Komáromi Sándor:
Bukovina
Zsidó irodalom és műveltség, német-zsidó irodalom bukovinai forrásokból a 19. század végétől napjainkig
Bukovina néven vált ismertté (szláv eredetű, "bükkös" értelmű megjelöléssel)
egykor a Kárpátok északkeleti oldalán elhelyezkedő, csekély kiterjedésű,
székhelyével: Csernoviccal 1918-ig fennállt Habsburg-ausztriai koronatartomány,
s viselte a nevet – későbbi felosztásáig – a területet immár román határok
között magába foglaló észak-moldvai régió. Kultúrája az összefüggő német
nyelvterület legkülső keleti nyúlványaként rendkívüli, egyszeri
irodalmi-szellemi erőpotenciált halmozott fel mintegy a 19-20. század
fordulójáig, s ezt német nyelvű, dominánsan zsidó alkotó értelmisége
hiánytalanul magával viszi a háború utáni Romániába, s táplálkozik még belőle az
1940-44 között bekövetkező, genocídiummal sújtó háborús felbomlás során, s
tulajdonképp létalapjának átfogó pusztulásával szembenézve váltja be teljesebb
ígéretét.
Írástudói sorait a világégés, a népirtás fordulói szétzilálják, s
örökös emigrációba taszítja 1945-től a Moszkva javára szóló újabb
határátrendezés. Német nyelvi identitásukat idegenben (Párizsban, a
tengerentúlon) menedékre találva vagy a terület vesztes Románián belül "repatriálva" mindazáltal kitartóan őrzik tovább. (Nem ritkán megütközést is
keltenek a "hóhérok" nyelvét kitüntető vállalással.)
Héber irányú nyelvváltásra
esetenként izraeli befogadásuk körülményei között kerül sor. Munkásságuk
súlypontjában a vészkorszak, a háborús pusztulás tanúsága áll. A művek sora e
tekintetben nagyobbrészt a holokauszt-irodalom körébe vág. További tétel: az
odaveszett, eltörölt létvilág, a hely, a szülőtáj emlékezete, s ez a zsidó
magján túl érinti a teljesebb emigrációt is. - A bukovinai szerzők sok
szempontból egybetartozó irodalmi öröksége egymástól távol eső, elszigetelt
pontokon jó ideig szinte ismeretlenségbe burkolózva formálódik, mire - Paul Celan aránylag korán elhíresült vezéralakja, majd Rose Ausländer körül - a világ
szeme előtt, mintegy az 1970-es évektől kezdődően, lassanként egybeáll. (Utolsó
élő képviselői kezén ugyanakkor akár napjainkig íródott tovább; léteznek 2015.
évi keletű primer publikációk is.)
Az örökség valószínűtlenül kiterjedt,
dominánsan német, kisebb részt jiddis vagy héber nyelvű szövegkorpuszát az
aacheni Rimbaud-Kiadó 1994 óta megjelenő bukovinai sorozata (Texte aus der
Bukowina, majd változtatott címen: Bukowiner Literaturlandschaft),
Celan vagy Ausländer korábban megjelent művein túl, 30-nál több életművel
reprezentálva, napjainkig több, mint 80 kötettel fogja át.
Az örökség feltárása,
bemutatása természetesen megindul már előbb, s azóta már egyre teljesebb körű a
betekintés. Az újabb keletű szakirodalom nyomán, egyúttal a korábbiak
ismeretében itt most - fő körvonalaiban - az örökség történeti hátterét,
kiformálódását ismertetjük, s kapcsolódóan igyekszünk a jelenségről (a
részletektől szükségképp elvonatkoztatva) valami közelebbit is elmondani.
1. "Ciszlajtánia" a keleti végeken"
Az Oszmán Birodalom elleni küzdelmek során
nagyhatalommá előlépő Habsburg-Ausztria – stratégiai célkitűzései jegyében - a
18. században keleten terjeszkedik. Már a század korai szakaszán közvetlen
ellenőrzése alá vonja Erdélyt, majd Lengyelország háromhatalmi felosztása során
- Lemberg / Lwów székhellyel - bekebelezi Lengyel-Galíciát (1772), végül
megszerzi a félhold árnyékában hol Moldvához, hol pedig Lengyelországhoz tartozó
Bukovinát is (1774).
Bécs a holt vidéknek számító területet először csupán
hozzátoldja az elfoglalt Galíciához, később azonban Csernovic / Czernowitz
központtal önálló egységgé szervezi (1849). Ausztria a két új, Kárpátokon túli
koronatartományba német ajkú földművelő népességet is behív, eredendően azonban
megörökli a vidékek lengyel, rutén, ukrán, román törzslakosságát, a
vándorcigányait, valamint a stetlek jelentős létszámú ortodox, hászid zsidó
diaszpóráját, amely csak még gyarapszik kelet felől érkező utánpótlásával.
