IDENTITÁS

Kiss Endre

"Sorsnemzedékek" és "nemzedéki sorsok"

(A zsidó származásu írók a modern magyar kultúrában)

A modern európai kultúra, ha tetszik, az európai modernség három nagy hulláma a legtöbb európai országban egyben három nemzedék megjelenését és történelmi távlatokban is eredményes munkáját jelenti (1). Az európai modernséget ebben a szövegösszefüggésben egyként értelmezzük intellektuális, politikai, társadalmi és kulturális folyamatként, amelynek saját esztétikai érzékelés- és kifejezésmódja és saját antropológiája van. Jellemző a megelőző korok tudományos érdeklődésének megoszlására, hogy mind a mai napig az egyetemesként felfogott modernség arculatai közül az irodalmi-kulturális folyamatokat ismerjük a legalaposabban. Európa minden országában, vagy ami azzal egyet jelent, összes szellemi miliőjében egyként igen jelentős volt a zsidó eredetű értelmiség részvétele a modernség mindhárom nagy hullámának tevékenységében.

Mielőtt azonban belekezdhetnénk az európai e három hullám egymásutánjának rekonstrukciójára tervezett, majd a nemzedékek egymásutánjának vizsgálatára módosított gondolatmenetünkbe, elkerülhetetlen egy egyszerre tudomány-módszertani és erkölcsi probléma felvetése és az abban való állásfoglalás kérdésének érzékeltetése.

A magunk részéről maradéktalanul meg tudjuk érteni azt az álláspontot, hogy minden olyan kérdésfeltevés (és ebből következően minden olyan tudományos kérdésfelvetés is) elvileg támadható, amely zsidó származású egyéneket azok explicit megkérdezése nélkül csoportokba rendez és e csoportokat mint "zsidó" csoportokat valamely szempontból közösen próbál jellemezni. Ez az egyetértés könnyen átlátható módon e dolgozatra, annak célkitűzésére is vonatkozik. E dolgozat megszületésének, majd publikálásának legitimációját azonban két másik szempont adhatja. Az egyik általában a "tudomány" szempontja, azaz konkrét témánknál maradva a modernség történetének feldolgozásánál gyakorlatilag akkor is elkerülhetetlen (lenne) az ilyen csoportosítás e szempontból, ha a kizáró szempont igazságát egy pillanatig nem vonnánk kétségbe. A másik szempont pragmatikusnak nevezhető. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy elsősorban a hetvenes évektől egyenesen tömegesen jelent meg a kultúr- és irodalomtörténeti szakirodalomban az az érdeklődés, amely a legkülönfélébb kulturális folyamatokból éppen azok "zsidó" vetületeire és vonatkozásaira kérdezett rá Richárd Wagner antiszemitizmusának minuciózus elemzésétől mondjuk a fiatal magyar zsidó értelmiség Nietzsche-értelmezéséig a századfordulón. Ez az érdeklődés minden kétséget kizáróan hézagpótló volt s csak későbbi erre irányuló jövőbeli tudománytörténeti kutatások mutathatják majd csak ki, milyen konkrét politikai, nemzetközi és intellektuális motívumok hozták létre egyre intenzívebben a hetvenes évektől kezdve. A mai helyzetet, különösen pedig az ebből a fordulatból közvetlenül kimaradt poszt-szocialista kutatási helyzetet az jellemzi, hogy e fordulat lényegében már végbement, de úgy, hogy annak elvi alapjait a fordulat indulásakor sem tisztázták. A kutatás gyakorlata tehát már évtizedes távlatokban túlhaladt ezen az ellenvetésen, ami ezért természetesen nem azt jelenti, hogy bárhol a világon elvileg feloldották volna a szóban forgó dilemmát.

