Szegvári Katalin 

Zamecsnik Péter

RIPORT

Anyám azt mondta, hogy a legnagyobb dolog a világon, a függetlenség. Ettől lehet szabad az ember.

A metakommunikáció nagymestere. Ha nem mondhat semmit arról, ami államtitok, beszél a szeme, az arckifejezése, a testbeszéde. Szabadság. Ez a szó jut róla először eszembe. A szája sarkában különös mosoly bujkál, amikor hülyeségeket hall vagy lát. Nem gúnyos, nem is lenéző, inkább megbocsátó. Akár nyilatkozik, akár a tárgyalóteremben érvel, játszi könnyedséggel veszi komolyan a szakmáját. Akár hűtőgépet szerel, akár védőbeszédet tart a tárgyalóteremben. Azt mondja, az akta ismerete gátolja az éleslátást. Akinek van humora, érti azt a finom iróniát, ami minden megnyilvánulását jellemzi. Egészen más dimenzióból nézi a világot, mint a legtöbb ember. Ügyfelei azt mondják, sokat segít azzal, hogy a legdrámaibb ügyben is fel tudja oldani a védence feszültségét. Ha maga kerül bajba, azt is elegánsan, humorral kezeli. Egyszer ellopták a drága autóját. Az utcában lakók mesélik, hogy nem rohangált fejvesztve a környéken. – Ez van – mondta. Másnapra előkerült az autó. „Szóltam néhány ártatlanul megvádolt ügyfelemnek, hogy ugyan segítsenek már visszaszerezni.” És megtörtént a csoda. Aki ezek után azt hinné, ő az élet császára, azt le kell hűtenem. Sok, nagyon nehéz pillanat volt az életében. A gyerekkora minden volt, csak nem felhőtlen. Ám a rengeteg abszurd történés nem sodorta depresszióba. Aki csecsemőként az anyja hátán szökik egy hómezőn, az idejekorán megtanulja, hogyan kell viselni a legkeményebb megpróbáltatásokat. Ezekből később is volt szép számmal. Nagy ajándék a sorstól, hogy a helyükön tudja kezelni a dolgokat. És aki azt gondolja, hogy nem empatikus, nem ezer százalékon teljesít, akár ügyvéd, akár ügyész, akár hűtőgépszerelő, az nagyon téved. Mi, rendszeresen nyavalygók, sokat tanulhatnánk tőle, ahogy az édesanyjától is.

– Tizennégy évig ügyész volt. Elege lett belőle?

– Soha nem akartam ügyész lenni. Jogász sem. A családban senki nem volt. Anyukám gépészmérnök, az apám kereskedő volt, aztán tanár. A Fazekas Gimnáziumba jártam, és érettségi után a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg-rendező szakára szerettem volna jelentkezni. Igen ám, de anyám mondta, hogy az nem komoly foglalkozás. Gondoltam, akkor megyek jogot tanulni.

– Ilyen engedelmes gyerek volt?

– Igen. Anyám igen nagy szigorban nevelt egyedül. Szigorú volt és következetes. Ami nem baj. Amikor megszülettem, apám már nem volt velünk. Elhagyott bennünket a gyerekorvosomért. Anyám szigorúságában az lehetett a motiváció, hogy ha vele bármi történik, meg tudjak egyedül is állni a lábamon.

– Hiányzott az apa?

– Kisebb koromban nem ismertem őt. Okos, értelmes ember volt, de nyughatatlan. Anyám volt a második felesége. Az első házasságában egy lánygyereket hagyott el. Ekkor jött anyám, akit a születésem évében, 1956-ban hagyott ott. Az új párjával a forradalom idején disszidáltak. Apám Angliába ment, a doktornő Izraelbe. Eddig tartott a nagy szerelem. Anyám is nekiindult a határnak, velem, a kisbabával. A hátára kötött. Volt egy ember, aki egy darabig mutatta az utat, majd egy köldökig érő havas tájon otthagyott bennünket. Lövések közepette valahogy elvergődtünk az osztrák határra, ahol a határőrök felajánlották, hogy elvisznek minket egy lágerbe. – Na, oda nem – mondta az anyám, aki a láger szó hallatán sikító frászt kapott. Mivel tudott németül, közölte, hogy mindenhová hajlandó menni, csak lágerbe nem. Onnan nem szoktak a rokonaink visszatérni. Végül valaki autóval elvitt bennünket Bécsbe, ahol kirakott egy utcában, egy épület előtt. Mit ad Isten, ez egy zsinagóga volt. Anyám bement. Ellenőrizték, hogy beszél-e héberül. Mivel zsidó iskolába járt, kifogástalanul tudta a nyelvet. Ellátták némi pénzzel, és pár nap után kivittek bennünket a pályaudvarra, hogy Angliába utazhassunk. A pályaudvaron jelentkeztünk a Vöröskeresztnél, ahol közölték, hogy az angol engedélyre várni kell. Nem keveset. Anyám elkezdett berendezkedni a pályaudvari életre. És ekkor csoda történt. Éppen valami mosdót keresett, a hátán velem, amikor a Hauptbahnhof vezetője, Manfréd bácsi meg a felesége megszólította. Miután kiderült, hogy mi járatban vagyunk ott, magukhoz vettek bennünket. 3-4 hónapot éltünk nálunk. Az ő lakásukban kezdtem el járni. Végül megjött az engedély. Elindulhattunk Angliába. Anyám a házaspár haláláig tartotta velük a kapcsolatot. Fantasztikus emberek voltak.