(A vidék zsidó múltjáról is számot ad a Hugo Gold nevével jegyzett, Tel Avivban
párhuzamosan német és angol nyelven kiadott kézikönyv: Geschichte der Juden
in der Bukowina / History of the Jews in the Bukovina. I/II.
1958/62; egyik első, mértékadó dokumentumát a galíciai Leopold von
Sacher-Masoch szolgáltatja az 1870-es években, többek között zadagorai
látogatásának leírásában: Besuch beim Wunderrabbi von Sadagora.)
Bukovinában,
akárcsak Galíciában, a
multietnikus peremvidék integrációja a fejletlen területek gazdasági és
társadalmi modernizációját ígéri. A folyamatra a műveltségi dimenzióban a német
hivatalos nyelvi keretetekbe fogott (Bukovinán
belül örmény, magyar elemmel - "bukovinai székelyek!", "hucul" és "lipován" színekkel is bővülő) multikulturalitás nyomja rá a bélyegét. A
fejlődés az 1867-től datált k. u. k.-időszak során eljut a régió végérvényes "ciszlajtániai" integrációjáig, és Bécs eleve széles horizontú irodalmi-szellemi
életéhez a kezdetben még provinciális arculatú helyi műveltség és irodalom is
mindinkább hozzásimul.
A német nyelvi dominancia pillérei: a bécsi-prágai
hátterű hivatalnoksereg, iparosság és kereskedői kör, a garnizon, valamint a
belső nyelvterületről érkező telepes földművesség. A helyi népességen belül a
germanofón, Rajna-vidéki jiddist beszélő, egyszersmind archaikus viszonyaiból
kiemelkedni kész zsidóság alapvetően fogékony akár a nyelvi integrálódásra, akár
a társadalmi felzárkóztatásra. Nyelvi tekintetben időlegesen odafordul a német
standardhoz még a felnövekvő román, ukrán értelmiség is (Mihai Eminescu, Jurij
Fedkowicz stb.).
A zsidó értelmiség körein belül legfeljebb felmerül a jiddis
nyelvi kompetencia kiszélesítése (politikai jogainak kivívásával bezárólag). A
kérdés a jiddis és a héber közötti viszonylat mellett erőteljesen foglalkoztatja
a Csernovicban 1908-ban megrendezett, nevezetes "nyelvi konferencia"
résztvevőit. Tovább gazdagítva a helyi multikulturalitást gyakorlattá is válik a
jiddis nyelv irodalmi kiművelése, meg sem kérdőjelezi azonban a német standard
dominanciáját.
A galíciai születésű, de Csernovicban felnövő K. E. FRANZOS
(1848-1904) a szűkebb és tágabb régió "fél-ázsiai" állapotait pásztázva (Aus
Halb-Asien: Kulturbilder aus Galizien, der Bukovina, Südrußland und Rumänien,
1875) tántoríthatatlan meggyőződéssel hirdeti a német művelődési felzárkóztatás
kínálta zsidó szekularizáció programját. Időközben Monarchia-szerte életbe is
lép a zsidók teljes körű polgári egyenjogúsítása (1867).
Csernovic az eredetileg jeltelen
kerületközpontból gyors iramban fejlődik Bécset utánzó nagyvárossá, egyre inkább
átvéve Lembergtől az előretolt főbástya szerepét. A fellendülés a székhelyre és
néhány más városi településre (Szucsáva / Suceava / Suczawa, Szeretvásár /
Sereth / Siret, Sztorozsinyec / Storozynetz /
Storojineţ, Vizsnyica / Wischnitz / Vijniţa
stb.) összpontosul, azonban a tartomány egészére kisugárzik.
A haladás
egy-egy mérföldköve a legkorábbi évdizedektől már működő gimnázium után az egyes
nyelvi csoportokat szolgáló felekezeti, egyesületi képzők, 1852-ben a tartományi
könyvtár, 1875-ben az egyetem vagy 1904-ben a Fellner Helmer
tervek alapján épült, Schillerről elnevezett színház megnyitása.
A kulturális élet a századfordulóra a polgári-modern progresszió bécsi-prágai
teréhez kezd felzárkózni. Jelképi erejű kifejeződése ennek - 1912-ben - Karl
Kraus látogatása Csernovicban. Létrejön az a sajátosan egyedi atmoszféra, amit
ismerői a "Csernovic mint szellemi életforma" kitétellel jellemeztek.
2. Egy táji-történeti identitás posztkoloniális túlélése
Az első világháború alatt a korai orosz betörés
nyomán megindul a koloniális elit, a bécsi gyökerű polgárság s részben a zsidó
értelmiség kivonulása a császári főváros irányában, a harci cselekmények
elültével azonban számosan visszatérnek. A Moldva és Havasalföld korábbi
egyesítésével (1862) létrejött Románia Bukovinát történelmi jogon visszakapja, a
székhely nevét Cernăuţi alakra visszaváltva.
