IDENTITÁS

Komlós Aladár

Zsidó sebek és bűnök

Pap Károly könyve 

Nyugat· / ·1935 · / · 1935. 7. szám · / · Zsidó sebek és bűnök

2020.03.12.

Nem itt a helye tünődni rajta, mi az oka, hogy a magyar zsidóságot még a fenyegető halálveszedelem sem tudja eszmélésre riasztani. Sajtója ma sem tud mást, mint lelkesíteni a hitközségek nagyjai iránt vagy meddőn nyöszörögni az antiszemitizmus miatt, amely a zsidókat zsidóknak nevezi.

Pap Károly vitairata bátor és független lélek megszólalása. Époly távol van a «közhasznú tevékenységet folytató» vezérek tömjénezésétől, mint attól az örökös, unalmas védekezéstől, amelynek önérzetes szólamai mögött rendszerint oly lakájlélek húzódik meg. Magas elvi alapon áll s népét inkább vádolja, mintsem védi, vagy éppen dícséri. Ami igazában csak azt jelenti, hogy az az új zsidó öntudat, amely Pap Károlyban él, már van olyan erős, hogy az önkritikát is elbírja.

De kegyetlensége népe iránti féltő, mély szeretetből fakad. A zsidó apák nemzedékének mindennél fontosabb volt, hogyan vélekedik róluk a környezetük. A fiúknak fontosabb a látszatnál, hogy valóban föléemelkedjenek önmaguknak. Ez az oka, hogy az apák felszisszennek az önkritikára, amely fiaiknak természetes mozdulata. Pap Károly füzetében egy új zsidó nemzedék önmagáról való tudata vergődik a napvilág felé.

Az író vitairatnak nevezi könyvét, mely legnagyobb részében történetfilozófiát tartalmaz. De e történetfilozófiának különös módszere van. Hasonlít a keleti álomfejtéshez. A históriát ösztönösen az egyes ember életével azonosnak képzeli el s ezzel értelmezi.

Egy nép épúgy nem változik Pap Károly szerint az évezredek folyamán, mint az egyes ember. Épolyan egységes szervezet is. Ugyanolyan folyamatok is mennek végbe benne. Pap Károlyt talán a benne élő művész kényszeríti, hogy úgy írja le a zsidóság ezredéves történetét, mintha egy ember életrajzát írná. Így ugyanis egyszerű képeket kap roppant összetett folyamatok helyett. Képeket, amelyek egyszersmind azt is elárulják, mi a kérdéses folyamat jelentősége a szervezet szempontjából.

Nem vagyok oly tudományos szellem, hogy visszautasítsam a metaforákat, a tudományos exaktság nevében. Azt hiszem, egy-egy kép segítségével igenis nemcsak gyorsabban, de mélyebben és helyesebben is látunk bele történelmi folyamatok lényegébe, mint adatot-adatra halmozó gondos disszertációk révén.

Pap Károly könyvének első harmada például, az a rész, amely a zsidók egyiptomi rabszolgaságát, Mózes tragédiáját, az Egyiptomból való szökést, Jehovának, a vagyonközösséget követelő pásztoristennek megszületését s ennek az istenfelfogásnak további hatásait magyarázza, monumentális művészi freskó, mely az érett és rokonlelkű megértés meggyőző erejével hat. Mikor a rang és műveltség magasán álló Mózes megtudja páriaszármazását és szembeszáll a műveltségben hozzá hasonlókkal s odaáll elnyomott vérei mellé, akiktől pedig szellemében oly messzire került, valóban méltó párja az ödipuszi tragédiának.

Az a fejtegetés is szép és igaz, hogy a zsidónak nem szabad felednie Jehovát, aki kivezette őt a szolgaság földjéről s nem tűri a társadalmi különbségeket. E lapokon megszűnik az időtávolság, a fáráók kortársainkká válnak, Mózes sorsa egy örök zsidó sors jelképévé. De innen kezdve bizonytalan a gondolat vezetése.

Ezután is felcsillan egy-egy kitünő megállapítás, de a fejtegetés biztosságát át-nem gondoltság s ötletszerűség váltja fel. Pap Károly főmotívuma, hogy a zsidó öngyilkos nép. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nincs, nem tudok vitatkozni vele, mert arról, hogy mit ért öngyilkosságon, mi hajtja ebbe a zsidóságot és mi ennek a további jelentősége, meglehetősen ellentétes nyilatkozatokat olvasunk könyve lapjain.

Egy helyen azt írja, hogy Babilonban a zsidóság újra átéli születése élményét, az ottani rabszolgaság idején Jahve újból megerősödik benne, később már állandóan úgy beszél a babilóniai számüzetésről, mint a zsidóság első öngyilkosságáról. Néha úgy emlegeti Babilont, mint a pusztulás helyét, mely, legalább részben, megtisztította Izraelt, máskor azt írja, hogy ez a halálos álom kora volt, s hogy az öngyilkosság demoralizál.

