IRODALOM

 

Bacsó Beáta

Örkény Hódolat Kafkának c. ciklus novellái a kafkai látásmód és a kierkegaardi irónia fogalmán keresztül

2020.04.05.

Örkény groteszk látás- és ábrázolás módjának kialakulásában nagy szerepe volt Kafka hatásának. Az 50-es években kezdik Kelet-Európában igazán felfedezni Kafkát, ekkor jelennek magyarra fordított művei1, ami lehetőséget adott egy új irodalmi fordulathoz az arra fogékony íróknak. Kafka paraboláinak hatása nélkül talán nem jönnek létre Örkény egypercesei sem, melyek inkább parabolaparódiák.2 Örkény Hódolat Kafkának c. ciklusa 1957-58-ban jelenik meg először, és majd csak 1971-ben jelentetheti meg újra időrendben válogatott művei között.

A ciklus négy novellát (legalábbis ennyi jelent meg akkor)3 tartalmaz: A visszaváltozás, Álmomban,  For Quirinar, Niagara Nagykávéház.

A ciklusból két novellát szeretnék értelmezni: A visszaváltozás és a Niagara Nagykávéház c.-t

A visszaváltozás

Örkény novella-paródiája jóval rövidebb terjedelmű az eredeti műnél, szinte már az egyperces novellák tömörségével sűríti a történteket, ezzel a végletekig kiélezi a család és Gregor helyzetét. Az örkényi fonák helyzet fonákjával még inkább rávilágít a világ groteszk abszurditására, természetesen az 50-es évek történelmi szituációjának (sztalinista-rákosista éra) áthallásán keresztül. (Örkény mindig számított az olvasó kreatív beleérzésébe, hiszen róluk, és az adott történelmi helyzetükről szóltak írásai.)

Az 50-es évek végére, mikor e novellája megszületik Örkény már kiábrándult a sztalinista szocializmus nyújtotta „jólétből”.

A novella ott kezdődik, ahol Kafka Átváltozása végződik. A cselédlány rovar hulla helyett egy fiatal férfit talál hálóingben, aki természetesen nem más, mint Gregor Samsa.

Gregor álmából fölriadva valami furcsa rémálomra emlékszik vissza, mintha egy ember nagyságú rovarrá változott volna. Látása homályosabb, hallása élesebb mint egy emberé, ahogy a visszaváltozás utórezgései alapján tapasztalja Gregor. Rácsodálkozik szobája kietlenségére – mintha amnéziában szenvedne, holott Kafka ’rovara’ végig tudatánál volt. A visszaváltozott Gregor szemszögéből, most a kinti pusmogás nevetségessé válik, amiből rájön, hogy nem álmodott, hanem valóban rovarrá volt változva.

Örkény novellájában most az okoz sokkot a családnak, hogy Gregor visszaváltozott; döbbent csendben figyelnek szobájára, legalább akkora borzalommal, mint mikor rovarrá lett.

Most is Grete a kapcsolat felvevő, ő az aki megszólítja  Gregort, aki először még csak a rovar csivogó hangján tud válaszolni, majd visszatér emberi hangja is. Első mondata: Hagyjatok békén! Ezután gondolataiba mélyed, lassan visszatér emlékezete, kérdések merülnek fel benne: Mi váltotta ki az átváltozást? És mi okozta a visszaváltozást? Látja szobájának falán és mennyezetén a tömérdek pontocskát, vagyis saját rovar lábnyomait, s már arra is emlékezik, milyen könnyedén futkározott a falakon, ami kifejezetten jóérzéssel töltötte el, sőt az első szégyenérzet elmúltával élvezetet talált a változásban. Nem, nem a rovarlét sem valami gyönyörűség, de mégis jobb, mint ügynökösködni a textilszakmában!

Az örkényi változatnak ez a kulcsmondata, mely mind a kafkai mondanivaló esszenciális megvilágítása, mind ’saját korunk’ (50-es évek) ítélete, hiszen az irónia, a groteszk mindig ítéletet hordoz magában (Örkény).

Milyen társadalom lehet az, ahol még egy visszataszító, mindenki által megvetett ember nagyságú rovarként is érdemesebb létezni, mint emberként?

