Molnár Andrea

Gondolatok egy megkapó párhuzam apropóján

2021.08.11.

 

Amikor a francia költő-zseni Charles Baudelaire a botrányt kavaró "Romlás virágai" kötetében megjelent (1854) "Kapcsolatok" című szonettjét megírta, s ezzel előfutára lett a később szimbolizmus néven ismertté vált új művészeti irányzatnak, aligha gondolhatta, hogy ezzel tudtán kívül nem csupán a világirodalom számára teremt maradandót, de egyúttal megveti az alapot két poéta néhány évtizeddel későbbi sajátos összekapcsolódása számára is. A szimbolizmus "enciklopédistája" a természet templomként való ábrázolásával nem egyszerű jelképet alkotott, de – miközben összekötötte a láthatót a transzcendenssel – egyúttal teret engedett az individuális megközelítés számára is: döntse el a Tisztelt Olvasó miként értelmezi "maga maga" a költői képek, szavak halmazát. Az újszerűség varázsát jelentette az irodalomban, hogy szakított a "látás zsarnokságával", megnövelve ezzel az érzékelés más formáinak fontosságát. Követői e sajátos fundamentumra építkezve száműzték életükből a zárkózott művészi magatartást és egyre mélyebb bepillantást engedtek az emberi lét sötét, leplezett "kulisszatitkaiba", s szinte teljes valójukban kitárulkoztak műveik révén, megmutatva önnön gyarlóságaikat vagy éppen esendő testi-lelki állapotukat.

A rációból kiábrándult, a szinesztéziát, a meghökkentő szókapcsolatokat és a finom zeneiséget egyaránt felvonultató új művészeti megközelítés, melynek képviselői deklaráltan szembehelyezkedtek mindennel, amit az általuk elavultnak tartott hagyományos kultúra és művészet addig kitermelt magából, olyan szereplőkkel töltötte be a francia irodalmi parnasszust, mint Paul Verlaine, az "elátkozott nemzedék" vezéralakja, Arthur Rimbaud, a "kölyökzseni" vagy Stéphane Mallarmé, "a szépség és a szellem költője". A modernitás e hulláma ráadásul nem ismert sem országhatárt, sem műfaji korlátokat: őshazáját, a frankok egykori földjét hátra hagyva az angol, a német, s az orosz literatúrában is komoly szerephez jutott, egyebek mellett Oscar Wilde, Rainer Maria Rilke és Alekszandr Blok révén, majd Henrik Ibsennek köszönhetően megjelent a drámairodalomban is, hogy azután Rippl-Rónai József képi világáig, s Auguste Rodin szobrászművészetéig is elhasson.

A magyar irodalomban minden kétséget kizáróan Ady Endre tekinthető a szimbolizmus "atyjának", akiben Szerb Antal jellemzése szerint "teljes lett az idő, akinek elébe jutottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani." Érdmindszent szülötte a különböző élethelyzeteihez, a környezetében zajló, s őt leginkább foglalkoztató eseményekhez, személyekhez illeszkedő tematika mentén rendkívül egyedi szóhasználattal, gyakorta kifejezések szinte sokkoló egymásra halmozásával, a színek hipnotikus jellegű megjelenítésével, zavarba ejtő, de legalábbis mélyen elgondolkodtató képzettársításokkal, a szavak zeneiségének maximális kihasználásával olyan költészeti nóvumot hozott létre, melynek, úgy tűnt, aligha érhet nyomába más verselő. A héber költészet meghatározó személyiségének, a sokszínű irodalmi tehetséget felmutató Avigdor Hameirinek, s kiváltképpen az ő Ady iránti rajongásának köszönhető, hogy e meglátás megrekedt a prekoncepció szintjén. "A halál rokona" ciklus szerzője elementáris erővel hatott erec Jiszraél magyar földön született poétájára, melyet igazolva látunk, ha rokon-verseiket (Ady Endre: Sírni, sírni,sírni és Avigdor Hameiri: Gyászmenet) egymás mellé helyezzük.

 

Az Ady-költemény születésének ideje az 1907-es esztendő, melyet – pusztán költői pályája alakulását véve alapul – talán konszolidált időszakként is lehetne jellemezni, hiszen ez a "Vér és arany" című verseskötet megjelenésének és egyúttal kritikusai kevésbé éles kirohanásainak éve. Kiújuló betegségével szembeni küzdelme, visszatérő egzisztenciális nehézségei, a személye elleni politikai jellegű támadások azonban egyre nagyobb intenzitással szembesítették a költőt az elmúlás közeli lehetőségével, melynek következtében verseiben is egyre markánsabban igyekezett megragadni minden apró momentumot, mely valamiképpen a gyász és a nemlét fogalomköréhez tartozik. Földessy Gyula egyenesen úgy jellemzi "az új, nagy látások királyfiát" mint, akinek "életművében az Élet és a Halál motívuma a leggyakoribb és a legváltozatosabb."