Különállása megszűnik, de fennmarad
regionális identitása. A modernizáció a feltörekvő román állam kereteiben
továbbfolytatódik, s a nyelvi, politikai románosítás közepette, ellentétben
Galícia átfogó, 1867 autonómia-rendelete óta tartó újrapolonizációjával, az
elkövetkezendő két évtizedben a német nyelvi bázis folytonossága is
csorbítatlan. Az új államnyelv szívóhatása a kultúra terén belül nem vetekedhet
a közelebbi és távolabbi európai érintkezésben elsődleges németével, annál
kevésbé, mivel az 1918 utáni nagy-román szuverenitás újonnan szerzett
területeinek táji németségével összevéve (a Bánság, az 1867-ig eleve osztrák
igazgatású Erdély – több százados kulturális örökséggel) a német nyelviség belső
súlya is számottevő.
A túlélésben mindazáltal újfent döntő tényező – most már a
távozó koloniális szereplők helyén is – az egyéneiben gyakran jómódú, kiművelt
és jól tájékozott (több jelentős magánkönyvtárat fenntartó)
urbánus-kozmopolita
zsidó értelmiség helytállása. Azaz: a német hadállásait Csernovic és a tágabb
környezet nyelvszigetén – a Bécsről ugyancsak levált Prágához hasonlóan – épp
örökbe fogadott zsidó letéteményesei őrzik tovább a Monarchia letűnésével.
Talán
csak még szorosabbra fűzi a szerzett nyelvhez való viszonyt akár a román
politikai antiszemitizmus előretörése (mely egyúttal széles utat nyit a cionista
mozgalom térhódításának), akár a nemzetiségi ellentétek kiéleződése.
1914/18 háborús
eseményei eredményeznek, persze, kisebb cezúrát is Bukovina irodalmi-szellemi
életében. A régiót éri bizonyos vérveszteség: az 1914/18 közötti exodusszal
kiszakad egy sor, Bécsből még távolabb sodródó alkotó értelmiségi a helyi
folytonosságból, bár legtöbbjük továbbra is fenntart kapcsolatokat, s a
szülőhely emlékezetét maradandóan megőrzi, mint Isaac SCHREYER (1890-1948,
Berlin, London után New Yorkban megállapodó költő, fordító), Leo KATZ
(1892-1954, Mexikóig vezető emigrációjából 1945 után Bécsbe visszatért, az 1907.
évi, Bukovina-közelben zajló román parasztfelkelésnek vagy a második világháború
helyi eseményeinek szentelt regényeivel baloldali elkötelezettségű prózaíró),
vagy Klara BLUM (1904-1971), a 30-as években szovjet emigrációt választó, majd
Kínába szakadt internacionalista.
Közéjük számítandó Ninon HESSE (1894-1966),
Hermann Hesse, svájci német író harmadik felesége. A soraik közé tartozik
néhány, különböző szakterületeken érdekelt személyiség is, akik sem a szűkebb
bukovinai terepen, sem pedig Bukarestben nem érvényesülhetnének: Wilhelm REICH
(1897-1957) posztfreudiánus szexuálpszichológus, Erwin CHARGAFF (1905-2002)
biokémikus stb. Csak a 20-as évek során válik meg Csernovictól Friedrich KETTNER
(1888-1957), Constantin Brunner életreformeri tanítását követő gondolkodó, "biozófus". - Mindezek ellenére Bukovinán belül 1918-tól, egy-két kivétellel,
szinte maradéktalan a zsidó tehetségek szerepvállalása. (Köreik a régióban már a
századforduló óta jóval
10, a székhelyen pedig 30 százalékarány fölé növő
lakossági háttérből verbuválódnak.)
Csernovic német sajtója most is eleven és nyitott
a külvilágra, az írói-költői készségek pedig -
az önfejlődés és a külső változások közötti paradox szétcsúszással – épp
a leszakadásban váltanak a nyelvterülethez felzárkózó készültségre.
Korszakelemzők részint a gazdasági pozícióit elvesztő réteg szellemi pályára
terelődését, részint pedig a bécsi bázisról történő leszakadással, majd az
antiszemita diszkriminációval beálló elszigetelődés kompenzációját látják
emögött, mely utóbbi közvetve a lírikusi megszólalás hangsúlyát is magyarázza.
Miközben a bécsi-prágai kapcsolatok is
folytatódnak (a két külső centrum sajtójában csernovici literátorok rendre
publikálnak), bámulatos felvirágzás indul a századfordulón született, többnyire
már a felmenőkben asszimilált nemzedékkel. Az úttörő, "bukovinai iskola"-ként is
emlegetett, alapvetően lírikus nemzedék képviseletében - mintegy Alfred
MARGUL-SPERBER (1898-1967) felvezetésével - Rose AUSLÄNDER (SCHERZER,
1901-1988, aki az említett Kettnernél még tanul Csernovicban), Moses ROSENKRANTZ
(1904-2003), Alfred KITTNER
(1906-1991) emelkedik ki a szélesebb mezőnyből.
