IDENTITÁS

Komáromi Sándor:

Bukovina

Zsidó irodalom és műveltség, német-zsidó irodalom bukovinai forrásokból a 19. század végétől napjainkig

 

   Bukovina néven vált ismertté (szláv eredetű, "bükkös" értelmű megjelöléssel) egykor a Kárpátok északkeleti oldalán elhelyezkedő, csekély kiterjedésű, székhelyével: Csernoviccal 1918-ig fennállt Habsburg-ausztriai koronatartomány, s viselte a nevet – későbbi felosztásáig – a területet immár román határok között magába foglaló észak-moldvai régió. Kultúrája az összefüggő német nyelvterület legkülső keleti nyúlványaként rendkívüli, egyszeri irodalmi-szellemi erőpotenciált halmozott fel mintegy a 19-20. század fordulójáig, s ezt német nyelvű, dominánsan zsidó alkotó értelmisége hiánytalanul magával viszi a háború utáni Romániába, s táplálkozik még belőle az 1940-44 között bekövetkező, genocídiummal sújtó háborús felbomlás során, s tulajdonképp létalapjának átfogó pusztulásával szembenézve váltja be teljesebb ígéretét.
    Írástudói sorait a világégés, a népirtás fordulói szétzilálják, s örökös emigrációba taszítja 1945-től a Moszkva javára szóló újabb határátrendezés. Német nyelvi identitásukat idegenben (Párizsban, a tengerentúlon) menedékre találva vagy a terület vesztes Románián belül "repatriálva" mindazáltal kitartóan őrzik tovább. (Nem ritkán megütközést is keltenek a "hóhérok" nyelvét kitüntető vállalással.)
    Héber irányú nyelvváltásra esetenként izraeli befogadásuk körülményei között kerül sor. Munkásságuk súlypontjában a vészkorszak, a háborús pusztulás tanúsága áll. A művek sora e tekintetben nagyobbrészt a holokauszt-irodalom körébe vág. További tétel: az odaveszett, eltörölt létvilág, a hely, a szülőtáj emlékezete, s ez a zsidó magján túl érinti a teljesebb emigrációt is. - A bukovinai szerzők sok szempontból egybetartozó irodalmi öröksége egymástól távol eső, elszigetelt pontokon jó ideig szinte ismeretlenségbe burkolózva formálódik, mire - Paul Celan aránylag korán elhíresült vezéralakja, majd Rose Ausländer körül - a világ szeme előtt, mintegy az 1970-es évektől kezdődően, lassanként egybeáll. (Utolsó élő képviselői kezén ugyanakkor akár napjainkig íródott tovább; léteznek 2015. évi keletű primer publikációk is.)
    Az örökség valószínűtlenül kiterjedt, dominánsan német, kisebb részt jiddis vagy héber nyelvű szövegkorpuszát az aacheni Rimbaud-Kiadó 1994 óta megjelenő bukovinai sorozata (Texte aus der Bukowina, majd változtatott címen: Bukowiner Literaturlandschaft), Celan vagy Ausländer korábban megjelent művein túl, 30-nál több életművel reprezentálva, napjainkig több, mint 80 kötettel fogja át.
    Az örökség feltárása, bemutatása természetesen megindul már előbb, s azóta már egyre teljesebb körű a betekintés. Az újabb keletű szakirodalom nyomán, egyúttal a korábbiak ismeretében itt most - fő körvonalaiban - az örökség történeti hátterét, kiformálódását ismertetjük, s kapcsolódóan igyekszünk a jelenségről (a részletektől szükségképp elvonatkoztatva) valami közelebbit is elmondani.

1. "Ciszlajtánia" a keleti végeken"

       Az Oszmán Birodalom elleni küzdelmek során nagyhatalommá előlépő Habsburg-Ausztria – stratégiai célkitűzései jegyében - a 18. században keleten terjeszkedik. Már a század korai szakaszán közvetlen ellenőrzése alá vonja Erdélyt, majd Lengyelország háromhatalmi felosztása során - Lemberg / Lwów székhellyel - bekebelezi Lengyel-Galíciát (1772), végül megszerzi a félhold árnyékában hol Moldvához, hol pedig Lengyelországhoz tartozó Bukovinát is (1774).
    Bécs a holt vidéknek számító területet először csupán hozzátoldja az elfoglalt Galíciához, később azonban Csernovic / Czernowitz központtal önálló egységgé szervezi (1849). Ausztria a két új, Kárpátokon túli koronatartományba német ajkú földművelő népességet is behív, eredendően azonban megörökli a vidékek lengyel, rutén, ukrán, román törzslakosságát, a vándorcigányait, valamint a stetlek jelentős létszámú ortodox, hászid zsidó diaszpóráját, amely csak még gyarapszik kelet felől érkező utánpótlásával. (A vidék zsidó múltjáról is számot ad a Hugo Gold nevével jegyzett, Tel Avivban párhuzamosan német és angol nyelven kiadott kézikönyv: Geschichte der Juden in der Bukowina / History of the Jews in the Bukovina. I/II. 1958/62; egyik első, mértékadó dokumentumát a galíciai Leopold von Sacher-Masoch szolgáltatja az 1870-es években, többek között zadagorai látogatásának leírásában: Besuch beim Wunderrabbi von Sadagora.)

