Surányi András

SAUL sorstalansága

A kép poézise…és/vagy kegyetlensége

2020.05.16.

A képalkotás: realitás-megragadás, /legalább is a közlő- befogadó viszonya szerint/vízió és immaginácíó. Egy időbe zárt mozzanat, amelyben a pillanat és a totális egymásra kopírozódik, és a szubjektív idő teremt hangsúlyokat és alakít kontextust a jelek halmaza között.

Ebben a gondolatban egyúttal úgy vélem benne foglaltatik az emberi kommunikáció meghatározó mozzanata (közlő-befogadó folyamatosan változó szerepe), és ha ez elfogadható, akkor talán leírhatóvá/sic!/ válik nembeliségünk meghatározó eleme is, társas lény mivoltunk. Mindhárom – közlés, befogadás és a belsőkép rekonstrukciója - mozzanat egymásba épülve, egymással szoros feszültségben, és egymásba átjátszva zajlódik le bennünk a befogadóban folyamatosan mozgósítva teljes személyiségünk minden "tudását" tapasztalatát és érzékenységét. Tudatunk és az un. tudatalattink egyszerre van mozgósítva ebben a folyamatban, miközben ennek a folyamatnak az arányai szüntelenül váltakoznak személyiségünktől, adott mentális diszpozíciónktól függően. A bennünk születő kép egyszerre reflektív és kreatív, konstruálja és dekonstruálja az élményt / befogadási kapacitásunktól függően/. Az objektívnek vélt mozzanat, csak a szubjektivitás által remélt objektiváció mégis pont annyira köt össze minden egyedet, amennyire képes szétválasztani is. A "kép"- mint valóság és metafora - maga a Teremtő és a teremtett lenyomata, mi magunk és mindaz, amit a világról gondolunk.

Egyszerre az, ami, és az, ami lehetne, vagy lenni szeretnénk általa.

A meghatározó jelentőségű társas-lény mivoltunkra gondolok - az önreflexió képességére, amely mások számára is értelmezhetővé teszik létezésünket.

Ebben egyszerre van jelen a spiritualitás, és a létezés valósága, az Isteni-érintés utáni kétségbeesett vágyakozás és, az időbevetettségünk ( mulandóságunk) fájdalmának felismerése.

A magragadott múlandóság, az "örök érvényűvé szublimált pillanat"- maga rögzített kép, a szó esztétikai és pszichológiai értelmében.

Erről a feszültségről szól a művészettörténet, az ábrázolás kultúrájának evolúciója.

Ez az az egzisztenciális status, amely meghatározza az egyén és közösség, az egyén és univerzum viszonyát. Univerzum, mint tér –idő kontinuuma és a kulturális identitásból fakadó" kimondhatatlan" örökkévalóság.

Az archaikus kreáció mozzanatától kezdődően az időfolyam végtelenében egymásra kopírozódó képek – a beléjük zárt fogalmak és érzéki elemek múlt- jelen-jövő hálója teremti meg a helyünket az általunk világnak /totális kauzalitás/ ismeret rendszerben. Ebben a gomolygó totalitásban a dolgok/jelek- jelrendszerek/ egymás mellé rendeződnek, és a pillanatnyi percepció teremt köztük hierarchikus viszonyokat. Nem maguk a dolgok, csak az érzékelés-emlékezés (az asszociáció kontextuáló szövete) emel ki és/vagy fed el elemeket. Ez részben tudatos döntések, részben ösztönösnek értelmezhető lélektani folyamatok, részben társadalmi viszonyok eredménye. Ennek tudható be a kulturális, szociális viszonyok szerinti értelmezés változása, vagyis az a tény, amellyel szembe kell nézzünk, hogy a narráció csak relativisztikus, aktuális társadalmi- értékek hordozója.

A közlés komplexitása /emberi-, teremtett-, természetes-világ együttes jelhalmaza/ egymást átható, stimuláló, és kontextuáló, és ebből adódóan egy un. rekonstruáló rendszert teremtenek. Mindez a mozgókép és idő egységében bár rögzít és konstruál, illetve helyenként épp a dekonstrukció révén teremt új valóságelemeket-, vagyis új világot, de teljes asszociatív tartománya túl mutat mindazon amit érzékelni és ismerni vélünk..

