Molnár Andrea 

Fájdalmas reflexiók egy neobarbár attak kapcsán
2023. október, Erec Jiszraél

2023.10.13.

A Szimhát Torá, a zsidóság extatikus örömünnepe, mely az Örökkévaló által adott parancsolat-gyűjtemény olvasása feletti örvendezés napja, ezen az őszön Izrael – és vele együtt az egész galut számára – a gyász, a döbbenet és a háborús készülődés időszakává változott. Az elmúlt hét sabbatján, október 7-én a gázai palesztin autonóm terület felett 2006 óta kormányzást gyakorló Hamasz – majdnem napra pontosan 50 évvel a jom kippur-i háború után – egyidejű rakéta és gyalogsági támadást indított Izrael ellen. A Muszlim Testvériség[1] nevű szerveződésből 1987-ben az első ún. intifáda[2] idején létrejött, magát iszlamo-nacionalistának valló, zsidó célpontok elleni véres akcióiról már korábban elhíresült Harakat al-Mukávama al-Iszlámijja, azaz az Iszlám Ellenállási Mozgalom[3] harcosainak határátlépését követő napon a libanoni Hezbollah[4] is csatlakozott a zsidó állam elleni támadáshoz, rakétákkal célozva meg egyebek mellett Haifát.

 

Az agresszorok kommunikációjából arra lehet következtetni, hogy nem egymástól elszigetelt jelenségről van szó, hanem az izraeli államiság 1948-as újjászületésekor tapasztalt többirányú támadást idéző összehangolt fellépésről. Az iszlám radikalizmus síkján álló két – mondjuk ki – terrorcsoport vezetése ugyanis a világhálót (is) felhasználva közös fellépésre szólított fel minden muszlim közösséget "az elnyomó Izraellel" szemben. Egyes szakértői vélekedések szerint az Izraelt ért erőszak az Egyesült Államok a térségbeli megbékélést menedzselő törekvéseire adott pánarab válaszreakció, mások az Izrael-barátnak mutatkozó Szaúd-Arábia számára küldött kevéssé burkolt üzenetként határozzák meg, megint mások pedig a térségben szétszórtan létező arab paramilitáris egységeknek szóló felhívásként egy újabb dzsihádra[5], az egyesülésre és közös invázióra az erec ellen. 

Akármi is legyen a támadás aktuális indítéka – katonai toborzás vagy politikai üzenet – annyi bizonyos, hogy a végső és globális célja nem egyéb, mint a zsidóság teljes egészében való eltörlése. Ez az újabb "Endlösung" nem valami légből kapott feltételezés, hanem a Hamasz-vezetés által egyértelműen és nyíltan deklarált szcenárió. Ennek valóságát támasztja alá néhány puszta tény: a gázai övezethez közeli területen élő zsidó civilek, köztük csecsemők, kisgyermekek, fiatal lányok, asszonyok értelmetlen, kegyetlen, könyörületet nem ismerő lemészárlása, mely kimeríti a háborús bűntett fogalmát, brutalitását tekintve a Harmadik Birodalom pribékjeinek módszereit idézve fel. Lefejezett csecsemők, elrabolt kicsinyek és nők, félmeztelenül az utcára lökdösött és vérükben otthagyott, legyilkolt családok, eszelős rémülettel menekülő, majd halomra lőtt tinédzserek, zsidó emberek holttestein örömtáncot lejtő halálbrigádok. A sokkoló képsorok nyomán tömegek fejezték ki szolidaritásukat világszerte a megtámadott zsidó állam mellett, miközben számos nyugat-európai országban a helybéli palesztin-szimpatizánsok a behatoló agresszort nemzeti hősként éltetik.[6] 

 