         Bukovinában, akárcsak Galíciában, a multietnikus peremvidék integrációja a fejletlen területek gazdasági és társadalmi modernizációját ígéri. A folyamatra a műveltségi dimenzióban a német hivatalos nyelvi keretetekbe fogott (Bukovinán belül örmény, magyar elemmel - "bukovinai székelyek!", "hucul" és "lipován" színekkel is bővülő) multikulturalitás nyomja rá a bélyegét. A fejlődés az 1867-től datált k. u. k.-időszak során eljut a régió végérvényes "ciszlajtániai" integrációjáig, és Bécs eleve széles horizontú irodalmi-szellemi életéhez a kezdetben még provinciális arculatú helyi műveltség és irodalom is mindinkább hozzásimul.
    A német nyelvi dominancia pillérei: a bécsi-prágai hátterű hivatalnoksereg, iparosság és kereskedői kör, a garnizon, valamint a belső nyelvterületről érkező telepes földművesség. A helyi népességen belül a germanofón, Rajna-vidéki jiddist beszélő, egyszersmind archaikus viszonyaiból kiemelkedni kész zsidóság alapvetően fogékony akár a nyelvi integrálódásra, akár a társadalmi felzárkóztatásra. Nyelvi tekintetben időlegesen odafordul a német standardhoz még a felnövekvő román, ukrán értelmiség is (Mihai Eminescu, Jurij Fedkowicz stb.).
       A zsidó értelmiség körein belül legfeljebb felmerül a jiddis nyelvi kompetencia kiszélesítése (politikai jogainak kivívásával bezárólag). A kérdés a jiddis és a héber közötti viszonylat mellett erőteljesen foglalkoztatja a Csernovicban 1908-ban megrendezett, nevezetes "nyelvi konferencia" résztvevőit. Tovább gazdagítva a helyi multikulturalitást gyakorlattá is válik a jiddis nyelv irodalmi kiművelése, meg sem kérdőjelezi azonban a német standard dominanciáját.
    A galíciai születésű, de Csernovicban felnövő K. E. FRANZOS (1848-1904) a szűkebb és tágabb régió "fél-ázsiai" állapotait pásztázva (Aus Halb-Asien: Kulturbilder aus Galizien, der Bukovina, Südrußland und Rumänien, 1875) tántoríthatatlan meggyőződéssel hirdeti a német művelődési felzárkóztatás kínálta zsidó szekularizáció programját. Időközben Monarchia-szerte életbe is lép a zsidók teljes körű polgári egyenjogúsítása (1867).

         Csernovic az eredetileg jeltelen kerületközpontból gyors iramban fejlődik Bécset utánzó nagyvárossá, egyre inkább átvéve Lembergtől az előretolt főbástya szerepét. A fellendülés a székhelyre és néhány más városi településre (Szucsáva / Suceava / Suczawa, Szeretvásár / Sereth / Siret, Sztorozsinyec / Storozynetz / Storojineţ, Vizsnyica / Wischnitz / Vijniţa stb.) összpontosul, azonban a tartomány egészére kisugárzik.
    A haladás egy-egy mérföldköve a legkorábbi évdizedektől már működő gimnázium után az egyes nyelvi csoportokat szolgáló felekezeti, egyesületi képzők, 1852-ben a tartományi könyvtár, 1875-ben az egyetem vagy 1904-ben a Fellner Helmer tervek alapján épült, Schillerről elnevezett színház megnyitása.
    A kulturális élet a századfordulóra a polgári-modern progresszió bécsi-prágai teréhez kezd felzárkózni. Jelképi erejű kifejeződése ennek - 1912-ben - Karl Kraus látogatása Csernovicban. Létrejön az a sajátosan egyedi atmoszféra, amit ismerői a "Csernovic mint szellemi életforma" kitétellel jellemeztek.