Ők azok, akiknek még hitelesebb
kiteljesedése egyben 1940/44 megtapasztalására is vár, de első köteteik, ha
jelentősebb külső visszhang nélkül is, az 1930-as évek Csernovicában már
megjelennek. Nemzedéktárs és jellegzetes szereplő a koloniális múltú költő, színházi bohém
Georg DROZDOWSKI (1899-1987).
Nevezett
író-, költőegyéniségek kezdetben, némi késleltetéssel, még Bécs 1900 körüli
premodernitása irányában tájékozódnak. Ennél azonban tovább is lép a
Sperber-csoport, mely - olykor Párizst, New Yorkot megjárva (Sperber, Ausländer)
– a politikai fordulattal a helyi provinciális kötöttségekből hirtelen kitörve
avangárd, főképp expresszionista mintákra is ráhangolódik. (Expresszionizmusuk
az aktivista szakaszt jobbára átugorva inkább a Franz Werfel-féle "emberiség"-pátosz emocionalitásához kapcsolódik.
Sperber az elzászi Yvan
Goll-lal áll szorosabb kapcsolatban.)
Indulásként egy avangárd színezetű, fél esztendőn át 14 számával megjelenő
lapkísérlet (Der Nerv, 1919) fogja össze a szereplőket. Későbbi
törekvéseiket – az osztályrészükké lett egzisztenciális élmény növekvő súlya
alatt – a különböző paradigmák mentén haladó klasszicizálódás jellemzi.
A román érában a jiddis nyelvű törekvések is folytatódnak - Eliezer STEINBARG
(1880-1932), később Josef BURG (1912-2009) és mások, a tágabb
moldvai-román övezeten belül további pályatársakéval (mint Moshe Altmann)
összekapcsolódó munkásságában. Népies prózájuk érintkezik a lembergi kötődésű
Martin Buber gyűjtötte és német nyelvű feldolgozásban közkinccsé tett hászid
történetekkel.
Az említett, a maga félproletár sorú hegyi világából (Kirlibaba)
érkező Kubi WOHL
(1911-1935)
párhuzamosan német és jiddis nyelven írt,
szociálkritikai élű verseivel válik ismertté. Csernovicban indul a varsói, New
York-i időszakával később ismertté váló balladaköltő, Itzig MANGER (1901-1961).
A román Bukovinában folytatódó német-zsidó
irodalmi felívelésbe az időszak vége felé, félig-meddig a Sperber-csoport
tanítványi köréből - Paul CELAN (1920-1970), Alfred GONG (1920-1981),
Immanuel WEISSGLAS (1920-1979) képviseletében - egy további, korán érő,
ugyancsak lírikus generáció is bekapcsolódik.
Bemutatkozásuk a második
világháború előestéjére esik, s épp pályára lépésüket keresztezik (mint
megzökkentik az idősebbekét is) a térséget sújtó események: a
Molotov-Ribbentropp paktummal Moszkva érdekszférájává nyilvánított régió szovjet
megszállása, a telepes németség, a székelyek egyezményes kivonása, a "polgári" vagy
"nacionalista" elem Szibériába hurcolása (1940); birodalmi német betörés a
paktum felrúgásával: a román vasgárda rémuralma, gettósítás (1941); deportálások
a Todt-Szervezetre és az SS-re bízott transznisztriai – Dnyeszter és Bug menti -
munkatáborokba, Mogiljov-Podolszk: tömegmészárlások, melyekkel az előző évi,
magyar vonatkozású Kamenyec-Podolszk-i cselekmények ismétlődnek (1942); újabb
szovjet megszállás (1944), ami ki is tart kisrégió északi felének, vele
Csernovic bekebelezéséig.
Akár a háborús erőszak, akár a hatalmas
áldozatszámokkal járó, német-román közös akarattal zajló (sok részletében máig
feltáratlan) népirtás a zsidó lakosság döntő hányadát elsodorja. Írástudó
idősebb és fiatalabb egyénei, menekülő ösztönüknek engedve vagy helyben túlélve
is, a szülőkért, testvérekért gyakran gyászt viselnek. Hozzátartozóival együtt
maga is odavész Transznisztriában a fiatal trió ifjabb, még csak reménybeli
pályatársa, Selma MEERBAUM-EISINGER (1924-1942); kis füzetbe írt remekeit
túlélő fogolytársak mentik meg az utókornak.
3. Bukovinai szerzők - emigrációba szorítva, Romániába "repatriálva"
A táji azonosságában is megszűnő Bukovina 1940/44
poklát túlélő idősebb és fiatalabb költői (ritka esetben: írói) – Drozdowskitól
eltekintve, aki még 1940-ben megtérhet Bécsbe - közös sorsban válnak
földönfutóvá.