London. Egy új élet kezdete. Vagy mégsem? Vannak még csodák? Ott maradni vagy visszajönni? Egy angol kém, egy elrabolt gyerek is főszerepet játszik a következő történetben.

– Miért pont Angliába akart menni az édesanyja?

– Anyám nővére ott élt. A férje a bátyja révén jutott ki, aki a második világháborúban az angol titkosszolgálat kelet-európai igazgatója volt. Még a királynőtől is kapott kitüntetést. Hozzájuk mentünk. És mivel ezekkel a kitüntetésekkel némi vagyon is járt, arra számítottunk, hogy a család segít nekünk. Kedvesen fogadtak. Engem beadtak egy bölcsődébe, ahol megtanultam angolul. Anyámat, a mérnöki diplomájával, kiváló német és angol nyelvtudásával, a nagybácsi elhelyezte a Rolls-Royce-nál. Beosztott mérnök lett. Anyám fizetéséből bőven futotta egy bérlakásra. Ezenközben apám, egy szó angoltudás nélkül, a Oxford Streeten, a Selfridges áruházban raktári pakolóként dolgozott. Egyszer csak váratlanul felbukkant az életünkben. Hogy honnan tudta meg, hogy anyámmal ott vagyunk, ezt nem tudom. Vasárnaponként eljött, megnézett engem. Anyám megengedte, hogy látogasson. Sosem nevelt ellene. Délelőtt levitt a Belsize Parkba, anyám meg addig főzött ebédet, és ha már ott volt ő is, akkor hadd egyen valami jót, mert a munkásszállón, ahol élt, nem dőzsöltek a lakók.

Elérkezett 1958–1959 fordulója, amikor az amnesztiát hirdettek Magyarországon. A határidő, amikor még büntetlenül haza lehetett jönni, egy hétfői nap volt. Vasárnap, ahogy szokta, apám elvitt sétálni, majd a nélkül, hogy szólt volna anyámnak, hazahozott Magyarországra engem. Anyám összeomlott. Futott fűhöz-fához. A Scotland Yard is engem keresett. Benne volt a képem az újságokban is. Mire kiderült, hogy Pesten vagyok, lejárt az amnesztia határideje. Anyám addig intézkedett, mígnem a Vöröskereszt segítségével mégis hazajöhetett.

– „Visszadisszidálhatott”?

– Igen, de ezzel még nem értek véget a megpróbáltatások. Az illetékesek azonnal rányomták a bélyeget: angol kém. Mi más lehet valaki, aki az angliai Rolls-Royce hadiipari üzemében volt mérnök? A gyermekelhelyezési perben apám ezt rendesen fel is használta.

– Annyira akarta a gyerekét, vagy a feleségét akarta legyőzni?

– Inkább az utóbbi, gondolom. Húszéves lehettem, amikor egyetlenegyszer megkérdeztem erről az apámat.

 – Ide figyelj, apu, hogy a saját életedet elszúrtad, az a te dolgod, de hogy az anyámét és a saját fiadét is, meg a féltestvéremét, akiről azért nem akartál tudomást venni, mert lány volt, az azért már több a soknál. – Erre az volt a válasz, hogy – „Fiam, mi magyarok vagyunk, ez a mi hazánk.” – Ennyi volt a magyarázat arra, hogy miért szöktetett meg. Többet nem beszéltem vele erről.

– Nehéz volt apa nélkül élni?

 – Inkább azt mondom, jó volt anyámmal élni. Tudott nagyon gyengéd és szerető is lenni. Sok mindent megengedett nekem, de én soha nem éltem vissza ezzel. Nekem az anyai nagyapám volt az apám helyett a férfi. És ez így volt jó. Pont.

– Ha bíróság elé állítanák, nem hivatkozna a hányatott gyerekkorára?

– Nem! Nem! Semmi módon! Úgy képzelje el, hogy 1968-tól, amikor 12 éves lettem, az angliai nagynénémék háromévente meghívólevelet küldtek, és velük bejártam a világot. Megengedhették maguknak, mert gyáruk volt Angliában. A nagypapámnak is volt itthon, de azt 1945 után elvették. Mikor hazajött a munkaszolgálatból és fellélegezhetett volna, hirtelen elvesztette a híres, Lingel bútorelemeket gyártó üzemét. De mondok még cifrábbat! A Teleki téren, ahova én is születtem, egy napon megjelentek az oroszok, és nem igazán szívélyesen, fegyverrel a kezükben, málenkij robotra „invitálták” a férfiakat. Mehettek volna a nagy Szovjetunióba dolgozni. A nagyapámat is ez a „megtiszteltetés” érte volna, ám neki sikerült egy mellékutcában lelépnie. Ez volt 1945-ben, 1948-ban meg jöttek a gyárért. El is vették. Hát így éldegélt az én családom. Csoda, hogy anyámnak meg se kottyant hóban, szélben, a hátán egy gyerekkel a búzamezőn gyalogolnia?

 – Szívós család az anyai ág.

– De még mennyire! Amikor nagymamámat három gyerekkel gettóba hurcolták, a 14 éves anyám letépte magáról a sárga csillagot, és rendszeresen kiszökött ennivalót szerezni. Kétszer kapták el a nyilasok. És mind a kétszer a Dunába akarták lőni. Egyszer egy arra járó asszonyka mentette meg. Azt mondta, hogy a sógorom lánya. Másodszor is valami csoda segített neki. A család többi tagja nem volt ilyen szerencsés. Auschwitzba, Bergen-Belsenbe hurcolták őket.

