IDENTITÁS

Répás Annamária

Asszimilációs dilemmák

 

2020.04.07.

Gyáni Gábor

Korunk egyik lényeges problémája, hogy sokszor olyan kérdésekben folytatunk vitát, amelyeknek még az alapfogalmait sem definiáltuk, illetve bizonyos fogalmakon mindenki mást és mást ért.

Gyáni Gábor az asszimiláció fogalmát mint etnikai folyamtok meghatározására szolgáló kategóriát fogja fel valamint a historiográfiai áttekintése is szigorúan társadalomtörténeti körön belül marad.

 

 

Asszimiláció és liberalizmuskritika

Szekfű Gyula

Ahogyan történészeink ezt a fogalmat értelmezték, nagymértékben a XIX. századi Európa két nagy vezéreszméjéhez a liberalizmushoz és  a nacionalizmushoz fűződő viszonyuktól függött. Jó példája ennek Szekfű Gyula, aki korán történeti reflexió tárgyává tette  a dualizmus kori asszimiláció problémáját.

Szekfű az első, aki asszimiláció fogalmát közvetlenül összekötötte a zsidókérdéssel. A liberális kapitalizmus legfőbb haszonélvezőjének tartott bevándorolt magyar zsidóság asszimilációjáról is zömmel negatív terminusokban kíván beszélni. Nem kell sokat tűnődni azon, hogy miért azonosult –szinte a kezdetektől- a dualizmus kori asszimiláció problémája a zsidó beolvadás megítélésével. Ennek részben az az oka, hogy a magyarrá vált, a népszámlálási statisztikák anyanyelvi adatai szerint magát magyarnak valló asszimilánsok legnagyobb része a zsidóságból került ki.

Az 1850 és 1918 között a magyarság számára asszimilációs nyereségként elkönyvelhető népességnövekedés becslések szerint 2 millióra tehető, ebből mintegy 700 ezren tartoztak zsidósághoz. E kifejezetten számszerű tényező mellett további okként említhető, hogy a magyar etnikumok közül a zsidóság számított a legidegenebb hazai népességcsoportnak.

 

 Az idegenség egy további fontos oka a zsidóság vallási-kulturális és életformabeli elkülönülése a többségi keresztény társadalomtól. Létezik végül egy harmadik ok miszerint az asszimilált zsidóság nagy tömegei különösen sikeresen érvényesültek a társadalmi térben, emelkedő mobilitási pályákat futottak be.

 

Az asszimiláció szociológiai értelme

A fogalom megközelítése Szabó István agrártörténész munkásságához kapcsolódik, aki 1941-ben

Szabó István

 jelentette meg máig egyedülálló könyvét, amely egyszerre szólt az ország népesedéstörténetéről – a  szó szűkebb demográfiai értelmében- és etnikai viszonyainak alakulásáról a kezdetektől a XX. század elejéig. Számára az asszimiláció vitathatatlanul kulcsfogalom volt. Társadalomtörténészként elsősorban az izgatta, hogy milyen is az asszimiláció tényleges mechanizmusa, és melyek annak befolyásoló tényezői.

Szabó kivételesen nagy jelentőséget tulajdonított a nyelvnek, mely véleménye szerint determinálja az etnikai identitást, sőt magát a nemzeti tudatot.

Határozottan megkülönbözteti a az asszimilációra késztető és  az asszimiláció ellen ható környezeti feltételeket. A városi, főként nagyvárosi lakhely és ipari munka különösen kedvez az etnikai feloldódásnak, ellenben a falusi közösséghez való tartozás és a mezőgazdasági munka rendszerint gátját képezi az eredeti etnikus identitás elhagyásának.

Következésképp „az asszimiláció leginkább közvetlen népi hatás, állandó érintkezés s az ezek nyomában gátlástalanná váló társadalmi keveredés és családi vegyülés eredményeként áll elő.”

Szabó végül megállapítja, hogy „az asszimiláció a nemzetiségi területeket lényegesen nem érintette, a vonalak észrevehetően nem mozdultak el.” Nyelvi határvonalak mentén csak helyenként következett be nyelvi átváltódás. Tömeges asszimilációra főként csak a városokban és értelmiség körében nyílt mód.

 

Az asszimiláció mint a polgárosodás paradigmája

Az 1950-es és 1960-as évek „hivatalos” történetfelfogásában az önostorozás egyik kitűntetett célpontjává épp a dualista Magyarország bűnös kisebbségi politikája vált.