2. Egy táji-történeti identitás posztkoloniális túlélése

    Az első világháború alatt a korai orosz betörés nyomán megindul a koloniális elit, a bécsi gyökerű polgárság s részben a zsidó értelmiség kivonulása a császári főváros irányában, a harci cselekmények elültével azonban számosan visszatérnek. A Moldva és Havasalföld korábbi egyesítésével (1862) létrejött Románia Bukovinát történelmi jogon visszakapja, a székhely nevét Cernăuţi alakra visszaváltva.
    Különállása megszűnik, de fennmarad regionális identitása. A modernizáció a feltörekvő román állam kereteiben továbbfolytatódik, s a nyelvi, politikai románosítás közepette, ellentétben Galícia átfogó, 1867 autonómia-rendelete óta tartó újrapolonizációjával, az elkövetkezendő két évtizedben a német nyelvi bázis folytonossága is csorbítatlan. Az új államnyelv szívóhatása a kultúra terén belül nem vetekedhet a közelebbi és távolabbi európai érintkezésben elsődleges németével, annál kevésbé, mivel az 1918 utáni nagy-román szuverenitás újonnan szerzett területeinek táji németségével összevéve (a Bánság, az 1867-ig eleve osztrák igazgatású Erdély – több százados kulturális örökséggel) a német nyelviség belső súlya is számottevő.
    A túlélésben mindazáltal újfent döntő tényező – most már a távozó koloniális szereplők helyén is – az egyéneiben gyakran jómódú, kiművelt és jól tájékozott (több jelentős magánkönyvtárat fenntartó) urbánus-kozmopolita zsidó értelmiség helytállása. Azaz: a német hadállásait Csernovic és a tágabb környezet nyelvszigetén – a Bécsről ugyancsak levált Prágához hasonlóan – épp örökbe fogadott zsidó letéteményesei őrzik tovább a Monarchia letűnésével.
    Talán csak még szorosabbra fűzi a szerzett nyelvhez való viszonyt akár a román politikai antiszemitizmus előretörése (mely egyúttal széles utat nyit a cionista mozgalom térhódításának), akár a nemzetiségi ellentétek kiéleződése.

         1914/18 háborús eseményei eredményeznek, persze, kisebb cezúrát is Bukovina irodalmi-szellemi életében. A régiót éri bizonyos vérveszteség: az 1914/18 közötti exodusszal kiszakad egy sor, Bécsből még távolabb sodródó alkotó értelmiségi a helyi folytonosságból, bár legtöbbjük továbbra is fenntart kapcsolatokat, s a szülőhely emlékezetét maradandóan megőrzi, mint Isaac SCHREYER (1890-1948, Berlin, London után New Yorkban megállapodó költő, fordító), Leo KATZ (1892-1954, Mexikóig vezető emigrációjából 1945 után Bécsbe visszatért, az 1907. évi, Bukovina-közelben zajló román parasztfelkelésnek vagy a második világháború helyi eseményeinek szentelt regényeivel baloldali elkötelezettségű prózaíró), vagy Klara BLUM (1904-1971), a 30-as években szovjet emigrációt választó, majd Kínába szakadt internacionalista.
    Közéjük számítandó Ninon HESSE (1894-1966), Hermann Hesse, svájci német író harmadik felesége. A soraik közé tartozik néhány, különböző szakterületeken érdekelt személyiség is, akik sem a szűkebb bukovinai terepen, sem pedig Bukarestben nem érvényesülhetnének: Wilhelm REICH (1897-1957) posztfreudiánus szexuálpszichológus, Erwin CHARGAFF (1905-2002) biokémikus stb. Csak a 20-as évek során válik meg Csernovictól Friedrich KETTNER (1888-1957), Constantin Brunner életreformeri tanítását követő gondolkodó, "biozófus". - Mindezek ellenére Bukovinán belül 1918-tól, egy-két kivétellel, szinte maradéktalan a zsidó tehetségek szerepvállalása. (Köreik a régióban már a századforduló óta jóval 10, a székhelyen pedig 30 százalékarány fölé növő lakossági háttérből verbuválódnak.)
    Csernovic német sajtója most is eleven és nyitott a külvilágra, az írói-költői készségek pedig -  az önfejlődés és a külső változások közötti paradox szétcsúszással – épp a leszakadásban váltanak a nyelvterülethez felzárkózó készültségre. Korszakelemzők részint a gazdasági pozícióit elvesztő réteg szellemi pályára terelődését, részint pedig a bécsi bázisról történő leszakadással, majd az antiszemita diszkriminációval beálló elszigetelődés kompenzációját látják emögött, mely utóbbi közvetve a lírikusi megszólalás hangsúlyát is magyarázza.

