Robert Wistrich
Sigmund Freud zsidósága
2019.11.03
Bevezető
Sigmund Freud egyike volt a modernitás azon gondolkodóinak, akik döntő módon befolyásolták korunk szellemi arculatát. Fellépése a tizenkilencedik és a huszadik század fordulópontján nem csupán egy lélektani felismerést, a tudattalan felfedezésének betetőzését és egy új pszichoterápiás módszer, a terapeuta és a páciens dialógusán alapuló pszichoanalitikus gyógymód kidolgozását, hanem az emberi psziché működésének és a benne lezajló folyamatoknak újfajta elméleti megközelítését is jelentette. Freud felmérhetetlenül nagy hatást gyakorolt korunk tudományára, kultúrájára és művészetére egyaránt; öröksége eleven él napjainkban, az újabb századforduló idején is.
Freud az Osztrák-Magyar Monarchia, s közelebbről Bécs zsidóságának egyik legjelesebb képviselője volt, ama zsidóságé, amely rendkívüli szellemi teljesítményt nyújtó emberek egész sorát adta a világnak. Freud zsidósága, illetve a zsidósághoz való viszonya régóta vitatott, sokakat foglalkozató és roppant izgalmas kérdés, amely persze túlmutat Freudon, hiszen személyes élete, életfelfogása, gondolkodásmódja sok mindent elárul a Monarchia zsidóságának szellemi-kulturális és politikai, törekvéseiről, asszimilációs stratégiáiról, identitásválságairól és sorsának történeti alakulásáról. Freudnak a kis morvaországi város, Freiberg gettójától a londoni emigrációig tartó életútja jól reprezentálja a Monarchia zsidó polgárságának felemelkedését, tündöklését és tragikus bukását egyaránt.
De vajon mit jelent közelebbről Freud zsidósága? Van-e ennek bármilyen jelentősége a pszichoanalízis mint módszer és mint elméleti, vagy ahogy ő nevezte, "metapszichológiai" rendszer tartalma, lényegi sajátosságai szempontjából? A pszichoanalízis "zsidó tudományként" való megbélyegzése régi és már Freud korában is virágzó antiszemita sztereotípia volt, némiképp hasonlóan ahhoz, ahogyan Einstein fizikai felfedezéseit a nácik "zsidó fizikának" nyilvánították. A pszichoanalízis egyetemes igazságra és általános érvényességre törekvő tanítás. Mint minden tudományos vagy filozófiai felismerés, természetesen a pszichoanalízis is vitatható, cáfolható, aligha tekinthető azonban szakmai ellenérvnek a szerző származására, vallási, etnikai vagy kulturális hovatartozására való hivatkozás. Ennek abszurditását jól jellemzi egy Kosztolányi Dezsőnek tulajdonított ironikus megjegyzés, amelyről Füst Milán számol be egyik levelében Patai Józsefnek: "egy alkalommal [Kosztolányi] azt állította, hogy az ember olyan: ha másképp nem boldogul az ellenfeleivel, akkor nem tekinti a verekedés szabályait, hanem oda üt, ahol nagyon fáj. S ezt a következő példával illusztrálta: ha néki, tegyük fel Sigmund Freuddal vitája volna (akit nagyon sokra tartott és szeretett,) s Freudnak már mindenben igaza volna, s neki már nagyon kellene szégyellnie magát, akkor végül mégis csak azt kiáltaná oda neki, hogy büdös zsidó."
Ugyanakkor Freud zsidósága kétségbevonhatatlan élettörténeti és társadalomtörténeti tény, amellyel az eszmetörténésznek feltétlenül számolnia kell. A zsidó identitás, bár változó intenzitással és tartalmakkal megjelenítve, s nem kevés ambivalenciával megterhelve, végigkísérte egész életútját, adottságként és problémaként egyaránt. Ezt vizsgálja Robert Wistrich izraeli történész tanulmánya, bemutatva azt az élményvilágot és azt a családi, magánéleti, szakmai és társadalmi közeget, amely Freud zsidó identitásának forrásait és egyben korlátait jelentette. .A zsidósághoz való viszony mint probléma és mint ellentmondás Freud egyes írásaiban is megjelenik. Ilyen utalásokat tartalmaznak már első nagy művének, az 1900-ban megjelent Álomfejtésnek az életrajzi vonatkozású részei, kidolgozottabb formában pedig a húszas és harmincas években megjelent kultúraelméleti műveiben tér vissza a zsidósággal, illetve az antiszemitizmussal és annak okaival kapcsolatos elgondolásaira. Ennek a törekvésnek csúcspontját képezi a halála évében, 1939-ben napvilágot látott műve, a Mózes, az ember és az egyistenhit, amelyben összefoglalja és egyben tovább gondolja korábbi elképzeléseit a zsidóság történelmi szerepéről, illetve a zsidógyűlöletről. Freudot mindebben kétségkívül nagymértékben befolyásolta a nácizmus és az antiszemitizmus európai térhódítása, amely őt magát is Bécs elhagyására kényszerítette. Neki is át kellett élnie az asszimilációs illúziók csődjét, amelyről magyarországi barátja és levelezőtársa, Ferenczi Sándor már 1919. augusztus 28-i pár héttel a Tanácsköztársaság bukása után kelt levelében így írt: "Ha nem tévedek, most a brutális zsidóüldözés vár ránk, magyar zsidókra. Az illúzióból, melyben felnőttünk, hogy mi "zsidó hitvallású magyarok" vagyunk, azt hiszem, a legrövidebb időn belül kiábrándítanak bennünket. A magyar antiszemitizmust – a nép jellemének megfelelően – brutálisabbnak képzelem el, mint a kicsinyes-gyűlölködő osztrákot.[…] Személyesen ezt a traumát fel kell használnom arra, hogy levessek bizonyos, a gyermekszobából származó előítéleteket, s elfogadjam a keserű valóságot, hogy zsidóként valóban hazátlan vagyok."
Freud, aki húsz évvel később maga is "zsidóként valóban hazátlan" lett, a Mózesben is hű maradt univerzalisztikus eszméihez, és éppen a pszichoanalízis univerzalisztikus módszereivel próbálta rekonstruálni Mózes alakját és a "nagy embernek" a történelem menetére gyakorolt hatását. Mindezzel új utakat nyitott meg az emlékezettörténelem számára, és egyben örökül hagyott az utókornak egy sor súlyos és nehezen megválaszolható kérdést, amely a zsidóság jelene és jövője szempontjából sem közömbös. Freud Mózes-könyve mind a mai napig heves tudományos diszkussziók középpontjában áll; ezekről a vitákról is képet alkothatunk Yosef Hayim Yerushalmi amerikai történész és judaista tanulmányából.
1926-ban, hetvenedik születésnapja kapcsán Sigmund Freud – jellemző iróniával – a következőt írta Marie Bonaparte-nak, barátjának és tanítványának:
"A bécsi zsidó társaságok és a Jeruzsálemi Egyetem (melynek igazgatósági tagja vagyok) – egyszóval maga a zsidóság – nemzeti hősként ünnepelt, pedig a zsidóság ügyének előmozdítása érdekében tett szolgálataim mindössze arra az egy momentumra korlátozódnak, hogy soha nem tagadtam le zsidó mivoltomat. A hivatalos világ – a Bécsi Egyetem, az Akadémia, az Orvosi Társaság – teljes mértékben figyelmen kívül hagyta az eseményt. Úgy vélem, helyesen: csakis ez a gesztus lehetett őszinte. Gratulációikat és tisztelgésüket úgysem tekintettem volna szívből jövőnek."
