokba emelkednünk ahhoz, hogy az énkép, illetve másoknak az illető énről alkotott képe között határozott különbséget regisztráljunk. Ez a különbség minden félreértés, számtalan konfliktus, és megannyi lelkizavar forrása. Az egész pszichoanalitikus üzem a kétfajta képalkotás terápikus összecsúsztatására irányul.

Noha a pszichoanalízisben már felbukkan a nyelvi önkifejezés jelentősége az egyén önmagáról alkotott (alkotandó) képe szempontjából, a pszichoanalízistől függetlenül is sarkalatos divergencia mutatkozhat az identitásnak tisztán az egyéni nyelvhasználatban való megnyilvánulása, illetve az ilyen identitásnak a mások általi minősítése, besorolása között. Vannak persze a nyelvhasználatnak olyan rétegei, amelyek minden vitán felül, objektív mércével is besorolhatók, méghozzá az egyén identitásbeli önképével egybevágóan. Ilyen réteg pl. egy-egy tájszólás fonetikai vagy akár szókincsbeli  tárháza. Ha pl. valakire a mondókája alapján rásütik, hogy sült bajor vagy tőrülmetszett somogyi ember, a dolog itt meg is állhat, mert az egyén sem akart más színben feltűnni, legalábbis a nyelvhasználatnak ezen a szintjén. Geográfiai adottságról van szó, amolyan természet-adta eltérésről, amelynek nincs komolyabb társadalomlélektani következménye. A szándékolt önkép és a külső megítélés egybevág, az affér, ha lehet ilyenről beszélni, karcolás nélkül megúszható.

Ám ha valaki, mint pl. G. B. Shaw Elisa Doolittle-je, szégyenkezni kezd, mert szégyenbe ejtik a kiejtése és a szókincse miatt, mert egyik sem elég „előkelő”, nyelvhasználatában nyomban fedési, majd idomulási folyamatok indulnak be, és éppen majd az „előkelő” attribútumok ügyetlen használata leplezi le leginkább az ”alacsony” származást. Maguk az „előkelők” természetesen bízvást megengedhetik maguknak, hogy műveletlen-bárdolatlan színben tűnjenek fel; cseppet sem csorbul identitásuk azzal, hogy nyelvükre tűzik – némi gúnnyal – a plebs faragatlan beszédmódját. (A Közhelyszótár lapjain ért. jelzettel százszámra sorolok fel ilyen példákat, csak egyet itt közülük: „Ibsen, az ismert izlandi szobrász”.) A kultúrkritika egyik legszebb feladatának tartom az ún. művelt beszéd penetráns semmitmondásának leleplezését, valahogy úgy, ahogy Roland Barthes tette a „Racine az Racine” típusú tautológiákkal, vagy a „sem-semizmussal”, amely egy nívóra hoz különböző dolgokat, hogy azután fitymálva, egyazon mozdulattal ellökje őket.

Eddig legfeljebb morális vagy esztétikai következményekkel foglalkoztam, amelyek a nyelvhasználat (és vele az identitás) belső és külső megítélésének eltéréseiből fakadnak. Egészen más a helyzet az olyan nyelvhasználati attribútumokkal, amelyek „áruló jelei” a titkolni kívánt, mert az adott kontextusban egzisztenciálisan is rendkívül kockázatos identitásnak. Alapeset az A országból B országba átdobott kém vagy ügynök nyelvhasználata, amely – idegenszerűsége miatt –  bármely pillanatban kiszolgáltathatja a beszélőt a B országbeli hatóságoknak. Hogy még konkrétabb legyek, azt a szegmenst vizsgálom meg az európai zsidóság 19-20. századi nagyszabású asszimilációs folyamatából, amely természetes nyelvi önkifejezésüket érintette. Ki fog derülni, hogy a zsidóellenes környezet kitüntetett szerepet tulajdonított az asszimiláns zsidók nyelvhasználatának asszimilációs törekvésük de-legitimizálásában. Néhány német és magyar példán szeretném bemutatni, milyen drámai módon tárult fel már pusztán nyelvkritikai eszközökkel is az elhagyni kívánt zsidó identitás, illetve egy, a környezet által öröknek, kitörülhetetlennek tartott zsidó identitás feszültsége.