         Miközben a bécsi-prágai kapcsolatok is folytatódnak (a két külső centrum sajtójában csernovici literátorok rendre publikálnak), bámulatos felvirágzás indul a századfordulón született, többnyire már a felmenőkben asszimilált nemzedékkel. Az úttörő, "bukovinai iskola"-ként is emlegetett, alapvetően lírikus nemzedék képviseletében - mintegy Alfred MARGUL-SPERBER (1898-1967) felvezetésével - Rose AUSLÄNDER (SCHERZER, 1901-1988, aki az említett Kettnernél még tanul Csernovicban), Moses ROSENKRANTZ (1904-2003), Alfred KITTNER (1906-1991) emelkedik ki a szélesebb mezőnyből.
    Ők azok, akiknek még hitelesebb kiteljesedése egyben 1940/44 megtapasztalására is vár, de első köteteik, ha jelentősebb külső visszhang nélkül is, az 1930-as évek Csernovicában már megjelennek. Nemzedéktárs és jellegzetes szereplő a koloniális múltú költő, színházi bohém Georg DROZDOWSKI (1899-1987).
    Nevezett író-, költőegyéniségek kezdetben, némi késleltetéssel, még Bécs 1900 körüli premodernitása irányában tájékozódnak. Ennél azonban tovább is lép a Sperber-csoport, mely - olykor Párizst, New Yorkot megjárva (Sperber, Ausländer) – a politikai fordulattal a helyi provinciális kötöttségekből hirtelen kitörve avangárd, főképp expresszionista mintákra is ráhangolódik. (Expresszionizmusuk az aktivista szakaszt jobbára átugorva inkább a Franz Werfel-féle "emberiség"-pátosz emocionalitásához kapcsolódik.
    Sperber az elzászi Yvan Goll-lal áll szorosabb kapcsolatban.) Indulásként egy avangárd színezetű, fél esztendőn át 14 számával megjelenő lapkísérlet (Der Nerv, 1919) fogja össze a szereplőket. Későbbi törekvéseiket – az osztályrészükké lett egzisztenciális élmény növekvő súlya alatt – a különböző paradigmák mentén haladó klasszicizálódás jellemzi.

         A román érában a jiddis nyelvű törekvések is folytatódnak - Eliezer STEINBARG (1880-1932), később Josef BURG (1912-2009) és mások, a tágabb moldvai-román övezeten belül további pályatársakéval (mint Moshe Altmann) összekapcsolódó munkásságában. Népies prózájuk érintkezik a lembergi kötődésű Martin Buber gyűjtötte és német nyelvű feldolgozásban közkinccsé tett hászid történetekkel.
    Az említett, a maga félproletár sorú hegyi világából (Kirlibaba) érkező Kubi WOHL (1911-1935) párhuzamosan német és jiddis nyelven írt, szociálkritikai élű verseivel válik ismertté. Csernovicban indul a varsói, New York-i időszakával később ismertté váló balladaköltő, Itzig MANGER (1901-1961).

         A román Bukovinában folytatódó német-zsidó irodalmi felívelésbe az időszak vége felé, félig-meddig a Sperber-csoport tanítványi köréből - Paul CELAN (1920-1970), Alfred GONG (1920-1981), Immanuel WEISSGLAS (1920-1979) képviseletében - egy további, korán érő, ugyancsak lírikus generáció is bekapcsolódik.
    Bemutatkozásuk a második világháború előestéjére esik, s épp pályára lépésüket keresztezik (mint megzökkentik az idősebbekét is) a térséget sújtó események: a Molotov-Ribbentropp paktummal Moszkva érdekszférájává nyilvánított régió szovjet megszállása, a telepes németség, a székelyek egyezményes kivonása, a "polgári" vagy "nacionalista" elem Szibériába hurcolása (1940); birodalmi német betörés a paktum felrúgásával: a román vasgárda rémuralma, gettósítás (1941); deportálások a Todt-Szervezetre és az SS-re bízott transznisztriai – Dnyeszter és Bug menti - munkatáborokba, Mogiljov-Podolszk: tömegmészárlások, melyekkel az előző évi, magyar vonatkozású Kamenyec-Podolszk-i cselekmények ismétlődnek (1942); újabb szovjet megszállás (1944), ami ki is tart kisrégió északi felének, vele Csernovic bekebelezéséig.
    Akár a háborús erőszak, akár a hatalmas áldozatszámokkal járó, német-román közös akarattal zajló (sok részletében máig feltáratlan) népirtás a zsidó lakosság döntő hányadát elsodorja. Írástudó idősebb és fiatalabb egyénei, menekülő ösztönüknek engedve vagy helyben túlélve is, a szülőkért, testvérekért gyakran gyászt viselnek. Hozzátartozóival együtt maga is odavész Transznisztriában a fiatal trió ifjabb, még csak reménybeli pályatársa, Selma MEERBAUM-EISINGER (1924-1942); kis füzetbe írt remekeit túlélő fogolytársak mentik meg az utókornak.