Ugyanebben a levelében Freud kiemeli a zsidó páholy ünnepségét, amelyhez akkor már húsz éve tartozott, valamint magánorvosa, Ludwig Braun professzor (1867-1936) tiszteletére mondott beszédét, "amely megbabonázta az egész hallgatóságot, beleértve a családomat is". Braun, aki 1900-ban csatlakozott a B’nai B’rith bécsi páholyához (három évvel később, mint Freud), és majd negyven éve ismerte már a pszichoanalízis megalapítóját, ünnepi beszédében Freudot Ganzjudénak nevezte.
Freud egészlegessége, az a képessége, hogy a disszonáns felszíni jelenségek mögött felismerje a természet és a lélek egységét, a vallásos dogmától és a konvencionális tabuktól való függetlensége, és különösen a bátorsága, amellyel szembeszállt a társadalom másik felével, igazi zsidónak bélyegezte őt. Szellemi "optimizmusában", makacs kitartásában, méltóságában és a társadalmi elutasítással szemben tanúsított higgadtságában pontosan azok a vonások mutatkoztak meg, amelyek érthetővé teszik, hogy a zsidók miért álltak mindig is a szabadságért vívott harc élvonalában. Ahogy Braun professzor is sugallja, ugyanezek a jellemzők vonzották Freudot szinte magától értetődően a B’nai B’rith-hez és humanitárius ideáljaihoz. Ezek a tulajdonságok kifejezésre jutottak szellemi gyümölcsében, azaz a pszichoanalízis új tudományában is, amelyet Braun "az élet autentikusan zsidó felfogásának" (Lebensanschauung) nevez, és amely teljes odaadással kutatja a természet általános törvényeit és vakmerően vizsgálódik az elme mélységeiben.
Braun észrevételeit erősítette meg maga Freud 1926. május 6-i, a B’nai B’rith-hez címzett beszédében is, amelyben egyértelműen megnyilvánult a tudós "zsidó természete". Hangsúlyozta a bécsi páholy humanitárius célkitűzéseit az alapvetően független gondolkodású férfiak fórumaként betöltött jelentőségét, és nem rejtette véka alá az etikai testvériség iránt érzett mély tiszteletét sem. Mindezen túl, a beszéd sokat elárult Freud személyes fejlődéséről, meggyőződéséről és zsidó azonosulásának természetéről. Felidézte, hogy a páholy iránti vonzódása az 1895 utáni években kristályosodott ki, amikor Bécsben lényegében páriának érezte magát.
"Egyrészt betekintést nyertem az emberi ösztön mélységeibe, és ott sok olyasmit láttam, ami kijózanító, elsőre talán még rémisztő hatást is gyakorolt rám. Másrészt népszerűtlen felfedezéseim elutasítása odáig vezetett, hogy elvesztettem a legtöbb akkori személyes kapcsolatomat. Szinte kitaszítottnak éreztem magam, akinek mindenki hátat fordít. Ez az elszigeteltség keltette fel bennem a vágyat egy fennkölt ideálokat dédelgető, kiváló férfiakból álló kör után, akik vakmerőségem ellenére barátsággal elfogadnak. Páholyukról úgy beszéltek nekem, mint ahol ilyen emberekre bukkanhatok. Hogy Önök zsidók, csak üdvözölhettem, mivel én magam is zsidó vagyok, és a szememben nem csak méltatlannak, de egyenes ostobaságnak tűnt, hogy ezt letagadjam. Engem a zsidósághoz – be kell vallanom – nem a hit kötött, és még csak nem is a nemzeti büszkeség, hiszen sohasem voltam hívő, vallás nélkül nőttem fel, ám az emberi civilizáció úgynevezett követelése iránt érzett tisztelet nem hiányzott a neveltetésemből. Valahányszor megtapasztaltam a nemzeti túlfűtöttség érzéseit, igyekeztem elnyomni őket, mint valami katasztrofális és igazságtalan dolgot, hiszen rémisztett azon nemzetek figyelmeztető példája, amelyek között mi, zsidók élünk. De még mindig maradt elég okom, hogy ellenállhatatlanul vonzódjam a zsidók és a judaizmus iránt: számtalan sötét érzelmi erő (Dunkelmächte), amelyek annál erősebbek voltak, minél kevésbé bizonyultak szavakkal kifejezhetőnek, valamint egy belső identitás tiszta tudatossága, és a hasonló lelki alkatból fakadó otthonosságérzet (die Heimlichkeit der gleichen seelischen Konstruktion)."
Freud szerint ennek a titokzatos, ősi szolidaritásérzésnek, a maga partikularista etnikai kötődésével és közös pszichikai struktúrájával semmi köze nem volt a vallásos zsidó identitáshoz. Bár meghatározni nem tudta őket, ezek a "sötét érzelmi erők" tulajdonképpen mélyen a galíciai zsidó háttérben gyökereztek, ahonnan maga is származott és amelyhez egész életében jellegzetesen ambivalens módon kötődött. Személyisége voltaképpen egy kelet-európai zsidó otthonban alakult ki, majd Leopoldtstadtban, Bécs fél-proletár kerületében fejlődött tovább, ahová Freud szülei 1859-ben Freibergből (Morvaország, ma Pribor, Csehország), Freud szülővárosából költöztek.
Freud édesapja, Jakob, 1815-ben született egy galíciai, tsymenitzi stetlben. Eredetileg gyakorló zsidó volt, egy haszid rabbi fia. Zsidó tanulmányokkal és szertartásokkal áthatva szigorúan ortodox maradt egészen húsz éves koráig, amikor Freibergbe költözött. 1930-ban egyik levelezőpartnerének válaszolva, Sigmund Freud a következőt jegyezte meg ezzel kapcsolatban:
"Talán érdekes lehet Önnek hallani, hogy édesapám haszid háttérből származik. Negyvenegy éves volt, amikor születtem, és akkor már majd húsz éve az otthoni környezetétől elidegenedve élt. Neveltetésem így a legnagyobb jóindulattal sem mondható zsidó neveltetésnek, olyannyira, hogy nyilvánvalóan héberül írt ajánlását el sem tudtam olvasni. Életem során gyakran megbántam neveltetésem ilyetén hiányosságát (dieses Stück meiner Unbildung)."
Ez az emlék egybevág azzal a ténnyel, hogy amikor a család gazdasági okokból Bécsbe vándorolt, Jakob Freud már sok korábbi vallási szokást maga mögött hagyott. Mégis velejéig zsidó maradt, megjelenésében (hosszú szakállt viselt és méltóságteljes arckifejezéssel járt), kívülről tudta a Peszah széderesti szertartását, szorgalmasan tanulmányozta a Talmudot, és ismerte a héber irodalmat.
Fia harmincötödik születésnapján, Jakob Freud büszkén ajándékozta neki a Biblia újrakötött példányát, amelyet Sigmund még kisfiúként olvasott, benne egy héber nyelvű ajánlással, amely a zsidó vallási hagyomány szellemében íródott:
"Drága Fiam, Solomon! [Freud héber neve Slomo volt, apai nagyapja emlékére] “Életed hetedik esztendejében I-ten szelleme a tanulás útjára irányított. Úgy mondhatnám, I-ten szelleme szelleme így szólt tehozzád: ‘Olvassad az Én Könyvemet; és felfakadnak számodra a tudás és az értelem forrásai.’ Ez a Könyvek Könyve; kút, amelyet bölcsek ástak, és amelyekből a törvényhozók ismereteik vizét merítették.