(Külön jelentése, jelentősége van a képek asszociatív konstrukciójának- montázs technikák!- melyekre most nem térnék ki, ez másik dolgozat témája lesz.)

Ebben a folyamatban természetesen meghatározó jellegű az un. objektív időfolyam és a szubjektíven megélt időmátrix viszonya, mely épp a befogadó percepciójában születik meg, pillanatról, pillanatra.

Ezt korábban, míg a technikai apparátus nem tette lehetővé így nem élhettük meg. (pl. ld. fotó, film, mozgókép, televízió, és természetesen internet.)

A rögzített időkép és a személyes időérzékelés a végtelen folyamatában… lenyűgöző és totális élmény. Úgy vélem ez a specifikum a film- mozgókép varázsának egyik titka.

Ez a jelenség halmaz maga – kiegészítő eszköztárával - az intertextuális, avagy a komplex- textuális kommunikáció.

Ebben a dolgozatomban Nemes Jeles Saul filmjéhez kapcsolódóan elemzem a jelzett kérdéseket. A Saul fia megrendítő ereje abban rejlik, hogy az egyén arca, az egyéniség elvesztésének, megsemmisítésének folyamatában – a történet mesélése során – a képi narratívájával velünk és bennünk teremti meg a pusztulás, önmagunk elpusztíthatóságának katarzisát. Ennek eszköze maga a szubjektív-kamera, illetve a szubjektív szemszög szinte folyamatos használata. Röhrig szemében nem az élet, hanem a saját halálunk túlélésének a bűntudata és rettenete is ránk néz. És ránk néznek az ismeretlen ismerősök. az arcukat veszített halottaink- egy rész belőlünk.

A képalkotás - vízió és immaginácíó.

" Ne csinálj magadnak faragott képeket!"- visszhangzik a sok ezer éves tiltás agyamban., érzékeimben. A tiltásban megfogalmazott világkép egyenes és félreérthetetlen összefoglalása annak a kultúrtörténeti folyamatnak mely a rettenet fétisizmusából a kultuszok és rítusok rendszerén keresztül meg kívánta fogalmazni a megfogalmazhatatlannak vélt Egyetlenegyet, azt a Mindenhatót, aki teremtője a világnak – az egyes embernek és univerzumnak-, az egyetemesnek. A képen keresztül megragadott és leigázott félelem sokáig a képalkotás rituális jellegét, és pszicho-szociális mozzanatát helyezte a középpontba. Sokáig alap eleme volt ennek a gesztusnak a "közös kép" megfogalmazása, az ebben remélt csoportkohézió és a megragadhatóság közösségi élménye.

Mondhatnám azt is, hogy ebben a folyamatban a proiciált közös kép teremtette meg a közösség identifikációjának legerősebb elemét, azt a non-verbális "framet", amely egyszerre volt közösségteremtő, és a kép meghatározásának funkcionális folyamatában hierarchizáló, hatalomteremtő. Kultúrák és hitek hol a mimetikus megragadás reményében, hol a megragadhatatlan tiltásában fogalmazták meg a teremtés misztériumát. Ez a hithez, a kimondhatatlanhoz fűződő viszony legmélyebb, személyes kérdését fogalmazta meg.

Hangsúlyozni szeretném a kérdések nem pusztán a zsidóságot érintik. Mindnyájunkról szólnak, és ha úgy tetszik, túl ezen a szellemi- kulturális identitásról, a hazáról, ahol élünk. Európai kulturális identitásunk elemi kérdése az un. "Képhez" való viszonyunk – úgy közösségi, mint egyéni kérdésként.