3. Bukovinai szerzők - emigrációba szorítva, Romániába "repatriálva"

    A táji azonosságában is megszűnő Bukovina 1940/44 poklát túlélő idősebb és fiatalabb költői (ritka esetben: írói) – Drozdowskitól eltekintve, aki még 1940-ben megtérhet Bécsbe - közös sorsban válnak földönfutóvá.
    A menekülő utak (belső izolációból külső idegenbe, Weissglasnál: "aus fremder Heimat in die Heimatfremde") 1940/45 között különböző időben elsőül általában Bukarest felé vezetnek, ahol a pályák a bukovinai identitás elvont "romániai német" csereértékén folytatódhatnak, vagy innen továbblépve távolabbi helyszínek felé mutatnak. - Robert FLINKER (1906-1945), a csernovici sajtóban elbeszéléseivel, verseivel, cikkeivel jelen volt neurológus orvos-író neve, aki a háború végén Bukarestbe érve önkezével vet véget életének, halála után huszonöt évvel kiadott, szorongás-élménnyel telt elbeszélő műveivel válik ismertté (egyikük magyarul: Tisztítótűz).
    1938-ban a hisztéria pszichopatológiájáról írt értekezésére Elias Canetti reflektál Masse und Macht c. művében, Claudio Magris Duna-könyvében említi Flinkert.

         A Romániában kitartó pályatársak – az említettek köréből Kittner, Margul-Sperber, Rosenkrantz, Weissglas s még néhány csatlakozó – további munkásságát a Moszkvából importált diktatúra ideológiai-esztétikai kényszerei és már 1940-ben megismert politikai terrorja kísérik. (A háború alatti meghurcoltatásokon túl 1947-57 között még tíz év orosz GULAG vár például Rosenkrantzra.)
    A "népi demokratikus"-antifasiszta diszkurzus fonalán még úgy-ahogy támogatva, sajátabb - végkövetkeztetésében "irredenta" - bukovinai mondanivalójukkal jó ideig óvatosnak kell lenniük. Rosenkrantz 1961-ben, Kittner 1980-ban kijut Romániából, s az NSZK-ban megtelepedve végre a világ előtt is megszólalhatnak; csak a román rendszerváltást követően a hagyatékból kerül a nyilvánosság elé a Romániában kitartó Margul-Sperber és Weissglas teljesebb munkássága. Sperber hagyatékából kerül kiadásra az NSZK-ban az az antológia is, melynek törzsanyagát annak idején még Csernovicból hozza magával (Die Buche - Eine Anthologie deutschsprachiger Judendichtung aus der Bukowina, 2009).

         Rose Ausländer a háború után Bukarestből nem késlekedve New Yorkba tart (ahol többször is jár már a háború előtt), Gong a romániai kommunista fordulat után (1946) követi ugyanoda, a maga részéről hosszabb bécsi állomással.
    Celan Bukarestbe is az utolsók között érkezik meg 1945-ben, és 1947-ben kel útra Párizsba felé, Gonghoz hasonlóan, bár az övénél rövidebb bécsi megállóval. A teljes költői kör szempontjából hangütő, hamar ismertté váló Halálfúga kézirata a poggyászában. (Román fordítása előzőleg megjelent Bukarestben.)
    Celan a maga gyorsan emelkedő hírnevével a Romániába zárt vagy távolba szakadt hagyományközösség egyedül ismert képviselője szinte a 60-as évek derekáig. Gong szerényebb publicitása csak nagyobb távolságból halad a nyomában, Ausländer egy időre el is távolodik korai korszakától, nyelvében egyelőre angolra vált; költészetét kései éveiben újítja meg reprezentatív formában.
    Ehhez meghatározó módon járul hozzá Celannal való találkozása első európai útja alkalmával. Ausländer 1964-ben visszatér Európába, Celan halála után előlép a Bukovina-örökség fő szószólójává.

*

    A kései Ausländer érdeme nem utolsósorban a mindannyiukat elkötelező bukovinai emlékezet első, nyílt megidézése, ami éppen magánál Celannál sokáig rejtve marad. Az emlékekre a kelet-nyugati politikai megosztottság viszonyai között kezdetben (nem csak Románián belül) erős külső-belső tabu nehezedik területen kívül került alkotói számára – anonimitásba szorítva az oly meghatározó táji-történeti identitást.
    A tabuizáltsággal folytatott küzdelemről árulkodik az a kissé frivol, perszifláló stratégia, amit a koloniális elitből származó, szerzőként csak emigrációja idejében, az NSZKból jelentkező Gregor von REZZORI (1914-1998) alkalmaz.
    A Bécsből jött, itáliai gyökerű család fiaként ismert arisztokrata sarj még 1938-ban elhagyja Romániát, élményei a közeledő, majd beköszöntő világégés időszakáról Hitler bécsi bevonulásával kezdődnek és a sajtótudósítóként végigült nürnbergi perrel folytatódnak. Írói karrierje szatirikus ízű "maghrebi történeteivel" indul, melyek talányos helymegjelölése éppen Bukovinára utal.
    Rezzori topográfiai fikciója később, emlékezésregényeiben "Tekovinát" és (Csernovic &Tarnopol) "Csernopolt" emleget, parodizáló kedvével a "kákániai" színek maradandóságát idézve, a csernovici miliő erőteljes zsidó karakterét is kidomborítja.