A Magyarországon teljesen ismeretlen Oskar Panizza (1853-1921) egy 1893-as elbeszélésében örökítette meg heidelbergi orvostanhallgató-társának, Itzig Faitel Sternnek a megrázó asszimilációs kísérletét (Der operierte Jude). A tyúkmellű, kacskalábú, egy bizonyos tört németet „menerá” és „derádáng” horkanásokkal vegyítő, egyébként dúsgazdag zsidó diáktárs az író tanácsára úgy határoz, minden eszközt (így gyógytornát, fűzőt, gerinc- és lábműtéteket, vérátömlesztést, plasztikai műtéteket, logopédiát stb.) latba vet, hogy sudár, jóképű, jó svádájú német váljék belőle. Klotz anatómus-professzor irányításával még a vérátömlesztést is sikerül nyélbeütni; az először megkeresett férfiak, amikor megtudták, hogy zsidó kapja a vérüket, elzárkóztak, de végül néhány tenyeres-talpas Fekete-erdőbeli kofa vállalkozott - jó pénzért - a véradásra. Az eredmény olyan meggyőző lett, hogy doktorálása után a karlsruhei oktatásügyi minisztérium tanársegéddé nevezte ki Sternt (akinek a neve immár Siegfried Freudenstern volt), sőt, áttérése után még esküvőjét is kitűzték a protestáns Othilia Schnackkal, amelyet maga a karlsruhei udvar engedélyezett. (A bőkezű atyai adományok egyszer sem maradtak el.)

Az elkerülhetetlen összeomlás az esküvői díszvacsorán következett be, jó néhány snapsz és pezsgő hatására. Faitel Stern csontjai egyszer csak összeroppantak, tartása összeroskadt, az asztal alá zuhant, s a menyasszony meg a vendégek rémületére onnan hallatszott ünneprontó, „menerá” és „derádáng” horkantásokkal fűszerezett, szabados kiáltozása – a rég elvetett, s most kamatostul visszatérő tört németséggel. Hiábavaló tehát minden segítő igyekezet a németek részéről, a zsidó lélek (amely másban, mint nyelvben nem is tud megnyilvánulni) éppoly kevéssé képes a megváltozásra, mint amilyen hiábavaló dolog egy prémgalléros kabátot bundának tartani. A prémgallér csupán a lélek (a kabát) hazugsága – fejtegeti Panizza, mielőtt az összeomlás bekövetkezett volna.

Panizza, ez az istenkáromlásért (Das Liebeskonzil, 1894) börtönt is megjárt, majd szifiliszes elmesorvadásban elpusztult orvosíró és pamfletista talán nem a legalkalmasabb személy a wilhelmiánus Németország német-zsidó viszonyainak sokoldalú ábrázolására, bár munkássága Kurt Tucholsky vagy Walter Benjamin figyelmét is felkeltette (1960, 1977). Igen figyelemreméltó e tárgyban a legtökéletesebb német szellemiséget és nyelvhasználatot felmutató Jakob Wassermann Mein Weg als Deutscher und Jude c. rezignált, 1921-es önéletrajzi beszámolója. Hasonló éleslátással ír a tárgyról, illetve annak zsidó öngyűlöleti leágazásáról Theodor Lessing Der jüdische Selbsthass című, hat német-zsidó írót feldolgozó kötetében (Berlin, 1930). De szinte egyedülálló ez a Panizza-elbeszélés abban a tekintetben, hogy a zsidó identitás változhatatlanságát egyebek között a zsidó nyelviség változhatatlanságában is regisztrálja.

Azt a kérdést, hogy ez mennyire zsidógyűlölő feltételezés, illetve hogy csupán a zsidó identitás-maradványok toleráns tudomásulvétele-e, kissé a mai „multikulturalizmus” vagy „diverzitás-ideológia” jegyében, nagyrészt érvénytelenítették a hitleri korszak könyvégetései. Ezeken teljesen egyenlő elbírálást kapott a hithű zsidó a kitérttel, a büszke zsidó az öngyűlölővel, a német nyelv művésze az iskolásan vagy zsurnalisztikusan író kollégával, a németséghez alázatosan törleszkedő, öngyűlölő zsidó író mindazokkal, akik hazafias hevületből olykor pörlekedtek (mint egykor Heine) a németséggel. Akár  a Bambi írójáról volt szó, akár A két Lotti-éról, a vád implicit vagy explicit módon mindig az volt, hogy fajtájuk, vagyis identitásuk, vagyis nyelvhasználatuk révén nem tartozhattak bele a német irodalomba.