Nehezen vitatható, hogy súlyos lelki teherként nehezedik az olvasóra e tizenkétszer két sor mély gyásza, melyet az elmúlás visszafordíthatatlanságának túlhangsúlyozása vált ki. A vers egyediségét és egyúttal a költői kifejezés mélységét egy egyszerű filológiai jellegzetesség adja, nevezetesen a konrét alany(ok) és állítmány(ok) hiánya, s a lényegében azok helyébe illesztett infinitívusok tömege. A főnévi igenevek konzekvens sor elejére állítása, s e rendszerszerűség csupán egy-két helyen való direkt megtörése, mint költői eszköz egy robosztus, ugyanakkor nagyon komor fegyelmezettséget sejtet. A vers egy temetési szertartás rendkívüli hangulati elemeket felsorakoztató leírása, mely a pontos idő meghatározásával kezdődik: a napnak ijesztően sötét órája tárul elénk, egy láthatatlan templom harangja éppen az éjfelet kongatja. E precizitás mögé tekintve az a képzet keletkezik, mintha a túlvilági örök sötétség lenne elrejtve az egyszerű tényközlésben. A csendes, homályba burkolt várakozás, a "no name" elhunyttól való végső búcsú rajzolata misztikus, (lidérc) álomszerű, ugyanakkor erőteljes képek is rendre feltűnnek, mint a hagyományos temetési rituálét megjelenítő mozaik darabkái: a sötét leplek, a súlyos kereszt, a papi gyászruha, a halotti ima alig hallható, mégis nyomasztó szavai. A szöveg teljes terjedelmében fokozódik a fájdalmas gyász érzete, s az utolsó sorokra szinte tapinthatóvá válik annak elviselhetetlensége, majd a nyomasztó látomás leírása egy ponton váratlanul megtörik: az eddigi néma, félelemmel elegy búskomorságot hangos zokogás képe váltja fel, katartikus jelleggel.

A könnyek mintha némi enyhülést hoznának a lélek számára, de a kifejezések tragikus sötétsége inkább fokozódni látszik: egy eltékozolt-elrontott életre vonatkozó végső számadás felvillanó képkockáit látjuk, melyet a "testamentum" kifejezés, ha lehet, még inkább komorrá tesz. A textus csak sejteti, hogy a szerző saját elképzelt halotti szertartásába enged bepillantást, mely feltételezést alátámasztja a Bölöni György Ady-monográfiájában szereplő utalás, miszerint a költőt erősen foglalkoztatta önnön elmúlásának rideg valósága, búcsúztatójának milyensége. A múltban történtek (meg)tagadása, illetve a hagyomány szerinti "mea culpa" póz leírása a bűnbánat érzésére enged következtetni, míg a végakarat ijesztő jellege a következő (költő)generációnak szóló figyelmeztetésre utalhat: kerüljék azt az életmódot, mely a költő sajátja volt, s akkor az őt kínzó önvádnak sem lesznek részesei. A koporsóra való ráborulás rettenetében felsejlik valamiféle önsajnálat is, melynek hátterében egy kijózanító felismerés állhat: a költő életét felperzselte a korábbi évek "héjanászainak" sora és a "disznófejű Nagyúrral" való harcok hiábavalósága, s most csak – az azonos szavak ("sírni, sírni sírni, sírni") halmozásának köszönhetően igen erőteljesnek ható – zokogás, a megbánásra hivatkozó önfeloldozás adhat némi vigaszt.

A Hameiri-költemény, "A daloló máglya" kötetben megjelent írás-válogatás e kivételes zeneiségű darabja fő motívumát tekintve ugyancsak a gyászra, az elmúlás borongós-melankólikus hangulatára épül fel, de – az Ady verssel való nyilvánvaló és erőteljes hasonlatossága ellenére – attól több vonatkozásban is eltérést mutat. A magyar és héber nyelven egyaránt publikáló költő-iró-publicista-műfordító, akit a modernitásnak a megújuló héber nyelvbe való átültetése éppúgy jellemez, mint a bibliai és a rabbinikus hagyományból való "merítés" művei számára, ezúttal magyarul alkotott egészen nagyszerűt, a vonatkozó utalások szerint 1915 körül. A békeévek ekkorra már messze tűntek, s a "Nagy Háború" második esztendeje zajlott éppen, mely a költőt a k. und k. haderején belül, egészen pontosan a galíciai frontszakaszon találta. Háborús tapasztalatainak későbbi írásos összegzése, "A nagy őrület" (1929), illetve annak folytatása a "Pokol a földön" (1932) című önéletrajzi ihletésű mű olyan valósághűen ábrázolta a borzalmak tengerét, hogy Alon Rachamimov "az első világháború legtermékenyebb héber nyelvű emlékírójaként" hivatkozik rá.