Miért éppen jogász? Mert a mama mondja? Elhivatottság? Na, kezdetben nem volt. De, ha a mama örülne neki, miért ne? Vagy inkább, jogi diplomával, hűtőgépszerelő lesz? Akár…

– Elvégeztem a jogi egyetemet. Elhivatottság biztos, hogy nem volt. Gondoltam, nem árt anyámra hallgatni. Ő javasolta. Ja, meg egy tanárnőm, aki egyszer azt mondta, belőled biztos ügyvéd lesz, mert mindenből kidumálod magad. És tényleg az lettem. Igaz, nem azonnal. 1981-ben elmentem a Budapesti Ügyvédi Kamarába jelentkezni, ahol az volt az első kérdés, hogy párttag vagyok-e. Nem. Szocialista Hazáért Érdemrend van-e? Mondom, nincsen. Oszt van-e valami patrónusa, vagy ki ajánlotta? Mondom, senki nem ajánlott. Ennyi volt. És akkor azt mondta ez a nem tudom kicsoda, hogy majd értesítjük. Hát azóta várom az értesítést. Ezek után nem volt más választásom, mint valami munkát szerezni. Anyám mint mérnök, nem keresett jól. Egy ismerős a Centrál Vendéglátó Vállalatnál betanított hűtőgépszerelői állást ajánlott nekem, a jogi diplomámmal. Igent mondtam. Rommá kerestem magam. Rengeteg jattot kaptam. Csodabogárnak néztek a cégnél, mondván, mi az istent keresek ott. Kérem szépen pénzt. Sokat. Ötször annyit, mint anyám. Időnként eszembe jutott, hogy vajon mikor hívnak a kamarától, de nagyon nem izgattam magam. Fiatal voltam és bohó. Már nős voltam, amikor valaki komoly ösztöndíjjal kecsegtetett, ha kimegyek két évre Líbiába, és megtanulok arabul, utána dolgozhatok a kinti Malév-kirendeltségen. Ám Kati, a feleségem azt mondta, ott lövöldöznek, a zsidókat meg utálják, minek mennénk mi oda. Elgondolkodtam. Jó, rendben van. Sutty! Köszönöm szépen, nem kell. Akkor egy másik ismerős fölajánlotta, hogy valami szakszövetkezetnél lehetnék jogtanácsos. Kocsit, pénzt ígért. Hú, mondom, ez kell nekem. Fogalmam nem volt, mi az a jogtanácsos. Honnan tudtam volna? De bátran mondtam, hogy nekem jó lesz. El is mentem, beszélgettem a vezetőkkel, hogy majd február 1-jén jelentkezzem. Az adott időpontban megjelentem, éppen akkor, amikor a rendőrség vitte el a fél vezetőséget onnan. Éles aggyal rájöttem, hogy én itt nem leszek semmi. Maradtam betanított hűtőgépszerelő. Egy napon apám beküldött egykori árvaházi társához, aki a Legfőbb Ügyészség személyzetise volt. Luib Nándi bácsi azt kérdezte, hogy ügyész akarok-e lenni. Mondom, én biztos nem. – De, legyél ügyész! – Erre én: – Nándi bácsi, ezzel két problémám van. Az egyik az, hogy nem akarok fegyveres testületbe menni. – Akkor még volt fegyverük az ügyészeknek, csak nem használták. A másik ok, amit felhoztam, hogy tele vagyok ötvenhatos rokonokkal, Londonban, Torontóban, ahova én szeretek utazgatni. – Hülye vagy? – kérdezte Nándi bácsi. – Oda utazol, ahova akarsz és fegyvert sem kell használnod. –Na, így lettem ügyész, illetve előtte fogalmazó. Egy életre hálás vagyok a mentoromnak. A Pest Megyei Főügyészségre delegáltak, ahol Major Miklós főügyész úr fogadott. – Hol laksz fiam? – Mondom: – Itt, a Sashegyen. – Ő meg imígyen: – Nagyszerű! Akkor Ráckevére fogsz kijárni. – Vállaltam. Két és fél óra utazás ki, ugyanennyi haza. A ráckevei ügyészség ötfős volt. Két év után letettem a szakvizsgát, és kisvártatva megszerettem a munkám. 11 évig csináltam. Remek kollégáim voltak. Jól éreztem magam.

Aztán egy szépnek nem mondható napon, aláír egy papírt, amit nem kellett volna. Egy jó elvtársat nem lehet megvádolni. De bizony lehet, mondja az ifjú Zamecsnik ügyész. De nem, de igen… Lássuk, ki győz!

