Molnár Andrea 

Egy kis izraeli történelem némi sprituális beütéssel

2023.10.16.

Izrael államának létrejötte sajátos – mondhatni spirituális – folyamat gyümölcse, hiszen az Örökkévaló tökéletes akaratából olyan természetfeletti beavatkozás formálta nemzetté eleve Jákob utódait, amely egyetlen más nemzetre sem érvényes szövetség részévé tette valamennyiüket. A földrajzi térség, melyen mintegy ezer évvel Názáreti születése előtt a zsidó államiság létrejött páratlan abban a vonatkozásban, hogy birtokviszonyait jóval korábban maga a Teremtő rendezte az Ábrahámmal kötött szövetség részeként.^[1] Tette mindezt örökkévaló és változhatatlan érvénnyel, melyben módosulást emberi szándék csak illegitim módon és időlegesen hozhat(ott), kiváltva egyúttal Izrael Istenének történelmi ítélet formájában megnyilvánuló nemzetszését. Izrael abban is különleges, hogy a nemzetté formálódás és az államiság létrejötte időben elváltak egymástól. Izrael államának hatalmi centruma, Jeruzsálem is szokatlan státuszt foglal el a nemzetek fővárosai sorában, az egyetlen olyan helyként az egész planétán, "amelyet az Úr választott magának."^[2] Helyzete negatív értelemben is példa nélküli, hiszen a zsidó állam fővárosaként való elismerése egyfelől vitatott, másrészt birtoklása igencsak kívánatos a nemzetközi közösség egyes szereplői szemében.

A legmarkánsabb különbség, amely a zsidó államot az országok sorából kiemeli, hogy a nemzet létrejöttének első percétől kezdődően a mennyei királyság uralkodója mindenkor személyes módon avatkozott be népe életébe, melyre az váltakozó jelleggel, hol engedve, hol nyílt lázadással, hol "csúsztatásokkal" reagált. A néppé formálódástól az első tragikus sorsfordulóig tartó századok történeti jellegű biztonságának és bizonytalankodásainak történetéről szólnak a következő oldalak.

A nemzetté válástól az első galutig

        Továbbra is fenntartva azt az általános szakmai elvet, hogy a biztonságpolitika gyakorlata elszakíthatatlanul kapcsolódik az államiság kereteihez, fontosnak tartom, hogy a történelemben néhány évezredet hátralépve röviden utaljak a néppé válást, majd az államiságot megalapozó előzményekre. A kiindulópont egy közel kétezer évvel Krisztus születése előtt Mezopotámiában lezajlott esemény volt, amikor is a politeista közegben nevelkedett Ávrám, Isten beszédének engedve elhagyta szülőföldjét,^[3] hogy egy teljesen új irányt vegyen az élete, s hogy ősatyja legyen egy különleges nemzetnek. A pátriárcha utódait sok év múltán az egyiptomi Gósen földjére sodorta az éhínségből eredő kényszer,^[4] ahol a hatalmat néhány generációval később megragadó új fáraó, hamar elfeledve az ország második emberének birodalommentő szerepét, gyötrelmes rabszolgaságra kárhoztatta Izrael fiait.^[5]

           A rabságból kivezető exodus Mózes szerepének köszönhetően viszonylagos egységbe kovácsolta a tizenkét törzsből álló népet, melynek legfontosabb eleme a közös hit, a nemzeti otthonként szolgáló földterület, s az életük egészét átfogó Törvény lett. A Józsué vezetésével lezajlott honfoglalást^[6] követően Izrael utódai a sorsvetéssel elosztott egyes térségekben megkezdték – de valójában nem fejezték be – az őslakós kánaánita népek kipusztítását. Lépteik nyomán "katonai biztonságot" teremtő győzelmek születtek, s a „gazdasági stabilizálódást” hatalmas zsákmányszerzés biztosította.