A mély, fájdalmas veszteséget leíró hatszor három soros vers, mely az első – szerkezeti-felosztásbeli különbözőséget – mutatja az Ady-verssel egybevetve, ugyancsak egy késő éjszakai óra képeit tárja elénk, némi, az időpontra és az időmérő eszközre vonatkozó eltéréssel. Szembetűnő ugyanakkor az a "másság", mely a gyász valóságán is átütő, szinte ifjonti képek felvillanásával ("ünneplő mosoly", "áldástermő ágy") tompítja a halálközelség komorságát, miközben az Adynál tapasztalt mély vigasztalanságot egyáltalán nem oldják fel életigenlő momentumok. Úgy tűnik, hogy míg a pályája vége felé közeledő megfáradt és megtört "mester" kiegyezik az elmúlással, addig a "tanítvány" minden gyász és veszteség ellenére – már csak ifjú korából adódóan is – nem adja át magát teljesen a negatív életérzéseknek. Első olvasatra a mély empátiával bíró, de korrekt és az eseményeket egy kívülálló szemével láttatni képes, odaadó publicista rímekbe szedett remekműve ez.

A vers érdekessége – újabb különbözőségként –, hogy lényegesen mozgalmasabb, sokszínűbb, mint ahogy az a költő-mentor esetében látható, életképek sorozata, emberi tényezők sokasága halmozódik egymásra, s szinte misztikus elemként jelenik meg újra és újra a kettes szám ("két gyereklélek", "két szárny", "két gyermek", "két asszony"). Az "elszakadt álmok" felemlegetése egyszerre utalhat a tervezgető, jövőbe tekintő ifjak lelkében keletkezett súlyos, háború okozta sérülésekre, illetve konkrétan az emberi életek nagyszámban való elvesztésére, s ezzel együtt a léttől való végső búcsú perceiben szíven ütő felismerésre: ezek az álmok már soha nem válhatnak valóra. Csupán másodpercnyi utolsó "istenhozzádra" térnek be megálmodójukhoz egy sötét éjjeli órában, ahogyan ezt Hameiri oly átütő erővel, egyszersmind mély fájdalomként ábrázolja.

 

A "sírni, sírni" komor fekete leplével éles ellentétben áll a "gyászmenet" fehér színe, mely meghökkentő módon beleolvad egy menyasszonyi fátyol színvilágába, még nagyobb erővel jelenítve meg e kedves, minden fiatal lány álmaiban feltűnő élethelyzetről való kényszerű lemondás tragikumát. A 3-5. verszakok azt az érzést keltik, mintha egy durván félbehagyott vagy inkább félbeszakított esküvő képsorai sorakoznának egymás mellé: a menyasszony fejéről letépett fátyol, az örömmel egybegyűlt vendégsereg arcára hirtelen rátelepedő bánat, az ifjú házasokat hiába váró díszes, de hideg hitvesi ágy. A "két árva gyereklélek" bizonnyal a tartalmas, boldog, "mesésnek" ígérkező közös életre naiv lélekkel vágyódó ifjú párnak feleltethető meg, akiknek álmait talán egy egyszerű, de mégis sokat mondó, igen csúf szó szaggatta szét: mozgósítás.

A vers utolsó két szakasza – filmes analógiával szólva – egy erőteljes kameraváltást mutat: a nász öröméből a gyász komorságába forduló csoportosulásból váratlanul két gyermek válik ki. A róluk szóló leírás alapján első olvasatra csupán annyi bizonyos, hogy a Júda szabadságát kivívó hős Makkabeusok szeme, s bizonnyal haja színével jöttek a világra, s így a választott néphez tartozó fiak. A láttukra "szembe dermedő könnycseppek" egyszerre jelenthetnek meghökkenést és fájdalmasan szomorú felismerést, mint ahogy a gyermekek szimbolikáját illetően is két megközelítés lehetséges: az elmaradt frigy miatt meg nem született testvérpárként éppúgy tekinthetünk rájuk, mint – ahogy arra az utolsó versszak enged következtetni – a hadszíntéren létében fenyegetett fiúra, s annak egy bajtársára-barátjára. Az utolsó passzusban a szülői aggodalom fiait szinte már előre gyászoló attitűdje éppúgy felsejlik, mint a földi életből elköltözött két anya túlvilágból való felbukkanása. Mintha elébe sietnének szeretett gyermekeiknek, s szemükkel vádolnák csupán azokat, kik háborús hazárdírozásukkal fiaik vesztéért joggal okolhatók. A poéma figyelmet azonnal felkeltő egyik kifejezése révén jól igazolja, hogy Hameiri "szógyártó kedve" Adyéhoz igen hasonló. A "gyöngicsélő" sokat sejtető, mégis nehezen értelmezhető jelzőként került az utolsó előtti strófába, szinte felkiáltójelet rajzolva. Úgy tűnik a "gyönge" és a "gögicsél" szavak összegyúrásából jött létre, talán a fiatal emberi élet törékenységére, az "alig beszédképesség" állapotában történő elmúlás hatványozottan fájdalmas voltára mutatva rá.