Glatz Ferenc

Nagyjából egy időben látott napvilágot Glatz Ferenc és Hanák Péter egymással számos pontos érdemben egyező asszimiláció-koncepciója, melyek fogalmilag sokkal választékosabbak voltak a korábbi megközelítési módoknál, valamint társadalomtörténeti jelentést kölcsönöztek az addig inkább csak a nemzetiségpolitika felől megközelített asszimilációnak. Megállapításuk szerint a XIX. századi asszimilációt közvetlenül összekötötték a polgári átalakulás gazdasági-társadalmi folyamatával.

Glatz következtetése alapján a polgárosodás nyomán beindult tömeges asszimiláció spontán folyamat volt, így a nagyarányú asszimilálódás ellenére sem beszélhetünk „elnemzetietlenítésről.” Az asszimiláció tehát a modernizáció egyenes folyománya.

Hanák Péter

 

Hanák is abból indult ki, hogy: „az asszimiláció a polgárosodás gazdasági alapfolyamatainak volt  közvetlen következménye”, valamint „a XIX. századi Magyarországon is  lényegében véve természetes beolvadásról, nem erőszakos elnemzetietlenítésről van szó.”

 

Hanák szerint az asszimiláció egyes fázisai egymástól jól elváló folyamatokból áll. Az első fok a megtelepedés és alkalmazkodás. A kétnyelvűség állapotában a kettős lojalitás állapota határozza meg a asszimiláns pozícióját. A befogadók nyelvét főként nyilvános életben, az eredeti nyelvet viszont otthoni, privát nyelvként használja.

Teljes értékű asszimilációról kizárólag a beolvadás esetén beszélünk. A teljes beolvadás általában többgenerációs folyamat.

Glatz és Hanák az asszimiláción pusztán a nyelvi azonosulást érti.

 

Az asszimiláció= polgárosodás koncepció

Kövér György

 

A Hanákéknál jóval szkeptikusabb Kövér György bírálja az asszimilációt lényegében a kulturális adaptációval, az akkulturációval  helyettesítő koncepciókat. Kövér a zsidóság kapcsán egyáltalán nem látja beigazolódni az ilyesfajta teljes körű asszimiláció végbemenetelét, hiszen az akkulturáció csak bizonyos sajátosságokkal érvényesül.

Többször felmerül a vegyes házasság legalizálása, mely talán segítség lehet az egybeolvadáshoz, azonban Marjanucz László  szegedi esettanulmányának felderítési szerint a helyi zsidóság a vegyes házasság intézményét nem használta „tömeges asszimiláció” mintának. Vegyes házasságra elsősorban a helyi zsidóság kispolgári csoportjai léptek.

 

 

A polgárosodás mint zsidó identitás

A téma tudományos diskurzusának fontos pillanata volt , amikor Karády Viktornak, a XIX-XX. századi magyarországi zsidóság egyik legelismertebb társadalomtörténész-kutatójának  megjelent Magyarországon az első tanulmánykötete.

Karády Viktor

Karády szakít a zsidó múltat illető elhallgatással, valamint azzal az átkategorizálási gyakorlattal, amely a zsidókérdés általános megközelítéséül szolgált Európa keleti felén a  XX. század második felében.

Karády magyarországi modernizációról kialakult képe: a nemzeti modernizációt a hagyományos társadalom kezdeményezte, azonban a megvalósítás immár az emancipált és gyorsan asszimilálódó zsidó felekezeti kisebbség feladata lett. A zsidó népesség felét alkotó ortodoxok kevés vagy semmi jelét nem mutatták a polgárosodásnak, a modernségnek, a gazdasági és szellemi innovációnak.

A századfordulón az össznépességnek mintegy 5-6 %-át kitevő zsidóság a legtöbb szabad értelmiségi, magántisztviselői és gazdaságilag önálló tőkés csoportnak  40-60%-át szolgáltatta.

 

Az „asszimilációs társadalmi szerződés”fogalma

Karády szerint az asszimiláció maga interaktív folyamat: egyszerre hasonulás és „viszontasszimiláció”. De vajon miért volt olyan sikeres a magyarországi  zsidó asszimiláció?

Karády a következőképp magyarázza: „Az asszimilációs szerződés kezeskedik a sikerért.”, melynek hátterében kölcsönös előnyök racionális belátása húzódik. A szerződésben arról is megállapodtak a felek, hogy kit milyen hely illet meg a társadalmi hierarchiában. A zsidóság a teljes jogvédelem talaján, teljes állami segédlettel nyert teljes felhatalmazást a modernizáció elvégzésére.

