IDENTITÁS

Tóth Sándor 2012

Mannheim Károly az ideológiáról – a mai antiszemita jelenségek tükrében

 

2020.04.07.

 

Az ideológia elnevezés a görög idea, azaz eszme, kép, valamint a logosz, tan kifejezésből származik. Összefoglaló neve azoknak az eszméknek, nézeteknek, amelyek rendszerezett elméleti formában kívánják több-kevesebb sikerrel visszatükrözni az embereknek a valósághoz és egymáshoz való viszonyát, illetve az adott társadalmi viszonyok megszilárdítását vagy éppen megváltoztatását szolgálják. Megjelenési formája igen változatos, A többi között jelentkezhet politikai, jogi, vallási, etikai, esztétikai, filozófiai nézetek alakjában. A valóság ideológiai tükrözésének alapját, bár ez természetesen nem mechanikus, mindig meghatározott társadalmi érdekek alkotják.

Mindazonáltal az objektív valóságnak, a társadalmi létnek nem egyszerű automatikus visszatükrözéséről van szó, az ideológiai viszonylagos önállósággal bír, ami abban is kifejezésre jut, hogy minden új ideológiai rendszer folytatása a megelőző gondolati fejlődésnek, tehát függ a képzetek, a fogalmak korábban felhalmozott készletétől, hiszen az ideológiai a különböző történelmi korszakokban eltérő tartalmakat hordozott, amelyeket be kell építenie vagy el kell utasítania az éppen alakuló új rendszernek.

 

Tanításukat először Destutt de Tracy (1754-1836), Cabanis, Volney és mások, valamint a 18. századi francia szenzualizmus (ismeretelméleti irányzat, amely szerint a megismerés egyetlen formáját az érzékek, észleletek, érzetek alkotják) más késői képviselői nevezték először ideológiának. Ezt olyan tudományként fogalmazták meg, amely feltárja az eszmék keletkezésének változatlan, egyetemes törvényeit. Marxhoz, illetve a marxista hagyományhoz az ideológia szociológiai fogalma kötődik.

Ebben az ideológia a társadalmi valóság szisztematikusan és koherensen eltorzított, illetőleg eltorzult reprezentációja. A torzítások a gondolatok megfogalmazóinak társadalmi helyzetével, érdekeivel vagy elfogultságaival – osztályhelyzet, nemzedékek – függenek össze.

Mannheim Károly (1893, Budapest – 1947, London) tudásszociológus, filozófus, pedagógus ebben az értelemben szól a „léthez kötött” gondolkodásról. Megkülönbözteti a konkrét érdekek által befolyásolt valóságképpel leírható partikuláris ideológiákat, ezek a hétköznapi értelemben vett politikai ideológiák, valamint a társadalmi tér-idő adott szegmentumában létező társadalmi csoport totális ideológiáját, amin minden valóságreprezentáció szükségszerű léthez kötöttségét érti. A társadalmi valóság egy-egy jellegzetesen torzult képét, amely valamely adott rend fennmaradását szolgálja, Mannheim ideológiának nevezi.

 

Ilyen jellegzetesen torzult képek gyors és agresszív szaporodásának vagyunk tanúi napjaink Magyarországán. Ezek közé tartozik az fajelmélet szélsőséges formája, az antiszemitizmus felélesztése is, amely mind gátlástalanabbul hirdeti a zsidók elleni gyűlöletet immár nemcsak az utcán, a médiában, a közbeszédben, hanem a magyar parlamentben is, és fájdalmasan késik a jelenlegi kormány részéről történő egyértelmű kemény elhatárolódás. Sőt hatékony törekvés jelenik meg a kormányzat részéről is a Horthy-korszak mind teljesebb restaurációjára, ami a többi között egyelőre a terek szimbolikus elfoglalásában, a gyilkos korszak szereplőinek rehabilitálásában, a nemzeti tanterv átírásában jelenik meg például Szabó Dezső, Wass Albert, Nyírő József, a nyilas parlament tagja, Goebbels magasztalója munkásságának állami zsinórmértékké tételében.