E dilemma feloldását csak a magunk számára tekintjük saját feladatunknak. Tekintettel az utóbbi két szempont gyakorlati elfogadottságára e dolgozatot a következő elvi alapokon próbáltuk megfogalmazni. Annyiban és csakis annyiban élünk a származás szerinti csoportosítással, amennyiben az adott tárgy (a modernség története minden lényeges összefüggésben) feldolgozásában, értelmezésében megfellebbezhetetlen helye van. Ennél is fontosabb megszorítás, hogy nem kötünk a származás szerinti csoportosításhoz semmilyen tartalmat vagy értelmezési irányt, azaz a nemzedéki sors tényszerű kauzalitását nem interpretáljuk "erős" és ily minőségében nemcsak tudományosan tarthatatlan, de politikailag és erkölcsileg is támadható csoportképző mozzanatként. S végül a "csoport", sem a "nemzedék" meghatározottságait nem tekintjük maradéktalannak, a történelem generálta közös vonások érvényét értelemszerűen csak az irodalmi folyamat egyik kauzális összetevőjének tekintjük a szó szoros értelmében "számtalan" többi, kauzálisan meghatározó mozzanat társaságában.

A modernség összes hullámában való magas képviseltség legfontosabb oka a rendkívül bonyolult szociális folyamatok részletes elemzése nélkül is néven nevezhető. A modernség évtizedeiben kapcsolódtak be az európai zsidóság széles tömegei egyre szélesebb felületeken az európai társadalmakba. Egy speciális értelemben azonban egy lépéssel még ennél is tovább mehetnénk. A zsidóság egyre szélesebb tömegei és rétegei nemcsak hordozták a modern folyamatait és részt vettek benne, de alkotóan és tevőlegesen alakították is azt. Ők alkották a modernség szellemi pozícióinak és új társadalmi lehetőségeinek azt a korábbi társadalmi szerkezetekben le nem kötött döntő jelentőségű tartalékát, amelynek váratlan kiapadhatatlansága más tényezők mellett az európai modernség egyedi vonásainak, s egyben átütő egyik legfontosabbja volt. Meglehetősen kivételesnek számit ugyanis a társadalmak történetében, hogy a gyökeres szemléletváltás és megújulás rögtön széles olyan új rétegekre támaszkodhassék, amelyek a megújulás hordozóiként lépnek fel. Ez mindenképpen váratlan szociológiai gyarapodása az átalakulási folyamatnak, még akkor is, ha a társadalmi és szellemi modernizációban résztvevő zsidó rétegek első nemzedékeinek ugyancsak el kellett szakadniuk a maguk hagyományos közösségeitől, mindez azonban az akkori viszonyok miatt jórészt még kívül esett a társadalom belső régióin.

Az európai modernség és az európai zsidóság története ezért elválaszthatatlanul összefonódott, anélkül természetesen, hogy ez az elválaszthatatlan kapcsolat bármely oldalról is kizárólagos, azaz egyirányú lett volna. Ez azt jelenti, hogy sem az európai modernség a maga három hullámával nem merül ki a modernizálódó zsidó rétegek mentalitásának és intellektuális törekvéseinek történetében, de mindez megfordítva is megfogalmazható: a modernizálódó zsidó rétegek társadalomtörténete korántsem merül ki a modernség egymás után következő hullámaiban való intenzív részvételben. Mindenesetre ebből a modernséget és a modernizálódó zsidó rétegeket összefűző sajátos viszonyából ered minden modernség összes mindenkori ellenfelének már-már metafizikai rangra emelt mély meggyőződése, hogy a modernség sajátosan és partikulárisan "zsidó" jelenségsorozat, amit a modernség "barátainak" igyancsak nem teljesen ritka, jóllehet moderáltabban artikulált hasonló meggyőződése kísér, ami szerint a modernség mondjuk az egykori Osztrák-Magyar Monarchiában "végső soron" a maga intellektuális szociológiájában "zsidó" jelenség.

A modernség három hullámának tartalmait számos korábbi tanulmányunkban kidolgoztuk már, ezért is megelégedhetünk ebben az összefüggésben azzal, hogy csak e hullámok legfontosabb sajátosságait idézzük olvasónk figyelmébe. A szellemi modernség ELSŐ hullámának pozitív-pozitivista, felvilágosító racionalitásának fő tartalmai mintegy inkarnálódtak Fényes Samu, Ignotus, Diner-Dénes József, Pikler Gyula, Somló Bódog vagy Szabó Ervin személyében és munkásságában. A modernség MÁSODIK korszakának esztéticista, impresszionisztikus-szimbolisztikus tartalmai mértékadóan európai érvénnyel fogalmazódnak meg Lukács György, Balázs Béla vagy Füst Milán munkásságában, de a modernség mind intellektuális, mind politikai szempontból tekintett HARMADIK hullámának legjelentősebb alkotói között is megtaláljuk a magyar zsidó értelmiség számos reprezentánsát Déry Tibortól Sinkó Ervinig vagy a fiatal Révai Józsefig. Meggyőződésünk, hogy a zsidó származású magyar értelmiség, amelynek ekkor túlnyomó része a szellemi munka akkori társadalmi beágyazódásának megfelelően az irodalom valamelyik ágában dolgozik, a magyar kultúrában is sajátos összefüggésekben megnyilvánuló három hullám egymásutánjában artikulálja önmagát. Munkánk során vált világossá azonban, hogy történelmi okokból a három hullámra alapozandó tárgyalást kísérnie kell a zsidó származású magyar értelmiség nemzedéki értelmezésének.