 

– Ott ülök Ráckevén az irodában, amikor jönnek a rendőrök és hoznak egy papírt, hogy írjam alá. Valaki egymillió-kétszázezer forintot sikkasztott. 1983-at írtunk. Akkor az nagyon nagy pénz volt. Akkora, hogy nem is tudtam, hány nullát kell írni a végére. Jó. Aláírtam. Nem telt el húsz perc, kicsapódik az ajtóm, és egy ember elkezd velem ordibálni, hogy ki merte aláírni XY elvtársnak a papírját? Kérdezem, maga kicsoda. Ő a járási pártbizottságon fontos ember. – Nagyon örülök neki – mondtam. – Most, ahogy itt bejött, úgy tessék kifáradni innen gyorsiramban, mert ha még sokáig itt van, magát is lecsukom. – És ezzel befejeztem a beszélgetést. Nem telt bele tíz perc és telefonált a főügyész. – Mit csináltál Péter? – Mit csináltam volna? Azt csináltam, amit kellett. – Kérlek, vond vissza! – Én ugyan nem csinálok hülyét magamból! – Aztán odáig fajult ez az ügy, hogy járási főügyészestül együtt behívattak a pártbizottságra. Még a Központi Bizottság tagjánál, Korom elvtársnál is jártunk, aki úgy ordított velem, mint a sakál. Mondtam, én nem vagyok párttag, nekem nem parancsolhat, és velem még az anyám sem beszélt így soha.

– Nem félt?

– Mitől féltem volna? 28 évesen? Ha kirúgnak, várnak az elromlott hűtőgépek. Ezt nem tudta szegény ügyvéd kolléga, aki feljelentett, ahol csak lehetett, hogy én meg akarom dönteni a Kádár-rendszert. Végül a főügyész vizsgálatot indított ellenem, aminek az lett a következménye, hogy áthelyeztek a fővárosba. Hű, de jól megbüntettek! Nem kellett napi 5 órát tömegközlekednem. Dr. Csók Károly fővárosi főügyész lett a főnököm, aki így fogadott: – Szóval, te vagy az az ügyész, aki lecsukod a párttitkárokat? Mi jól együtt fogunk dolgozni. – Az ötödik kerületbe helyezett. Tóth Mihály lett a főnököm, aki az egyik legzseniálisabb büntetőjogász ma Magyarországon. Újabb fordulat! 1987. január végén hívat a főügyész, az mondja, hogy holnaptól Kádár elvtárs kedvenc kerületébe, a 13.-ba kell mennem, vezetőhelyettes ügyésznek. Hiába győzködtem, hogy nem szeretek embereket irányítani, nem vagyok én arra alkalmas, nem volt apelláta. Mennem kellett. 1991-ben a Bócz Endre kitalálta, hogy összevon három kerületet. Ez nem tetszett nekem. Az érintett ügyészek fele el is ment a cégtől. Én azt mondtam, hogy rendben van, egy fél évet még maradok, gatyába rázom az összevont ügyészséget, és aztán eljövök. 1992-ben távoztam. Bárándy Péter, akit ismertem a 13. kerületből, megkérdezte, hogy nem akarok-e ügyvéd lenni. Mondtam, 1981 óta várok az Ügyvédi Kamara értesítésre. Így alapítottuk meg, és kezdtük el 1993. január 1-jén a Bárándy és Társai irodát, amiben benne volt Bárándy György, Péter, Gábor László, aki szegény már meghalt, Kománovics Ibolya meg én.

 

Nem akármilyen üggyel indul az ügyvédi karrier. A tét: szétlövik-e vagy sem a rendőrségi fogdát kábítószeres maffiózók.

 

– Emlékszik az első komolyabb ügyére?

– 1993. január 3-án ott ülök az ügyvédi irodában, és azon morfondírozom, ki az úristen fog idejönni énhozzám? A szakmában ismertek, de a szakmán kívül nem. Egy hét múlva bejön egy hölgy, hogy neki a férjét Szombathelyen lecsukták, hallott rólam, és ő megbízna a férje védelmével. Mondott egy olyan összeget, hogy majd kiestem a székből. Lementem Szombathelyre, ott volt a rendőrségi fogdán a magyar nő koszovói albán férje. Mint kiderült, ez a drága jó ember a Nyugat-Európát ellátó albán heroinhálózat feje volt. A rendőrök orrba-szájba nyilatkoztak, hogy minimum 186 évet fog kapni. Kisvártatva átvitték Körmendre, az ottani fogdába. Három hét múlva jön a feleség, meg még három-négy albán bérgyilkosszerű ember, hogy akkor ők most kiszabadítják a fickót. Van vállról indítható rakétájuk, géppisztolyuk, és íziben szétlövik a rendőrségi fogdát. Mondtam, hogy ezt én nem tartanám szerencsésnek, sőt úgy gondolom, hogy ezt nem kéne csinálni. Ha ezt gondolják, akkor én most itt befejeztem az együttműködést. Lecsillapodtak. Jött a tárgyalás. Azt gondolom, hogy rendkívül eredményes volt a védelem, mert nagyon keveset kapott, és az elsőfokú tárgyalást követően szabadlábra is helyezték. Nagyon-nagyon sok rendőri nyomozati hiba volt, amiket ügyészi múltamnak köszönhetően, észrevettem, a bíróság meg elfogadta a kifogásaimat.

– Ott is megvolt már, az a humorral vegyített lájtos cinizmusa, amit a képernyőn is látunk, amikor nyilatkozik?

– Azt hiszem, alapból ilyen a természetem.

– A Laborc-ügyről, amiben vastagon benne volt a politika, és már azzal, hogy elvállalta, az oroszlán bajszát húzogatta, olyan lazán és magabiztosan beszélt, mintha egy kifli lopásról lett volna szó. Mikor a közvélemény bizton hitte, hogy sok tíz év vár a védencére, hamiskás mosollyal közölte Kálmán Olgával, hogy nincs bűncselekmény.