A történelem tanúsága szerint az antiszemitizmust a sovinizmussal együtt az uralkodó csoportok általában a közfigyelemnek a szociális bajokról való elterelésére használták fel. Ez volt az az ideológiai eszköz, amely hatékonynak bizonyult a tömegek megtévesztésére, politikai aktivitásuk hamis irányú levezetésére már a 19. század óta. A fasizmus, a nácizmus szociális demagógiája erre támaszkodott. Mannheim és a tudásszociológia megfogalmazásában az ideológia a maga teljes valóságában a politikai konfliktusok által mutatkozik meg.

Ebben egy adott társadalmi csoport gondolkodásrendszere és magatartása közötti összefüggés válik nyilvánvalóvá. Eszerint a csoport túlzottan ragaszkodik érdekei védelmében egy számára kedvező helyzethez. Ez vezet el a „módosult tudatállapothoz”, ami miatt képtelenné válnak a valódi helyzet felismerésére, a valóság meglátására. Marx „hamis tudat”-nak nevezi ezt az állapotot.

Ebben az értelemben az ideológia az adott hatalmi csoportra vonatkoztatottan rombolóan hathat a társadalomra, homályossá téve annak valódi helyzetét. A hatalmat foggal-körömmel védők ugyanis képesek kisebb-nagyobb társadalmi csoportokat is magukkal ragadni, de legalábbis megzavarhatják azoknak a tudatos helyzetfelismerésre való képességét.

 

Ennek a helyzetfelismerő képességnek a magyar társadalom döntő többsége még nagyon is híjával van. Hogyan ismerhetné fel a valódi helyzetet a napról napra sulykolt hamis ideológiák közepette, ami „ráadásul” önismeretének kialakulását is tovább gátolja. Szokták mondani, hogy az ember szabadságra ítéltetett.

Úgy tetszik azonban, hogy ennek egyáltalán nincs tudatában. Mannheim Károly szerint önmagunk megismerése szabadságot nyújthat a tudattalantól, hiszen éppen ennek a tudattalannak a tudatosítása az, ami a szabadságra képessé tehet az önkontroll, az önkorrekció, az önértelmezés által. Ez vezethet vissza önmagunk, végső soron pedig a társadalom és abban megnyilvánuló létformák – ha tetszik, más emberi sorsok - megismerésére is. „

Ez a más lehetséges létformákkal való kollízió láthatóvá teszi számunkra életmódunk sajátosságát – írja Mannheim Károly. Majd így folytatja: - „Személyes életünkben is csak akkor válunk a magunk uraivá, ha látjuk és ezáltal tudatosan ellenőrizni tudjuk azokat az öntudatlan motívumokat, amelyek korábban mintegy a hátunk mögött hatottak (…) Önmagunk ilyen átvilágításának pedig az a kritériuma, hogy magunkat éppúgy fenntartások nélkül vessük alá a megismerésnek, amiként azt a tárgyakkal tesszük.”

 

Vagyis a világ megváltoztatását mindenkor a magunk megváltoztatásával kellene kezdeni, ami sokkal nehezebb, mint a megváltó szándékot hangoztatók iránti vakhit. Ugyanis önmagunk átvilágítása során kényelmetlen igazságokra bukkanhatunk. Mindenekelőtt arra, hogy a szabadság felelősséggel jár. Felelek azért, amit tettem, vagy elmulasztottam megtenni.

Napjaink zavarodott közömbösségét tapasztalva ijesztő gyanú fogalmazódhat meg bennünk, nevezetesen az, hogy minden ellenkező híresztelések ellenére a társadalom hallgatag többsége nem is akar szabad lenni. Nem szabad polgárként viselkedik, hanem változatlanul alattvalóként, akinek úgyszólván nincs is felelőssége mindazért, ami vele és a társadalommal történik. Ezzel a mentalitással, ami saját valódi érdekei ellenére is életmódjának, viselkedésének meghatározó része, minden zsákutcába belevihető.