           Az ezt követő bírák kora, melyet a történészek egyöntetűen Izrael sötét középkoraként jellemeznek, sajátos biztonsági „jojó-effektusról” híresült el. A törzsek egymással való laza szövetségére épülő rendszerben az éppen aktuális istenfélő sófét^[7] vezetése alatt az izraeliták szabadságot élveztek, de annak elköltözését követően rendszerint a környező pogány népek egyike terjesztette ki föléjük zsarnoki uralmát.

A szabadítóért kiáltók élére újabb istenfélő vezető állt, s ezzel elölről kezdődött az egész körforgás. Sámuel próféta színre lépése hozott döntő fordulatot a nép biztonságában: az ezúttal éppen a filiszteusoktól rettegők Mispában össznemzeti szinten újra odaszánták magukat megszabadító Istenük kizárólagos követésére.^[8] Erre az időszakra esik Izrael mai fogalmak szerinti államának létrejötte. Az idősödő Sámuel bírói hivatalt betöltő két fiának jelleme az írások tanúsága szerint sok kívánnivalót hagyott maga után, ami kiváltotta a nép követelését, hogy a többi nemzethez hasonlóan király uralkodjék felettük. A Tóra alapján Isten tervei között eredetileg is szerepelt a királyság megteremtése,^[9] de azt Izrael fiai a „rendelt idő” előtt és nem megfelelő motívumból kérték, mindenesetre teljesült a kívánságuk: a benjaminita Saul személyében trónra lépett Izrael első uralkodója. Az ország modern szóhasználat szerinti biztonságpolitikájának keretei ekkor körvonalazódtak, a kor körülményeinek megfelelően a klasszikus katonai és gazdasági területeket fogva át. A teokratikus jellegű királyság alapvető jellemzője "a hatalmi ágak szétválasztása", azaz a papi, a prófétai és a királyi hivatal egymástól való elkülönítése volt, amely mögött alapvető mennyei biztonsági irányelv húzódott meg: ne jöhessen létre Babilon-típusú hatalmi rendszer, hiszen koncentrált formában "a hatalom (csak) az Istené (lehet)^[10]

Kis fia uralkodása során a katonai biztonsági kihívásokkal minden esetben győztesen tudott szembeszállni egészen addig, míg Sámuel Isten-ihlette tanácsaira hallgatva vezette Izrael népét. Későbbi engedetlensége^[11] alapul szolgált azokhoz a tragikus eseményeknek, amelyek egyfelől Izrael katonai-politikai biztonságának megrendüléséhez, másfelől pedig Saul életének és ezzel dinasztiájának végéhez vezettek. A trónra a betlehemi Isai legifjabb fia került. Dávid minden akkor szóba jöhető biztonsági területen helyreállította és uralkodása végéig megőrizte Izrael épségét. Politikai vonatkozásban egyesítette a széthúzó Izraelt és Júdát, katonai területen felszámolta a filiszteusok és más ellenséges népek betöréseit, gazdaságilag megalapozta az ország helyzetét azzal, hogy adót vetett ki a behódoltatott népcsoportokra. Országa külkapcsolatait dinasztikus házasságai révén erősítette meg, s a hegemóniájára törő Absolonnal való, "polgárháborúval" fenyegető összecsapásból is győztesen került ki. Dávidot Betsabétől született, Adónia kiszorítási akciójától megmenekült fia, Salamon követte a trónon.

 

Uralkodásának java részében folytatódott az addigi aranykor: Izrael katonai biztonságának további erősítése érdekében az éra politikai divatja szerint a környező királyságokkal létrehozott "sógorság" intézményét választotta, elsőként a regionális nagyhatalom, Egyiptomi orientációval. Idegen származású feleségeinek befolyása élete második felében komoly válsághoz vezetett a maga és országa életében.^[12] Jóllehet soha nem látott mértékű megerősödés jellemezte az ország gazdaságbiztonságát – nem utolsó sorban a Tírusz királyával kötött megállapodásnak köszönhetően – az adóztatási szisztéma komoly terheket rótt az átlag izraeliták tömegeire, elvetve a társadalmi elégedetlenség magvát. Salamon országlásának végén egyszerre három irányból, az edomita Hadad, a damaszkuszbeli Rézon és Salamon korábbi bizalmi embere, Jeroboám felől zúdult a fenyegetettség az állam egységére. A külső és belső ellenség parallel felbukkanása megroppantotta az ország politikai stabilitását, egyúttal katonai biztonsága is veszélybe került, s Dávid egykor virágzó országa Salamon halálát követően – közvetlenül Roboám arroganciájából eredően – két részre szakadt.^[13]