 – Anyám, a legfőbb kritikusom volt, mindig azt mondta, és ez egybehangzott az első ráckevei ügyészi instruktorom, Csornai Géza ügyész úr, tanácsával: – Úgy menjél el bárhova, hogy nagyon megtanulod az ügyet. Akkor lehetsz könnyed, ha a fejedben van minden részlet.

Császár Előd ügye, ami hónapokig foglalkoztatta a közvéleményt. Nemcsak őt, az ügyvédjét is szapulta egy ország. Lesz itt még meglepetés! Lássuk az érem másik oldalát!

 

– Az ismert énekes fiú karambolozott egy rendőrrel, aki ennek következtében meghalt. Császár Elődöt végül felmentették.

– Az ilyen ügyekkel az a probléma, hogy a véleményalkotók 99 százaléka úgy ítélkezik, hogy fogalma nincs, valójában mi is történt. Elődnek két ügye is volt. A közlekedésiben dr. Farkas István képviselte. Az egyik legjobb közlekedési szakjogász. A másikban pedig én. Ez arról szólt, hogy Császár kábítószer hatására karambolozott. Ezt egy bulvár újságíró írta meg. Ebből annyi volt igaz, hogy a házkutatás során találtak valami anyagot a lakásában. A rendőrség kiadott egy kommünikét, amiben azt állították, hogy hú, kábítószer volt a vérében. Nálam volt a vérvételi jegyzőkönyv. Semmi nem volt a vérében. Nem hogy kábítószer, de semmi! Akkor szóltam a tévés ismerőseimnek, hogy ugyan már olvassák el a laborban készült jegyzőkönyvet. Innentől kezdve nagyon nem szerettek engem a rendőrségen. De nem magukra haragudtak, hanem énrám, aki rájöttem a turpisságukra, és most nagyon finoman fejeztem ki magam. Végül ez ügyben megszüntették az eljárást. A bizonyítékok, a tények elég makacs dolgok. Gondoltam, hogy akkor az én munkám befejeződött. Igen ám, csak közben Farkas István meghalt. Előd arra kért, hogy vegyem már át a közlekedési ügyét is. Kicsit vonakodtam, mert e téren nem volt túl nagy gyakorlatom, de végül, Farkas István munkatársa mellett, elvállaltam. Első fokon elítélték Elődöt. Egy év végrehajtandót kapott úgy, hogy akkor a gyakorlat az volt, hogy ha nincs kábítószer vagy pia, akkor egy halálos közúti baleset esetén felfüggesztettet kap a vádlott. Ha ezt Kovács János senki csinálja, fölfüggesztett, azt jó napot kívánok. Na, de egy népszerű énekest, aki ráadásul különcködik, azt rendesen meg kell büntetni.

– Tönkre is ment a fiú karrierje.

– Másodfokon már ugyanúgy felfüggesztettet kapott, mint bárki más. Sok minden titkosított ebben a történetben. Például, hogy melyik szervé volt az autó, hogy milyen papírok voltak benne, hogy kit szállított az áldozat, de volt más érdekesség, ami elmondható, és ami a felfüggesztést is indokolta. Megtörténik az összeütközés, aminek az erejéből nem következik, hogy meghal az autó vezetője, aki egyébként nem volt bekötve. Szakértő azt magyarázta el, hogy a szívből kijövő aorta minden ikszedik másodpercben tele van vérrel. Máskor meg üres. Ahogy összeütközik a két gépkocsi, a rendőr nyilván zuhan előre, éppen akkor, amikor az aorta tele van vérrel, a centrifugális erő pedig kiszakította azt. Ebbe halt bele a szerencsétlen rendőr. Mert egyébként semmilyen külsérelmi nyom nem volt. Láttam a felvételeket.

– A szakmában is elhíresült az a mondata, miszerint az akta ismerete gátolja a tisztánlátást.

– Na jó, ez csak egy vicc.

– Tehát a felkészültség ad egyfajta magabiztosságot?

– Hogyne! Az egyértelmű.

– És nem irritálja ez a hatalmat?

– De! Ám ez engem nem érdekel. Engem nem azért fizetnek, hogy benyaljak a hatalomnak. A kis mosoly, a lazaság, jelzésszerű, hogy hátrébb az agarakkal, fiúk. Az ügyvédi munka, és ezt tényleg nagyon megtanultam, arról szól, hogy én mindig szemben állok az államhatalommal. Még pontosabban: én vagyok az államhatalom kontrollja. Ez lehet, hogy így túl magasztosan hangzik, de meg tudom magyarázni. Ott van az ügyfél, aki nincs arra szocializálva, hogy esetleg egy büntetőügyben eljárás alá vonják. Ilyenkor kell valaki, aki megnyugtatja, biztatja, vagy éppen megmondja neki, hogy mire számíthat. Én a rosszat is megmondom. Bizony előfordult nemegyszer, hogy közölnöm kellett valakivel, hogy rosszul áll az ügye, ne nagyon reménykedjen, mondjuk felmentésben. Azt sosem mondom, hogy ebből nem lesz semmi, mert nem én döntök, és ahogy ismerem a magyar igazságszolgáltatás rendszerét, így 37 év után, igencsak érik meglepetések az embert. Egy biztos: sosem ígérgetek, sosem hitegetek ügyfelet. De arról biztosítom, hogy mindent meg fogok tenni érte. Nem bazírozok szerencsére, véletlenre. Az ügyekbe, sok munkával, bele kell állni. Ehhez irdatlan mennyiséget meg kell tanulni. Anyámtól tanultam azt is, hogy befektetés nélkül nincs eredmény. Gyorsan olvasok. Egy tízezer oldalas nyomozati iratot egy hét alatt megtanulok úgy, hogy bármire válaszolok.