Ha mégis bekövetkezik a katasztrófa, azért nem érzi magát felelősnek, a bajtért mindig más a felelős, sohasem önmaga. Pedig, amint azt Mannheim is vallja, akarva vagy akaratlanul, tudatosan vagy tudattalanul, társadalmi lények vagyunk, közünk van az adott társadalomhoz, mindannyian, kivétel nélkül részei vagyunk a társadalomnak, vagyis ismereteink mélysége vagy hiánya társadalmilag meghatározott. Vállalni kell önmagunkat és mindazt, ami velünk, szűkebb és tágabb környezetünkben, vagyis a társadalomban történik.

 

Mannheim vélekedése szerint talán létezhetne „ideológiamentes” ismeret, de az a végtelenben valósulhatna meg, hiszen az ember sohasem lesz képes teljesen függetleníteni magát létezésének meghatározó körülményeitől, tudattalan vagy tudatos döntéseitől. Nagyon is ideológiák szaggatta századot hagytunk magunk mögött. A mai magyar viszonyok közepette pedig úgy látszik, hogy nem is hagytuk magunk mögött.

Magyarországon először az 1880-as években lépett fel a politikai antiszemitizmus mint ideológiai eszköz, amikor antiszemita párt alakult (1881-től 87-ig működött), és amikor a tiszaeszlári középkori vérváddal (1882) is szították az antiszemitizmust. A fajvédők 1919-ben írták zászlajukra az antiszemitizmust, Horthy Miklós ellenforradalma és a fehérterror antiszemitizmusa végkimenetelében Auschwitzba, illetve hatszázezer zsidó kirablásához és meggyilkolásához vezetett a második magyar hadsereg pusztulásával és Magyarország katasztrófájával együtt.

Ma a magyar országgyűlésben nem kísérte egyöntetű és azonnali felháborodást a vezető kormánypártok részéről, amikor a nyilasok kései utódai a középkori vérvádra, Tiszaeszlárra emlékeztek, egy budapesti kerületben pedig kormánypárti védnökséggel rendeztek „méltóságteljes” bált a levitézlett vitézek, hogy Horthy szobrának felállítására gyűjtsenek. Egy somogyi falu lakosságának tíz százaléka fel is állított egy Horthy-szobrot, a lakosság 90 százaléka pedig hallgatott.

A gyáva és sunyi hallgatásban nagy gyakorlata van a magyar társadalomnak. A nyíltan náci lelkületű Wass Albertnek pedig mind több magyar városban szobra áll az ellenforradalom más prominens képviselőivel együtt. A magyar progresszióra, az antifasizmusra emlékeztető szobrokat, emléktáblákat, utcaneveket pedig mind nagyobb ütemben tüntetik el, mintha a történelmet valamely kurzus képes lenne semmisnek nyilvánítani. Erre nem képes, hamisításra annál inkább. Kérdés, milyen hatása lesz mindennek, az egyszer már nemzeti katasztrófát okozó ideológia életre keltésének, az ezzel járó szorongásoknak és félelmeknek a mai gazdaságilag és szellemileg is megnyomorított magyar társadalomban.

 

Mannheim Károly szerint az emberi társadalmak alakulásának bizonyos értelemben része volt az ideológiák létrejötte. A XIX. és XX. század társadalmi és politikai áramlatait vizsgálva öt legfontosabb ideáltipikus reprezentáns gondolkodásmódot elemez: a bürokratikus konzervatizmus, a konzervatív historizmus, a liberális-demokratikus polgári gondolkodás, a szocialista-kommunista koncepció és a fasizmus. Ezek az áramlatok, illetve ezek változatai találhatók meg ma a világon.