A következőkben ezért a "nemzedéki sors" és a "sorsnemzedék" fogalmának konkretizálására teszünk kísérletet. Ez az elgondolás, mint az előzőekben utaltunk rá, a kiinduló, eredeti gondolat konkretizálása is, hiszen a zsidó értelmiség nemzedékeinek megjelenését, önartikulációját és beépülését kutatja a magyar szellemi élet történetébe, ez a folyamat azonban nem ragadható ki sem az egyes nemzedékek, sem pedig a szellemi élet történetének hosszabb folyamatából.

A zsidó származású írók, költők, kritikusok és az irodalom valamely vetületét kutató tudósok csoportjait születési idejük alapján rendeztük csoportokba. Forrásunk a Benedek Marcell és Király István főszerkesztésében megjelent Magyar Irodalmi Lexikon három kötete volt (Budapest, 1963). Valamelyes tanulsággal már az egyes évtizedekben született irodalmárok számának alakulása önmagában is jár, hiszen nemcsak a társadalmi, de a kulturális és modernizációs folyamat egésze is jól leolvasható a magyar irodalomban szerepet játszó zsidó származású írók arányának meredek emelkedéséről (így például arra a tényre hívnánk fel a figyelmet, hogy az 1880-es évtizedben született irodalmárok száma több, mint kétszerese az 1860-ban születettekének). Általános és elvi jellegű megjegyzésnek szánjuk továbbá, hogy sem a vizsgálatban résztvevő irodalmárok, sem pedig azok sajátos és egyéni zsidó attitűdje szerint nem differenciáljuk tovább kutatásunkat.

A "sorsnemzedék" vagy "nemzedéki sors" középpontba állítása egyben megszabta dolgozatunk határai között az életrajzok kiemelkedő kritériumait is. Így (s ez lesz táblázatunk függőleges sora) a következő szempontokat vetítettük az írók életrajzaira: 1) a kiegyezés létrehozásában, illetve konszolidálásában játszott politikai, szellemi vagy társadalmi szerep, (2) a dualista magyar politikai és társadalmi életben játszott szerep a "társadalmi pozíció" egyértelműen szociológiai értelmében, (3) szellemi és politikai kritikai attitűd a dualista politikai és társadalmi renddel szemben, adott esetben olyanok részéről is, akik maguk is pozíciókkal rendelkeztek a dualista Magyarországban, (4) a világháborúban való, az életmű vagy az attitűd szempontjából releváns részvétel, (5) a polgári, "őszirózsás" forradalomban való releváns politikai vagy szellemi részvétel, (6) a Tanácsköztársaságban való releváns politikai vagy szellemi részvétel, (7) az 1918-19-es események utáni emigráció (módszertani okokból az összes szereplő emigrációját is ide soroltuk, még akkor is, ha például gyermekfejjel kerültek az emigráció sorsára és így emigrációjuk oka nem tudatos szellemi tevékenységük eredménye volt), (8) a Második Világháborút megelőző és a Világháború alatti üldözések elszenvedése ennek minden formájában, minden szóban forgó országban, esetleg egy személy életében egyszerre több formában és több országban, (9) a Holocaust elszenvedése, (10) a sztálinizmustól való üldöztetés, (11) a sztálinizmus áldozata, (12) politikai vagy szellemi karrier a sztálinizmus korában, (13) részvétel és pozíció a sztálinizmus utáni "létező szocializmus"-ban, (14) kritikai pozíció a létező szocializmussal szemben.