            Júda és Izrael geostratégiai helyzetükből eredően hamarosan mind katonai, mind pedig gazdasági szempontból sebezhetővé váltak a korszak feltörekvő birodalmai Asszíria, majd Babilon területszerzésre és sarcfizetésre épülő politikai aspirációi nyomán. A kedvezőtlen biztonsági helyzetet tovább súlyosbították a két ország belső életében egyaránt megnyilvánuló sorozatos és durva hatalmi harcok és pártütések, valamint a korábban a dávidi királyságba beolvadt népcsoportok elszakadási akciói. Az északi tíz törzs felett a királyi pálcát megragadó Jeroboám tevékenységének eredménye hosszú távon a Kr. e. 722-ben bekövetkezett asszíriai fogság lett, míg a déli országrész egymást követő uralkodóinak "vezetői stílusa" 586-ra a babiloni deportációba terelte Júda népét. Isten lakhelye, s vele együtt a szent város kőhalom, „sakálok tanyája“ és pusztaság lett.^[14] Ettől az időtől kezdve egészen a XX. század derekáig – leszámítva a hasmóneus királyság rövid időszakát – nem beszélhetünk sem állami létről, sem pedig ennek megfelelő tényleges biztonságpolitikáról Izrael fiait illetően.

           A tíz törzs, mint nemzetformáló erő eltűnt a történelem színpadáról, ismeretlen helyeken szóratva széjjel a kegyetlen asszír rezsim által, miközben földjüket idegen népek vették birtokba. A Babilonba kényszerült Júda viszonylagos nyugalomban érezhette magát, ifjai közül némelyek magas pozícióba emelkedtek a befogadó állam "adminisztrációjában", csakhogy a nemzeti szintű biztonság minden aspektusát nélkülözve.

 

Hetven évnek kellett eltelnie, hogy az egykori politikai-gazdasági-szellemi biztonság romjain – ha nem is a régi független államalakulat, de egy többé-kevésbé egységes – zsidó nemzeti közösség megtelepedhessen Júda örökségének földjén.

 

Szolgaság, függetlenség, nihil

           A Nabukodonozor idején fénykorát élő politeista Újbabiloni Birodalom Nabonid és Belsazár társuralmának végóráiban, 539-ben átadta helyét a Kürosz vezette perzsa dominanciájú méd-perzsa államnak, mely esemény okkal kelthette a szabadság reményét Júda fogoly fiaiban. Az új uralkodó engedélyezte az országa területén élő zsidók számára, hogy hazatérve őseik földjére, újjáépítsék az Úr Dávid által megálmodott és Salamon idején felszentelt Házát. Miként a száműzetés, a visszatérés is három etapban történt. A hazatérők seregének első hulláma Kr.e. 539-ben a királyi sarj, Zorobábel és Josua főpap vezetésével, mintegy (újra)megvetve a nép szellemi biztonságának alapját, oltárt épített, hogy hálaáldozat mutasson be az őket Hazavezérlőnek, melyre a sátorok ünnepének megtartása tette fel a koronát.^[15] Az alijázók serege számára ugyanakkor a környező népek fenyegetései és a birodalom vezetéséhez eljuttatott koholt vádjai komoly biztonsági kockázatot vetettek fel, átmeneti időre megszakítva a Szentély építési munkálatait is. A hazatérők második csoportjának megtelepedése az ősi földön 457-ben a szellemi biztonság helyreállítását jelezte: a sádokita írástudó, Ezsdrás szolgálata révén kibontakozó ébredés idején a fiak szíve ismét a nagy Király felé fordult. A biztonsági kihívás egy újabb típusa vált jellemzővé a visszatérés következő szakaszában: a perzsa uralkodó által delegált legitim politikai vezető, Nehémiás személye elleni direkt cselvetések közepette kellett az ősi város kőfalát felépíteni, mely egyúttal a katonai biztonságot is kikezdte. Gazdaságbiztonsági aspektusból komoly gondot okozott a nép között az eladósodásból eredő elszegényedés, melynek orvoslására a kormányzó a Tóra parancsait szem előtt tartó intézkedések sorát léptette életbe.^[16]