Annál is inkább, mert e témában- úgy vélem - a sors és interpretáció elválaszthatatlannak tűnik. Épp a történetértelmezés a legfőbb identifikációs elem, ha úgy tetszik a kényszerű közösség hívői irányzatok és hitüktől eltávolodottak között, a zsidó- és a nem zsidó-zsidó axiómát is feloldva. A hagyományozott szerep, a történelmi létforma egyik legellentmondásosabb eleme, melyben a Parancsolatok azonosságának statikussága és az emellett kialakult számtalan túlélési stratégia- illetve ezek értelmezése, adott esetben értékké fogalmazása érhető tetten. A tiltásban megfogalmazott misztérium maga a kulcsa az egyetemességnek. A kép univerzalitása kerül konfliktusba a tiltás totalitásával. A személyessé fordítható vízió- a legféltettebb és megoszthatatlanabb kép - és spiritualitás társadalmi tere teremti meg azt a közeget, melyben a kép megosztható, vagy (kultúrákként) épp metaforikus közös élményként az ábrázolás tilalmában válik egyetemessé. Egyszerre van jelen e mozzanatban az Én és az Örökkévaló, illetve e viszony transzcendenciája.

Ez egyszerre mutat rá az Isten-viszony egyetemlegességére és a választható Út individualitására.

Ez maga –a sohasem tárgyiasult, belül viselt misztériumában - egy szupra-metaforikus létezés történetbe szorítja a zsidó kultúrát, filo- és antiszemita indulatokat generálva a más kultúrához tartozók szemében, függetlenül az érintettek önképétől, önmeghatározásuk remélt/feltételezett realitásától.

Az világosan érthető, hogy nincs egységes zsidóság, nincs ezt híven és hitelesen képviselni hivatott kizárólagos testület, akkor sem, ha az aktuális hatalom ezt manipulálja, vagy honorálja az önjelölt "képviselőknek". Az új, legújabb kori, mondhatni kortársi választó (-összekötő elem-) a holokauszthoz való viszonyunk, és ennek a viszonynak az un. "megmutathatósága"- elsősorban önmagunknak és önmagunkban. Itt nincsenek kánonok, sem kép, sem egyéb. A kánon hiánya teszi katartikus felismerése az elpusztított arcok, tekintetek hiánya. Csak a semmiben megrajzolt víziók maradnak, és a befogadó/túlélő maga teremti meg a hiány pótlásának kép-töredékeit.

Szenvedéstörténet a szakrális motívumok megmutathatósága nélkül/sic!/ – félelmetesen jelzi évezredek tapasztalatával, hogy a szenvedés nem prezentálható, talán esetleg megélhető...

Igazi morális kérdéssé válik miként lehet megfosztani arcaitól a már nem létezőket, milyen új valóság konstrukciójára használódnak , és mi teszi hitelessé az új kontextusokat.

Nincs már projekció, csak a bennünk lévő képmás tekintetébe fúrhatjuk szemünket, a lecsorgó könnycseppeket a magunk szemében morzsolhatjuk csak el…

A dehumanizálás folyamatában a névtől az arctól fosztódik meg az ember, számokba zárva tárgyiasul - ez nem a szellem-arc immanenciája – léte csak vegetáció. Az arcmástól, az arcképtől való megfosztás az egyént semmisíti meg.

Saul pofacsontjaira fagyott bőre is csak egy tárgy, egy semmibe meredő tekintet, mindaddig, míg a benne lévő kép, akárha kivetítve is megtalálja tárgyát, "gyermekét". Ez túl mutat a film kérdésein, ez maga az örök arcmásban is megfogalmazódó kiválasztottság reménye, hite, vágya. Vagyis maga az ábrázolhatatlan, mert e felismerés egyszerre születik meg az ábrázolóban, az ábrázolás tárgyában és a befogadóban. Együtt, egyszerre, és csak a legmélyebb szemérem és magány keretei között. Ebben a látás-nélküli nézésben véljük magunk is felfedezni, azt amit sohasem láttunk, de mégis van belső képünk róla- amely összenyom és fojtogat, amíg csak élünk. Kép nélküli képben, arc nélküli arcban az egyetemes veszteség.

Esély a sorsra, a személyesen vállalható életre csak a kulturális, önidentitás szabadságát képviselni képes, nyitott individuumnak lehetne. E társadalmi-politikai szerepnek a betöltése nem választás, hanem kényszerűség, a sorstalanság alakította sors..