1840

1850

1860

1870

1880

1890

1900

1910

1920

1930

7

13

23

38

52

63

59

44

33

11

Kiegyezés

6

1

Dualista Politika

6

12

20

38

30

17

2

Kritikai attitüd

3

9

15

12

13

4

Világháború

4

9

Polgári forradalom

1

4

13

11

4

Tanácsköztársaság

9

19

23

8

Emigráció

1

3

4

11

27

32

29

7

2

Üldöztetés

1

5

2

7

10

23

29

21

8

Holocaus

1

4

7

11

17

16

8

3

Sztálinista tábor

2

4

1

Sztálinizmus áldozata

1

1

1

1

1

Sztálinista karrier

4

16

19

29

24

9

Létező szocializmus

1

7

8

22

19

21

2

A létező szocializmus kritikusa

3

2

9

7

6

Mielőtt hozzákezdenénk e táblázat adatainak részletesebb kiértékeléséhez, még egyszer felhívnánk a figyelmet arra, hogy semmiképpen sem tartjuk ezen önmagukban reprezentatív és kiváló Irodalmi Lexikon adatait elégségesnek a szélesebb kulturális folyamat értelmezéshez. A felsorolt erények alapján elégségesnek tartjuk azonban a "sorsnemzedékek" és "nemzedéki sorsok" ezen adatait arra nézve, hogy olyan tendenciákat vázoljon fel és olyan jelzéseket adjon, amelyek szolid alapot adhatnak a későbbi kutatások számára a kulturális folyamat teljesebb értelmezéséhez. Meghatározó szempontunk ebben az, hogy mind a modernség három hulláma, mind az irodalmi folyamat más szegmensei és más kérdésfeltevései nem jelenthetik a zsidó származású magyar irodalmárok, illetve irodalom értelmezésének elégséges keretét. A "nemzedéki" sorsok vázlatos felidézésével az irodalom folyamatot megrázó erővel, de "kívülről" meghatározó feltételeknek szerettük volna jelzésszerűen, egzaktságra semmiképpen sem törekvően kijelölni a maguk kereteit. Olyan keretekre és háttérfeltételekre gondoltunk eközben, amelyek termékenyen lehetnek egyesíthetők immanensen irodalmi, illetve irodalomtörténeti szempontokkal.

A magyar zsidóság a szellemi folyamatok szempontjából releváns társadalomtörténetének egyik döntő tényét az 1870-es évtizedben születettek "nemzedéki sorsa" mutatja (néhány reprezentáns: Somló Bódog, Szabó Ervin, Osvát Ernő, Wildner Ódön, Heltai Jenő, Kunfi Zsigmond, Fenyő Miksa), akik közül szinte száz százalékos volt a dualista politikában szellemi vagy politikai szempontból releváns szerepet játszók aránya. Ez mindenképpen fontos jelzés, akár csak az a másik két tény is, hogy milyen magas volt ebből a nemzedékből mind az "őszirózsás" forradalomban, mind pedig a Tanácsköztársaságban részt vevők száma. A dualizmus évtizedeiben született és élt "sorsnemzedékek" története a két forradalommal együtt ugyanis a magyar zsidóság, a magyar zsidóságból származó értelmiség, a modern magyar kultúra és egyben, ugyanolyan erővel és érvénnyel, a modern magyar társadalom legnagyobb konfliktusához vezet. A dualizmus minden lényeges szempontból gyarapodó és sikeres évtizedei után 1918-1919 nemcsak a vesztett háborút, a minden háborús résztvevő megbüntetésénél sokkal erőteljesebb büntetést, Trianont, de a magyarországi zsidóság történetében is tragikus fordulatot hozott. Természetesen nem csupán a magyar zsidóság sorsa és ezen keresztül a modern magyar társadalom kiépülésének megtörése adta Magyarországnak azt a sokban még ma sem ismert és felismert, szomorúan kitüntető szerepét, hogy itt játszódott le rövid néhány hónap sűrítésében a huszadik század meghatározó történelmének egésze, nevezetesen a "polgári osztálytársadalom szétesése" (Hannah Arendt) az Első Világháború után, az érett formájú és igencsak létező "baloldali" totalitarizmus, majd egy, a "jobboldali" totalitarizmus mezőibe jócskán belenyúló horthysta fehér terror. Magyarország ilyen tipológiai jelentőségének okait sokféleképpen lehet elemezni, a magyar zsidóság (s ezáltal a magyar zsidó értelmiség és az egyetemes magyar kultúra) történetében, az egyes nemzedékek fizikai és az emigrációk révén bekövetkező veszteségeinek nagyságrendje (bizonyos, abszolút mértékekre korántsem igényt tartó összefüggésekben) meghaladta a Holocaust okozta veszteségeket. Ezért (de természetesen nem csak ezért) nyugodt lélekkel nevezhetjük a magyar 1918-19-et nemcsak "belső, a magyar társadalom fejlődésére vonatkoztatott Trianon"-nak, de sajátos "előrehozott Holocaust"-nak is. Ennek a fordulatnak jellegzetes megjelenése tabellánkon, hogy az 1870-es, az 1880-as és az 1890-es évtizedekben született nemzedékekből több irodalmár, illetve értelmiségi emigrált, mint amennyien tevőlegesen részt vettek a két esemény valamelyikében.