Ha Kafka kíméletlenül végigjárta az átváltozás útját, és a lecsupaszított létezés végső határáig elmegy (Lichtmann), akkor Örkény azzal fokozza ezt a ’szabadságot’ tovább, hogy egy textil ügynöknek még annyi méltóság, emberi tartás, önazonosság sem juthat ki, mint egy rovarnak.

Felrémlik Gregorban a heti robot, az utazással járó kellemetlenségek, a főnök zsémbeskedése, ehhez képest rovarnak lenni, s fejjel lefelé békésen szemlélődni a szoba mennyezetéről, valóságos megkönnyebbülésszámba ment! (Kafka Gregorja is élvezi néha a békés szemlélődés állapotát.)

Ez az emlék lázadást vált ki belőle, méghozzá igazi lázadást, elsősorban apja ellen lázad (akárcsak Kafka Gregorja), aki Örkénynél is (bár életrajzi vonatkozása nála nincs) az államhatalmat is szimbolizálja, illetve mindenféle elnyomó hatalmat, mely az emberi életet elviselhetetlenné nyomorítja.

Gregor új foglalkozást akar, új barátokat, szabadabb életet. Lázadása odáig „fajul”, hogy már majdnem kinyitja az ajtót, hogy bejelentse elhatzározását, mikor egyszerre ott látta apját maga fölé tornyosulni, mint valami emerfölötti lényt. Ez az emberfölötti lény, megmagyarázhatatlan okból, aranygombos portásegyenruhát viselt, és tombolva, tajtékozva kergette Gregort az ebédlő asztala körül. (Az aranygombos portásegyenruha Örkénynél egyértelműen a sztalinista szocializmus elnyomó hatalmát szimbolizálja)

Az 50-es évek áthallása adja meg itt a helyzet komikumát, valamint az egyszerű irónikus mondat fűzés mondat szerkesztés. (Ettől a komikumtól a Kafka novella sem mentes, amit ott a család ’bensőséges’ hisztériájának ábrázolásával vált ki az író.)

Gregorba ekkor hasít az a fájdalmas felismerés, hogy őt nemcsak szégyellték, hanem gyűlölték, utálták, és megpróbáltak szabadulni tőle… Vagyis Örkönynél ugyanúgy ’nem’ a válasz a „szeretnének-e, ha semmi más nem lenne, csak ’absztrakt’ ember?”4 – Pap Károly-i kérdésre –, mint Kafkánál.

Az emberi lét végső lecsupaszítottságában, kiszolgáltatottságában, immár hasznavehetetlenségében feleslegessé és terhessé válik, a család, a társadalom számára, aminek nem az ember, hanem csakis a betöltött funkciója számít (Lichtmann). Hiszen ő volt a család egyetlen pénzkeresője, apja szemében éppen ezért bűnös, mert rovarrá változása ebben akadályozta meg. Ami rákényszeríti a családot, hogy saját magát tartsa el, és épp ezzel elkezdjenek végre emberibb életet élni, ahogy ez Kafka novellájából kitűnik – ami a történet ’idilli’ végződését is lehetővé teszi, igaz Gregor halála árán, hiszen ott a család – minden Gregorral szembeni embertelenségük ellenére – pozitív változáson megy át.

Örkénynél erről szó sincs, ahogy felmerül Gregor újra munkába állíthatósága, a család is visszasüllyed eredeti élősködő magatartásába.

Elpanaszolják Gregornak, milyen gyötrelmeket kellett végigszenvedniük, miközben ő felelőtlenül mászkált a falakon. De a család kész mindent megbocsátani, az apát idézve: föltéve, hogy jó egészségben vagy, tehát elfoglalhatod régi állásodat a vállalatnál…

Itt szintén a végsőkig kiélezett a kafkai-örkényi helyzetkomikum, hiszen a családnak egyáltalán nem kell semmit sem megbocsátania Gregornak, hiszen, hogy lehet megbocsátani egy szerencsétlenséget, ami valakivel megtörténik, megtörténik és nem ő idézi elő, ahogy Gregor apja szeretné beállítani, és ezzel bűntudatot okozni a fiának, miközben valójában nekik van bűntudatuk, hiszen még a ruháit is eladták. Az apa ajánlata szerint kölcsönösen megbocsáthatnának egymásnak, csak éppen Gregor nem érti, hogy ő neki miféle elhatározást bocsásson meg a család, ami a következő párbeszédként zajlik:

Miféle elhatározásra céloz apám?- kérdezte Gregor, a pamlagról fölugorva.

