Negyven nap és negyven éjjel voltam

Miattad hitvány, nyomorék és gyáva

És mondtam, hogy az életem hiába

Csak te vagy a költő.

 

Negyven nap és negyven éjjel vívtam

jussért, hogy éljek és mint éji féreg

Vájtam magamba, hogy sötétet érjek,

Amelybe nem világitsz.

 

S értem sötétet, melybe nem világitsz.

S oly fekete nagy lánggal lobogott,

Hogy vak lett minden régi csillag ott

És mindent újra láttam.

 

Űztél: megtudtam, hogy van birtokom.

Ütöttél: zengni hallottam a vértem.

Téptél: és örök gyökeremhez értem,

A minden gyökeréhez.

 

Negyven nap és negyven éjjel voltál

A halál, melytől arcot kap az élet.

Nincs jussa másnak, hogy szeressen téged,

Ahogy én szeretlek.