A magyar zsidóság és a magyar zsidó értelmiség társadalomtörténeti dinamikájának fontos összetevője, hogy az 1870-es évtizedben született irodalmárok közül kevesebben vettek részt releváns módon a Tanácsköztársaság folyamataiban, mint az "őszirózsás" forradalom eseményeiben, miközben  az 1880-as évtizedben születtek közül szignifikáns módon vettek többen részt a Tanácsköztársaság eseményeiben, mint az "őszirózsás" forradalomban. Mindez az "Új Magyarország" megteremtésének eltérő s egyre változó nemzedéki és világnézeti értelmezésére utal. Mindezen okok természetesen részletes további elemzésre szorulnak, mindenesetre fellelhető volt közöttük  egy, az egész magyar századelő szellemiségére jellemző elmélettörténeti ok, amennyiben a magyar századelő értelmiségi mozgalmaiban nem volt meg az a mély szellemi és politikai elválasztó vonal szocializmus és liberalizmus között, ami az akkori Európa legtöbb társadalmában megvolt, így a két forradalom közötti átmenet sem jelentett olyan egyértelmű és mindenkire kiterjedő választóvonalat, mint az más társadalmakban szükségszerű és természetes lett volna (2).

  Az 1880-as évtizedben született zsidó származású értelmiség és irodalmárok (néhány reprezentáns: Lukács György, Hatvany Lajos, Bíró Lajos, Balázs Béla, Karinthy Frigyes, Füst Milán) vezető tulajdonsága a "legnagyobb ivó" életpályák kialakítása volt, mégpedig két értelemben is. Egyrészt ebben az évtizedben születtek azok a zsidó származású magyar irodalmárok és értelmiségiek, akik a legnagyobb jelentőségű életműveket hagyták hátra és ennek megfelelően a legnagyobb magyar és nemzetközi ismertségre is tettek szert. Másrészt ebben az évtizedben születtek azok, akiknek pályája a történelmi időben és a korszakok egymásutánjában a legnagyobb és igen gyakran a legellentmondásosabb ívet írták le.

 Az 1890-es évtizedben született zsidó származású magyar értelmiség, mint "sorsnemzedék" (néhány reprezentáns: Sárközi György, Sinkó Ervin, Szántó György, Révai József, Déry Tibor) legfontosabb vezető tulajdonsága talán az, hogy 1919 után több mint ötven százalékuk emigrál. Emögött az a tény is meghúzódik, hogy az ebben az évtizedben születettek kiemelkedő részt vállaltak a Tanácsköztársaság vezetésében, amivel egyidőben maga az emigráció is kétirányúvá vált, a "polgári" és a "baloldali-bolsevik" szellemű emigráció formájában, azaz, más szóval, egymással éles ideológiai harcban álló zsidó (és persze nem csak zsidó) értelmiségi csoportoknak kellett választaniuk az emigráció útját.

Az 1900-as évtizedben született zsidó származású magyar irodalmárok (néhány reprezentáns: Szerb Antal, Radnóti Miklós, Bálint György, Fejtő Ferenc) közös "nemzedéki sorsa" az előbb felsorolt kiemelkedő képviselőkre egyénenként nem minden esetben igazolódó emigráció volt, a legidősebbeket nézve a 18-évesek emigrációja. Nyilvánvaló, hogy ez a sajátos és tragikus élettény számos sajátos irodalmi vagy irodalomtörténeti kutatási szempont megfogalmazásához vezethet, hiszen az egy nyelvhez vagy nemzethez tartozás vagy éppen a közép-európaiság problémái egy ilyen nemzedék esetében sajátos módokon vethetők fel.