           A nemzeti szintű szellemi-erkölcsi megújulás ugyanakkor nem volt képes helyreállítani sem a függetlenséget, sem pedig a nemzetbiztonságot, s az egykor virágzó Izrael területén egymást követték a hódítók. Az akkori lakott világot 332-től hatalmas lendülettel meghódító makedón uralkodó, Nagy Sándor pozíciójából kibillentve a perzsa szuperhatalmat Júda földjét, annak lakóival együtt uralma alá hajtotta.

 

A politikai biztonságot is közvetlenül érintő változás hatalmas szellemi biztonsági kockázatot jelentett a zsidóság egésze számára, megosztást eredményezve a társadalomban és a hitelvekben egyaránt. Nagy Sándor 323-ban bekövetkezett halála nyomán mega-birodalma helyén négy diadoché állam épült fel, s a Júdától északra lévő szeleukida és a délre elterülő ptolemaida királyság közé ékelődött földszakasz ettől kezdve hosszú időn át hatalmi harcok ütközőzónájáként funkcionált. A ptolemaida fennhatóság évtizedeit gazdaságbiztonsági aspektusból ugyan az általános nélkülözés jellemezte, s a politikai biztonságot továbbra is az egyoldalú függőség dominálta, szellemi vonatkozásban azonban széleskörű biztonság érvényesült a zsidóság számára. A jeruzsálemi Templomban folyamatosan zajlott az áldozatbemutatás, a Tóra továbbra a mindennapok részeként érvényesült az élet minden területén, s a papság a vénekkel együtt döntött a nép ügyes-bajos dolgait, vagy éppen törvényi kihágásait illetően. 198 körül azonban a szeleukida birodalom magához ragadta a zsidók lakta terület feletti hatalomgyakorlást, majd egy sor hatalmi viszályt és pártütést követően 175-ben a IV. Antiochus Epifánész foglalta el a trónt. Az ellenfelei által csak Epimanészként^[17] emlegetett király uralma politikai, gazdasági, szellemi biztonsági vonatkozásban egyaránt a teljes kiszolgáltatottság helyzetét eredményezte, melyben egy Modin nevű júdabeli településen 167-ben bekövetkezett esemény hozott alapvető változást.

            A faluban a Zeusznak való kötelező áldozatra összeterelt helybéliek szeme láttára Mattatias pap megölte a szeleukida uralkodó tisztviselőjét, lerombolta a bálványoltárt, majd családjával a hegyekbe menekült. Az istentelen hatalom elleni, s egyúttal az igaz Isten melletti harc hamarosan országos ellenállássá terebélyesedett, mely Mattatiás egyik fiának, Júdának ragadvány nevéről^[18] vált ismertté. A makkabeus felkelők több alkalommal is hatalmas csapást mértek a szír erőkre, s 164-ben, napra pontosan három évvel Antiochus szentségtörését követően felszentelték a Templom új oltárát, hogy hálaáldozatot mutassanak be Izrael Istenének. A szeleukida királyság későbbi meggyengülését követően pedig létrejött a régóta várt és remélt politikai biztonsági szituácó: a függetlenség.

            A Hasmóneus dinasztia mintegy nyolcvan éve alatt a királyság kiterjedése majdnem elérte a salamoni határokat, s a biztonságot katonai és gazdasági téren egyaránt a konszolidáció jellemezte. E rövid függetlenségnek két Hasmóneus fivér között zajló, s Róma figyelmét felkeltő hatalmi viszály vetett véget Kr.e. 63-ban, amikor is Pompeius Magnus elfoglalta Jeruzsálemet, s a nemzetbiztonság újra megroppant mind politikai, mind katonai vonatkozásban.