Különösen igaz ez, a kisajátítás-kiszorítást, a megosztást, mint társadalmi modellt képviselő autokratikus politikai helyzetekben. Ez elsősorban morális kérdés – ezt tudnia kell, az un. zsidó, és nem zsidó közélet szereplőinek, és nem manipulálhatnak sem a vallás, sem a ki az "igazibb", manipulatív, gyakorta hamis értékviszonyokra történő hivatkozásaival.

Talán épp ebben van a zsidóság, mint értékválasztás istenemberi esszenciája. Úgy vállalhatom saját gyökereimet, ismert és ismeretlen múltamat, hogy sérülés nélkül tartozhatok más kulturális-történelmi értékrendhez, hagyományhoz, világhoz. De ez már nem Saul, hanem a túlélők számára kérdés. A kép magam vagyok,velem változik, magamban hordom, akár a szeretteimét, akár kedvesemét, akár a veszteséget. Általam létezik és velem hull a semmibe.

A túlélők, az utóbb jövők dilemmája a megválaszolhatatlan kérdés az univerzális hit-és ennek értéke. A hívő ember- az életben hívő ember – vagyis a mindenségben hívő ember nem minősít, hanem elfogad.

Úgy vagyok magyar, európai, cigány, erdélyi, afrikai, keresztény, stb., mint amiként zsidó. És fordítva. Ez az egyetlen emberi és örök érték – bennem és az Örökkévalóval való viszonyomban.

Elfogadás és lázadás szimbiotikus egysége,- mely úgy vélem nem adatik meg a később, az e tőről fakadó keresztényi üdvtanban és az iszlám eszményében sem. Az egyszeri pillanat Isten és ember egymásra találásában már nem ismételhető meg ugyan úgy. Isten fogalma – egyénenként- bocsánatot kérek, de úgy vélem akár tetszés szerint behelyettesíthető. Az Örökkévaló képe, és az ebben tükröződő Én-kép bennünk az egyes-létezőben fogalmazódik meg, nyeri el alakját, remélt egyetemességét. Kulturális- politikai-társadalmi okai értelmezhetőek az újabb értelmezéseknek is, de az ember számára spirituálisan korlátozóbbnak tűnnek, mint a judaizmus individuális emberképe. Épp a kanonizált vízió tiltásának mozzanata a legfelszabadítóbb, a legindividuálisabb, a leginkább szellemi szabadságot kínáló esély. A kimondhatatlan bennem van, magam vagyok képmása, és ő az enyém – az ábrázolás tárgya és ábrázolt ebben az értelemben egy és ugyanaz!

A Bildung itt – szerintem - nem realitás-elem, csak foglalata a külső meghatározás szerinti megfelelésnek. Mondhatnám, kompenzatorikus része az Isteni indulatok és büntetések egyfajta megjelenésének- annak a viszonynak, melyben az áldozat megadóan értelmezi feltételezett bűnét... a környezet irracionális gyűlöletét, gyilkos dühét.

Ebben az értelmezésben a kiválasztottság megható szenvedéstörténete valóban elkülönít, és ennek a hitnek-küldetésnek a hiánya felerősíti az egyén félelmet, a kívülre helyezett Én szorongásból agresszióba forduló indulatát.

A zsidóság újkori történelme (e dolgozatban nem érdemes tágabb kereteket megfogalmazni) alapvetően a számkivetettség, a külső izoláció és a belső gettó metaforájában érzékelhető.

A diaszporikus haza–, otthon-, "anyaöl-" vesztés traumájában, a folyamatos, személyes identitásvesztés valósága és a metaforikus kiválasztottság meta-identitása teszi tragikussá a nem-választott sors sorstalanságát. A hat milliónak, a sok milliónak, Saulnak, nekem és neked nincs hova menekülni, a külvilág stigmája, akaratlanul és befolyásolhatatlanul izzik rá a létezés egészére.