Bármely áramlat dominál is a társadalomban, politikai hatalmánál fogva óhatatlanul érinti tudásunkat, emberi megismerésünket. Egy retrográd ideológia, a fasizmus, amelynek szerves része bevallva vagy bevallatlanul az antiszemitizmus, nagy veszélyeket hordoz az amúgy is törékeny társadalmi stabilitás szempontjából is. Így ennek eltűrése, lekicsinylése és akár hallgatólagos erősítése az egész társadalmat szétzilálhatja.

 

Az „ideáltipikus reprezentánsok” között elemzett fasizmus éppen Mannheim Károly korában bontakozott ki. Belpolitikájában felszámolta a polgári demokratikus szabadságjogokat, külpolitikájában hódító háborúkat robbantott ki, politikájának megvalósítását ideológiailag tudományellenes elméletek és uszító propaganda, továbbá szociális demagógia segítették. Elmélet és gyakorlat viszonyáról sajátos felfogást alakított ki, hangnemét tekintve pedig aktivista, azaz folytonosan mozgósító és irracionalista.

Ezért fordul érdeklődése a kor legújabb irracionalista filozófiái felé, többek között Bergson, Sorel, Parero tanításait átalakítva építi be saját világnézetébe. A fasizmus elméletben és gyakorlatban egyaránt mindenhol a közvetlen beavatkozást részesíti előnybe, amelynek „menetrendjét a vezető elit, illetve maga a vezér határozza meg. „A politika lényege lecsapni, felismerni a pillanat parancsát – jegyzi meg Mannheim. – Nem a programok a fontosak, hanem a vezér iránti feltétlen engedelmesség. A történelmet nem a tömegek, nem az eszmék, még csak nem is a mélyben ható erők csinálják, hanem a mindenkor hatalmon lévő elit. Tökéletes irracionalizmus ez.” A fasizmus álláspontjáról nézve végső soron minden mítosz, következésképpen nincs is értelme az ideológiák, a történelem tanulmányozásának.

Ebből a nézetből fakad a fasizmus tudományellenessége. Csak annyiban fogadja el tudománynak a politikát is, amennyiben segíti megtisztítani a cselekvéshez vezető utat, felszámolja a történelmet meghatározó bálványokat és figyel a tömeglélekre, különösen hatalmi ösztöneire és ezek működésére. A vezér, a felsőbbrendű ember tudja, hogy a politikai és történelmi nézetek mítoszok, amelyekben nem hisz, ámde becsüli őket, mert az emberben az érzéseket, az irracionalista maradványokat aktivizálják, következésképpen politikai cselekvéshez vezetnek.

Sorel és Pareto az élcsapatokról és az elitekről megfogalmazott tanítása itt válik gyakorlattá. Mussolini egyik beszédében azt mondotta: „Megteremtettünk egy mítoszt: a mítosz hit, nemes lelkesültség, nem kell (!) valóságnak lennie, ösztönzés és remény, hit és bátorság. A mi mítoszunk a nemzet, a nagy nemzet, amelyet konkrét valósággá akarunk változtatni.” Mannheim szerint teljesen nyilvánvaló, hogy ez az irracionalista megközelítés szkepszissel viseltetik a tudományokkal, különösen a szellemtudományokkal szemben.

Jellemző erre a gondolkodásmódra, hogy a történelem pillanatnyi helyzetekre bomlik fel, és közben csak két dolog válik mérvadóvá, a vezér és az élcsapatok lendülete, továbbá az, hogy a hatalom birtokosa legyen egyedül birtokában az általa irányított tömeglélekről való tudásnak és e tudás birtokában bánjon a tömegekkel.

Mindezek és a további elemzések azt is jelentik, hogy a fasizmus nem politikai célhoz és nem a valódi társadalmi változásokhoz, a közjó elősegítéséhez keresett eszközöket, hanem egy elképzelt „abszolútum” megvalósításához, ami a valóság szempontjából nem is lehetett más, mint voluntarista és mindenekelőtt abszurd. „Olaszország megváltásához nem programok kellenek, hanem férfiak meg akaraterő” – vallotta Mussolini.