Ebben a könyvben megpillanthattad a Mindenhatót, készségesen hallgattad Őt, munkálkodtál és magasra szárnyaltál a Szent Szellem szárnyain."
Az ajándék, az édesapa "soha nem múló szeretetének" záloga nyilvánvalóan arra irányult, hogy Sigmund az eszébe vésse, örökké fontos marad a vallási hagyomány, amelyben felnőtt. Ennek ellenére Jakob Freud bizonyára tudatában volt, hogy a fia szemében a judaizmus vallási szertartásai már régen üresek és jelentés nélküliek. Sigmund Freud a judaizmussal, mint vallással szemben érzett ellenszenvének elsöprő ereje minden bizonnyal összekapcsolódott az apa szimbolikus elutasításával, aki már nem tudta teljes mértékben gyakorolni vagy sértetlenül közvetíteni a hagyományos zsidó életformát. Mint oly sok más zsidó apa, ebben az átmeneti generációban, a textilkereskedő Jakob Freud a vidéki gettóközösség élő hagyományainak már csak töredékeit vitte magával Bécsbe. Ám ez a judaizmus iránt tanúsított maradék lojalitás már nem volt elegendő egy olyan generáció számára, amely arra kényszerült, hogy két világ és két kultúra között éljen. A helyzetben eredendően benne rejlő kettősség, egy egész generációnyi, társadalmilag és szellemileg kiszakított bécsi fiatal zsidó számára a belső konfliktus, a csalás és kétségbeesés érzetét teremtette meg – azt a típusú lokalizált neurózist, amelyből Sigmund Freud végül kidolgozta a saját univerzalista, pszichoanalitikus tipológiáját. Eszerint – Marthe Robert kifejezésével élve – tekinthetjük az Ödipusz komplexust lényegében úgy, mint az ősi “meggyilkolt apa", Jakob Freud kinagyított portréját.
Sigmund Freud apakomplexusa - amelynek saját ön-analízise során, Jakob 1896. október 20-án bekövetkezett halálát követően teljesen tudatára ébredt - szorosan összefüggött egy korai gyermekkori, antiszemitizmussal kapcsolatos élménnyel. Egyik közös, bécsi sétájuk alkalmával, amikor Sigmund 11-12 éves lehetett, Jakob Freud elmesélt egy incidenst, amely sok-sok évvel korábban, saját freibergi fiatalsága alatt esett meg vele. Egy helyi nem-zsidó odament hozzá, fejéről leverte a streimelét (szőrmekalap), a sárba dobta, és Jakobot leparancsolta a járdáról. Jakob Freud ahelyett, hogy szembeszegült volna ezzel az arcpirító viselkedéssel, hidegvérrel felszedte a kalapját az útról. Számára az anekdota tanulsága az volt, hogy milyen sokat javult a zsidók helyzete az 1830-as évek óta. Freudot azonban mélyen megrázta apjának "kevéssé hősies" viselkedése, és kitörölhetetlen traumaként maradt meg benne. "Ezzel a helyzettel, amely nem elégített ki, szembeállítottam egy másikat, amely jobban megfelelt érzéseimnek: azt a jelenetet, amelyben Hannibál atyja, Hannibal Barkas, fiát a házi oltárnál megesketi, hogy bosszút fog állni a rómaiakon. Hannibál azóta kapott helyet képzeletemben."
Freud ezt az incidenst az Álomfejtésben (1900) idézi fel. Először azonban nem vette észre, hogy az első kiadásban tévesen Hasdrubal nevét írta (Hannibál testvére) a karthágói hadvezér valódi édesapja, Hamilcar Barkas helyett. A mindennapi élet pszichopatológiájában utólag megmagyarázta, hogy képtelen volt megbocsátani saját édesapja, Jakob Freud "népünk ellenségeivel szemben" tanúsított gyávaságát. Az apai gyávaság furdaló emléke volt tehát, amely Sigmund "megdöbbentő" tévedését okozta Hasdruballal kapcsolatban.
Nem valószínű, hogy Sigmund Freud hasonló szégyent érzett volna az édesanyjával kapcsolatban, aki rendíthetetlen bátorságának és önbizalmának elsődleges forrása volt. Ez a fiatalos és domináns asszony – született Amalia Nathanson (1835-1930) –, aki az északkelet-galíciai Brodyból származott, még gyermekkorában érkezett Bécsbe (szemtanúja volt az 1848-as forradalomnak). Jellegzetes lengyel zsidó nő volt, "türelmetlen, öntörvényű, éles eszű és rendkívül intelligens". Amalia Freud, a család középpontja, tele gyengéd törődéssel és odaadással legidősebb fia iránt, sohasem asszimilálódott teljesen a bécsi kultúrához. Unokája, Martin Freud emlékei szerint, Amalia megtartotta szülőkörnyezete nyelvét, szokásait és meggyőződéseit. Egy "különös fajhoz" tartozott, amely nem csak a gójoktól különbözött, "hanem még a néhány generáció óta nyugaton élő zsidókhoz képest is teljesen más volt … Ezek a galíciai zsidók híján voltak a finomságnak és a jó modornak; különösen a nőket nem lehetett ’hölgyeknek’ nevezni. Rendkívül érzelmesek voltak, és érzéseik könnyen elragadták őket… Nem volt könnyű együtt élni ezekkel a nőkkel, és Amalia nagymama, fajának vérbeli képviselője, sem volt kivétel ez alól. Túlcsordult benne az életerő és rettenetesen türelmetlen volt."
Hasonló, szeretetteljes ambivalenciát érzett felmenői, a "keleti zsidók" iránt Martin édesapja, Sigmund Freud is. Éveken keresztül nagy kedvvel gyűjtötte a galíciai zsidó anekdotákat és vicceket. Néhányat fel is használt A vicc és viszonya a tudattalanhoz (1905) c. könyvében, és "mély jelentéssel bírónak" tartotta őket. Ezek többnyire a galíciai zsidók fürdővel szembeni averziójából, a zsidó házasságkerítők trükkjeiből, a snorrerek szemtelenségéből és a csodarabbik babonáiból űztek tréfát. Freud maga is rámutat a "zsidó népi élet talaján nevelkedett" viccekben megbúvó önkritikára. Szemben az idegen által mesélt zsidó viccekkel, amelyek ritkán emelkedtek felül a brutális gúnyolódás szintjén, a zsidók saját anekdotái "valódi hibáik, összefüggéseik és a jó tulajdonságaik" tényleges ismeretén alapultak. Akár cinikus, pusztán szkeptikus, tendenciózus vagy abszurd volt ez a humor, realisztikusan tükrözte – Freud szerint – "a zsidók sokrétű, reménytelen nyomorúságát", a gazdagok és szegények közötti homályos kapcsolatot, a "a zsidók demokratikus gondolkodásmódját", és azon képességéküket, hogy tudnak nevetni a saját tulajdonságaikon.