Saul egymaga ragadja el saját "arcának" keresése közben, a fájdalom gesztusában az elveszettek arcait, az elpusztítottak fájdalmát. ő maga a sorstól megfosztottság egyedi és egyszerre egyetemes arca – nyomorultan magányos. Ezt megérzi, felismeri a rámért szenvedésben. Ez nem egyéni sors, hanem örök kárhozat - ezért rezzenetlen, érzelmeitől megfosztott csupasz lény. A létezés végső stádiuma. Az alkotók zsenialitása épp az egyéniségvesztés apoteózisának ez a kíméletlen, kamerával felvett képi megvalósítása. Épp ebben rejlik az ábrázolhatatlanság dichotómiájának feloldása. Saul bárki és mindenki. Bárkit és mindenkit láthatnánk a kíméletlenül pórusokra tapadó kamera szenvtelenségén keresztül.

Ebben a kontextusban kezeli a "világ" minden olyan egyén és közösség megnyilvánulását más szóval az idegennek a létezését, aki/akik titkos szövetséget kötött a Világok Urával.

Vagyis a gyűlölet azzal a kitaszítottság élménnyel irható le a mások számára, - akik e szövetségen kívül teremtik meg a maguk képére formált Istent – hogy nem köthették meg a kiválasztottság szövetségét. Azt élik meg ebben a sajátos Isteni szövetségben, hogy- egy meghatározatlan transzcendenciában - kirekesztettek és kitaszítottak.

Saul nem tartozik sem kínzói, sem sorstársai közé. A vágy, gyermekének eltemetés parancsa egy irracionális késztetés. Nem a gyermekről szól, hanem az Isten elleni lázadás kétségbeeséséről. Arról, hogy megteremthesse a saját elveszett képét-arcát, melyet magában hordozott, és amelytől a gyilkosok megfosztották. Bárki lehet a gyermek, akárki lehet a temetendő egykorvoltember.

Saul ebben a rituális gesztusban magát kell, hogy visszanyerje, hogy arca, tekintete ismét a lelkében hordott Istenre (önmagára? )nézhessen.

A mítosz, és a hübrisz örök kárhozata ez a sajátosan értelmezett kiválasztottság eszme – és ebben az értelemben érdektelen mit is képzel róla az egyes ember.

A kiválasztott Sorsaként cipeli ezt a nem megfogalmazható terhet, mely elkülöníti, és védtelenné teszi, azzal a fájdalommal és dühvel szemben, amelyet a nem-kiválasztottak éreznek. Isten hallgat, és a zsidó csak jajong. Imában, vagy imák nélkül, de mindenképpen abban a reményben, hogy az Ismeretlen, Kimondhatatlan, Egyetlen és Örök megvédi őt.

Lehet-e szavakba, mondatszerű szófolyamokba írni, vagy képekbe komponálni a fájdalmat. Azt a megfoghatatlan mégis mindent betöltő érzést mely a legkevésbé megosztható érzésünk, élményünk... és mégis, az egész lényünket mardosó fájdalmat, amelyben a leginkább magunkra vagyunk utalva emberi létünk során. Azt a létformát amely létezésünk legmegoszthatatlanabb formája, maga a  hiány…

Lehet- e tehát formába kényszeríteni a formátlan fájdalmat? Kertész Imre műve választ keresve erre tesz hallhatatlan kísérletet.

Köves Gyuri és Saul ugyanabban a sorstól fosztottságban éli meg a világot, még ha a válaszuk látszólag eltérő is a rájuk mért szenvedésre.

Egy gyermek, a gyermek tekintetével, érzékelésével beszél az irracionális gyűlöletről, pusztításról, veszteségekről és hiányról, amelyben a gyermek mégis szeretetre, összetartozásra, Életre vágyik. Nem fogalmakkal, nem célképzetekkel, pusztán csak a Teremtőtől kapott létezés pillanatainak mindennél erősebb vágyával. Ebben az embertelen ember-világban egy kamasz fiú az aki minden titkok tudója, aki maga a halál –és –élet egyazon pillanatban. Eros és Thanatos. Személyes Isten személyes pusztulás. Spirituális kincse a hit, a remény és a szeretet szentháromsága, mely kultúráktól , vallásoktól függetlenül a leglényegibb bennünk lakozó Isten maga, akár miként is nevezik változó kultúrákban és korokban... Ez az Istenét kereső ember örök dilemmája , melyre választ csak magunkban lelhetünk.