Az 1910-es évtizedben született zsidó származású magyar irodalmárok (néhány reprezentáns: Ságvári Endre, Csehi Gyula, Keszi Imre) vezető "nemzedéki sorsa" az üldöztetés volt, őket ezért az "áldozatok nemzedéké"-nek is tekinthetjük. Velük indul be egyébként a sztálinizmusban szerepet vállalók arányának igazán jelentőssé válása is. Az 1920-as évtizedben született irodalmárok nemzedéki sorsa még jobban leegyszerűsödik, az üldöztetések változatos válfajai után 1945-ben válnak felnőtté és lépnek be a politika és az irodalmi élet folyamataiba.

Összeállításunk - a "sorsnemzedékek" és "nemzedéki sorsok" legfontosabb kristályosodási pontja az 1918-as magyar polgári forradalom, amelynek ideológiája, előkészítése és mindenoldalú képviselete nagy mértékben az 1870-es és 1880-as évtizedben született zsidó származású magyar irodalmárok és értelmiségiek munkája volt. Eltekintve az Első Világháború romboló hatásaitól, ez a képlet annyiban új fényt vethet erre az eseményre, hogy rámutat e forradalom formalizált elemeinek szükségességére (a "valóban nyugati típusú" államberendezkedés létrehozásának törekvése), miközben az Első Világháború utáni polgári forradalom - bizonyos vonatkozásokban utólagosan - olyan társadalmat és miliőt kívánt feltámasztani, ami a világháború előtti dualista társadalom számára szinte magátólértetődő, jóllehet, alkotmányosan alá nem támasztott valóság volt. Ezért már most is látható módon az 1918-as "őszirózsás" forradalomnak kitüntetett helye van a zsidó származású magyar értelmiség és egyben az egyetemes magyar politika és kultúra szempontjából. A magyar századelő összes lényeges spontán szellemi folyamata részben ezt a fordulatot készítette elő, részben egy ilyen lehetséges fordulat ellen irányult, miközben maga a fordulat olyan politikai változást jelentett volna, amely elemeiben részben informális módon már létezett, részben az ínformalitás teljes és maradéktalan formálissá változtatásának tekintetében rendkívüli akadályok előtt állt. A magyar századelő szellemiségének ez a látens forradalmisága (beleértve természetesen a liberalizmusnak és az etikailag megalapozott szocializmusnak fentebb már említett, mind az irodalomban, mind a kritikában, mind pedig a társadalomtudományban kiemelkedő eredményekhez vezető jó viszonyát) "magyar modell"-nek is tekinthető, hiszen az akkori szellemi-kulturális Európa egyik metropolisában sem találunk rá példát. 1918 azonban nem csupán egyenes és logikus következménye volt a magyar századelő látensen forradalmi szellemi modelljének, de hozott egy új, az ismert motívumok mellett mindeddig alig elemzett s előre nem látható törésvonalat is a magyar társadalomba. A dualizmus alatt egy sajátos államnacionalizmusra szocializált magyar társadalom egyszeri és kivételes katasztrófaként élte át Trianont, miközben a világháborús összeomláshoz kapcsolódó reform- és forradalmi helyzetet a zsidó származású magyar értelmiség, nem utolsósorban saját hatalmas kulturális és civilizációs teljesítményeire is visszapillantva, a dualista establishment összeomlásának érzékelésével hatalmas történelmi lehetőségnek látta. Bizonyos, hogy EZ a szembekerülés nem volt eredetileg sem politikai, sem társadalmi, hanem társadalmi értelemben vett "kognitív" dimenziókkal rendelkezett és a társadalmi érzékelés különbségében gyökerezett. Az 1918-as év kiemelkedő jelentőségét mind a magyar társadalom történetében, mind az előző korszak nagy művének, a specifikusan modern "polgári osztálytársadalom" (Hannah Arendt) világháború okozta lerombolásában természetesen nem dolgozatunk találta fel és állította középpontba. E kísérlet adatai mindenesetre igazolták ennek a történelmi fordulatnak a jelentőségét a nemzedéki sorsok szempontjából is.