Késői iskolaévei és egyetemi tanulmányai alatt, Freud zsidó identitása határozottan ambivalens volt a német kultúrához való asszimiláció, a társadalmi radikalizmus és a növekvő antiszemitizmus ellentétes irányú nyomásának köszönhetően. 1873 és 1878 között Freud aktív tagja volt a Leseverein der deutschen Studenten Wiens elnevezésű, radikális bécsi diákcsoportnak, amely teljes mértékben a német nacionalista ügy mellett kötelezte el magát.10 Akkor már lelkes darwinistaként és materialistaként, Freud egyre inkább vonzódott a tudományos modernizmushoz és az antiklerikális liberalizmushoz. A fiatal Freud különösen húzott Helmholtz északnémet fizikalista iskolájához, amelynek elsőrangú képviselője Bécsben egy másik protestáns német, Freud imádott tanára, Ernst Brücke volt. Ez idő tájt kezdte tanulmányozni Ludwig Feuerbachot, a materialista német filozófust, akinek antropológiai valláspszichológiája jelentős hatással volt Freud radikális nézeteire.
A Leseverein többi tagjához hasonlóan Freud is élesen reagált az Ofenheim lovag körüli botrányra, amely nagy szerepet játszott abban, hogy az osztrák liberalizmus elvesztette a nacionalista német diákság egész generációjának bizalmát. Míg azonban az Ofenheim affér sok Leseverein diákot a politika felé sodort, Freud éppen ezen a ponton vesztette el politikai érdeklődését, és egyre inkább a tudománynak szentelte magát. 1875 után sokkal inkább érdekelte a filozófiai és vallási radikalizmus, mint a politikai, akár nacionalista, akár szociáldemokrata változatban. Ekkor már a bécsi egyetem nagy orvosprofesszorainak meghatározó befolyása alá került; itt meg kell említenünk a berlini születésű fiziológia professzort, Ernst Wilhelm Brückét (1819-92), akinek a laboratóriumában 1876 és 1882 között Freud elsajátította a részletes tudományos megfigyelés művészetét; a ragyogó drezdai pszichiátert, Theodor Meynert-et (1833-92), aki az agy anatómiájára specializálódott; és egy másik nagy németet, Richard Krafft-Ebinget (1840-1902), a Psychopathia sexualis: Eine Klinisch-forensische Studie (1886) szerzőjét.
E nagy német tudósok inspiráló példája segített némileg ellensúlyozni Freud keserű csalódottságát, amelyet a bécsi diáktestületben tomboló, egyre dühödtebb antiszemitizmus láttán érzett, amikor 1873-ban az egyetem kötelékébe lépett. Önéletrajzában Freud nyíltan szembenézett a kérdéssel:
"Először is elvárták tőlem, hogy zsidó voltom miatt kisebb értékűnek és nem hozzájuk tartozónak érezzem magam. Az elsőt határozottan visszautasítottam. Sosem tudtam megérteni, hogy származásom miatt, vagy ahogy akkor kezdték mondani: fajtám miatt szégyenkeznem kellene. A tőlem megtagadott nemzeti odatartozásról lemondtam, túl nagy sajnálkozás nélkül. Azt éreztem, hogy az emberiség keretén belül majd csak akad egy kis hely ilyen besorolás nélkül is egy komoly munkás számára. Az első egyetemi benyomások később fontossá vált következménye volt az, hogy olyan korán megbarátkoztam a sorsommal, hogy mindig ellenzékben legyek, a tömör majoritás által kiszorítva. Ugyancsak ez készítette elő a talajt arra, hogy szemléletem bizonyos mértékig függetlenné váljék.". Miután Freud az 1860-as és a kora 1870-es évek osztrák politikai liberalizmusának toleránsabb, optimistább légkörében nőtt fel, amikor az asszimiláció és a társadalmi elfogadás még mindig viszonylag fájdalommentesen működött, érthető, ha egyenesen sokkolta a közhangulat. Mindazonáltal nem ez volt az első találkozása az új antiszemitizmussal. Már a bécsi leopoldstadti Sperl gimnázium felsőbb osztályaiban is a zsidók hirtelen beözönlése olyan reakciót provokált, hogy Freudnak rá kellet döbbennie "az idegen fajhoz tartozás következményire" - az osztálytársak "antiszemita érzülete" határozott állásfoglalásra kényszerítette.
Késő kamaszévei során, Sigmund Freud viszonyulását a zsidókhoz és a judaizmushoz ugyancsak érezhető kettősség jellemezte, ahogy egy, Romániában élő közeli barátjához, Eduard Silbersteinhez (1857-1925) írott leveleiből is nyilvánvalóan kiderül. Folyamatosan távolodott a kelet-európai, otthoni környezet hagyományos szokásaitól, szertartásaitól és vallásosságától. Nem csak büszkén vallotta "istentelennek" magát és elutasította, hogy részt vegyen az apja által még mindig szentnek tartott zsidó ünnepeken, de barátjához írt leveleiben kifejezett élvezettel űzött gúnyt a zsidó szertartások gyakorlásából. Idegesíteni kezdte mindaz, ami a saját provinciális hátterére emlékeztette, a nem-asszimilálódott kelet-európai zsidókhoz fűződő kötelékekkel egyetemben. 1872 szeptemberében Freibergből Bécsbe hazafelé tartva, épp egy ilyen családdal találkozott, és ennek kapcsán hevesen tiltakozó megjegyzéseket tett barátjához, Emil Flusshoz írott levelében.
"Ez a zsidó pont úgy beszélt, ahogy korábban, sőt, még Freibergben is, ezreket hallottam beszélni. Az arca ismerősnek tűnt – jellegzetes volt. Akár a fiúé, akivel a vallásról diskurált. Olyan fából faragták, amelyből a sors csalót csinál, ha elérkezik az ideje: ravasz, hazudós típus, akit rajongó rokonai abba a hitbe ringatnak, hogy kivételes tehetség. Valójában viszont elvtelen, és nincs személyisége. Elegem van ebből a csürhéből."
Az ilyen nem-kívánatos, provinciális zsidó jellemvonásoktól való elhatárolódás nyilvánvaló vágya egybeesett Freud egyre növekvő ambíciójával, hogy azonosuljon a liberális német kultúrával. Amikor beiratkozott a bécsi orvosi egyetemre, már egyértelműen mélységesen anakronisztikusnak tartotta a zsidó vallást, és a német-osztrák demokratikus eszmék felé orientálódott, amelyeket a társadalmi integráció és asszimiláció alapjának ítélt. Ugyanekkor próbálta elvágni minden kötődését a "keleti zsidókhoz" (Ostjuden), az "idegen fajhoz", amely a német nacionalista antiszemitizmus kezdeti célpontja volt.
Freud Bécsből Hamburgba, jövendő feleségéhez, Martha Bernayshoz írott levelei azonban zsidó identitásának egy ekkor már pozitívabb oldalát fedik fel. Martha a hamburgi, ortodox szefárd rabbi, Isaac Bernays (1792-1848) unokája, szülei pedig szigorúan gyakorló zsidók voltak. Maga Martha is betartotta a kóser étkezés szabályait, Jóm Kippúrkor böjtölt (Freud tiltakozása ellenére) és hosszú jegyességük kezdetén, szombaton sohasem írt a vőlegényének.