A helyzet rövidesen még kedvezőtlenebb jelleget öltött. Miután az utolsó Hasmoneus uralkodó, Hürkanosz dicstelen véget ért, egykori minisztere, Heródes Antipáter 37-ben magához ragadta a hatalmat, hogy a Birodalom kliens királyaként uralkodjon Júdea felett, mint a zsidóság által gyűlölt türannosz. A bábkirályság Kr. u. 6-ban átadta helyét Róma direkt uralmának, s az irgalmatlan elnyomó rezsim elleni kezdeti szórványos lázadások Kr.u. 66-ra országos méretű felkeléssé szélesedtek. A megtorlás minden addig tapasztalt mészárlást felülmúlt: Jeruzsálem 70-ben bekövetkezett ostromakor Titus légióinak fellépése nyomán ezrek lelték halálukat, s a túlélő kevesek osztályrésze rabszolgaság vagy keresztrefeszítés lett. Isten városa és Háza tűz martalékává vált. A zsidó szuverenitás utolsó parányi szikráját a Bar Kochba felkelés lobbantotta fel 132-ben, melyet Róma kegyetlenségének vihara gyorsan eloltott. A zsidó államiság megszűnt létezni, Jeruzsálem Aelia Capitolinaként pogány város lett, s Dávid egykor minden alattvaló számára biztonságot és megelégedést adó birodalmát hosszú századokra megbélyegezték a Palesztina névvel, kiűzve belőle eredeti lakóit. A választott nép nemzetbiztonságát csaknem két évezredre por és hamu lepte be.

 

(H)ősújország és a totál-biztonság jövőképe

         A nagy szétszóratást követően Jákob utódai igyekeztek a világ nemzetei között megteremteni a maguk többé-kevésbé biztonságos környezetét, viszonylagos, átmeneti és kétes sikerrel. Mindeközben a Palesztinába visszaszivárgott zsidó maradék biztonságának minden vonatkozásában idegen hatalmaknak kiszolgáltatva élt. A térségben 313-ban megjelenő Bizánci Birodalom nyomában templomok, és kolostorok sokasága épült a "keresztény szent helyeken", miközben az őslakosságot megfosztották korábbi relatív önállóságától. Rövidke perzsa hódoltságot követően 632-ben a területet arab törzsek vették birtokukba, hogy azután 400 éven át ne is távozzanak onnan. Míg kezdetben a zsidó közösség tagjai a hódítók által biztosított dimmi státusznak^[19] köszönhetően szabadon gyakorolhatták hitüket, addig a századfordulós arab "kiszorítási politika" jelentős változást hozott: a növekvő társadalmi és gazdasági diszkrimináció nyomán beindult egy kivándorlási folyamat, s a XI.század végére a helyi zsidó közösség mérete kicsire zsugorodott, szervezeti és hitbéli kohéziójából jócskánt veszítve.^[20]A Szentföld történetének következő szakaszában a II. Orbán pápa által "felszabadítóként" küldött keresztesek dominálták a térséget, hatalmas szenvedést okozva a zsidóságnak, tűzzel pusztítva vagy rabszolgaságra adva őket.

 