         Rezzori egyúttal az a főilletékes, aki még valamivel a vasfüggöny hivatalos lebontása előtt útnak indul, hogy ötven év múltán a legendák városába visszalátogasson, s a tapasztaltakat múltat és jelent ütköztető úti esszé keretében hírül adja (Heimkehr nach Tschernopol, Die Horen, 159/1990; magyarul: Visszatérés Csernopolba, Nagyvilág, 4/1993).
    Beszámolója tanúsítja: a háborús rombolástól megóvott város külsőleg valóságosan létezik a maga eredeti formájában, mindössze - belső ukrán, egyszersmind orosz lakossággal újonnan feltöltődve - elszürkült és uniformizálódott.
    A határok megnyitása óta "Bukovina" és "Csernovic" mindenesetre azonban valamennyi terhe alól felszabadult identitás-jelző elszármazott író-, költő-képviselői számára. - További visszalátogatók egyébként, nem kis meglepetésre, nyolcvan évesen ott találják Josef Burgot, a jiddis irodalom már-már elfelejtett, Urálon túli rejtekében túlélő képviselőjét, akinek az idióma utolsó írószemélyiségeként (a korai 50-es évek átfogó sztálini üldöztetését is átvészelve) még majdnem két évtized megadatik életműve kiteljesítésére. (Élettartamban – némi kárpótlásul a szenvedésekért, veszteségekért – Rosenkrantz állja vele a versenyt.)

*

    A szülőtájról kiszoruló szereplők köre és területen kívül folytatódó munkássága kibővül (akár posztumusz dimenzióban) egy sor később érő vagy eleve későbbi évjáratú, Celannál és társainál akár csak egynéhány évvel fiatalabb szerzővel, akik Csernovicban még nem mutatkozhattak be. - Celan társaságában kerül Bukarestbe Edith SILBERMANN (1921-2008), versmondó, a bukaresti jiddis színház leendő sztár-művésznője. Elisabeth AXMANN (1926-2015) előbb Erdélyben állapodik meg, majd az 50-es évek folyamán szintén Bukarestbe húzódva csatlakozik a honfitársak köréhez.
    Németországban később mindketten az örökséggondozás aktív munkásai, fordítók, értekezők és bennfentes emlékezők is. Többen – Transznisztriától Palesztina felé haladva vagy Szibériából 1990 után (!) Izraelbe települve – gyakorlati hivatásaikat letéve mint "sereghajtók" kései, időskori publikációikkal társulnak a véglegesedő örökségképhez német nyelven írt verseikkel, történeteikkel, emlékezéseikkel, mint Sidi GROSS (1921-?), Margit BARTFELD-FELLER (1923-2015), Ilana SHMUELI (1924-2011) vagy az archeológus-történésszé lett ZVI YAVETZ (Harry Zucker, 1925-2013; magvas emlékezései: Erinnerungen an Czernowitz, 2007).
    S a névsor ezzel még közel sincs kimerítve. - Az évjáratokra nézve talán 1930 az az időhatár, amelyen túl Bukovina más nyelvterületen fiatalon meggyökeresedő szülöttje a német nyelvét már minden körülmények között elveszíti, mint Aharon APPELFELD (1932- ), Jeruzsálemben pályára lépő, Kafka nyomdokain járó héber elbeszélő (magyarul olvasható a nevét felrepítő, az 1970-es években írt kisregény: Badenheim 1939, és több további műve), vagy Norman MANEA (1936- ), bukaresti ellenzéki, ma nyugati emigrációban élő román író.

         Feltételesen helyezhető el a bukovinai német-zsidó szerzők sorában Edgar HILSENRATH (1926 - ), aki 1938-ban tizenkét évesen, szülő és testvér kíséretében a Kristályéjszaka után Lipcséből menekül gyanútlanul a Szeretvásárban élő bukovinai nagyszülőkhöz, ahol korábban olykor vakációzik. Mogiljov-Podolszkból 1944 tavaszán szabadulva szintén Palesztina felé keres utat, majd később innen felkerekedik New York felé, ahol a család egyesül a közös túlélés ritka szerencséjével.
    A groteszk eszközeit is bevető írói munkássága részben angol első kiadásokkal indul a 60-as években, még mielőtt Európába, Németországba visszatérne. Nacht c. láger-regénye (1964) a címadásával párhuzamba kerül a korosztályához tartozó, Buchenwaldban felszabadult észak-erdélyi Elie Wiesel Az éjszaká-jával (La Nuit, 1958; Night, 1960).