Egy olyan vállalkozásból, amelynek maga a nemzeti nyelv a közege, vagyis az irodalomból, már pusztán hibás vagy helytelen nyelvhasználat címén is ki lehet bukni, semmi kétség. De a zsidó irodalmi asszimiláció kétszáz éves története során a nyelvhasználati észleletek legtöbbször csupán annak az ítéletnek voltak a kódolt formái, hogy az illető azért nem lehet német író, mert nem német ember. Azért nem lehet részese a német irodalomnak, mert nem ír jól németül, és azért nem ír jól németül, mert az identitása nem német. Vagy megfordítva: nem német, tehát nem írhat jól németül, ezért nem német író. Mint Panizza Faitel Sternjéből, előbb-utóbb kitör belőle, hiába fojtja magába vagy takargatja, a zsidó lelke, szellemisége, egyszóval a zsidó identitása.

Áttérve most már a magyar-zsidó irodalomtörténet néhány példájára, azt mindenképpen regisztrálnunk kell, hogy a zsidó asszimiláció Magyarországon a németországival nagyon analóg módon zajlott. Mint azt főként Karády Viktor történeti szociológiai közleményeiből (l. pl. 2001) tudjuk, hasonlóan tömeges volt az elvallástalanodás, a vallás- és névváltoztatás, a vegyes házasodás, sőt, még a „keleti zsidók” (Ostjuden) iránti asszimilált idegenkedés, bizalmatlanság is hasonló volt. Az öngyűlölet csírái sem hiányoztak, mint az Kóbor Tamás remekmívű nevelődési regényéből is kitetszik: „…a pincérnek tíz krajcár borravalót adnak. Ha pedig előttük szidják a zsidót, akkor még többet adnak, hálából, mert ebből az látszik, hogy őket nem nézték zsidónak.” (176) Más, nagyszerű nevelődési regényekből (Hatvany Lajos: Urak és emberek, Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert) viszont éppen az szűrhető le, hogy a zsidó asszimiláció befejező aktusa mindig a nemzeti kultúra és nyelv magas szintű elsajátítása volt, ami nemritkán szembeállította a zsidó sarjakat a meghitten jidliző, magyarul gyengén beszélő fölmenőkkel.

Ahogy Nietzschét vagy Wagnert dongta körül a zsidó tisztelők kara, úgy csoportosultak a zsidó-magyar írók is a hozzájuk hasonlóan szabadelvű, ám vitathatatlanul magyar fajtájú és magyar nyelvű Ady Endre köré. (Később hasonlóan vonzódtak Babits Mihályhoz.) Nemcsak nyelvükben, de identitásukban is megerősítette őket, hogy odaátról egy Ady (vagy Babits) veszi őket írószámba. Idetartozó körülmény, hogy „fajmagyar” dilettánsok mind Adyt, mind Babitsot megpróbálták kiseprűzni – éppen zsidó híveik miatt - a magyar irodalomból.

Magyar irodalmi specialitásnak tarthatjuk a mainstream (népies) irodalmi közvélemény harmincas évekbeli kettős mércehasználatát, amely – faji alapon, de a német fajelméletet végig nem követve – többre tartotta a kevéssé asszimilálódott, vidéki zsidós (vagyis voltaképpen „népies”) fordulatokat is használó zsidó írókat (pl. Pap Károlyt vagy Zelk Zoltánt), mint azokat, akiknek nemcsak hogy teljes volt az urbánus, felvilágosult asszimilációjuk, de örömest merítkeztek az igényes, művelt magyar nyelvhasználat minden elérhető szépségében. (pl. Szomory Dezső vagy Radnóti Miklós). Hamarabb nyert tehát bebocsáttatást az a zsidó író a magyar irodalomba, aki nem vetette el teljesen zsidó identitását és nyelvét, mint az a teljesen asszimilálódott zsidó író, aki identitását is, nyelvét is szívvel-lélekkel magyarnak tartotta.