A menekülő utak (belső izolációból külső idegenbe, Weissglasnál: "aus fremder Heimat in die Heimatfremde") 1940/45 között különböző időben elsőül általában Bukarest felé vezetnek, ahol a pályák a bukovinai identitás elvont
"romániai német" csereértékén folytatódhatnak, vagy innen továbblépve távolabbi
helyszínek felé mutatnak.
-
Robert FLINKER (1906-1945), a csernovici sajtóban elbeszéléseivel, verseivel,
cikkeivel jelen volt neurológus orvos-író neve, aki a háború végén Bukarestbe
érve önkezével vet véget életének, halála után huszonöt évvel kiadott,
szorongás-élménnyel telt elbeszélő műveivel válik ismertté (egyikük magyarul:
Tisztítótűz).
1938-ban a hisztéria pszichopatológiájáról írt értekezésére
Elias Canetti reflektál Masse und Macht c. művében, Claudio Magris
Duna-könyvében említi Flinkert.
A Romániában kitartó pályatársak – az említettek
köréből Kittner, Margul-Sperber, Rosenkrantz, Weissglas s még néhány csatlakozó
– további munkásságát a Moszkvából importált diktatúra ideológiai-esztétikai
kényszerei és már 1940-ben megismert politikai terrorja kísérik. (A háború
alatti meghurcoltatásokon túl 1947-57 között még tíz év orosz GULAG vár például
Rosenkrantzra.)
A "népi demokratikus"-antifasiszta diszkurzus fonalán még
úgy-ahogy támogatva, sajátabb - végkövetkeztetésében "irredenta" - bukovinai
mondanivalójukkal jó ideig óvatosnak kell lenniük. Rosenkrantz 1961-ben, Kittner
1980-ban kijut Romániából, s az NSZK-ban megtelepedve végre a világ előtt is
megszólalhatnak; csak a román rendszerváltást követően a hagyatékból kerül a
nyilvánosság elé a Romániában kitartó Margul-Sperber és Weissglas teljesebb
munkássága. Sperber hagyatékából kerül kiadásra az NSZK-ban az az antológia is,
melynek törzsanyagát annak idején még Csernovicból hozza magával (Die
Buche - Eine Anthologie deutschsprachiger Judendichtung aus der Bukowina,
2009).
Rose Ausländer a
háború után Bukarestből nem késlekedve New Yorkba tart (ahol többször is jár már
a háború előtt), Gong a romániai kommunista fordulat után (1946) követi
ugyanoda, a maga részéről hosszabb bécsi állomással.
Celan Bukarestbe is az
utolsók között érkezik meg 1945-ben, és 1947-ben kel útra Párizsba felé, Gonghoz
hasonlóan, bár az övénél rövidebb bécsi megállóval. A teljes költői kör
szempontjából hangütő, hamar ismertté váló Halálfúga kézirata a
poggyászában. (Román fordítása előzőleg megjelent Bukarestben.)
Celan a maga
gyorsan emelkedő hírnevével a Romániába zárt vagy távolba szakadt
hagyományközösség egyedül ismert képviselője szinte a 60-as évek derekáig. Gong
szerényebb publicitása csak nagyobb távolságból halad a nyomában, Ausländer egy
időre el is távolodik korai korszakától, nyelvében egyelőre angolra vált;
költészetét kései éveiben újítja meg reprezentatív formában.
Ehhez meghatározó
módon járul hozzá Celannal való találkozása első európai útja alkalmával.
Ausländer 1964-ben visszatér Európába, Celan halála után előlép a
Bukovina-örökség fő szószólójává.
*
A kései Ausländer érdeme nem utolsósorban a mindannyiukat elkötelező bukovinai
emlékezet első, nyílt megidézése, ami éppen magánál Celannál sokáig rejtve
marad. Az emlékekre a kelet-nyugati politikai megosztottság viszonyai között
kezdetben (nem csak Románián belül) erős külső-belső tabu nehezedik területen
kívül került alkotói számára – anonimitásba szorítva az oly meghatározó
táji-történeti identitást.
A tabuizáltsággal folytatott küzdelemről
árulkodik az a kissé frivol, perszifláló stratégia, amit a koloniális elitből
származó, szerzőként csak emigrációja idejében, az NSZKból jelentkező Gregor von
REZZORI (1914-1998) alkalmaz.
A Bécsből jött, itáliai gyökerű család
fiaként ismert arisztokrata sarj még 1938-ban elhagyja Romániát, élményei a
közeledő, majd beköszöntő világégés időszakáról Hitler bécsi bevonulásával
kezdődnek és a sajtótudósítóként végigült nürnbergi perrel folytatódnak. Írói
karrierje szatirikus ízű "maghrebi történeteivel" indul, melyek talányos
helymegjelölése éppen Bukovinára utal.
Rezzori topográfiai fikciója később,
emlékezésregényeiben "Tekovinát" és (Csernovic &Tarnopol) "Csernopolt" emleget,
parodizáló kedvével a "kákániai" színek maradandóságát idézve, a csernovici
miliő erőteljes zsidó karakterét is kidomborítja.