Egy különösen érdekes, Marthához írt levelében – amelyet a 26 éves Freud Hamburgban fogalmazott, figyelembe véve a lány érzékenységét, ugyanakkor kíváncsisággal telve a családja iránt – hosszasan, részletesen beszámol egy helyi zsidó papírkereskedővel való találkozásáról, akiről kiderült, hogy tanítványa volt Martha nagyapjának, Bernays hahamnak. Ez a Nathan nevű, öreg zsidó boltos, egész információbányának bizonyult Martha családi hátterére vonatkozóan; sokat tudott a hahamról ("aki ugyancsak különleges ember volt", és "nagy képzelőerővel és humánummal oktatta a vallást"), és a Szentírás mély pedagógia értékéről. Saját, lázadó ateizmusa ellenére, Freudot lenyűgözte, ahogy ez az öreg zsidó boltos Isaac Bernays tanításait magyarázta. Az egész találkozás Lessing híres humanista drámájára, A bölcs Nátánra emlékeztette.
"A vallást nem merev dogmaként kezelte, hanem mint a kifinomult művészi ízlés kielégítését szolgáló reflexió és az intenzív logikai erőfeszítés tárgyát. A hamburgi tanító, Isaac Bernays végtére is nem azért ajánlotta, mert véletlenségből létezett és szentnek nyilvánították, hanem mert örömét lelte a mélyebb értelemben, amelyet benne talált, vagy belevetített … Tanára – mesélt tovább – nem volt aszkéta. A zsidó – mondta – az emberiség legszebb virága, és örömre teremtették. A zsidók megvetnek mindenkit, akiből hiányzik az öröm képessége… A törvény azt rendeli a zsidónak, hogy értékeljen minden örömet, legyen az bármilyen kicsi, és adjon hálát minden egyes gyümölcsért, amely tudatára ébreszti, hogy milyen szép a világ, amelyben az termett. A zsidó az örömért, az öröm a zsidóért van. A tanító mindezt az öröm fontosságának különböző fokozataival illusztrálta a nagy ünnepeken ."
Freud bevallotta Marthának, hogy távozáskor "mélyebben megindult, mint ahogy azt az öreg zsidó el tudta volna képzelni" és levelét egy határozottan optimista megjegyzéssel zárja: "Ami pedig bennünket illet, a következőt gondolom: még ha a forma, amely szerint a régi zsidók boldogan éltek, nem is jelent számunkra menedéket, ennek a jelentőségteljes és életigenlő judaizmusnak a lényegéből, a magjából valami meglesz a mi otthonunkban is."
Freud a judaizmus etikai és pedagógiai értékei iránt érzett tiszteletének formálásában nagy szerepet játszott Samuel Hammerschlag, a rátermett vallási tanító, aki bibliaórákat tartott neki a leopoldstadti gimnáziumban. A mérsékelt német vallási reformerekhez, Ludwig Philippsonhoz és Adolf Jellinekhez hasonlóan, Dr. Hammerschlag is, a gondolat és az érzés kiegyensúlyozott szintézisére törekedett a zsidó vallási oktatásban. Ez számára – Freud szavaival élve – "a humántárgyak szeretetére való nevelés egyik eszközét jelentette, és a zsidó történelemből vett anyagokkal megtalálta a módját, hogy felpiszkálja a fiatalok szívében rejlő lelkesedés forrásait." Freud mindenekelőtt olyan tanárt látott benne, aki bírt azzal a sajátos tehetséggel, hogy "kitörölhetetlen nyomot hagyjon diákjai fejlődésében. Ugyanannak a tűznek egy szikrája égett benne, amely életben tartotta a nagy zsidó látnokok és próféták szellemét. "
Az 1880-as években Freud zsidó büszkesége és szolidaritása különösen fellángolt, mégpedig a Bécsi Kórházban tapasztalt ellenséges hangulat hatására. Mélyebb forrásai azonban mégis a saját egyre érettebb személyiségében, és függetlenség iránti vágyában rejlettek. 1885-86 telén, párizsi tartózkodása alatt jelentős mértékben tovább erősödött benne a zsidó identitás pozitívabb érzete, miközben egyre magabiztosabban formálódott a saját képességeiről és jövőjéről alkotott képe is. A híres francia neurológusnál, Jean Martin Charcot-nál (egyik fia róla kapta a nevét) végzett tanulmányai révén újabb bepillantást nyert a hisztériás elfojtás természetébe, valamint abba, hogy ez az elfojtás milyen összefüggésben áll a szexualitással. Charcot-ban nem csak nagy tudóst látott, hanem felszabadítót, a szekularizáció felvilágosult élharcosát, aki – William McGrath szavaival élve –, el volt szánva, "hogy pácienseit felszabadítsa a dogmatikus téveszmék elnyomó súlya alól". Freud szerint Charcot klinikáján "rendkívül kötetlen és demokratikus" hangulat uralkodott. A francia orvos ihlette Freudban "a tökéletességről alkotott teljesen új elképzelését", valamint egyre növekvő elégedetlenségét a bécsi tudományos miliővel kapcsolatban, amelyet időlegesen maga mögött hagyott.
Freud önmeghatározásának fokozatos eltolódását csak erősítette az a jeges fogadtatás, amelyben a hisztériára vonatkozó új elképzelései részesültek, miután visszatért Párizsból Bécsbe, és 1886 telén megjelent a Gesellschaft der Ärzte (Orvosi Társaság) előtt. Önéletrajzában Freud homályosan idézi fel:
"Megmaradt az a benyomás, hogy a nagy tekintélyek visszautasították az én újdonságaimat. Ellenzékbe szorultam azzal az állításommal, hogy férfiak is kaphatnak hisztériát, és hogy hisztériás bénulásokat lehet szuggesztióval előidézni. Amikor röviddel ezután bezárult előttem az agyanatómiai laboratórium, és szemesztereken át nem volt helyiség, ahol előadásaimat megtarthattam volna, visszavonultam úgy az akadémiai, mint az egyesületi élettől. A Gesellschaft der Ärztét egy emberöltő óta nem kerestem fel."
Az Orvosi Társaság iránt érzett keserűsége nem csak új, tudományos elképzeléseinek önkényes, dogmatikus elutasításából származott, hanem a Bécsben egyre erősödő társadalmi-politikai nyomásból is. Egy 1888 februárjában a berlini zsidó fiziológusnak, Wilhelm Fliess-nek (1858-1928) írott levelében – aki hamarosan legfőbb vigasza és egójának legfőbb támasza lett – Freud beszámol egy rémes vitáról a bécsi Orvosi Társaságnál. "Arra akartak kényszeríteni, hogy fizessünk elő egy új hetilapra, amely bizonyos méltóságok tiszta, elemelt és keresztény nézeteit volt hivatott képviselni, akik már réges-rég elfelejtették, milyen is a munka. Természetesen keresztül is fogják vinni javaslatukat: nagyon hajlom arra, hogy kilépjek."
Freud zsidó identitása minden kétséget kizáróan táplálkozott abból a visszás viszonyból, amely a katolikus Bécs "tömör majoritásához" fűzte, amelynek az attitűdjét nyíltan megvetette. Undorította a századvégi Bécs légköre és az orvosi tanszéket, az akadémiai adminisztrációt, és a városi politikát egyaránt átható antiszemita tendencia; egyre inkább visszavonult és kizárólag saját betegeinek terápiás kezelésével foglalkozott. 1900. március 11-i levelében így számol be Wilhelm Fliessnek: "Egy határozottan személyes gyűlölettel gyűlölöm Bécset, és épp ellentétben a nagy Anteusszal, ahányszor kihúzom a lábamat a városból, amely az otthonom, friss erőre kapok."