Ez a kettős mércehasználat első pillanatra a „ha van sapkája, ha nincs” mentalitásáról tanúskodik. Valójában Gelléri Andor Endrének pl. azért kellett kívül maradnia a mainstream (népies) kánonon, mert történetesen nagyvárosi kispolgári és proletár miliőket jelenített meg. Bekerülhetett azonban Zelk Zoltán észak-kelet-magyarországi falusias, a haszidizmustól is átitatott lírája. Itt tehát a fajtabeli hovatartozáson túl egy bizonyos (mindegy, hogy magyar vagy zsidó) népiség nyelvhasználatban is megnyilvánuló identitása mondhatta ki a döntő szót a befogadás ügyében, és ez végső soron a szóban forgó írók geográfiai, településrajzi indíttatásától függött.

Radnóti „újnépies” költői szóhasználatát az ilyen szóhasználatra egyedül felkent irodalmárok mesterkéltnek, keresettnek találták. Nem alaptalanul. Maga Radnóti is tudatában volt a miliője és a szóhasználata közti ellentmondásnak: „mikor / keveredtek réti szavaim közé / a pesti dumák…” (1932. május 5.) De tíz évvel később, amikor már válogatás nélküli támadás indult minden zsidó író, és minden zsidó ellen, hosszú levélben mégis nemet mond Komlós Aladár felkérésére, hogy verset adjon egy zsidó antológiába. Legközelibb irodalmi (és nemcsak irodalmi!) rokonainak Aranyt, Kazinczyt, Balassit, Berzsenyit, Petőfit, Kölcseyt, Vörösmartyt, Babitsot mondja: „nagy-, vagy dédnagybátyáim ők” (Napló 1989, 209)

A maga naplójában Szép Ernő nagyon hasonlóan nyilatkozik: „Aki a hazát emlegeti, az kételkedik a hazában. Nekem nem kell emlegetni, én magam vagyok a haza.” (1990, 45) A példák hosszan sorolhatók. Valamennyi azt tükrözi, hogy a zsidó írók identitása teljes mértékben azzal a nemzeti identitással azonosul, amelynek a nyelvén megszólalnak. Ezt az identitást vonja kérdőre a zsidóellenesség, amikor az írót rövid úton, nyelvi idegenségre, vagy még arra sem hivatkozva, kiiktatja a nemzeti irodalom derékhadából.

A magyar pszichológiai realizmus nyelvét Füst Milánnal kidolgozó, és azt káprázatosan használó regény- és drámaírót, Szomory Dezsőt ismételten nyelvi támadások érték. Már a tízes években neves nyelvészprofesszorok tették szóvá „magyartalan” szóhasználatát, mondatszerkesztését, az igazi lecke azonban 1930-ban következett el, amikor egy népies irodalmár kerek-perec kitessékelte Szomoryt a magyarok népi és nyelvi közösségéből: „Szomory olvasói két táborra oszlanak. Az egyik tábor igen nagy és erős. Ez azt mondja, hogy Szomory Dezsőt ki kellene irtani a magyar irodalomból, s csak ha egy-egy foszlányát hallja is az ő melodiáinak, polifoniáinak, és fokozásainak, idegen nyugtalanság, düh, rideg ellenállás hatalmasodik el rajta. Meg kell értenünk őket. Elvégre igazuk van, mikor minden vércseppjükkel tiltakoznak Szomory merényletei, fintorai, ágálásai, barokkoskodásai, bukfencei és ripacskodásai ellen, mikor fellázadnak a magyar nyelv szelleme s legbensőbb belseje ellen elkövetett gyilkosságain…  Nincs még írónk, s nem is volt, akinek egész lénye, legbelsőbb belseje ennyire homlokegyenest ellenkezett volna annak a népnek a szellemével, amelynek a nyelvén ír, mint Szomory.” (Kodolányi 1930, kiemelések nem az eredetiben)

Kodolányinak még csak Németh László több porcióban, ez idő tájt megírt irodalmi fajiság-cikkeit sem kellett citálnia ahhoz, hogy az ő szavain is átsüssön a faji össze nem illés gondolata író és nép között. Különösen az „egész lénye” kifejezés érdemel e tekintetben figyelmet. A látlelet tehát egyértelmű: Szomory – a nyelvhasználata alapján – nem az, akinek hiszi vagy/és kiadja magát. Valódi identitása a nyelvhasználata alapján semmi rokonságot nem tart a magyarság nyelvében is tükröződő identitásával.