1840-től folyamatosan napirenden van a zsidó emancipáció ügye, amely elválaszthatatlan a polgári jogegyenlőség, a magántulajdon és liberális alkotmányosság intézményesítésétől, melyet –nemzetiségre és felekezetre való tekintet nélkül- a század végére az ország minden lakosa élvezhet majd.

A magyarországi zsidó beilleszkedés azonban nem tűnik teljesen szabályszerűnek. Karády szerint a felekezeti-etnikai homogenizáció fejében elnyerhető szabad társadalmi érvényesülés ígérete csak részben vált valósággá.

A zsidóság szembetűnő vágyát és törekvését az asszimilációra valamint a polgárosodásra Karády szerint mindennél inkább tanúsítja az asszimilációs norma úgymond gyakori zsidó túlteljesítése. Pl. a zsidóság körében volt a legtömegesebb a nyelvi elmagyarosodás. Egyik leggyakoribb érv ezen kívül, hogy feltűnően jobbak a zsidó népesség iskolázottsági mutatói, mint a többi felekezeté, etnikumé. Az iskola arra szocializálta őket, amire a legnagyobb szükségük volt: a magyar nyelv elsajátítására.

Az asszimiláció során a nyelvi elmagyarosodás után a névmagyarosítás és nem a felekezeti kitérés az identitásváltás legtömegesebben választott módja. Hiszen a felekezeti státus a zsidó identitás legbelsőbb magja.

 

„Erkölcstelen emancipáció és illuzórikus asszimiláció”

 

Emancipáció, a magyar zsidók polgári egyenjogúsítása. A XVIII. sz. végén Európa szerte megindult az emancipációs mozgalom, melynek célja volt, hogy a jogfosztott zsidók részére kivívja a polgári egyenjogúságot.

A szegedi nemzetgyűlés 1849 júl. 29-iki utolsó ülésén kimondja ugyan egyhangúlag a zsidók emancipációját a szabadságharcban tanúsított honszeretetük elismeréséül, a törvény azonban a szabadságharc leveretése folytán nem lépett életbe. Az abszolutizmus első évtizede már csirájában fojtott el minden jogkiterjesztésre irányuló törekvést. Csak a politikai helyzetnek 1860-iki enyhülése hozott újabb reményt a zsidóknak is. Az 1861-iki országgyűlésen, melyet az uralkodó csakhamar feloszlatott, valamint a Deák-féle húsvéti cikk nyomán 1865. egybehívott országgyűlésen minden párthoz tartozó tekintélyes képviselők követelték a zsidók egyenjogúsítását, így többek között Deák Ferenc, báró Eötvös József, Tisza Kálmán, Jókai Mór, Szász Károly, gr. Széchenyi Béla, Trefort Ágoston.

A kérdés ez időben már annyira érett lett az élet számára, hogy annak megvalósítása tovább nem volt elodázható. Jött a kiegyezés, a koronázás és ez életbevágó eseményekkel összefüggő sürgős közjogi törvények megalkotása után gróf Andrássy Gyula miniszterelnök 1867 nov. 25. haladéktalanul beterjesztette az egyenjogúsító törvényjavaslatot, melyet a képviselőház minden vita nélkül, egyhangúlag, a főrendiház pedig 64 szavazattal 4 ellenében fogadott el. I. Ferenc József király szentesítő aláírásával lépett azután életbe az 1867: XVII. t.-c, melynek egyszerű, világos szavai így szólnak:

«1. §. Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt Jogosítottaknak nyilváníttatnak. 2. §. Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet ezennel megszüntettetik.»

Ezzel megvalósult a hazai zsidóság régi jogos követelésének egyik része, amely később kiegészítést nyert a recepció (l. o.) törvénybe iktatásával.

A Soá nem a honi asszimiláció teljes sikertelenségének volt elkerülhetetlen következménye.

1919 után a magyar zsidóság körében három szellemi beállítódást lehetett megfigyelni, úgymint a cionizmust, a zsidó misszióstudatot, végül az önkritikus zsidó karakterképet, melyből az utóbbi sokkal erősebb tendencia, a külső társadalmi nyomás terméke volt.

A zsidóság újabb generációja valósággal beleszületett az emancipációba, és idővel olyan értelmiségi szerepköröket hódított meg, melyek korábban egyértelmű keresztény monopóliumnak számítottak. Ezzel nyomban kiéleződtek az értelmiségen belüli feszültségek.