           A Latin Királyság uralma Szaladin fellépése nyomán megroppant, majd a mamelukok győzelme következtében felmorzsolódott, hogy 1291-től mintegy háromszáz éven át az ígéret egykor virágzó földje poros, elmaradott provinciáként vegetáljon. A középkor végére a szentföldi városok – köztük Jeruzsálem – elnéptelenedett romokká züllöttek, a parányi zsidó közösség elszegényedett, s a mamelukok nyomában járványok és földrengés járt. Az 1517-es esztendő újabb fordulatot hozott a terület biztonságában: az új hódító ezúttal a "Fényes Porta" volt. A török szultán rendezett kormányzása hosszú időn keresztül kedvező biztonsági helyzetet teremtett a zsidóság számára, erősítve az alijázási kedvet: Jeruzsálem, Hebron, Gáza növekvő számban adott régi-új otthont Izrael Európából visszatérő fiai számára. A XIX. század második harmadától az Oszmán Birodalom gyorsuló hanyatlása viszont gazdaságbiztonsági területen egyre inkább éreztette hatását. Ebben hozott döntő változást a nyugati hatalmak egyre fokozódó, kulturális, vallási és régészeti jellegű érdeklődésbe bújtatott politikai közeledése a térség irányába. Sorra nyíltak Jeruzsálemben a konzulátusok, megindult a gőzhajózás Európa felől, postai-és távírókapcsolat létesült.^[21] A zsidóság biztonsági helyzete gazdasági és szociális vonatkozásban lassan javulásnak indult, miközben a "hazatérők" létszáma egyre emelkedett. 1860-ban megépült Jeruzsálem falai mentén az első tisztán zsidó lakosságú település, s maga a mindenkori főváros 1870-re zsidó többségű hellyé vált.^[22]

                A XIX. század vége és a XX. század eleje a zsidó nemzet és az állami lét (újra)alkotása szempontjából két alapvető fontosságú fejleményt hozott. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, majd a Dreyfus-per (1894) kapcsán még inkább megerősítést nyert, hogy a zsidóság emancipációs szándéka az európai nemzetek között jórészt csalódást, diszkriminációt és kirekesztést fialt. Sorskérdéseik megoldását nemzeti alapon, politikai tartalommal megtöltve kellett megtalálni.^[23] Ez az idea a legmarkánsabban Herzl Tivadar 1896-ban megjelent "A zsidó állam" című értekezésében fogalmazódott meg, majd 1897-ben Bázelben összeült az első Cionista Világkongresszus, hogy kétségtelenné tegye: a zsidó államot az ősi földön kell újrateremteni. A megoldáshoz vivő út következő jelentős állomását a brit külügyi tárca vezetőjének Rotschild báróhoz intézett üzenete jelentette 1917-ben, melyet aláírójáról Balfour-nyilatkozatként jegyez a történelem, s amely szerint "Őfelsége kormánya kedvezően vélekedik egy nemzeti otthon létesítéséről a zsidó nép számára Palesztinában."^[24]

 

           E szavak politikai kötelezettségvállalást, illetve nemzetközi jogi státuszt ugyan nem teremtettek, de a brit támogatás – nagyhatalomról lévén szó – a későbbi nemzetközi rendezés során fontos politikai fegyvert jelentett a cionisták kezében. Az I. világégésben aktív szerepet játszó és abból vesztesként kikerülő Ottomán Birodalom helyét Palesztina igazgatásában 1922-ben a brit korona vette át, népszövetségi mandátum területként. Ettől kezdődően egyre erőteljesebb és az alijázások miatt egyre kiterjedtebb lett Palesztina arab lakói részéről a zsidóság zaklatása, kiváltva az őseik földjén megtelepedettek harcias válaszait, és ráirányítva a nemzetközi közösség figyelmét a szembenálló felek problémáinak rendezésére. Cáfolva a mai napig ható palesztin követelések létjogosultságát 1922 szeptemberében brit kérésre a Népszövetség jóváhagyta Palesztina Jordántól keletre eső részén, Transzjordánia néven egy arab emirátus létesítését, mely a teljes mandátum terület 77%-át tette ki. Palesztina felosztása egy zsidó és egy arab államra tehát már ekkor megtörtént.^[25]