Tudod te jól. Amiből az a bizonyos dolog következett.

De hát az nem az én akaratomból történt!”- kiáltotta Gregor.

Hát akkor miért állok itt portási egyenruhában? Véletlenül?

Örkény zseniálisan nevetségessé teszi az apát az egyszerű, korlátolt, szűklátókörűségét eláruló, a semmit meg nem magyarázó dühkitörésével. Pontosan az a ’semmi’ adja ironikus csattanóját a helyzetnek.5 Ugyanakkor az örkényi groteszkre jellemző módon rögtön a tragikum áll a nevetségesség ellenpólusaként, a Gregorból kiváltott érzelmek, gondolatok: Gregort, valahányszor az apjával vitába keveredett, mindig elnyeléssel fenyegette a létezés értelmetlensége.

Ez az iróniára jellemző válasz nélküli, megoldás nélküli rávilágítás (Kierkegaard) a leglényegesebb egzisztenciális kérdésre, a létezés, a hogyan létezés kérdésére. Talán itt Örkény látszólag visszavonja a kafkai létezésbe vetett hitet (Lichtmann), hiszen ami értelmetlen abban nem is hihetek. De ezt Örkény mindig fel tudja oldani az embert legmélyebben és leglényegibben érintő kérdések humor felőli megközelítésével, ahogyan pl. a halál titokzatosságát a Rózsakiállítás c. utolsó művében is. És ha már nevetünk, kinevetjük önmagunkat, önmagunk komolyságát, az már maga az életöröm, és ezzel tudja Örkény visszafordítani létezésbe vetett hitünket.

Gregor tudja, hogy most kéne kiállnia apja elé, és megmondani neki, hogy fölhagy az ügynökösködéssel, de mindaddig képtelen erre, amíg otromba vádak ellen kell védekeznie. Ráadásul, amiatt talán tényleg bűntudatot érez, hogy ideig-óráig jól érezte magát rovar létében.

Gregor próbálja apját meggyőzni arról, hogy ő nem szerzője, hanem áldozata volt annak a bizonyos dolognak (mindig álszemérmes burkolásként említik csak G. átváltozását), amit az apa kézséggel el is hinne, ha mindez nem egy hétfői napon történik, amikor is Gregornak vidékre kellett volna utaznia, hogy ő inkább változott volna rovarrá, semhogy vasútra szálljon a kollekcióval – apja sugallata szerint.

(Itt a komikumot az apa földhözragadt gondolkodásmódja és Gregor létért való harcának ellentéte tartja fönt.)

Miután nagy nehezen mégis rászánná magát Gregor, hogy kijöjjön, és időközben az anyja által a szomszédtól szerzett öltönyt felöltené, apja utolsó dörgedelme végleg elriasztja a visszatéréstől: Még csak arra kérlek /…/ nehogy eszedbe jusson azt a bizonyos dolgot megismételni, mert abba mind a hárman belepusztulunk!

Gregor ezek után visszavándorol vackéra (mintegy visszatérve a rovarlét csendes, háborítatlanságához), és végső szkepszisében azon tűnődik, vajon tényleg volt-e benne egy titkos hajlam az átváltozásra, aminek ugyan semmi jelét nem látja, de megcáfolni sem tudja? És arra sincs cáfolat, hogy ami egyszer előfordult vele, az másodszor meg ne ismétlődnék…

Itt valahogy óhatatlanul is a 40-es, 50-es évek koncepciós perei ugranak be a magyar olvasónak; hogyan tud egy totalitárius hatalom bűntudatot kelteni az egyénben, anélkül, hogy valóban állna mögötte elkövetett bűn, de az értelmetlen és gátlástalan sulykolás hatásmechanizmusának lényege szerint mégis eléri célját, és az ember elkezd kételkedni önmaga ártatlanságában. Ahogyan Örkény egyik legérettebb darabjában, a Pisti a vérzivatarban egy értelmetlen halandzsaszöveg (Pisti kiribicsi kalamajkó réri) vádját „beismerve” ítélik halálra és végzik ki Pistit.