Rezzori egyúttal az a főilletékes, aki még valamivel a vasfüggöny hivatalos lebontása előtt útnak
indul, hogy ötven év múltán a legendák városába visszalátogasson, s a
tapasztaltakat múltat és jelent ütköztető úti esszé keretében hírül adja (Heimkehr
nach Tschernopol, Die Horen, 159/1990; magyarul: Visszatérés Csernopolba,
Nagyvilág, 4/1993).
Beszámolója tanúsítja: a háborús rombolástól megóvott város
külsőleg valóságosan létezik a maga eredeti formájában, mindössze - belső ukrán,
egyszersmind orosz lakossággal újonnan feltöltődve - elszürkült és
uniformizálódott.
A határok megnyitása óta "Bukovina" és "Csernovic" mindenesetre azonban valamennyi terhe alól felszabadult identitás-jelző
elszármazott író-, költő-képviselői számára. - További visszalátogatók
egyébként, nem kis meglepetésre, nyolcvan évesen ott találják Josef Burgot, a
jiddis irodalom már-már elfelejtett, Urálon túli rejtekében túlélő képviselőjét,
akinek az idióma utolsó írószemélyiségeként (a korai 50-es évek átfogó sztálini
üldöztetését is átvészelve) még majdnem két évtized megadatik életműve
kiteljesítésére. (Élettartamban – némi kárpótlásul a szenvedésekért,
veszteségekért – Rosenkrantz állja vele a versenyt.)
*
A szülőtájról kiszoruló szereplők köre és
területen kívül folytatódó munkássága kibővül (akár posztumusz dimenzióban) egy
sor később érő vagy eleve későbbi évjáratú, Celannál és társainál akár csak
egynéhány évvel fiatalabb szerzővel, akik Csernovicban még nem mutatkozhattak
be. - Celan társaságában kerül Bukarestbe Edith SILBERMANN (1921-2008),
versmondó, a bukaresti jiddis színház leendő sztár-művésznője. Elisabeth AXMANN
(1926-2015) előbb Erdélyben állapodik meg, majd az 50-es évek folyamán szintén
Bukarestbe húzódva csatlakozik a honfitársak köréhez.
Németországban később mindketten az örökséggondozás aktív munkásai, fordítók, értekezők és bennfentes
emlékezők is. Többen – Transznisztriától Palesztina felé haladva vagy
Szibériából 1990 után (!) Izraelbe települve – gyakorlati hivatásaikat letéve
mint "sereghajtók" kései, időskori publikációikkal társulnak a véglegesedő
örökségképhez német nyelven írt verseikkel,
történeteikkel, emlékezéseikkel, mint Sidi GROSS (1921-?),
Margit BARTFELD-FELLER (1923-2015), Ilana SHMUELI (1924-2011)
vagy az archeológus-történésszé lett ZVI YAVETZ
(Harry Zucker, 1925-2013; magvas emlékezései: Erinnerungen an Czernowitz,
2007).
S a névsor ezzel még közel sincs kimerítve. - Az évjáratokra nézve talán
1930 az az időhatár, amelyen túl Bukovina más nyelvterületen fiatalon
meggyökeresedő szülöttje a német nyelvét már minden körülmények között
elveszíti, mint Aharon APPELFELD (1932- ), Jeruzsálemben pályára lépő, Kafka
nyomdokain járó héber elbeszélő (magyarul olvasható a nevét felrepítő, az
1970-es években írt kisregény: Badenheim 1939, és több további műve),
vagy Norman MANEA (1936- ), bukaresti ellenzéki, ma nyugati emigrációban élő
román író.
Feltételesen
helyezhető el a bukovinai német-zsidó szerzők sorában Edgar HILSENRATH (1926 - ), aki 1938-ban tizenkét évesen, szülő és testvér
kíséretében a Kristályéjszaka után Lipcséből menekül gyanútlanul a
Szeretvásárban élő bukovinai nagyszülőkhöz, ahol korábban olykor vakációzik.
Mogiljov-Podolszkból 1944 tavaszán szabadulva szintén Palesztina felé keres
utat, majd később innen felkerekedik New York felé, ahol a család egyesül a
közös túlélés ritka szerencséjével.
A groteszk eszközeit is bevető írói
munkássága részben angol első kiadásokkal indul a 60-as években, még mielőtt
Európába, Németországba visszatérne. Nacht c. láger-regénye (1964) a
címadásával párhuzamba kerül a korosztályához tartozó, Buchenwaldban
felszabadult észak-erdélyi Elie Wiesel Az éjszaká-jával (La Nuit,
1958; Night, 1960).