A Hamasz saját bevallása szerint 5000 rakétát lőtt ki izraeli területre, melynek nyomán találat érte a gázai övezettel szomszédos Askelont és Javnét, az ország középső részén lévő Rison LeCiont és Ramlét, sőt Tel Avivot is, majd megszólaltak a légvédelmi szirénák Jeruzsálemben. Az ország déli részén elterülő Raim erdőnél szombatra virradóan, több száz fiatal részvételével kulturális rendezvényt tartottak, melyet a reggeli órákban állig felfegyverzett palesztin harcosok rohantak meg. Sokukat helyben agyonlőtték, illetve megsebesítették, többeket közülük ismeretlen helyre hurcoltak, illetve az eltűntek között tartanak nyilván, de többeknek sikerült a golyózápor elől elmenekülni. A palesztin fegyveresek – minden bizonnyal az al-Kasszam brigádok tagjai – olyan vérengzést hajtottak végre több határmenti kibucban, így Kfar Aza-ban, melynek látványára a sokat megélt IDF-harcosok sem számítottak. Gyermekeket lőttek le saját ágyukban, családjukat védő apákat, életükért esdeklő asszonyokat és öregeket. Egész családok pusztultak el néhány perc alatt. Az Izraeli hadvezetést és a kormányt egyaránt meglepetésként ért támadás nyomában számos kérdés felmerül, melyek megválaszolását elódázza az a borzalom, rettegés és bizonytalanság, mellyel Izrael népének most szembe kell néznie. A mai napig keletkezett adatok szerint a zsidó áldozatok és a sebesültek száma meghaladja a kétezret, több száz az eltűntnek nyilvánított személyek nagyságrendje, több tucat katonai, rendőr és határőr vesztette életét, s a Gázát ért – meghatározó jelleggel Hamasz-célpontokra fókuszáló – válaszcsapás palesztin áldozatainak száma is eléri a több százat.

A kétirányú támadás által satuba szorított Izrael megítélése a régióban és világszerte egyaránt ellentmondásos és sokarcú. Irán – mily meglepő– támogatja "a palesztin nép legitim védelmét" és "elítéli az elnyomó Izraelt", ahogy azt Ibrahim Raiszi elnök kinyilvánította, II. Abdullah jordániai király önmérsékletre és diplomáciai erőfeszítésekre szólít fel. Mihail Bogdanov orosz külügyminiszter visszafogottságra inti a szembenálló feleket, Oroszország első embere, Vladimir Putyin pedig a palesztin állam létrehozásának jogossága mellett érvel. A kelet-közép-európai térség államai közül többen, így Szlovénia, Horvátország és Magyarország elítéli a Hamasz háborús konfliktust gerjesztő támadását, Románia pedig szükség esetén kész orvosi segítséget nyújtani a katonai támadás áldozatainak. Biden amerikai elnök a Földközi tengeri-térség Izraeli partokhoz közel eső vizeire parancsolta a világ legjobban felszerelt repülőgéphordozó anyahajóját, az USS Gerald Fordot és az azt kísérő hadihajórajt, Egyiptom pedig diplomáciai közvetítőként ajánlkozott, eddig eredmény nélkül. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke "a terrorizmus legmegvetendőbb formájának" nevezte a palesztin támadást, az ukrán külügyminiszter pedig határozottan elítélve az agressziót, támogatásáról biztosította Izraelt önvédelmi jogát illetően.

Benjamin Netanjahu miniszterelnök mindeközben "hazai pályán" egységre szólította fel az egymással szembenálló, s régóta jórészt politikai-ideológiai csatározásra koncentráló belpolitikai erőket, melynek nyomán a Beni Ganc vezette ellenzéki Nemzeti Egység Párt bevonásával megalakult az izraeli válságkormány. Ezzel egyidejűleg létrehoztak egy kislétszámú – az országvédelem koordinálásért felelős – kabinetet, melyben Bibi Netanjahu mellett Joáv Gallant védelmi miniszter és Beni Ganc kapott helyet. Munkájukat Gadi Eizenkot nyugállományú tábornok, az izraeli védelmi erők egykori vezérkari főnöke, valamint Ron Dermer stratégiai ügyekért felelős miniszter segíti. Lassan kibontakozni látszik egy teljeskörű nemzetvédelmi terv, melytől nem csupán Izrael várja a kedvező végkifejletet: a zsidó állam kontra Hamasz konfliktus ugyanis – túlmutatva a regionális, valamint a nemzeti és etnikai érdekeken – globális civilizációs dilemmaként sejlik fel. 

Az Izraelben zajló eseményekről szóló képsorokat és írásos tudósításokat szemlélve igencsak nehéz a pártatlan szakértő szerepében megmaradni. Sem egyetemi tanulmányok, sem olvasmányélmények, de még a biztonságpolitika világában eltöltött évek hosszú sora sem volt képes kellően felkészíteni arra a horrorra, amit látni kényszerül az aktuális hírek iránt tudakozó. Az elmúlt közel egy hétben a sajtóban, a világhálón, a közösségi cyber térben vagy éppenséggel ismerősök üzenetei között tallózva némi vigasztalást jelentett az írásomat bevezető zsoltár- idézet, melyet zsidó barátaim lépten-nyomon három szóban foglalnak össze ma szerte a diaszpórában, s "otthon", az erecen: "Am Jiszraél chai!"

 

Budapest, 2023. október 12.