Mintha időnként ma is hallanánk ezeket a szavakat, jóllehet a történelmi körülmények merőben különböznek Mussolini korától. Így a fasizmus hitbeli elvei és fanatizmusa, amelynek végkifejlete a nihilizmus és a bukás lett, talán mégsem bontakozhatnak ki a maguk teljes valóságában és megmaradnak egyes társadalmi csoportok, szélsőséges tömörülések anakronisztikus szintjén a maguk nemzetellenességével együtt. A táradalomban amúgy meglévő tudati torzulások felszámolásához azonban nem járulnak hozzá, sőt azt tovább erősítik lélekmérgezésükkel tovább gyengítve a társadalmi kohéziót, erősítve az ideológiai zavarodottságot.

 

Úgy tetszik, ennek enyhítése az eljövendő idők feladata lesz bízva az európai integráció erősödésében, a demokratikus eszmék erejében, hiszen nyilvánvaló, hogy sem az egyének, sem a népek és nemzetek nem lehetnek meg egymás nélkül, különösen nem egymás ellenében. Mind a sovinizmus, mind az antiszemitizmus az együttműködés ellen hat.

Virtuális nemzetegyesítések, zsidó világ-összeesküvésről szóló fantazmagóriák hangoztatása helyett mielőbb fel kellene ismerni azt a tényt, hogy az egymásrautaltság társadalmi, sőt kozmikus, azaz világméretekben is szükségszerű. Ha ezt nem ismerjük fel, előbb-utóbb lakhatatlanná válik az ország és lakhatatlanná válik a Föld, közös otthonunk.

A szabadság és a felelősség egymást kölcsönösen feltételező fogalmak. Ha bármelyik elem háttérbe szorul, megbomlik a kényes egyensúly, szenvedés, pusztulás lesz az ember osztályrésze.

Ki tagadhatná, hogy napjainkban mennyire időszerűek éppen ezek a kérdések, hiszen lépten-nyomon az egyensúlytalanság állapotától szenved a világ. Nagyon is szükség lenne az önmagunkkal, ezáltal a másik emberrel való megbékélésre, a felelős gondolkodásra és cselekvésre. A múlt kísérteteinek élesztgetése nem ebbe az irányba hat.

 

Mannheim Károly szerint: „Az ideológia politikai tartalmát nem szükséges túlhangsúlyozni, de nem kell elfelejteni sem, torzításait és homályosságát kezelni, kutatni kell. Sosem leszünk képesek teljes mértékben lerántani a leplet az ideológiákról, olyan értelemben, hogy mihez képest és hogyan torzítanak, mivel bizonyos emberek számára az ideológiák nemhogy nem nevezhetők „hamis tudatnak”, sőt azok a tudatosság magas szintű formái. Az ideológiában az ember kiteljesíti képzelt önmagát, azonosul az ideológiával és ezáltal el is veszíti önmagát, már nincs „egyedül”, nem tanácstalan, vannak kész válaszok, sőt kész tervek és aktivizáló energiák, amik lekötik figyelmét, amikbe saját erejét fektetheti.”

 

Korántsem mindegy tehát, hogy egy adott társadalomban a politikai hatalom birtokosa és az őket kiszolgáló szellemi elit milyen ideológiákat tekint számára előnyösnek, milyen korábbi ideológiákat kíván ismét uralomra juttatni, amelynek jegyében formálná át a közgondolkodást. A Horthy-korszak rehabilitására tett törekvések annak az ideológiának a jegyében történnek, amely egyszer már megbukott, katasztrófába sodorta az országot, amelyhez sok-sok vér tapad, amelynek a történelem süllyesztőjében van a helye.


 

FEL