Ugyanígy Gregor is elkezd kételkedni önmagában, emberi létében, már abban sem biztos, hogy tud-e emberi hangon válaszolni. Ott állt megint, ki tudja, hányadszor, a magányának és a tehetetlenségnek azon a fokán, ahol a létezés formái közömbösekké válnak. De azért kidugta lábát a hálóinge alól. Megnézte, és látta, hogy emberi láb.

 Vagyis Gregor hiába változik vissza emberré, az csak külsőség, az emberi módra való létezés teljes lehetősége nélkül eljut odáig, ahol a létezés formái teljesen közömbösekké válnak. Hiszen mindegy, hogy bogár, vagy emberi alakban nem tudunk önmagunkká válni, ahogyan a négyfelé hasadt Pisti is mindig önmagát kereste. De megtalálhatja-e önmagát az ember egy olyan társadalomban, ami csak egyetlen lehetséges emberi magatartást tesz lehetővé; az elkülönülést, a bezárkózást, az elutasítást, a végső elidegenedést?

Örkény Gregorja csak annyival több Kafkáénál, hogy ő maga dönt, hiszen Kafka Gregorja feltehetően már egy elmulasztott döntési lehetőség után változik bogárrá, és ez az ő egzisztenciális problémája, míg Örkény Gregorja nem csak önmaga egzisztenciális problémája, hanem össztársadalmi probléma, hiszen az egyetlen lehetséges válasz az adott történelmi-politikai szituációra, melynél egyértelműen külső körülmények a bűnösek, és nem Gregor, nem az ember, ő csak áldozat.

 

Niagara Nagykávéház

Az Élet és Irodalom 1963/6. számában megjelent novella nagy botrányt okozott marxista kultúrpolitikai körökben, mely éppen a modernista törekvések ellen zárkózott el, és átkozta ki Örkény e novelláját, mely még 1966-os kötetében sem jelenhetett meg.6

Kafka A Per c. regényét idéző Örkény novella azzal kezdődik, hogy egy faluról fel jött (talán kitelepített) házaspár, Nikolitsék vakációjukat Budapesten töltik, ahol minden jellegzetes budapesti szórakozásból kiakarják venni részüket:

Megnéznek egy Wagner-operát, elmennek a Csárdáskirálynő-be, megnéznek egy „jó” szovjet darabot, és ki nem hagynák az utóbbi időben fölkapott Niagara Nagykávéházat, de senki sem tudja, hogy hol van. Már majdnem letesznek utolsó kalandjukról, amikor is egy taxisofőr el tudja őket vinni a hőn áhított kávéházba, Budára.

A kávéháznak szocialista neon-esztétikája adja meg az alaphangulatát, melyet a sivár berendezés és a sűrű cigarettafüst fokoz tovább.

A pincért hiába várják már vagy egy félórája, és a bárpult is teljesen üresen áll. Több mint egy óra elteltével Nikolits egyre idegesebbé válik, intézkedni akar, mikor felesége felhívja figyelmét a többi türelmesen várakozó vendégre, akik nyugodtan beszélgetnek, és cigarettáznak és olykor-olykor kandi pillantásokat vetettek a vörös bőrfüggöny felé.

A függöny mögül ugyanis időnként kilépett egy jól megtermett, rövid nyakú, vörös tarkójú férfi, aki ing helyett hálószövésű tornatrikót viselt. /…/ és hamarosan rámutatott valakire, aki egy-két percre eltűnt a függöny mögé, majd rózsás arccal elégedett mosollyal visszament asztalához

Ez az aktus mindenki számára természetesnek tűnt, csak Nikolitsék nézték értetlenül a jelenetet, találgatva, hogy miért is mehetnek ki ezek az emberek. A jelenet többször ismétlődik, mindig valaki másra mutat a rövid nyakú. Vajon sorra kerül-e mindenki? – töprengett Nikolitsné. – Vagy csak a bennfentesek jutnak oda be? (A történelmi helyzet jellegéből adódó jellemző magyar gondolkodásmódot ábrázolja itt tökéletesen Örkény.)