Ágoston Péter

A zsidókérdésről ekkoriban -a tízes években- kibontakozó diskurzust Ágoston Péter, nagyváradi jogakadémia tanár A zsidók útja címmel 1917-ben publikált könyve robbantotta ki. Ágoston kijelenti, hogy a zsidókérdés újból égető kérdéssé vált hazánkban. Bár korábban úgy hitték, :”hogyha nem beszélnek róla, akkor nincs is.” Ám mint állítja: „a napnál is világosabb, hogy nincs minden rendben az asszimiláció körül.”

Az asszimilációt erősen gátolta szerinte, hogy a zsidóság egyetlen tömbként tagozódott be  a magyar társadalomba. Véleménye szerint a zsidóság jobban együtt marad - szinte modern köznemességet alkotva - mint amennyire a beolvadási processzus megkívánná. Éppen ezért úgy tartja, hogy a zsidókérdés létezésében a zsidóknak éppen olyan szerepe van, mint a nem zsidóknak.

Az asszimiláció sikertelenségére két egymástól jól elváló felfogást azonosíthatunk. Az egyik fő akadály, hogy valójában soha sem szűnt meg zsidóság vallási szempontú elkülönülése. A másik, hogy a beolvadást elsősorban a zsidóság társadalomszerkezeti anomáliái hiúsították vagy nehezítették meg.

 

Ignotus Pál

Ignotus szerint a zsidókérdés abból fakad, hogy a társadalom kettéhasadt. Egyik oldalon áll a nemesi és paraszti világ, a másik oldalon találjuk pedig azt, mait „nagyjából polgári munkának lehet nevezni”.

 Ez utóbbit rendszerint idegenek, főleg zsidók látják el. Úgy tűnik, hogy a zsidóság kifejezetten egyoldalú társadalmi elhelyezkedése képezi a zsidókérdés alapvető okát.

Lesznai Anna írónő szerint súlyos problémákat szül, hogy „a zsidót azt lehet mondani, egyedül a pénze helyezi el társadalmilag.” Ennek paradox következménye, hogy „a zsidónak vannak barátai, de társadalmi köre nincsen.”

 

A zsidókérdés azonban végül csak a harmincas évek végétől öltött igazán drámai jelleget.

Pap Károly

Pap Károly 1935-ben megírt Zsidó sebek és bűnök című művében egyenesen „beteg frigynek” minősítette a zsidó-magyar szövetkezést.

 

Az emancipációt zsidó oldalon az tette erkölcstelenné Pap szerint, hogy „a zsidóság vezető rétege késznek mutatkozott a magyar úri osztály gazdasági kiszolgálására azért, hogy megkaphassa az alant álló magyar és nem magyar társadalom teljes és lelkiismeretlen kihasználásában rejlő lehetőségeket.”

Ennyiből is kiviláglik, hogy milyen sokat köszönhet Pap tragikus zsidó önképe a zsidó társadalomtörténet Ágoston óta forgalomban levő sztereotíp elképzelésének, annak, amely szerint az emancipáció és asszimiláció azzal járult hozzá a zsidókérdés felélesztéséhez , hogy a hagyományos magyar elit a zsidóságra bízta az ország gazdasági és szellemi modernizációjának felettébb kényes feladatát.

Eötvös József

 

Eötvös József – mondhatjuk – betetőzője volt a zsidók és a liberális gondolkodás követői igyekezetének; megalkotta azt a törvényt, mely a zsidókat és nem zsidókat jogi értelemben egyenlővé tette. Ezzel azonban nem zárul le maga a zsidókérdés.

Figyelembe kell venni, hogy aki már korábban birtokában volt a polgári jogoknak, az egyenjogúsítás után új polgártársaira féltékenykedve nézett. Másfelől pedig érdemes arra is felfigyelni, hogy a korábban rendelkezésekkel gátolt erők most korlát nélkül törhetnek elő, s főképpen olyan helyre áramlanak, ahol legjobban ki tudnak teljesedni.

 

Gyáni Gábor szerint tanulságként elmondhatjuk, hogy a zsidókérdés mindenképp több kell legyen annál, hogy csupán az antiszemitizmus historikumát lássuk benne.

 

Bibliográfia:

Gyáni Gábor: Történészdiskurzusok (Harmattan, 2002.)

Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus (Bp., 1984.),

Simon László: Zsidókérdés a magyar reformkorban (1790-1848) (Debrecen, 1936.)

Magyar Zsidó Lexikon (1929, szerk. Újvári Péter)