Az 1890-es években Fliess-szel folytatott levelezéséből olyan ember képe rajzolódik ki, aki lényegében el van vágva a szélesebb társadalomtól, szűk családi körének, betegeinek és zsidó barátainak él. Ez utóbbiak elsősorban orvosok, mint például Leopold Königstein és Oscar Rie (1863-1911), akikkel Freud hetente egyszer tarokkozott. Tudományos munkájában szépen haladt, de javarészt teljes elszigeteltségben maradt. 1894-re még Josef Breurhez fűződő szoros szakmai kapcsolata is véget ért, így Freudnak már végképp kizárólag a saját intellektuális forrásaira kellett hagyatkoznia. A politika alig érdekelte, eltekintve a bécsi városi választásokon aratott antiszemita sikerektől. Ezekről néhány tömör megjegyzés erejéig számolt be Fliessnek 1895. szeptember 23-án: "a liberálisok 46-0 arányban alul maradtak, a második kerületben pedig 14 helyet nyertek a másik oldal 32 helyével szemben. Végül is szavaztam. A mi kerületünk liberális maradt."
Mikor meghallotta, hogy Lueger a császári vétót követően mégsem lett polgármester, Freud örömében szivarra gyújtott, de azt azért aligha gondolhatjuk, hogy ez az osztrák politika iránti szenvedélyes érdeklődését bizonyította volna. Mindazonáltal Freud dühös volt Fliess egyik barátjára, amiért az toleránsan értékelte Luegert. 1899. május 25-én Freud így írt Fliess-nek: "Emiatt gonoszul bántam vele. D. (Dernburg) meg akart bennünket győzni, hogy itt minden remekül megy…és hogy nem vagyunk igazságosak, amiért olyan keserűen panaszkodunk. Mégis azt gondolom, hogy mi tudjuk jobban."
Lueger keresztényszocialista mozgalma nagy sikert aratott a nép körében, és ez Freudot csak megerősítette a legtöbb bécsi nem-zsidóról, és általában az emberi természetről vallott, nem túl kedvező véleményében. Ám az antiszemita diadal egy közvetlenebb aggodalmat és keserűségforrást is jelentett számára, hiszen közvetlenül érintette az egyetemi előléptetéssel kapcsolatos kilátásait. 1885-ös Privatdozent-i kinevezése óta (a legalacsonyabb rang a tudományos létrán), Freud szakmai ambíciói és a professzori ranghoz fűzött reményei rendre kudarcba fúltak. Mindez mély frusztráció forrásául szolgált, amely folyamatosan visszatért lejegyzett álmaiban. 1897. február 8-án Fliessnek azt írta, hogy barátja, Hermann Nothnagel és Krafft-Ebing professzor ajánlani fogja őt az áhított professzori rangra, de az előbbi figyelmeztette, hogy esélyei ugyancsak csekélyek. "Ismered a további nehézségeket. Lehet, hogy semmi haszna nem lesz, csak terítékre kerülsz."
Freud úgy vélte – és nem ok nélkül –, hogy nagyon is valószínűtlen, hogy az oktatási miniszter elfogadja a felterjesztést, "felekezeti megfontolásból" kifolyólag. Egyik legközelebbi zsidó barátja, Leopold Königstein, akinek ugyancsak éveken át halogatták az előléptetését, megerősítette Freudot ebben a gyanakvásban. Miután Luegert Bécs polgármesterévé választották, és Badeni gróf ingatag kormánya erősen függött a keresztényszocialista támogatástól, az 1897 elején fennálló politikai konstelláció különösen megnehezítette a zsidók előléptetését az osztrák egyetemeken. Ilyen nyomasztó körülmények között érte Freudot a sárga szakállú nagybácsiról szóló álma (1897 február), amely közvetlenül kapcsolódott a szakmai ambícióihoz. Az álomban, Freud a kinevezését elutasító miniszter bőrébe bújt azért, hogy nevetségessé tegyen két zsidó tudóst, akik a sajátjához hasonló helyzetben voltak. "Amikor a két tudóssal és tiszteletre méltó kollégával olyan csúnyán bánok, mert zsidók – az egyikkel, mintha tökfilkó, a másikkal. Mintha gonosztevő volna -, akkor úgy viselkedem, mintha én volnék a miniszter; a miniszter helyét foglalom el."
Freud személyes válsága és a bécsi társadalomban egyre erősebben érzékelhető kirekesztés kétségkívül olyan tényezők voltak, amelyek a B’nai B’rith páholy felé vitték amelyhez végül is 1897. szeptember 29-én csatlakozott. A társaság nem csak menedéket jelentett számára az antiszemitizmus elől, kellemes és rokonérzelmű zsidó légkört, és megértő fórumot kínált a pszichoanalízisre vonatkozó hipotézisei kifejtéséhez, hanem egy olyan keretet is biztosított, amelyben másokkal is megoszthatta azokat a humanitárius elképzeléseket, amelyeket már fiatalkora óta vallott. A B’nai B’rith páholy az antiszemita gyűlölködés nyomása alatt, Bécsben 1894-ben alakult meg. Kinyilvánított elképzelése volt, hogy saját és az emberiség érdekeinek előmozdításában egyesíti az "izraelitákat"; kialakítja a saját szellemi és morális jellegét, és magára nézve érvényesnek tartja a filantrópia, a becsület és a patriotizmus elveit; hogy könnyít a szegények szenvedésein és segíti az üldöztetés áldozatait.
Freud rokonszenvezett ezekkel a humanitárius érdekekkel, különösen helyeselte a vonzódást a felvilágosodás egyetemes testvériség és egyenlőség ideáihoz, valamint azt a kísérletet, hogy mindezt szintézisbe hozzák a judaizmus humanista tradíciójával. Vonzotta egy etikus társaság, amely az ellenséges környezetben képes volt a menedék szigetét nyújtani számára, amíg a nem-zsidó világhoz fűződő kapcsolatait teljesen el nem vágta.
Freud legaktívabb részvétele a B’nai B’rith társaságban 1901-02 folyamán arra az időszakra esett, amely közvetlenül megelőzte a kezdetben kizárólag zsidókból álló, első bécsi pszichoanalitikus kör megalakítását. A walesi Ernest Jones, és a két svájci pszichiáter, Carl Gustav Jung (1875-1961) és Ludwig Binswanger (1881-1966) csatlakozásáig, akik 1907-ben vettek részt először a társaság ülésén, a pszichoanalitikus körnek nem volt nem-zsidó tagja. Ez az etnikai elfogultság mélyen ambivalens érzéseket keltett Freudban. Egyrészt otthon érezte magát az intim, zsidó analitikus körben, amelynek tagjai nem csak a közös terápiás megfontolásaik alapján, hanem egyfajta kimondatlan, etnikai kötelékkel is kötődtek egymáshoz. Ugyanakkor Freud erősen vágyott arra, hogy a pszichoanalízis küldetését és üzenetét egyetemessé tegye. Éppen ezért a svájci Jung, és nem zsidó zürichi csoportjának pszichiátriai tevékenysége kulcsfontosságú volt Freud számára, és jelentős erőfeszítéseket tett, hogy lojalitásukat biztosítsa. Csakis a mozgalom vezetésében való jelenlétük jelenthetett védelmet az antiszemita gúnnyal szemben, miszerint a pszichoanalízis "zsidó tudomány". Ebből a helyzetből fakadt Freud 1908. május 3-i, jól ismert kérése Karl Abrahamhoz (1877-1925): "kérem legyen toleráns és ne feledje, hogy Önnek valóban könnyebb követnie az elképzeléseimet, mint Jungnak, hiszen Ön egyrészt teljesen független, másrészt a faji rokonságunk révén közelebb áll intellektuális beállítódásomhoz."