*
Itt vegyük számba végezetül – valamelyest részletezőbb képpel - az aránylag
rövid romániai tartózkodása után ugyancsak Izraelbe kikerült Manfred WINKLER
(1922-2014), a német mellett a héber nyelvnek is elköteleződő, ma még eléggé
ismeretlen munkásságát. Szüleit és idősebb testvérét hurcolják el Szibériába
1940-ben az oroszok (soha nem látja viszont őket), utána ő maga a román
fasiszták útjába kerül. A háború után Erdélyen keresztül menekül Temesvárig, Csernovicban félbeszakadt
tanulmányait is folytatva itt próbál pályára állni.
Néhány sematikus verskötete
az 50-es évekből "romániai német" szerzővé avatja, ezt követően, 1959-ben
sikerül kijutnia Izraelbe. A jeruzsálemi Héber Egyetemen tanul, majd a Theodor
Herzl Archívum munkatársa. Új hona gyökeresen más szemhatárán gyakorlatilag
újraindul költői munkássága.
A valamikori honfitárs jogán és elkötelezettségével
- a németül alkotó, Izraelen belül tulajdonképp marginalizált szerzők körének ("Lyris") tagjaként - főszervezője a Celan izraeli látogatásához (1969)
kapcsolódó eseményeknek. Ami azonban a legfontosabb: a 60-as évek derekától
héberül is ír (שירים, Tel-Aviv, 1965;בין
אצבעות
העיר, uo. 1970, stb). Héber köteteiből megjelennek angol válogatások (If
my hands were mute, valamint Mirrored darkness, St.Luis/London 1979,
illetve 1983), német kötetei ehhez képest igen hosszan váratnak magukra:
Unruhe (1997),
Im Schatten des Skorpions (2006) stb.
valóban.
Németországi felfedezése tulajdonképp Hans Bergel, ugyancsak Romániából
kitelepült (ott csoportos íróperben 1959-ben elítélt) erdélyi szász írónak
köszönhető, aki közös romániai időszakukból származó ismeretségüket
feleleveníti, és a mai Délkelet-német Történeti és Kulturális Intézet" (IKGS,
München) jogelődjének folyóiratában (a jelen forrásaink között hivatkozott
Spiegelungen elődjében) bemutatja, majd pedig kezdeményezi ugyanott német
nyelven születő termésének kötetkiadását.
Bergel és Winkler között szoros baráti
kapcsolat alakul; Winkler pályarajzát illetően informatív, a bukovinai eredetek,
az izraeli "hazaérkezés" összefüggéseit és sok egyéb kérdést reflektáló
levelezésük kötetbe rendezve meg is jelenik 2012-ben (Wir setzen das Gespräch
fort...).
4. Írói-költői "örökség"
Az osztrák kolóniaként létrejött, utóbb román
uralom alá került, majd a második világháború végén felosztott és történeti
identitásában megsemmisült multikulturális Bukovina a maga irodalmi-szellemi
örökségében él "tovább".
Tovább él abban az értelemben, hogy száz esztendő valós
létezésének elevenségében és pusztulásának történetében óvja a feledés
homályától. A nyelvében dominánsan német örökség maradéktalanul saját arculatú,
kompakt, alapvetően lírikus költői univerzumot fog át, amit valamekkora arányú
elbeszélő és emlékező próza egészít ki.
Az egyénenként változó, kezdetben
posztimpresszionista-neoromantikus, később avangárd utáni – hermetista és
újklasszikus - paradigmák világát összeköti az elsodródó, halálba tartó –
egykoron még békességes – táji életvilág képi, érzékleti motivikája, legyen az
utóbb a "fenyegető" táj kép- és érzetvilága.
Ha valahol "idillinek" tetszik is a
múlt idézése, mely egy elveszett, alámerült régiónak
már-már a "mítoszát" formálja, mindenkor a veszteség fájdalmának
elégiáját hordozza. Közös jellegzetesség a motivikus tárház komplexitása - Kelet
és Nyugat e tájon egybetolt világának, a kontrasztok, ellentétes viszonylatok
kijelzése értelmében, vonatkozzék ez a szekularizált és a hagyományőrző zsidó
miliő kettősségére (celani fordulattal: "Zadagoránál Csernovic") vagy az etnikai
egybetorlódás egészére.
A seregnyi bukovinai költő zsenialitásának, egész
irodalmi tőkefelhalmozásának kulcsa: a multietnikus-multikulturális élményben
összeadódó érzékelés- és gondolkodásmódok mozgósító ereje. E szintézisbe foglalt
sokféleség egészében kivetül a költői motivikákban, s ez az egyedi életművek
versvilágát egyetlen, egybefüggő költői "univerzummá" is avatja. (Az egyes
életművek súlyát, jelentőségét illetően - egyes értékelések tükrében – Gong
osztozik Weissglas-zal a Celan, illetve Ausländer utáni harmadik helyen.)