Nikolits is elfelejtkezik az éhségről, mikor idős szomszédját - aki alighanem valami kiválóság lehetett – szólítják. Nikolits most veszi észre, hogy mindenki arccal a függönynek ül, a helyzet fokozódik olyan feszültséget teremtve, hogy Nikolits a visszatérő, most kissé bicegő szomszédjára támad: Van-e itt kiszolgálás vagy nincs? Az öreg megnyugtatja, hogy ilyen gyorsan még soha sem került sorra. Felesége ismét felhívja Nikolits figyelmét, hogy még Zoborhegyi a híres színész is milyen példás nyugalommal várakozik.

Nikolits próbál rájönni, hogy mi történik a függöny mögött, de csak annyit lát, hogy a behívottak kifeszült vonásokkal, távolba vesző tekintettel, révedező mosollyal mentek, s ugyanilyen arccal, ugyanilyen szemmel jöttek vissza. Legfeljebb a mosolyukon érződött – visszajövet némi erőltetettség, mintha erős lelki élmény takarójául szolgálna.

Nikolits már megpróbálja a trikóinges figyelmét magára vonni, aki most már néha meg is tréfálta a vendégeket, pl. hosszasan rábámul valakire, aztán mégis a terem túlsó végéből választ, a vendégek cinkos tetszését elnyerve vele.

Végül Nikolitsék asztalára kerül a sor, Melli (a felesége) az, aki elsőként bemehet. Nikolits türelmetlenül várja feleségét, de mikor visszatér nincs ideje kérdezősködni, most ő következik. Csak annyit lát, hogy Melli szeme furcsán csillog, arca kipirult, járásán pedig valami erőltetettség látszott, mint amikor egy részeg ember ki akar tenni magáért.

Mikor Nikolits belép a konyhába feltűnő tisztaságot és rendet talál, ételnek nyoma sincs, a három benntartózkodó férfin nem volt semmi kuktaszerűség. Ellenben gumibottal és bambusznád pálcával voltak fölszerelve, és a belépő Nikolitsot egy kiadós pofonnal üdvözölték, ami után  a trikóinges túlbuzgóság miatt megrója pofont adó társát (a hatalmi helyzet jellegzetes behízelgő érzékeltetéseként). Hiszen itt csakis a vendég rendelése szerint verik agyba-főbe a kivételes egyeseket, néhány szitokszóval megspékelve, kívánság szerint.

Nikolits a verés után könnyűnek és felszabadultnak érezte magát,/…/. Szorongása, mely eddig rejtve gyötörte, úgy látszik megszűnt létezni. Majd a borravaló odacsúsztatása után elégedetten asztalukhoz bicegett.

Kis elidőzés után visszatértek szállodájukba, és másnap hazautaztak a falujukba, az isten háta mögé.

Ebben a novellában az emberek olymértékben behódolnak a hatalomnak, hogy önként és dalolva, a törvényi ítélkezést megelőzve vetik alá magukat a büntetésnek, ami meghozza számukra a szabadságot, a kielégülést, a szorongás alóli felszabadulás érzését.

Itt már nincs szó a törvény megértésének kereséséről, mint Kafkánál A Perben, és A törvény kapujában c. parabolájában.

Az emberek kielégülése abból adódik, hogy a bűntudatukra a pofonok és veseleverések adnak „enyhet”, hiszen a bűntudatot maga a bűnhődés tudja csak feloldani.

Mivel az államhatalom eleve bűnösnek, bűnözőként kezel minden egyes állampolgárt – amire Kafka is rámutatott A perben –, ami a törvény nem ismeretéből adódik, hiszen nem is áll módjukban abszurd embertelenségét megismerni, kiismerni, elfogadni, de bűnösségük pont ebből adódik az államhatalom szemszögéből, vagyis eleve halálra vannak ítélve.

Hogyan lehetne kiengesztelni a hatalmat, ha nem mással, mint hogy önként bevallják bűnösségüket, és önként akarjanak bűnhődni is.

A Niagara Nagykávéházban erre van lehetőség, az emberek ezért „boldogok” az ütésektől és rúgásoktól, amit itt kapnak.

A benyalás netovábbja, de hátha ezzel el lehet kerülni a legrosszabbat, a kivégzést. Ez persze a teljes önfeladással jár együtt.