– Innen a magabiztosság, a lazaság… Belül sincs drukk?

– Azt nem mondom, hogy nincs, mondjuk a perbeszéd előtt, de csak azért, hogy jól sikerüljön.

– Az irónia ott is működik?

– Óóó, hogyne. Van, aki szereti, van, aki nem. Amikor a vádat szoktam szapulni, és nem az ügyészt, akkor bizony beszólogatok. – Ha a jogról beszélünk, akkor talán először olvassuk el a jogszabályt! – Amikor befejeződik egy ügy, utána még sokat agyalok rajta. Vajon mindent megtettem? Jól érveltem? Kritikákat is elfogadok, hiszen azokból is tanulok.

 

A Hankiss Elemér-ügy, amelynek kapcsán a közvélemény megismerte Zamecsnik Péter nevét. Antall József nevezte ki Hankiss Elemért a Magyar Televízió elnökének, majd többéves sikeres működés után, feltehetően az MDF radikálisainak nyomására felmenti.

– Hankiss Elemérrel hogy került kapcsolatba?

– 1993 elején Bárándy Péter szól, hogy Hankiss Elemér megkereste őt, mert Csurkának volt a parlamentben egy goromba felszólalása, amiben azzal fenyegetőzött, hogy a Magyar Televízió elnökét majd rendőrökkel elvitetik. Végül két helyettesével ez meg is történt. A pápalátogatás közvetítésével kapcsolatos gazdasági anomáliákra hegyeződött ki a vizsgálat. Úgy ismertem meg Elemért, hogy behívták őt egy tanúkihallgatásra a Gyorskocsi utcába, ahol megmutatta, hogy hol ült 1956-ban.

 

– A tanúkihallgatáson már az első percben kilógott a lóláb. Pontosan érzékelhető volt a politikai befolyásolás. A hatalom elindíttat egy büntetőeljárást, hozzáértés nélkül, természetesen. Az, hogy a politikusok egy része elvégezte a jogi egyetemet, nem jelent semmit, hiszen nulla gyakorlatuk van. Az elindított eljárást tekintsük úgy, mint egy hólabdát, ami a végén már lavinává duzzad. Ez esetben a politika által az MTV-be vezényelt elnökhelyettes, Nahlik Gábor megindított egy fegyelmi eljárást Nagy László és Bányai Gábor ellen, s ezzel párhuzamosan zajlott egy büntetőügy is. Ide idézték meg Hankisst.

– Akit egy parlamenti vizsgálóbizottság előtt is megcincáltak.

– Én csak a tanúkihallgatáson vettem részt. A központi vizsgálati osztályon az őt kihallgató rendőr abszolút korrekt volt. Szerintem pontosan tudta, hogy mire megy ki ez az egész hercehurca.

– Átéltem. A hatalom be akarta kebelezni a tévét és a rádiót. Nem félt, hogy ügyvédként is kellemetlensége lesz egy ilyen ügyből? Később is volt hasonlóban része. Lásd Laborc-per, amiről majd beszélünk.

– Anyám ügy nevelt, hogy én soha senkitől nem féltem, és nem félek ma sem. Szakmai alapon meg pláne. Bárkivel odaállok vitatkozni a szakmámról. Tartanak is tőlem, legyen az bíró, ügyész vagy éppen rendőr. Ők tudják nagyon jól, hogy itt ellenfél van. Nem hülye gyerek ül a túloldalon.

– Mosolygós ellenfél.

– Itt nincs személyes szimpátia vagy antipátia, ez a munkám. Én képviseltem Hankiss Elemért a fegyelmi ügyében is. Addig soha nem csináltam ilyet, de irgalmatlanul felkészültem rá. Nahlik elnökhelyettes nagy mellénnyel indított. Úgy gondolta, lesöpör bennünket. Mondtam neki, hogy egy pillanat türelmet kérek. Lehet, hogy ön itt a megbízott tévévezető, de most itt nem ebben a minőségében tetszik lenni, hanem a fegyelmi bizottság elnökeként, és annak, tetszik tudni, vannak kötelezettségei. Jó volna, hogyha erre nem nekem kellene magát figyelmeztetni. Így indítottunk. Bárándy Péter, aki eljött velem, az asztal alatt böködött, hogy maradjak már csöndben. Úgyhogy képzelheti, milyen jó hangulat alakult ki. Főleg, amikor belengettem nekik, hogy nehogy azt higgyék, itt befejeződik az ügy, és hogy önök sosem lesznek felelősségre vonva. A Nahlik Gábor mellett ülő két tag vette is a lapot. Végig lapítottak. Végül hoztak egy határozatot, amit mi megfellebbeztünk, és elmentünk a Fővárosi Bíróságra, ahol zeneszóval nyertünk. Úgyhogy, ha egyszer életrajzot írok magamról, akkor beleírom, hogy munkaügyi perekben százszázalékos vagyok. Egy ügyem volt, azt is megnyertem. A csúcson kell abbahagyni! Hankiss két helyettese elleni per, amiben ő tanú volt, felmentéssel végződött. Kiderült, hogy a pápalátogatás pénzeivel fillérre el tudtak számolni.