Ezt az attribuált identitást már előre ellehetetleníti Szomory, amikor három évvel korábban éppen a nyelvhasználatáról, és éppen az abban megnyilvánuló identitásáról a következőket írja: „micsoda elepedettséggel, micsoda önkívülettel mélyedtem ebbe a szép magyar nyelvbe, micsoda szédülettel szálltam le, micsoda lázasan, a szelleme legmélyére, a titkai legvégére, hogy egész zengésének, a rezgése rezgésének, mint egy gyönyörű hangszernek, mint százezer hangszernek, mint egy pokoli zenekarnak, művészileg ura lehessek.” (Szomory 1927, 228, kiemelés nem az eredetiben)

Kinek higgyünk tehát? Csakugyan „homlokegyenest ellenkezik” Szomory nyelve, mint Kodolányi állítja, a magyar nyelv szellemével? Vagy éppen ellenkezőleg: sikerül rendre eljutnia, mint maga állítja, a magyar nyelv „szelleme legmélyére”?

„Maga nem is hiszi”, folytatja Szomory, „micsoda nyelvtudományi munkákban búvárkodtam, micsoda regényét követtem hangtani arányoknak, micsoda párzását s ledérségét elernyedt szóvonzatoknak, micsoda legendáját nyelvszűzességnek, alaktannak, mondatalkatoknak, micsoda harmóniáit a szavak rendjének, képzetének, társulásainak s füzérének, micsoda magányát és vágyát legapróbb kötjeleknek!” (Uo.)

De ha vétett is olykor a tanáros magyar nyelvhelyességi szabályok ellen, vajon nem vált-e ez javára szavai költészetének? „Visszaadni, a legtávolibb árnyalatokig, a bensők rezgését, hullámvetését… ehhez bizony néha törni s zúzni kellett! Szabad ezért elítélni engem, megróni tanárosan? Nem-e azt kell nézni inkább, ha mindez a szabály ellen lévén, vajon a költészet ellen is van-e” (229)

Itt azonban véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna Szomory és Kodolányi dialógusa az előbbi költői nyelvhasználatáról, a magyar nyelv „legmélyebb szelleméhez” fűződő szerelméről. Kodolányi ugyanis nem arról beszélt, hogy Szomory költő-e, és pláne nem arról, hogy magyar költő-e, hanem arról, hogy szerepjátszó zsidó.

 


Irodalom

Barthes, Roland, Mythologies. Seuil, Paris, 1957.
Benjamin, Walter, „E.T.A. Hoffmann und Oskar Panizza”. Gesammelte Werke II.2. Frankfurt am Main, 1977. 648.
Hernádi Miklós, Közhelyszótár. Aranyhal, Bp. 2001. (4. bőv. kiadás)
Karády Viktor, Önazonosítás, sorsválasztás. A zsidó csoportazonosság történelmi alakváltozásai Magyarországon. Új Mandátum, Budapest, 2001.
Kóbor Tamás, Ki a gettóból (1901). Múlt és Jövő, Bp. 2007.
Kodolányi János, „Szomory Dezső”. Forrás, 1930. január.
Mohanty, J.N., Husserl’s Theory of Meaning. The Hague, 1964.
Panizza, Oskar, „The Operated Jew”. New German Critique. No. 21. l980. ősz. Special Issue: Germans and Jews. 63-80. Jack Zipes fordítása.
Radnóti Miklós, Napló. Magvető, Bp. 1989.
„Szép Ernő naplójából”. 2000, 1990/3. Közreadta Bárdos Pál.
Szomory Dezső, Levelek egy barátnőmhöz. Athenaeum, Bp. 1927.
Tucholsky, Kurt, „Oskar Panizza”. Gesammelte Werke I. Reinbek bei Hamburg, 1960, 696-697.