Ahogy A kínai fal építése c. novellájában fogalmazza meg Kafka: Marad a következtetés, hogy a vezetőség valami célszerűtlent akart./…/ Törekedj minden erőddel a vezetőség parancsainak megértésére, de csak egy bizonyos határig; onnan kezdve hagyj föl a töprengéssel.

Az emberek egzisztenciális szorongását az államhatalom által előidézett bűntudat okozza. Az eredendő bűn, az Istennel szembeni bűntudata áttevődik az isteni hatalomra emelkedett állammal szembeni bűntudattá.

 

A novellát kafkai perspektívából lehet így értelmezni, de e nélkül is, a maga abszurd lélektani szituáció ábrázolásával üt a novella iróniája, ahogy félreérthetetlenül ütött is, és nagy kultúrpolitikai felháborodást keltett. Ez után a novellája után Örkény ismét feketelistára kerül, mint író még pár évig nem publikálhatott.7

 

Rövid kitérő a kierkegaardi irónia fogalmára

Bár Kierkegaard az irónia fogalmát Szókratészra értelmezve tárgyalja a hegeli világszellem világirónia fogalmán keresztül (bírálva is azt)8, mégis bátran használhatjuk az örkényi groteszk hatásának magyarázataként is. Maga Örkény is ismerte ezt az írást, hiszen ő is egzakt módon próbálta tanulmányozni az irónia, a groteszk, a vicc hatásmechanizmusát.9

Kierkegaard szerint az irónia egyfajta szubjektív negativitás, amely szabadságot ad, de választ nem az adott történelmi valóságra. Az irónia hőse prófétikus, de helyzete ellentétes a prófétáéval.

Örkény hősei is oly mértékben hordozzák ezt a prófétikus negativitást, mint pl. Pisti, aki a dráma egy pontján negatív előjelűvé, vákuum-szerűvé válik, vagy másik „hőse” Babik János, aki egyszerűen nem is létezik. Hiszen az irónia komolyan veszi a semmit, amennyiben ez nem a „valamivel” kapcsolatos komolyság. A semmit szakadatlanul a „valamire” irányulva fogja fel, és hogy megszabaduljon a „valami” komolyságától, a „semmit” ragadja meg.10

 

Jegyzetek

1., Szabó B. István: Örkény, Budapest, 1997 34.o.

2., Thomka Beáta: A pillanat formái,143 o.

3., Mai válogatásban az Éden is benne van: Örkény István: Novellák 2., Palatinus, 1998

4., Lichtmann Tamás: Az igazságkereső Pap Károly, Múlt és Jövő, 2001, 333. o.

5., Kierkegaard: Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel Szókratészra, in: Sören Kierkegaard írásaiból, Budapest, 1982

6., Szabó B. István: Örkény, Budapest, 1997 34., 35. o.

7., Uo.

8., Kierkegaard: Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel Szókratészra, in: Sören Kierkegaard írásaiból, Budapest, 1982

9., Szabó B. István: Örkény, Budapest, 1997

10., Kierkegaard: Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel Szókratészra, in: Sören Kierkegaard írásaiból, Budapest, 1982, 110. o.

 

Felhasznált irodalom

Örkény István: Hódolat Kafkának: A visszaváltozás, Niagara Nagykávéház, in: Novellák 2., Palatinus, 1998

Örkény István: Pisti a vérzivatarban, in: Örkény István élőszóval, Budapest, 1978

Örkény István: Babik, in: Önéletrajzom töredékekben, Palatinus, 2004

Örkény István: Groteszk és valóság in: Párbeszéd a groteszkről, Budapest, 1986

Franz Kafka: Az átváltozás, A törvény kapujában, A kínai fal építése , in: Elbeszélések, Palatinus, 2001

Franz Kafka: A Per, Budapest, 1968

Kierkegaard: Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel Szókratészra, in: Sören Kierkegaard írásaiból, Budapest, 1982

Lichtmann Tamás: Az igazságkereső Pap Károly, Múlt és Jövő, 2001

Pók Lajos: Kafka világa, Budapest, 1981

Szabó B. István: Örkény, Budapest, 1997

Thomka Beáta: A pillanat formái