Kertész és Nemes Jeles tudja, hogy a haszid legendárium legfényesebb gondolatának jegyében " aki megment egy embert, megmenti az egész emberiséget", így tehát ő életre ítéli hősét, önnönmagát… Lehet-e ennél nagyobb csodát tenni, ennél többet adni élőknek és a holtak emlékének- a halál beteljesülésében is életet örök teremteni? Íme, a Feltámadás a halállal egyszerre adatik meg.

Ez az amit Kertész, csakis Kertész tud leírni, és Nemes Jeles képpé alkotni.

Ezért a világ csodálata és tisztelete, ezért a humanizmusával felragyogó Nobel-díj, ezért látjuk Kertész biblikus bölcsességű mosolyában a fájdalom árnyait, a feloldhatatlan magányt. Ezért látjuk Nemes Jeles arcán a kis szobrocskával a kezében a fájdalmat is.

Nem irodalmi, stilisztikai, és grammatikai játékokról van szó.

Kertész a könyv oldalain, Jeles a celluloid kockákon azt a csodát képesek megteremteni, ami az emberi tekintetben lelhető fel… dadogva, rettegve, sután, értetlenül, de mégis örökérvényűen, örök-emberien, Istenhez méltóan.

E megrendítő történet során vállunk magunk is apátlan-anyátlan árvákká, deportálttá, kitaszított halálraítéltté, akár hol is nőttünk fel, akár melyik oldalra sorolt minket a kegyetlen, arctalan végzet. Így veszítjük el magunkat és szeretteinket, így válunk sors-fosztott, Istentől elhagyott sorstalanokká…

Soha nem választunk, csak választódunk valamire, valamivé…

Nincs más esélyünk, hogy a bennünk lévő halott gyermekkel – vágyott sorsunkkal - megpróbáljunk együtt élni, mint a hit abban az immanens csodában, hogy képesek vagyunk őrizni magunkban a Teremtő tekintetét, a teremtés misztériumának egyedi és megismételhetetlen csodáját.

A sors és sorstalanság mezsgyéjén egyetlen választóvonal létezik, ez pedig az emberi méltóság. Ez a legörökebb kincsünk, ez a bennünk lévő isteni- erő.

Ezt a gyerekek legbensőbb lényegüktől vezérelve tudják, hozzák magukkal a fogantatás pillanatától. Ezt tudja a Sorstalanság című Kertész –mitológia hőse is., ez van örökké a tekintetében. Ezért hát nem lehet elvenni senkitől a hitét, még akkor sem, ha az életétől meg is fosztható.

Valahol, valamikor… és, ha nem, hát az is része ennek a titkos- titkolhatatlan szövetségnek. Így tehát nincs magyarázat sem kínokra, megaláztatásra, pogromra, autodaféra, holokausztra.

Az Isten hallgat, a kérdés és válasz bennünk visszhangzik csupán... A pimasz és örök lázadás persze megengedett. Hiszen hatástalan. Mítosz és önkép – formája, kerete az ismeretlen erő és az ismert világ gyűlölete.

Vulgarizálva; a "kiválasztottság "- vágya és bűne független már a létezéstől, és mindenre ráboruló teremtés-magyarázattá formálódva válik pusztító, közös fájdalmává azoknak, akik nem részesei ennek a mítosznak. Már a "kiválasztott" sem kell hozzá, csak az Istenszeretet elvesztésének, félelmének rettenete.

A zsidó kultúra ehhez az elemi élményhez képest fogalmazza meg önmagát. Ehhez képest határozza meg ki-ki a saját identitását. Elfogadva, elutasítva, önmagát marcangoló, öngyűlölettel, néha büszkeséggel.