Az elemeiben átjárható összesség erőhatása tetten
érhető már a költőegyéniségek elmélyült fordítói kultúrájában. Mindenki fordít –
kezdettől – románból, franciából, jiddisből németre, később németből, jiddisből
románra. A nyelvek, kultúrák közötti átjárás egész hordereje sűrített formában
érzékelhető a mintegy hét nyelvből fordító Celan szisztematikus gyakorlatában.
(Ez irányú produkciója két teljes kötetet megtölt a Suhrkamp-féle, 2000-ben
megjelent Gesammelte Werke hét kötetes összkiadásában.)
A saját
költészetére visszaható, ikonikus orosz fordítások (Mandelstam, Ahmatova stb.)
szolgálnak talán a legváratlanabb meglepetéssel. - Winklerre vessünk itt még egy
pillantást, aki Jeruzsálemben – Rilkén vagy más osztrákokon kívül - nem mást,
mint Celant fordít héberre, ami jelenti azt is, hogy Celannak a maga héber
ismereteivel megelőlegezett reduktív paradigmáját (tanult ugyanis hébert
Csernovicban!) át- vagy épp visszavezeti az ősi nyelv archaikus
dimenziójába.
Kiemelt Winkler-forrásunk szerzője utal arra: Winkler párhuzamosan
ír német, illetve héber nyelven, anélkül hogy egyedenként a szövegek egymás
nyelvi változatai lennének, azaz, a két nyelv viszonya a szövegalkotás
folyamatában átfogóan intertextuális, s e "köztes" térből nő ki az egyik vagy
másik nyelven rögzülő szövegek versvalósága. Winkler egyebekben fordít románból
is héberre.
Az örökség más
sajátossága:
a tapasztalatok esetenként egyszerre Auschwitzra és a GULAG-ra kiterjesztett
komplexitása. 1940/44 háborús eseményeit illetően a német-szovjet összecsapások
egyik legjelentősebb gócpontja esik a térségre. Lakosait a német-román népirtás
időszakát megelőzően már a szovjet politikai önkény veszedelmei elérik.
A "felszabadító" küldetéssel visszatérő szovjet erők a transznisztriai táborokat
ugyan felszabadítják, de gondoskodnak más áldozatokról saját, hasonló
létesítményeik számára. Román-német, valamint orosz láger-jelenetek kerülnek
egymás mellé Rosenkrantz emlékképeiben, és mindkét oldali személyes
érintettséggel von párhuzamot a korszak két diktatúra-modellje között a Winkler
és Berger levelezése.
*
Felhasznált aktuális források
Monica Tempian: Zwischenwelten. Manfred Winklers
Gedichte der Übergangszeit nach 1959. In: Spiegelungen. 10. 2015. 2. p. 97-105 -
költői szemelvényekkel;
Marcus Winkler (Hg.): Partizipation und
Exklusion: Zur Habsburger Prägung von Sprache und Bildung in der Bukowina. 1848
– 1918 – 1940. Veröffentlichungen des Instituts für
deutsche Kultur und Geschichte Südosteuropas e.V. an der
Ludwig-Maximilians-Universität München (IKGS).Regensburg: Pustet 2015;
Chiara Conterno: Die andere Tradition.
Psalm-Gedichte im 20. Jahrhundert. Vienna University Press. 2014. - A.
Margul-Sperbernek, I. Schreyernek, A. Gongnak és I. Weissglasnak szentelt
fejezetekkel ("books.google.hu..." online eléréssel);
Helmut Braun (Hg.): Czernowitz. Die
Geschichte einer untergegangenen Kulturmetropole. 3. aktualisierte Ausgabe.
Berlin: Ch. Links 2013. Cop. 2005. ("books.google.hu..." eléréssel;
Manfred Winkler - Hans Bergel: Wir setzen das
Gespräch fort ... Briefwechsel eines Juden aus der Bukowina mit einem Deutschen
aus Siebenbürgen. Hg. von R. Windisch-Middendorf. Berlin: Frank &Timme 2012.
("books.google.hu..." eléréssel).
Jelentősebb korábbi kiadványok (kivett oldalak híján "books.google.hu..." eléréssel)
Andrei Corbea-Hoisie: Czernowitzer Geschichten.
Über eine städtische Kultur in Mittel(Ost)europa. Wien etc.: Böhlau 2003;
Cecile Cordon - Helmut Kusdat:
An der
Zeiten Ränder. Czernowitz und die Bukowina, Geschichte - Literatur - Verfolgung
– Exil. Wien: Theodor Kramer Gesellschaft 2002;
Mariana Hausleitner:
Die Rumänisierung der Bukowina: Die Durchsetzung des
nationalstaatlichen Anspruchs Großrumäniens 1918-1944. Oldenbourg:
Wissenschaftsverlag 2001;
Hartmut Merkt:
Poesie in der Isolation. Deutschsprachige jüdische
Dichter in Enklave und Exil am Beispiel von Bukowiner Autoren seit dem 19.
Jahrhundert. Wiesbaden: Harrassowitz 1999.