A "látens" forradalomban gondolkodó századeleji magyar modell egy minden bizonnyal teljesen rendkívüli és senki által előre nem látható "forradalmi helyzet"-ben igencsak "nem látens" módon kudarcot vallott, s ez a kudarc, ez a kisiklás ismét csak egyformán rázta meg mind a zsidó származású magyar értelmiség nemzedékeinek sorsát, mind pedig a magyar társadalom és kultúra egészét. A zsidó származású magyar értelmiség új nemzedékei nagy számban váltak résztvevőivé a Tanácsköztársaságnak, miközben Horthy fehér terrorja nemcsak általában fogalmazott meg antiszemita célokat, de minden olyan szellemi és politikai iránnyal is le akart számolni, amelynek a dualista korszaktól kezdve a zsidó származású magyar értelmiség részben kezdeményezője, részben meghatározó követője volt. Az, hogy elsősorban az Első Világháború , majd az azt követő események a politikai és modernizációs alternatíváknak megteremtették a maguk szimmetrikus megfelelőit a zsidóság egyes nemzedékeinek történetében, korántsem magyar jelenség. Tudatában kell viszont lennünk annak, hogy a magyar történelem e szimmetrikus megfelelések kialakulásában különlegesen releváns. Sajátos, különleges és mindenekelőtt HIRTELEN fordulat ez mind a magyar zsidóság, mind pedig a magyar társadalom  történetében, hiszen az elmúlt fél évszázadban mindkét szubjektum a vele összehasonlítható fejlődési utak és eredmények szempontjából messze ható eredményeket volt képes felmutatni. Amíg ugyanis az 1918 előtti fejlődés kivételesen sikeres és eredményes volt a zsidó származású irodalmárok és értelmiség produktív kibontakoztatásában és ezáltal, az akkor még ismeretlen kifejezéssel szólva, az egyes "közösségek" egymáshoz való viszonya a társadalomban egyáltalán lehetséges mértékekhez képest kiemelkedően jó volt, addig 1919 után a hivatalos Magyarország számos módon próbálta kiiktatni a magyar zsidóságot az állam és a társadalom életéből. Ily módon a "nemzedéki sorsok" és a "sorsnemzedékek" sajátos piramis alakú rajzolatot írnak le: amilyen sebesen, szinte lélegzetelállító módon  növekedett mind abszolút, mind relatív értelemben a magyar szellemi életben résztvevő zsidó származású írók és értelmiségiek aránya, úgy indul meg éppen az 1890-es évtizedben születettek csúcsa után ezen arányok romlása ugyancsak mind abszolút, mind pedig relatív értelemben.

Vizsgálódásunk elsősorban elvi tanulságait tekinti szerény eredményeinek. Ilyen elvi  tanulság, hogy egyáltalán VANNAK "sorsgenerációk" és "nemzedéki sorsok", amelyek a lehető legrészletesebb feltárása elengedhetetlen a zsidó származású magyar írók és értelmiség korszakos teljesítményeinek és problematikájának vizsgálata során. A soron következő feladat a nemzedéki sorsok konzekvenciáinak érvényesítése az irodalmi folyamat összes lényeges vetületének vizsgálatában, így a modernség három hullámának és alapattitűdjének a nemzedéki sorsok rájuk vonatkozó következményeivel való szembesítése.

JEGYZETEK.

(1) Az európai modernség három hullámának legrészletesebb kifejtését ld. a szerző SZECESSZIÓ EGYKOR ÉS MOST (Budapest, 1984) című könyvében.

(2)E sorok szerzőjének a magyar századelővel foglalkozó tanulmányai közül A VILÁGNÉZET KORA. Friedrich Nietzsche abszolútumokat relativizáló hatása a századelőn (Budapest, 1982) című könyvre hivatkoznánk, ahol e jelenségek széles skálája kerül elemzésre. Kitűnő példája a sajátosan modellértékű magyar attitűdnek Polányi Károly gondolkodása, amelynek keretei között a liberalizmus minden igazi értéke beleépül a szocializmus felfogásába. Talán ezen a ponton lehetne keresni a korábbi zsidó motívumokkal is rokon zsidó messianizmus elemeinek megjelenését is a Tanácsköztársaság folyamataiban.