Ha munkaügyi pere nem is volt több, gazdasági annál inkább.

– Nekem az a szerencsém volt, hogy az ügyészségen a közgazdasági végzettséget is megszereztem. Volt egy kétéves kiegészítő a közgázon, azt megcsináltam. Jött a rendszerváltás, és nagyon hasznos volt, hogy a váltóról már tudtam, hogy az nem a vonatsín melletti kar. Szinte az összes bankügyben ott ültem, ahogy Bánáti János, Bárándy Péter és Orosz Balázs is. Agrobank,[1] Ybl Bank, Postabank, Budapest Bank stb. A nagy ügyekben általában megtalálnak. Gyorsan hozzáteszem, hogy ma már sok nagyon jó képességű kolléga van, például Papp Gábor, akik profik ezen a területen. Az egyik legizgalmasabb ügy az agrobankos volt.

– Kovács Mihályt, az Agrobank elnökét védtem. Orosz Balázs meg Kunos Pétert. Amit ők csináltak, az dicséretes volt. Vigyáztak a bank pénzére. Az EBRD is úgy privatizálta a Matávot annak idején, hogy a hitel futamidejének végéig fönntartott magának 25 százalékos részesedést, hogy ellenőrizze, jól gazdálkodnak-e a pénzzel. Ugyanezt csinálta a Kovács–Kunos-duó. Kovács úr egy ismerősön keresztül került hozzám, amikor őrizetbe vették. Az előzetes tárgyalásra kivonult a fél rendőri vezetés. Örömünnepet készültek ülni. Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű a helyzet, mert egy olyan letartóztatási bírót kaptunk, aki még soha senkit nem engedett el. Orosz Balázzsal bementünk a bíróság elnökéhez, és azt mondtuk, hogy rendben van, lehet ez a bíró, de akkor azonnal, ott helyben, a nyilvánosság előtt, elfogultságot nyújtunk be. Az elnök lecserélte ezt a bírót. Bejött Orosz Balázs zseniális ötlete. Az új bíró rövid idő alatt lesöpörte az ügyész indítványát. Wáberer György nagyvállalkozó, aki hitelt kapott a banktól, bejött a tárgyalásra, és elmondta, hogy Kunosék eljárása kifejezetten korrekt volt. Mosolyogva jöttünk ki a tárgyalásról. A rendőrök egy pillanat alatt tűntek el a folyosóról, a vezérkari főnöktől kezdve mindenki. Így indult az ügy. Sok tárgyalási nap után, első fokon, egy zseniális bírónő, Diós Erzsébet mindenkit felmentett. Az ügyész persze fellebbezett. Készültünk a Legfelsőbb Bíróságra a másodfokú tárgyalásra. Ám a kijelölt bírót a tárgyalás előtt egy nappal leváltották. Merthogy nagyon jól tudták, ő helyben fogja hagyni a fölmentő rendelkezést. Az ügyet kiadták egy másik tanácsnak. Kati, az új előadó bírónak fogalma nem volt, hogy mit kell tárgyalnia... Dadogva olvasta föl azt a hetven oldalt, amit megkapott. Nem is volt ideje előtte tanulmányozni. Azt sem tudta, hogy miről beszél. Kunos kapott így két évet, Kovács úr meg felfüggesztettet. Akkor még nem volt harmadfok, tehát nem tudtunk továbbmenni. Kovács úrnak volt egy másik ügye is. Abban is felmentették. Tulajdonképpen Kovács feleségének, Kati néninek volt igaza, aki szegény már nem él. Ő azt mondta nekem: – Ügyvéd úr, már megmondtam ezerszer a Misinek, hogy mi a francnak jött vissza ebbe az országba? – Kovács úr öcsödi zsidó, Katika kecskeméti. A családtagjaik nagy részét elhurcolták innen, és soha többé nem jöttek haza a koncentrációs táborokból. Kovács úr a háború után külföldre emigrált, de állandóan honvágya volt. Ahol tudott, ott segített a magyaroknak. A szocializmusban Grósz Károlytól állami kitüntetést is kapott, mert segített Izraellel felvenni a diplomáciai kapcsolatokat.

– Laborc-ügy. Ez a legnagyobb falat nem?

– Még azt sem mondanám.

– Ő kérte föl?

– Igen.

– Ismerte előtte?

– Nem.

– Egyszer csak jött egy telefon?

– Igen, de már nem emlékszem, hogy kitől. Tizenkét ügye volt neki. Tizenkétszer próbálkoztak, egyetlenegyben tudták, valami magánokirat hamisításért, elítélni. Kapott pénzbüntetést, tizenegyben fölmentés.

– Még mindig tart?

– Nem! Nem! Vége!

– Sok fordulós ügy volt.

– Először Szilvásyt vitték el, mert akkor Laborc nyaralt valahol külföldön.

– Mi volt az első ügy, amiben képviselte őt?

– A kémügy. Utána jött még egy csomó, de a kémügy tartott a legtovább. Azzal vádolták meg, hogy egy cselekményt, ami szerintem továbbra is államtitok, ő bűnpártolt. Magyarul a kémkedőt, ez állítólag Galambos Lajos volt, nem jelentette föl. Röviden ennyi.

