ÉHSÉG

Elkékült szemmel s trillázó szívvel
megyek, mezőn, erre, arra; térdig kalászban
sárga datolyákról álmodom.
Hányszor mondtam: uram, de jó az élet
terített asztal partján. De szépen dalolnék
tele gyomorral: mint olajos torkú madár
s részeg villanypóznák; tavaszkor.

Riadt, színes karikák táncát mohó szememnek –
azt adod, igen. Sárkányok szöknek
Kék magasba, tikkadt tökvirágra
aludni hull a dongó. Ez az egész. De
piros nedű, piros kalács, mazsola-verte;
csiklandó szavak csak álomban terülnek elém.
Minek a többi. Minek a szépséges, közismert tavasz;
léggömb, tyúkhúr, vonat, világszép róna, tavasz, tavaszi
harmat, tömérdek szirom s szappanszagú
vidám cselédek –
uram, ha lehet, ennék, sokáig, könnyes örömmel! s utána
oly szépen tudnék dalolni, mint részeg,
büszke villanypóznák a szélben, tavaszkor
kilenc méterre a töltés felett.

 

AZ EGYEDÜLVALÓSÁG ESTÉJE

Hálisten, a városon kivül rekedtem, kertek alján
sivító vonat, csörömpös sorompók mögött, hol
rohadt vizek terülnek, éjidőre várva
béka pöffeng, bíbic visongat a kórón, álomba
mártván lenge fejét; vonatfütty rikkan,
tücsök zizeg, cseng, de néha vizi csönd iringál
s ájult magasból halottraváltan csüng a
hold.

Kertek alól üvöltöm vénülő
bánatom. Mezőkön jártatom, vadvízbe
mártom, felhőkre kenem, mégis mindig
velem van. Száguldó vonat farkára
akasztom. Mégis mindig velem van. Kertek alól
üvöltöm hűséges bánatom. Bejár vagy hét mezőt:
visszajön megnövekedve. Mint őrült trombitás
takarodója, reccsen. Felveri a vizeket, szilánkra
repeszti a csöndet s neszelést. A hold ijedten ébred s
menekül.

Akkor elzuhanok holt füvek felett, az
egyedülvalóság estéjén anyám
tejére visszavágyva
síró póznák fölé zuhanok, lábad nyoma fölé;
s reménytelenül kereslek, Kedves, mindörökkön.

 

TAVASZ FUTÁSA

A tavasz itt hiába tengeti
énekes fiait. Hiába minden
faláska jó és csipetnyi álom,
erős a lánc és kövér a járom
(a szerelemről nem is beszélek.)

Hiába leng a zsenge hanga szerte
s hiába szép a síró villanypózna
huzala s rajt’ nagytorkú tarka gébics –
s ha erre jársz és ha messze mégy is:
tudom mit ér a szád, de rád se nézek.

A tavasz itt hiába tengeti
táncos fiait. Hiába lengeti
láncos füveit. S hiába rakom ki
ezeregy csodámat. Rá se néznek
(egy szebb holnapról nem is beszélek.)

A tavasz itt hiába csurgatta
buggyanó levét fűre, fára. S már
meg se rázza lombos fejét. Sinek közt
fut. Póznák köszönnek. Kinyílt az ökle.
már nem haragszik. Hű famulusként
megyek mögötte.

S hogy majd mi lesz, arról nem is beszélünk.

 

CSITRI-ASSZONYNAK, AKIT MOSTANÁBAN SZERETTEM

Halszemű, komisz fajankó-népség
addig rázta öklét felénk míg
leszakadt az égbolt s nem találjuk egymást
soha többé.

De gőgicsélve dobbanó szíved s szomorú
esti megfutamodásod a csók elől, dagadó
vágyad a csók után s hogy először
elém terültél s teletó-szemed
(középen tajték-csöppecskével), bágyadt dalod
a tükör előtt; rakoncátlan öled mindig az enyém marad.
Hadd legyek én is komisz: az évek
létráján mindig a te neved kiáltom
majd; mindig meghallod
s mindig visszafordulsz.

S az első nap, hogy más ölelne:
sikoltva eszmélsz rám s meglátod
hogy’ fetrengek széllel takart özvegy ágyon,
meglátod kohó-szemem rád meredni,
meghallod
vijjogva hívó szerenádom
és soha nem leszel a másé.