            Külön fejezetet érdemelne a holocaust körülményeinek tárgyalása, mint az európai zsidóság biztonsági helyzetének egészére mért brutális csapás, de helyszűke miatt csak egy rövid megjegyzésre szorítkozom. Az 1930-as évektől agresszív uralmát kiépítő hitleri Harmadik Birodalom nem elégedett meg a zsidóság gazdasági, majd politikai és szociális jellegű biztonságának korátozásával. Az Endlosung során a német precizitással működő náci halálgyárakban hatmillió embert pusztítottak el közülük szisztematikusan, előzőleg jogfosztásra ítélve, istenképűségükben a végsőkig megalázva, kegyetlen módon. Tette mindezt a Führer olajozottan működő gépezete a szövetségesek vitatott semleges magatartása mellett. A nagyhatalmak vezetői – talán felismerve saját felelősségüket – az egyre inkább kiéleződő zsidó-arab feszültséget a második világháborút követően a Nemzetek Szövetsége helyére lépő ENSZ elé tárták. A tagországok többsége az ún. kétállami megoldásra adta le a voksát, mely közgyűlési határozattal nemzetközi jogi elismerést nyert a zsidó nép joga független államának megalapításához. A döntést a palesztin területeken élő arabok között általános felháborodás és a zsidókkal szembeni megtorló akciók követték. Az elszabadult indulatok nyomán polgárháború bontakozott ki, s a brit rendfenntartó erők várható kivonása a területen élő zsidóság számára a teljes létbizonytalanságot vetítette előre az arab népek tengerében. Ebből kiindúlva 1948 május 14-én a zsidó Nemzeti Tanács tagjai David Ben-Gurion vezetésével elfogadták azt a nyilatkozatot, amely kimondja az ős-új zsidó állam megalakulását.

 

           A deklaráció alapgondolata szerint az ország működése „szabadságon, igazságosságon és békén alapul, ahogy azt Izrael prófétái vizionálták.“^[26] Izrael biztonságpolitikája ezzel több évezredes hibernáció után – immár klasszikus XX. századi jelleggel – újjáéledt. Talán még husszonnégy óra sem telt el, s a környező arab államok koalíciójának hadereje rárontott az (örök)ifjú országra. Kezdetét vette a függetlenségi háború, majd az első hadviselést további csatározások sorozata követte az Egyiptom által 1956-ban kiprovokált szuezi hadjárattól a két intifáda küzdelméig, melyek sorra a zsidó állam győzelmét hozták.

Míg a megalakulása ótó eltelt időben egyezmények szövevényes rendszerével igyekeztek nemzetközi segédlettel Izrael és arab szomszédai között a kapcsolatot viszonylag élhetővé tenni, addig az izreli biztonságpolitikát az a geostratégiai tényező dominálta, hogy az apró ország a vele többségében deklaráltan ellenséges államok gyűrűjében terül el, ráadásul létrejöttét követően a nagyhatalmi rivalizálás kereszttüzébe került. Ennek megfelelően a nemzeti biztonsági stratégia alapját kezdettől a katonai biztonság megteremtésére és fenntartására irányuló szándék jelentette, mely a megelőzés–biztonságos és védhető határok–aktív védelmi képesség hármas elv együttes alkalmazására épült fel.

A gyakorlati megvalósítás során a hadsereg reguláris és professzionális személyi állományának felkészítése, a haditechnika, a védelmi kapacitás növelése és nem utolsó sorban a nukleáris arzenál kifejlesztése jelentették a prioritást, miközben a Védelmi Erők alapelve^[27] a siker kulcsát adta az izraeli politikai vezetés kezébe. Gazdaságbiztonsági vonatkozásban a sokat tapasztalt nyugati szakemberek is a csoda kifejezést említik Izraellel összefüggésben, hiszen az újraalakulását követő 25 esztendő alatt évente átlagosan 10%-os GDP növekedést produkált, miközben bevándorlók tömegeit fogadta be, a semmiből épített modern infrastruktúrát és harcolt végig több háborút. A hetvenes évek olajválsága ugyan átmenetileg lassította ezt a tempót, de a kilencvenes évek új lendületet hoztak. A 2000-es évek elejére felszámolták az inflációt, megszűnt a külföldi adósságállomány,^[28] miközben a tudományos kutatás, az innováció, a technológiai fejlesztés tekintetében a zsidó állam a világ élvonalába került, ezzel is erősítve a biztonság gazdasági szegmensét. Politikai biztonsági téren meghatározó a zsidó állam térségben egyedülálló módon demokratikus jellege, mely jogegyenlőséget jelent polgárai számára, miközben paradox módon a nemzetközi kapcsolatok rendszerében Izraelt sokszor apartheid jellegű rezsimként szeretik feltűntetni külhoni ellenfelei.