*

    Itt vegyük számba végezetül – valamelyest részletezőbb képpel - az aránylag rövid romániai tartózkodása után ugyancsak Izraelbe kikerült Manfred WINKLER (1922-2014), a német mellett a héber nyelvnek is elköteleződő, ma még eléggé ismeretlen munkásságát. Szüleit és idősebb testvérét hurcolják el Szibériába 1940-ben az oroszok (soha nem látja viszont őket), utána ő maga a román fasiszták útjába kerül. A háború után Erdélyen keresztül menekül Temesvárig, Csernovicban félbeszakadt tanulmányait is folytatva itt próbál pályára állni.
    Néhány sematikus verskötete az 50-es évekből "romániai német" szerzővé avatja, ezt követően, 1959-ben sikerül kijutnia Izraelbe. A jeruzsálemi Héber Egyetemen tanul, majd a Theodor Herzl Archívum munkatársa. Új hona gyökeresen más szemhatárán gyakorlatilag újraindul költői munkássága.
    A valamikori honfitárs jogán és elkötelezettségével - a németül alkotó, Izraelen belül tulajdonképp marginalizált szerzők körének ("Lyris") tagjaként - főszervezője a Celan izraeli látogatásához (1969) kapcsolódó eseményeknek. Ami azonban a legfontosabb: a 60-as évek derekától héberül is ír (שירים, Tel-Aviv, 1965;בין אצבעות העיר, uo. 1970, stb). Héber köteteiből megjelennek angol válogatások (If my hands were mute, valamint Mirrored darkness, St.Luis/London 1979, illetve 1983), német kötetei ehhez képest igen hosszan váratnak magukra: Unruhe (1997), Im Schatten des Skorpions (2006) stb. valóban.
    Németországi felfedezése tulajdonképp Hans Bergel, ugyancsak Romániából kitelepült (ott csoportos íróperben 1959-ben elítélt) erdélyi szász írónak köszönhető, aki közös romániai időszakukból származó ismeretségüket feleleveníti, és a mai Délkelet-német Történeti és Kulturális Intézet" (IKGS, München) jogelődjének folyóiratában (a jelen forrásaink között hivatkozott Spiegelungen elődjében) bemutatja, majd pedig kezdeményezi ugyanott német nyelven születő termésének kötetkiadását.
    Bergel és Winkler között szoros baráti kapcsolat alakul; Winkler pályarajzát illetően informatív, a bukovinai eredetek, az izraeli "hazaérkezés" összefüggéseit és sok egyéb kérdést reflektáló levelezésük kötetbe rendezve meg is jelenik 2012-ben (Wir setzen das Gespräch fort...).

4. Írói-költői "örökség"

    Az osztrák kolóniaként létrejött, utóbb román uralom alá került, majd a második világháború végén felosztott és történeti identitásában megsemmisült multikulturális Bukovina a maga irodalmi-szellemi örökségében él "tovább".
    Tovább él abban az értelemben, hogy száz esztendő valós létezésének elevenségében és pusztulásának történetében óvja a feledés homályától. A nyelvében dominánsan német örökség maradéktalanul saját arculatú, kompakt, alapvetően lírikus költői univerzumot fog át, amit valamekkora arányú elbeszélő és emlékező próza egészít ki.
    Az egyénenként változó, kezdetben posztimpresszionista-neoromantikus, később avangárd utáni – hermetista és újklasszikus - paradigmák világát összeköti az elsodródó, halálba tartó – egykoron még békességes – táji életvilág képi, érzékleti motivikája, legyen az utóbb a "fenyegető" táj kép- és érzetvilága.
    Ha valahol "idillinek" tetszik is a múlt idézése, mely egy elveszett, alámerült régiónak  már-már a "mítoszát" formálja, mindenkor a veszteség fájdalmának elégiáját hordozza. Közös jellegzetesség a motivikus tárház komplexitása - Kelet és Nyugat e tájon egybetolt világának, a kontrasztok, ellentétes viszonylatok kijelzése értelmében, vonatkozzék ez a szekularizált és a hagyományőrző zsidó miliő kettősségére (celani fordulattal: "Zadagoránál Csernovic") vagy az etnikai egybetorlódás egészére.
    A seregnyi bukovinai költő zsenialitásának, egész irodalmi tőkefelhalmozásának kulcsa: a multietnikus-multikulturális élményben összeadódó érzékelés- és gondolkodásmódok mozgósító ereje. E szintézisbe foglalt sokféleség egészében kivetül a költői motivikákban, s ez az egyedi életművek versvilágát egyetlen, egybefüggő költői "univerzummá" is avatja. (Az egyes életművek súlyát, jelentőségét illetően - egyes értékelések tükrében – Gong osztozik Weissglas-zal a Celan, illetve Ausländer utáni harmadik helyen.)