Freud arra kéri Abrahamot, hogy tanúsítson visszafogottságot azzal szemben, amit svájci "eltévelyedésnek" tartott a keresztény spiritualizmus irányába, hiszen csakis Jung jelenléte mentette meg a pszichoanalízis attól a veszélytől, hogy "zsidó nemzeti afférrá váljon." Nyolc nappal később válaszában Karl Abraham bevallotta:
"Könnyebbnek találom, hogy Önnel tartsak, mint Junggal. Magam is kezdettől fogva érzem az intellektuális rokonságot. Végtére is talmudi gondolkodásmódunk nem tűnhet el csak úgy. Néhány nappal ezelőtt a vicc-tanulmány egy rövid bekezdése furcsán felkeltette a figyelmemet. Amikor közelebbről megvizsgáltam, úgy találtam, hogy appozíciós technikájában és egész szerkezetében teljesen a talmudi utat követi."
1908. július 23-án Berchtesgadenből írva, Freud nem tiltakozott Abraham következtetései ellen. Ellenkezőleg, őszintén bevallotta Berlini tanítványának: "Mondhatom, hogy ezek a rokon zsidó vonások vonzottak önhöz? Megértjük egymást." Freud ismét kifejezésre juttatta, hogy nem tetszik neki az Abraham és Jung közötti ellentét, bár nem vetette a szemére, ehelyett inkább a kisebb rossz elszenvedésének szükségességét hangsúlyozta a pszichoanalízis jó ügyének érdekében.
"Az a gyanúm, hogy a svájciak elfojtott antiszemitizmusa, amely engem megkímél, megerősödött formában irányul Ön ellen. Mégis azt gondolom, hogy mi, mint zsidók, ha csatlakozni akarunk, ki kell fejlesztenünk bizonyos fokú mazochizmust, és készen kell állnunk, hogy elviseljünk valamennyi rosszat."
Egy másik, Abrahamhoz írott, 1908. december 26-i levelében Freud a kérdést valamelyest különböző, de még egyértelműbb fogalmakkal tárgyalja. "Árja (sic) társaink valóban teljes mértékben elengedhetetlenek számunkra, máskülönben a pszichoanalízis megadja magát az antiszemitizmusnak."
Junggal folytatott levelezésében Freud hasonló aggályokat fogalmaz meg valamivel diszkrétebb és tapintatosabb nyelven. "A lelki nyugalma érdekében" a következőt írta Jungnak 1907. szeptember 2-án:
"Azt mondom magamnak, hogy jobbat tesz a pszichoanalízisnek…hogy Ön kimarad az ellenem irányuló szembeszegülés egy részéből, és ha én hajtogatnám ugyanazokat a dolgokat újra meg újra, csupán haszontalan ismételgetést hallanának, semmi egyebet. Ön sokkal megfelelőbb propagandista, mivel én változatlanul úgy találom, hogy személyiségemben, szavaimban és elképzeléseimben valami idegenül érinti az embereket, miközben Ön felé minden szív nyitva áll."
Freud egyértelműen hídként kezeli Jungot a nem zsidó világ felé, mint egyfajta Józsuát, aki továbbviszi, és végül majd beteljesíti a feladatát, hogy meghódítsa a pszichiátriai Ígéret Földjét. Egy 1908. augusztus 13-án Junghoz írott levelében Freud egészen nyílt volt ebben a tekintetben. "Az Ön erős és független jellemével; az Ön germán vérével, amely lehetővé teszi az Ön számára, hogy nálam sokkal jobban irányítsa a nyilvánosság szimpátiáját, Ön alkalmasabbnak tűnik bárki másnál, akit ismerek, hogy véghezvigye ezt a küldetést."
Teljesen elszántan arra, hogy szélesebb bázist teremtsen az új tudomány számára, mint amelyet saját bécsi zsidó kollegái nyújtani tudtak, Freud nem vett tudomást tiltakozásukról és 1910-ben, a nürnbergi konferencián megtette Jungot a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület elnökének. Ezt a lépését azzal védte, hogy számára létfontosságú, hogy "kötődési pontokat alakítson ki az általános tudomány világában"; amennyiben a pszichoanalízis egyetemes jelentőségre tart számot, nem maradhat zsidó szektariánus mozgalom. Ezért, Freud véleménye szerint, a "zsidóknak meg kell elégedniük azzal a szerény szereppel, hogy ők készítették elő a talajt."
Freud Jungba vetett bizalma – aki késznek tűnt arra, "hogy a kedvemért feladja bizonyos faji előítéleteit, amelyeket mindeddig megengedett magának" –, illetve azon meggyőződése, hogy a svájci pszichiáter nyilvánvalóan az ő örökébe léphet, sajnálatos tévedésnek bizonyult. Freud természetesen régóta tisztában volt kétfelé szakadásukkal. Jung például úgy gondolta, hogy "a szexuális terminológiát csak a legszélsőségesebb formái számára kellene fenntartani, és egy kevésbé sértő, kollektív kifejezést kellene bevezetni." Freud tudatában volt, hogy Jung azzal küzd, hogy szellemileg kiszabaduljon - ahogy egy Freudhoz írott levelében megfogalmazta – "elnyomó, atyai tekintélye alól". A két férfi nézetei a mítosz és a vallás kérdésében nem kevésbé alapvetően tértek el, mint a szexualitás fontosságának kérdésére vonatkozók. Ez a különbözőség 1910-ben bukott ki nyíltan, amikor Freud azt javasolta, hogy a pszichoanalitikai mozgalom egyesítse erőit egy "Nemzetközi Testvériséggel az Etikáért és a Kultúráért", és együtt harcoljanak közös, haladó ideáljaikért a világ jobbítása és különféle gyakorlati reformok érdekében, és szálljanak szembe a reakciós államok és a katolikus egyház által gyakorolt igazságtalanságokkal. Ez a javaslat nagymértékben egybecsengett a humantiárius küldetéssel, amelyet Freud a B’nai B’rith ben folytatott tevékenységeivel már megerősített, majd átvitt a pszichoanalízisbe is.
Egy 1910. február 11-én írott levelében Jung keserűen elvetette Freud etikai testvériségről szóló elképzelését, azt mesterségesnek, mitikus "semminek" titulálva, ami híján van bármilyen archaikus-infantilis irányító erőnek, és nem gyökeredzik a faj mély ösztöneiben sem. Jung természetesen nem gondolta, hogy a kereszténység kétezer éve oly könnyedén helyettesíthető volna, hacsaknem olyasvalamivel, ami legalább olyan tömegeket vonz, és ami újra magába szívhatná "az extatikus ösztönerőket", amelyeket elődje ihletett. A svájci pszichiátert nem érdekelte a racionális megfontolásokon alapuló gyakorlati etika, csak a "mítosz örök igazsága", amelyet meggyőződése szerint a pszichoanalízisnek szándékosan művelnie kell az értelmiség körében. Jung arról is beszélt, hogy Krisztust vissza kell alakítani a "bor jövőmondó istenévé" (Dionüszosz) és újra fel kell fedezni a határtalan elragadtatást és a "bujaságot a vallásunkban".