– Már nyomozáskor mondtam az ügyész kollégáknak, hogy ne haragudjatok, mitől volna ez bűnpártolás? Az a tényállás, amit leírtak, az az egyetemen egy vizsgakérdés kollokviumból. Ha a diák nem tudja megmondani, hogy ez bűncselekmény vagy nem, akkor kivágom a vizsgáról.

– Olyan eseményről volt szó, amiről Laborc tudhatott?

– Persze hogy tudott róla, hiszen ő vizsgálta ki. Ezt elmondtam minden perbeszédben, és azt gondolom, a bírák értették is, hogy nagyon veszélyes gyakorlatot akar bevezetni az ügyészség, amikor valakinek a jogértelmezését büntetőjogi eszközzel akarja honorálni. Magyarul, ha én egy cselekményt rosszul minősítek, akkor majd becsuknak engem a börtönbe?

– Laborc szerint nem volt kémkedés Galambos cselekedete?

– Szerinte nem volt az, vagy még nem volt elég a bizonyítéka. Mitől bűnpártolás ez? Elmentünk először Debrecenbe, ott lefolytattunk egy eljárást. Végig meg voltam győződve, hogy fölmentik, ám az utolsó nap valahogy megváltozott a bírói tanács véleménye, és elítélték. Laborc felfüggesztettet kapott. Ezt az ügyész megfellebbezte, meg hát persze mi is. Elkerültünk az Ítélőtáblára, ahol ezer és ezer eljárási hibát vétett a bíró. Hogy most direkt, vagy nem, azt nem tudom. Az ügyet úgy helyezték hatályon kívül, mint a sicc! Így kerültünk Kaposvárra megismételt eljárásra. Ott zeneszóval mentették föl őket, és másodfokon ezt helyben hagyták. Felülvizsgálaton erősködött az ügyészség, és ott is elbuktak. Volt két alapeljárás, két másodfokú eljárás, egyszer jogorvoslati eljárás, majd még egyszer. A Kúria felmentette. Több stáció nincs. Bízom benne.

 – Emlékszem, az első pillanatban megmondta, hogy Laborc ártatlan. Ez ügyben, elég sok hatalomban lévő politikus megszólalt. Nem gondolt arra, hogyha a politika azt nyomatja, hogy ők bűnösök, akkor nem lesz igazságos az ítélet?

– Hát, én meg azt nyomatom, hogy nem bűnösök. Politikusnak nem fogom magyarázni ezt az ügyet, mert a végén még megérti. Ugyanígy vagyok néha a rendőrökkel is. És ezt el is mondom nekik. Nem annyira szeretik.

– Miközben beszélgetünk, az jár az eszemben, hogy íme egy szabad ember…

– Anyám azt mondta, hogy a legnagyobb dolog a világon, a függetlenség. Ettől lehet szabad az ember.

– Hány ügy van a fejében most?

– Folyamatban 312 vagy 311. Napi 12–14 órát dolgozom.

– Ingyen is vállal eseteket?

– Ha indokolt, igen. Nagyon sok igény az ingyen vállalásra nem volt. Sokan azt hiszik, hogy az ismert ügyvéd megfizethetetlen. Egyszer bejött hozzám egy ember, és azt mondja, hallom, hogy magánál egymillió forint megfogni a kilincset. Mondom, rosszul tudja, mert egymillió, amikor bejön és még egymillió, amikor kimegy.

Otthon, édes otthon. Néhány bulvárkérdés. Éppen annyi, hogy kicsit megismerjük Zamecsnik magánembert.

– Marad idő a családra?

– Igyekszem. A nagyobbik fiam is ügyvéd, nálam dolgozik az irodában. A kisebbik életművész, ő nem jogász. Sokféle vállalkozással foglalkozik. A feleségem matematikus-programozó, de nem maradt a szakmájában. Volt egy cukrászdánk, azt vezette, de főleg a családot tartotta össze. Sikeresen. A vízcsap javításától a renoválásig mindent ő intéz. Volt idő, amikor a beteg szüleit is ápolta, akik korábban kötősök voltak. Kati ebbe a munkába is besegített. Sokat köszönhetünk neki. Nincs balatoni villánk, bár megengedhettük volna magunknak. Az egyetlen luxusunk, hogy utazgatunk. Ilyenkor megpróbálom kikapcsolni az agyamat. Nem mindig sikerül, de ebben is a feleségem segít. 40 éve vagyunk házasok. Szerencsés vagyok, mert Kati majdnem hibátlan ember. Nagyon fiatalon házasodtunk össze. Azt gondolom, hogy ahhoz is szerencse kell, hogy az ember kifogjon egy igazi társat, és Kati abszolút az.

– Szokott indulatos lenni otthon? Valahol csak le kell vezetni az egész napi feszültséget….

– Régebben talán igen. Ahogy öregszem, bölcsülök, és egyre ritkábban vagyok indulatos. Régebben a nejemmel gyereknevelésen vitatkoztunk. Engem keményebben neveltek, mint ő a fiainkat. Végül neki lett igaza. Az élet az ő engedékenységét igazolta.

– Hobbi?

– Egy hobbim van. A repülés. Tagja vagyok egy repülőklubnak Budakeszin. Egy négyszemélyes Cessna sportrepülőt szoktam vezetni. Repülő rallyversenyző vagyok.

– És ott kilúgozódik az agya?

– Tökéletesen. Ott nem foglalkozom munkával meg emberek problémáival. A repülés maga a szabadság.