         Az elemeiben átjárható összesség erőhatása tetten érhető már a költőegyéniségek elmélyült fordítói kultúrájában. Mindenki fordít – kezdettől – románból, franciából, jiddisből németre, később németből, jiddisből románra. A nyelvek, kultúrák közötti átjárás egész hordereje sűrített formában érzékelhető a mintegy hét nyelvből fordító Celan szisztematikus gyakorlatában. (Ez irányú produkciója két teljes kötetet megtölt a Suhrkamp-féle, 2000-ben megjelent Gesammelte Werke hét kötetes összkiadásában.)
    A saját költészetére visszaható, ikonikus orosz fordítások (Mandelstam, Ahmatova stb.) szolgálnak talán a legváratlanabb meglepetéssel. - Winklerre vessünk itt még egy pillantást, aki Jeruzsálemben – Rilkén vagy más osztrákokon kívül - nem mást, mint Celant fordít héberre, ami jelenti azt is, hogy Celannak a maga héber ismereteivel megelőlegezett reduktív paradigmáját (tanult ugyanis hébert  Csernovicban!) át- vagy épp visszavezeti az ősi nyelv archaikus dimenziójába.
    Kiemelt Winkler-forrásunk szerzője utal arra: Winkler párhuzamosan ír német, illetve héber nyelven, anélkül hogy egyedenként a szövegek egymás nyelvi változatai lennének, azaz, a két nyelv viszonya a szövegalkotás folyamatában átfogóan intertextuális, s e "köztes" térből nő ki az egyik vagy másik nyelven rögzülő szövegek versvalósága. Winkler egyebekben fordít románból is héberre.

         Az örökség más sajátossága: a tapasztalatok esetenként egyszerre Auschwitzra és a GULAG-ra kiterjesztett komplexitása. 1940/44 háborús eseményeit illetően a német-szovjet összecsapások egyik legjelentősebb gócpontja esik a térségre. Lakosait a német-román népirtás időszakát megelőzően már a szovjet politikai önkény veszedelmei elérik.
    A "felszabadító" küldetéssel visszatérő szovjet erők a transznisztriai táborokat ugyan felszabadítják, de gondoskodnak más áldozatokról saját, hasonló létesítményeik számára. Román-német, valamint orosz láger-jelenetek kerülnek egymás mellé Rosenkrantz emlékképeiben, és mindkét oldali személyes érintettséggel von párhuzamot a korszak két diktatúra-modellje között a Winkler és Berger levelezése.

*

    Felhasznált aktuális források

    Monica Tempian: Zwischenwelten. Manfred Winklers Gedichte der Übergangszeit nach 1959. In: Spiegelungen. 10. 2015. 2. p. 97-105 - költői szemelvényekkel;

    Marcus Winkler (Hg.): Partizipation und Exklusion: Zur Habsburger Prägung von Sprache und Bildung in der Bukowina. 1848 – 1918 – 1940. Veröffentlichungen des Instituts für deutsche Kultur und Geschichte Südosteuropas e.V. an der Ludwig-Maximilians-Universität München (IKGS).Regensburg: Pustet 2015;

    Chiara Conterno: Die andere Tradition. Psalm-Gedichte im 20. Jahrhundert. Vienna University Press. 2014. - A. Margul-Sperbernek, I. Schreyernek, A. Gongnak és I. Weissglasnak szentelt fejezetekkel ("books.google.hu..." online eléréssel);

    Helmut Braun (Hg.): Czernowitz. Die Geschichte einer untergegangenen Kulturmetropole. 3. aktualisierte Ausgabe. Berlin: Ch. Links 2013. Cop. 2005. ("books.google.hu..." eléréssel;

    Manfred Winkler - Hans Bergel: Wir setzen das Gespräch fort ... Briefwechsel eines Juden aus der Bukowina mit einem Deutschen aus Siebenbürgen. Hg. von R. Windisch-Middendorf. Berlin: Frank &Timme 2012. ("books.google.hu..." eléréssel).

    Jelentősebb korábbi kiadványok (kivett oldalak híján "books.google.hu..." eléréssel)

    Andrei Corbea-Hoisie: Czernowitzer Geschichten. Über eine städtische Kultur in Mittel(Ost)europa. Wien etc.: Böhlau 2003;
    Cecile Cordon - Helmut Kusdat: An der Zeiten Ränder. Czernowitz und die Bukowina, Geschichte - Literatur - Verfolgung – Exil. Wien: Theodor Kramer Gesellschaft 2002;
    Mariana Hausleitner: Die Rumänisierung der Bukowina: Die Durchsetzung des nationalstaatlichen Anspruchs Großrumäniens 1918-1944. Oldenbourg: Wissenschaftsverlag 2001;
    Hartmut Merkt: Poesie in der Isolation. Deutschsprachige jüdische Dichter in Enklave und Exil am Beispiel von Bukowiner Autoren seit dem 19. Jahrhundert. Wiesbaden: Harrassowitz 1999.