A két gondolkodó közötti szakadék kétségtelenül túlságosan elmélyült ahhoz, hogy hosszú távon áthidalható legyen, különösen annak fényében, hogy Freud megvetette a fél-megoldásokat, a köntörfalazást, és a nem-elkötelezett frazeológiát a szexualitásnak a psziché életében betöltött szerepére vonatkozóan. Stefan Zweig szavaival élve, Freud sohasem volt hajlandó arra, hogy "verbális fügefalevelet akasszon meggyőződései elé" csak azért, hogy be lehessen őket csempészni a hátsó bejáraton “anélkül, hogy visszatetszést keltenének". Egyszerűen nem volt felkészülve, hogy a libidó helyébe udvarias szavakat helyettesítsen be, mint "Erósz" vagy "szerelem", ahogy a svájci szerette volna; és nem könnyen nyelte le Jung látens keresztény miszticizmusát és mítosz-központú irracionalizmusát sem, amely halálos csapást mért volna a pszichoanalízis tudományos és materialista alapjaira. Mindazonáltal Jung elpártolása 1912-13-ban keserű csapásként sújtotta Freud arra vonatkozó reményeit, hogy Bécs helyett Zürichet teszi meg a pszichoanalízis központjának, és ha lehetséges, tovább növelte bizalmatlanságát az "árjákkal" szemben.
Meglehetősen furcsa, hogy sem ezek az élmények, sem a pszichoanalitikai meglátások finomítása nem tette képessé Freudot arra, hogy kidolgozza az antiszemitizmus meggyőző elméletét. Ernest Jones, Freud egyik legkorábbi nem-zsidó tanítványa mutatott rá professzora személyes érzékenységére a témával kapcsolatban, amelyet vizsgálódásunk is kétségkívül igazolt. A zsigeri típusú antiszemitizmus jelentős szerepet játszott abban, hogy a korai bécsi években Freudban feléledt az etnikai vonzódás a zsidók iránt. Egész pályafutása alatt sújtotta őt és családját, és 1938-ban csak hajszálhíján úszta meg a náci bosszút. Mégis, Freud erre a témára vonatkozó írásai és megjegyzései egészen rövidek és egyedülálló módon híján vannak annak az eredetiségnek, amely munkája nagy részét jellemzi.
Csak legutolsó nagyobb munkájában, a Mózes és az egyistenhit-ben találunk egy bújtatott antiszemitizmus elméletet, miszerint az a zsidók azon kijelentéséből fakad, hogy ők Isten kiválasztott népe. Freud megemlíti a többi nép "féltékenységét", amiért a zsidók ragaszkodtak ahhoz, hogy "ők az istenapa elsőszülött, kiváltságos gyermeke". Freud úgy látta, hogy ez a "kiválasztottság" motívum – a kasztrációs félelemmel egyetemben, amelyet a héber körülmetélés szokása idézett elő – volt a fő tudattalan tényező a szemitizmus dinamikájában. A tudattalanban és a régmúltban eltemetett titkos források és motivációk körébe tartozott – az emberiség archaikus örökségének részeként. De Freud nem hajlott, és nem is volt képes arra, hogy kidolgozza az antiszemitizmus specifikus pszichológiáját – olyan kudarc ez, amely talán a politikai világ irracionalitása iránt érzett megvetéséhez és undorához kapcsolódik.
Freud provokatív utolsó munkája, a Mózes és az egyistenhit talán nem világítja meg az antiszemitizmus problémáját, de kiemeli saját zsidó identitásának ambivalenciáját. A judaizmus történelmi Mózese helyett Freud egy meglehetősen személyes Mózes-portrét rajzol: egyiptomi nemesemberként született és feltételezett meggyilkolása "fogadott népe", a zsidók által teremtette meg paradox módon a héber monoteizmust.
Ezt a Mózest Freud, mint hősi törvényalkotót és kultúrateremtőt tisztelte. Michelangelo római Mózes szobráról szóló esszéjében – amelyet már 1914-ben, névtelenül kiadtak -, hősét úgy ábrázolja, mint az önuralom és a törvényalkotó – a küldetés kedvéért az erőteljes indulatokról való - lemondásának mindenek felett álló példáját.
A Mózes és az egyistenhitben Mózest egy elnyomó, bár végső soron jótékony alakká formálja át, aki fentről olyan forradalmat kezdeményezett, amely lefektette a civilizált erkölcsiség alapjait. Freud önkényes konstrukciójában "egyetlen ember, Mózes teremtette meg a zsidókat". A zsidók az ő "kiválasztott népe" voltak, és állhatatosságukat, szívósságukat és erkölcsiségüket az ő jelleme és akarata formálta.
Az "egyiptomi" Mózes adta a zsidók önbecsülésének vallásos támaszát, így ez a nép egyedül neki köszönheti "szívós életképességét, de nagyrészt azt az ellenségeskedést is, amiben része volt, és még mai is része van." Egyiptomban a monoteizmus magja nem tudott szárba szökkeni, de az ősi zsidók körében a héber próféták révén újra meg újra megújult és bizonyítékául szolgált annak, hogy "különös pszichés hajlam jellemző azokra a tömegekre, akikből a zsidó nép lett." Egyedül ők feltételezték a monoteista vallás engedelmességet követelő terheit, "cserébe azért a kitüntetésért, hogy ők a kiválasztott nép." Ebből az emelkedett tudatosságból fejlődtek ki a racionális intellektualitás, a törvényesség, a kitartás, az elkülönülés és a morális szigorúság jellemvonásai, amelyeket Freud a zsidó emberekben csodált, és amelyek tulajdonképpen saját személyiségét is tükrözték.
A Mózes és az egyistenhit, amelyet a nácizmus sötét árnyékában írt, egyszerre a legellentmondásosabb és a legszemélyesebb Freud munkái közül. Tetemes emocionális fájdalommal járhatott, hogy megfossza a zsidókat attól az embertől, "akire a legbüszkébbek, mint fiaik legnagyobbikára"; olyan tett ez, amelyről Freud tudta, hogy mélyen megbántja a zsidóságot nemzeti, csak úgy, mint vallási okokból. Ez a tekintélyromboló könyv, minden nyilvánvaló hiányosságánál fogva, mégsem egy renegát tette volt, aki arra törekszik, hogy népét épp az egyik legválságosabb időszakában befeketítse. Inkább úgy kell tekintenünk, mint a konzisztens szabadgondolkodó és a radikális ateista paradox válaszát, aki egész életében rendre megerősítette makacs azonosulását a zsidósággal és Mózes alakjával, annak ellenére, hogy a vallásos önmeghatározás és a nemzeti mámor minden formáját tagadta. Ebből az ősi ihletforrásból származtatta Freud – talán a legbécsietlenebb az összes bécsi zsidó között – megtörhetetlen ellenállóerejét, és ehhez tért vissza élete utolsó napjaiban is. Az erőteljes Mózes képben, amelyet kitörölhetetlenül rányomott a zsidóság történelmi alakjára, a mágián és miszticizmuson való felülkerekedést, azaz a belső szabadság talányos ígéretét fejezte ki az értelem gyakorlása révén, amelyből maga is bátorságot merített ahhoz, hogy anélkül fedezze fel a psziché sötét oldalát, hogy megadná magát a kétségbeesésnek.
Kis Anna fordítása