A mítoszban megfogalmazódott kollektív emlékezet, és jövőkép együttese az egyetlen identitásteremtő élmény. Nincs nyelvi s nincs homogén kulturális-társadalmi mező sem, csak az örökül kapott stigma-rettenet. Sorsteremtő erővel. Örök dilemma. És nem zsidó-specifikus. Egységes kérdése az emberi szabadságnak- mondhatnám a kulturális tradíciók alapkérdése. Az autonómia kísértése és súlya. Ezért a zsidó identitás élmény egyedisége egyben a minden kulturális identitás élmény univerzalitása is. Nem elválaszt, hanem teremtő erő lehetősége, még akkor is, ha a politikai interpretációk épp az ellentétre játszva generálják a gyűlöletet.

A külső kép, ítéletek- előítéletek, mely ezredévek guanójaként rakódik a magát megfogalmazó emberre, azonosság és rettenet egyszerre.

Politikai és közéleti kalandorok, jóhiszemű túlélés–stratégák, asszimiláns-rettegők, kollaboráló seftelők - csak nevetséges, a hatalomhoz törleszkedő percemberek.

A zsidókra szakadó szenvedéstörténet nem értelmezhető a Megváltó majdan beteljesülő immaginácíójában. Itt nincs ígéret, nincs feloldozás, mint ahogyan megváltás sem, csak egy értelmezhetetlen autokratikus, helyenként bosszúálló Örökkévaló által meghatározott kényszerű mártíriumság- a SORS maga.

Nem teológiai értelmezésre törekszem, sokkal inkább szociálpszichológiai, művészet elméleti magyarázatokat keresek ezekben a gondolatokban.

Ez nem egy romantikus kép, hanem a parancsolatok erkölcsi törvénye, és ebből nem lehet kiszakadni, akkor sem, ha úgy tűnik, a parancs már érvénytelenné válik. Ez tradíció, ha úgy tetszik történelem, függetlenül attól, hogy milyen erővel azonosul, vele az un. zsidó, vagy miképpen szakítja ki magát – reményei szerint – ebből a szerepből.

A pesti gettóról készített filmünkben egy gyönyörű öregasszony azt kérdezi:"..:

 hát hol volt az Isten, ha mindezt engedte, hát hol…én már nem tudok hinni, ha mindezt engedte…sajnálom, én már nem tudok…!"

Talán a szemét eltakarva könnyezett, talán a maga arcát sem találta bennünk. A kép szűnt meg, a bennünk lévő kép vált töredezetté… Erről csak azok szólhatnának, akik már nem tudnának beszélni, és ha tudnának, sem akarnának szólni.

Ma a hazai, több rétegű identitásában helyét kereső zsidóságot – vélhetően más csoportokat – csak egy nyitott, a kulturális értékeket alapnak tekintő formáció képes híven megjeleníteni. Ez kijelöli a cinikus szerepjátszók, és a mindenkori ügyeskedők helyét is abban a helyzetben, amely a hatalom cinizmusával szembeni magatartást meghatározza. A halottak emlékének meggyalázásában, a történelmi hamisításokban felelőssége van azoknak, akik saját maguk pozicionálása ürügyén külön alkukra játszanak. Azoknak, akik meghamisítják a "képet", azt a teremtő mozzanatot, melyben benne van egész sorsunk, sorstalanságunk, történelmünk, mindaz, amit a Teremtőtől kaptunk, és amelynek szeretnénk híven tükrei lenni. A végtelenséget hordozzuk magunkban, az örökké létezőt, még ha csak töredéknyi idő is adatik meg nekünk.

Ebben a fájdalomban, ebben a boldogságban keressük és véljük felfedezni azoknak az arcát is , akiket nem ismerhettünk meg soha, ahol egymásra úsznak az arcok, ahol csak annyi reményünk van, hogy a széttört képben benne vagyunk mi magunk is, és mindazok akikhez tartozni szeretnénk, akikhez reméljük tartozhatunk, és akikről hisszük, hogy hozzánk tartózóak.

" Arcod redőibe, a ráncok hajszálereiben bújok meg, hogy félelmemmel beléd olvadhassak, megtalálhassam tekinteted…"