A két vers tematikai és stílusbeli hasonlósága hátterében a már említett Ady-rajongás állt, mely nem egy időben és térben távoli szemlélődés volt csupán: a költő-fejedelemmel való személyes kapcsolata Hameirit arra indította, hogy egyenesen hitvallássá emelje példaképe iránti megbecsülését: "S itt le kell szögeznem a hitemet Adyról: mint par excellence lírikus, minden idők legnagyobbja: Ady." A magyar társadalom egészét átható Ady-lázat visszaemlékezésében úgy jellemzi, mint teljesen egyedülálló jelenséget az akkori irodalmi világban, s melynek kiváltó okáról így ír: "lírája fanatizálta a társadalmat a legmagasabb tudományos köröktől ... a műhelyekig", "megbabonázva a közönséget teljesen egyedülálló varázserejével." Hozzá kell tenni: hatalmasan megosztva egyúttal kora olvasótáborát. Az egymással szemben elhelyezkedő képletes, de annál tüzesebb "lövészárkokban" olyan celebritások foglalták el helyüket, mint az Ady zsenijét hirdető "nyugatosok", köztük Ignotus és Osvát Ernő, illetve az "ellenpártiak", egyebek mellett Rákosi Jenő és az írással is foglalatoskodó Tisza István gróf.

Hameiri életpályáját vizsgálva szintén felfedezhető egy – jellegét tekintve teljesen más – sajátos kettőség. Esetében ez abból az életérzésből táplálkozik, melyet magyarsága és a modern héber irodalomban elfoglalt helyével kapcsolatos önértékelése határozott meg, s melyre barátjához, David Zakajhoz intézett keserű kérdése ad magyarázatot:"Miért nem vagyok a mai napig egyenlő jogú tag Izrael családjában?" Az erec modern költészetének korszakos szerzője azzal a gondolattal birkózott életének több szakaszában, hogy léte "kizárólag csak az Új Kelet olvasóit érdekli", s talán ez a meglátás is hozzájárulhatott döntéséhez: életrajzi jellegű visszaemlékezésének megírásakor visszatér ifjúsága nyelvéhez. Érzékeny és intuitív személyiség lévén az életútját kísérő sokfajta kulturális, történelmi, vallási és egyéb ráhatások (a kárpátaljai haszidok között eltöltött gyermekkor, a pozsonyi és pesti ifjúság "nyugatos" és "rabbiképzős" évei, a galíciai front pokla, az orosz fogság, betegségből eredő halálközeli élménye, a palesztin mandátum évei, s Izrael "ősújországa") identitásának olyan sokszínűséget kölcsönöztek, melynek elemei közül hol egyik, hol másik bukkant fel nagyobb intenzitással. Egymással sokszor szembenálló érzései, világlátása alkotásai rendkívüli sokszínűségében is megnyilvánultak, önazonosságának meghatározását ugyanakkor kissé bonyolulttá téve.

A moralizáló Bialik és az esztétizáló Csernihovszki mellett – az első nemzedék két "nagy öregjével" szembeforduló, Ady-lázban égő, a "mester" verseit fordító, sok más között Petőfit, Jókait, Babitsot, Rejtőt, Madáchot héberre átültető – Avigdor Hameiri életműve mindent egybevetve megkerülhetetlen a modern héber irodalom és nyelvújítás szempontjából: ő volt az, aki a modern szimbolista líra eszközeivel megújította a bibliai stílust és nyelvhasználatot visszaültetetve azt eredeti közegébe. Valójában ez adja Hameiri erejét és egyediségét, máshoz nem hasonlító különlegességét: az européer hagyományokhoz kötődő, sokszor magyaros, mégis minden ízében izraeli jellegét.