A második öngyilkosság kora a középkori ghetto. Hogy miért az, homályban marad. Miért követ el a zsidóság folytonosan öngyilkosságokat? Nincs más magyarázat, mint hogy az «öngyilkosság ősi démonai» kényszerítik erre. Még az sem egészen bizonyos, mi az öngyilkosság értéke, illetve kára.

Egyszer azt írja, hogy a nép erői javát az öngyilkosság után a félelem foglalja el, «élete szüntelen önáltatás, önzés, leplezgetés maga és mások előtt, önbecézés, s a legkisebb csapás tízszeres súllyal esik rá», máskor már azt mondja, hogy az öngyilkosság szükséges állomása a zsidóság fejlődésének s csak utána «képes látni az életet a maga hamvasságában és teljességében».

Tudom, az ostobaság legkönnyebb győzelme, látszólagos ellenmondásokra mutatni rá abban, amit nem ért. De ostobaság az is, prófétai mélységűnek tartani minden homályt, mihelyt kellő határozottsággal lép fel. Engem az olcsó diadalmaskodástól nemcsak Pap Károly iránt érzett becsülésem tart vissza, hanem az is, hogy őszintén sajnálom a kísérlet kudarcát, sajnálom, hogy az író nem szánta rá a kellő erőfeszítést gondolatai tisztázására.

A mai teendőkkel Pap Károly kurtán végez. Az emancipációról, könyve legmerészebb és legkegyetlenebb lapjain - egy nemzeti folyamatot hirtelen szociális mérlegre téve - kifejti, hogy erkölcstelen volt: abban állt, hogy a zsidó vezetőrétegek tömjénezéssel és gazdasági munkájukkal kiszolgálták a magyar úri osztályt, amely cserébe szabad zsákmányt engedélyezett nekik az elnyomottak fölött; a radikális unokák pedig nem tehették jóvá bűneiket, mert erejük erkölcstelen frigy eredménye volt.

Egyébként természetesen az asszimiláció is «halálos álom», a cionizmus is. Emez, Pap Károly szerint, csak országot akar szerezni a zsidó népnek, földről és nyelvről gondoskodik, arról már nem, hogy a kiköltözőkben közösségi érzés is éljen.

Mit kell tehát tenni? Vállalni, «megannyi szenvedés, nélkülözés árán», nyiltan és egyenesen a zsidó sorsot, a nemzeti kisebbség helyzetét. Szépen mondja: «Az önként vállalt szenvedés megtisztít, megerősít. A mások által ránkkényszerített meggyaláz.»

De itt Pap Károly egy sehol nem létező cionizmus fölött tört pálcát (mert a mozgalomnak igazán alapos nem ismerésére vall azt képzelni, hogy nem egyéb holmi palesztinai kivándorlási ügynökségnél), hogy aztán maga oly programot tűzzön ki, amelyet ép a cionizmus igyekszik megvalósítani, de a zsidóság társadalmi és lelki helyzetének sokkal gondosabb és finomabb megvizsgálása alapján és jobban átgondolt eszközökkel, mint ő.

Én is úgy érzem, mint Pap Károly: még a felőrlődés, vagy kitaszíttatás fájdalma is jobb, «mint a régi dörgölődzés, csúszás-mászás, képmutatás fizetett kéje» s azt vallom, hogy a zsidóság egészségesebbé válásának és erkölcsi megújhodásának első feltétele egy új nagy lelki vizsgálat és belső-külső őszinteség. Azt is tudom, hogy ez őszinteség kellemetlen következményeit csak az képes vállalni, aki felismerte és vállalta a maga zsidó közösségérzését.

De nemzeti kisebbséggé válni? Pap Károly ezt az életbevágó követelést csak úgy odaveti. Fejtegetése e ponton sokkal elnagyoltabb, semhogy látni lehetne, betűszerint gondolja-e, amit mond. Azt gondolja-e például, hogy a magyar zsidó csecsemőket ezentúl héberre kell tanítani s a magyar zsidó költőknek a jövőben héberül kell írniok? Ha így gondolja, kár, hogy nem fejtette ki ezt «nyiltan és egyenesen.»

De lehet, hogy Pap Károly csak az asszimiláció hazugságai iránt érthető utálatában, elsietett buzgalommal vetette magát az uralkodó felfogás antitézisébe. De a zsidó külön népiség dolga nem olyan egyszerű! Éppoly beteg egyoldalúság volna ez, mint az az asszimiláció, mely kötelességének vélte elfojtani a zsidó érzéseket.

Nem akarom ezúttal a magam álláspontját részletesen kifejteni, jelzésére legyen szabad röviden egy régi mondatomat idéznem: Zsidó a vérem, magyar a bőröm és ember vagyok. Akárhogy is, az bizonyos, hogy a hivatalos zsidóság jelszavai korántsem az utolsó szó e kérdés tisztázására.