 

           A legmarkánsabb biztonsági kockázatot az országhatáron belül újra és újra felbukkanó sokarcú terror, valamint a Hamasz izraeli területeket célzó rendszeres rakétatámadásai együttesen adják, mely egy sajátosan izraeli védelmi rendszer, az ún. Vaskupola megalkotását tette szükségessé. A legutóbbi időben mindez az ISIS nyílt fenyegetésével, a szíriai polgárháború okozta humanitárius katasztrófa közelségével és a szír-libanoni határrmezsgyén a Hezbollahnak szánt fegyverszállítmányok miatt kezdődött incidensekkel, s nem utolsósorban Irán fenyegető retorikájával egészült ki. Hosszú oldalakon keresztül kellene taglalni Izrael biztonsági környezetének neuralgikus pontját, a palesztin kérdést, mely állandó feszültség góc a PFSZ felbukkanása óta, s amely a legtöbb fejtörést okozza a Moszad és a Sin Bét[29] emberei számára, de fontosabbnak tartom a nemzetek zsidó állammal kapcsolatos magatartásának rövid vizsgálatát, mivel mélyen érinti Jákob fiai következő fejezetben tárgyalt szellemi biztonságának kérdését.

           A zsidó államhoz való viszonyulást a nemzeti kormányok többsége részéről aktuálisan leginkább az eliminálás szándéka jellemzi, amely több irányból is igyekszik aláásni a nemzetbiztonságot. E törekvések között éppúgy helyet kapnak az ENSZ katonai és politikai biztonságot direkt módon sértő határozatai, mint az izraeli termékek bojkottját menedzselő BDS-mozgalom gazdaságbiztonságot célzó tevékenysége, illetve a perzsa állam Izrael elpusztítására irányuló deklarált szándéka. Lassan kibontakozni látszik az a végső esemény sorozat, mely egyszerre kötődik a Biblia prófétikus előrejelzéseihez és az aktuálpolitikához, alátámasztva azt a korábbi állítást, miszerint a zsidó államot érintő biztonságpolitikai kérdésekben összemosódik a profán és a transzcendens. A nyitány várhatóan egy Izrael elleni – a zsidó hadvezetés számára isteni támogatással totális győzelmet eredményező – koalíciós hadjárat lesz, melyet a nemzetközi politikai elit csúcsvezetőjével való szövetségkötés követ.

           A magát teljes biztonságban tudó, a harmadik Szentélyt a Templomhegyen birtokló Izrael számára hatalmas csapásként zúdul majd a a felismerés a megállapodás hétéves periódusának félidejénél: a világvezető támogatásra tett igéretét feledve, a holocaust idején tapasztalt kegyetlenséggel valósítja meg a zsidósággal szemben világméretű pogromját, miközben Jeruzsálemet és a Bocra térségében menedéket talált zsidóságot a nemzetek egyesített haderői a végső pusztulással fenyegetik.^[30]

 

Izrael és vele az egész emberiség történelme, a viszonylagos és a tökéletes biztonság ezen a ponton találkozik össze a örökkévaló forgatókönyvnek megfelelően, s természetfeletti beavatkozás vet egyszerre véget a történelmi és szellemi biztonsági kockázatoknak. Egyként dől majd romba a szellemi és a politikai Babilon, szűnik meg Izrael nemzetek közötti pária szerepe, miközben véget érnek a Jeruzsálem bitorlására irányuló többoldalú próbálkozások. Mindezekkel együtt felszámolásra kerül a biztonság részterületein addig tapasztalt sokfajta hiányosság, végleg lekerülnek a napirendről a világi kormányok valójában sehova nem vivő biztonságteremtési écái. Izrael vezető pozícióba emelkedik a nemzetek között egy tökéletesen igazságos és jogos uralmi rendszerben, hogy az utolsó háborús konfliktust követően a tökéletes és változ(hat)atlan biztonságban éljen az örökkévaló Király alattvalójaként.