Balázs Béla
Mosolygó Tündér Ilona meséje
Hajós Editnek meséltem
2021.12.11.
Egyszer Guidobaldo gróf, mikor egyedül vadászott volna kitévedt az erdőből a Duna partjához. Hanem ott az ő hódas fekete lova csak meghorkant és megállott.
Annak a lónak neve Aldazar volt és Guidobaldo a saracénoktól hódította karddal.
- Itten vársz rám Aldazar - mondotta neki Guidobaldo.
Aztán leugrott és tölgyfagerelyét jobb kezébe szorítván előre lopódzkodott. Hanem amint kiért a sűrűből, meglátta a kék Duna vizét és egy szépséges fehér leányt, amint fürdőzött.
- Ezt nem anya szülte - gondolta magában Guidobaldo - mert hogy ilyen szépet még nem látott. És amint körültekintett, meg is pillantotta a fehér hattyúruhát a parton. Guidobaldo odaugrott és rálépett. A lány is akkor észrevette és kiáltva igyekezett a partra:
- Add vissza a hattyúruhámat – mondotta kérve.
- Nem adom vissza - felelte Guidobaldo. - Mondd meg a nevedet, szépséges tündérlány, mert most már az enyém leszel.
- Tündér Ilona az én nevem - felelte a lány.
Akkor Guidobaldo ölbe kapta és vitte. Hanem a Tündér Ilona nem jajgatott és nem sírt, de csendesen nézett a lovag szemébe és mosolygott vala. Guidobaldo nézte, hogy Tündér Ilona mosolyog és azt gondolta, elolvadt az ő melle a páncél alatt, mintha csak forró bor volna vaskehelyben.
- Hej Aldazar - kiáltott Guidobaldo - nem vittünk még ilyen zsákmányt. Hát téged milyen téli csoda vert, hogy fehér lettél, amíg odajártam?
Aldazar visszanyerített és megrázta sörényét, fehér felhőt vervén vadalmavirágból, mely behullatta, hogy a fiatal ágakat tépdeste. Mert virágzó tavasz volt épen akkor.
Hát fölültek. Guidobaldo gerelyre tűzte a hattyúruhát és Aldazar még egy nagy virágos ágat tépett magának az útra.
Mikor meglátta őket az őr a toronyablakból, azt mondta:
- Fekete lovon ment el Guidobaldo gróf, fekete páncélban és fekete tekintettel. Ime fehér lovon tér meg, fehér lobogóval és páncélját is fehérség övezi. Mire véljem?
Mikor Guidobaldo belovagolt a vára udvarára, azt mondta a toronyőrnek:
- Most már ereszd le a csapóhidat toronyőr és a kapu is maradjon tárva. Békesség legyen most már a környéknek és minden utasoknak.
Hát boldogságban, szerelemben éltek, éldegéltek Guidobaldo gróf és Tündér Ilona. De attól fogva boldogabb volt mindenki is a várban. Guidobaldo anyja elfelejtette, hogy öreg és beteg, Guidobaldo két árvája elfelejtette, hogy meghalt édesanyjuk és minden szolga elfelejtette az ő szolgaságát, mert mosolyogva járt közöttük Tündér Ilona és mindenek meleg örömet éreztek szivükben, merthogy urnőjüktől is távol maradt a bánat. Hanem ez azért volt, mert a tündérek nem tudnak sírni.
Történt azonban, hogy Guidobaldo anyja meghalt. - Nagy lett a szomorúság, mert mindenki is az öreg asszonyt nagyon szerette. Nagy siránkozás közben tették sírba. De mikor a gödör körül állnának egyszer csak azt mondja haraggal a Guidobaldo első kapitánya:
- Mégis nincsen szíve Tündér Ilonának, hogy most is mosolyog.
Azt felelte akkor Guidobaldo gróf:
- Fogjátok meg a kapitányt és vessétek a legmélyebb tömlöczbe. Mitévő lennék én ha még ő is sírna, az egyetlen fényesség is elromlana? Óh százszor áldott az ő sebezhetetlen tündérszíve.
Hanem a várnép fele nem szerette többé mosolygó Tündér Ilonát. De Guidobaldo gróf még százszor jobban szerette és még nagyobb szerelemben éltek, éldegéltek attól fogva.
Történt azonban, hogy betegség ütött ki és Guidobaldo két árvája egy éjszaka meghalt mind a kettő. Hát a sírás-rívás majd fölvetette a várat. A gróf is Tündér Ilona térdére fektette a fejét, hangosan zokogván és önön húsát tépte kínjában.
Hanem mikor a gödör körül állnának, egyszer csak azt mondja haraggal Guidobaldo második kapitánya:
- Itt temetjük a két édes árvát. Velük játszadozott mindig Tündér Ilona. Térdén ébresztette, keblén altatgatta. Értük az ő ura önön húsát megtépte kínjában. Mégis gonosz a szíve Tündér Ilonának, hogy most is mosolyog.
Akkor kardot rántott Guidobaldo gróf és a második kapitányt ott levágta.
Mindenki haraggal fordult el, de a gróf magához ölelte Tündér Ilonát és sírván mondta:
- Mosolyogj, mosolyogj egyetlen sugaram, mert megszakad a szívem, ha te is elborulsz!
Attól fogva mindenki gyűlölte már Tündér Ilonát, de Guidobaldo még százszor jobb szerette és még százszor nagyobb szerelemben éltek, éldegéltek attól fogva.
Történt azonban, hogy egy szerelmes éjszakán azt mondta Guidobaldo Tündér Ilonának:
- Óh én mosolygó szerelmem. Ha te elhagynál halálra válnék.
Aztán elgondolkodott és később azt kérdezte:
- Vajjon mosolyognál-e, ha én téged elhagynálak?
- Nem tudok sírni, Guidobaldo - felelte Tündér Ilona.
Erre Guidobaldo az ajkába harapott aztán leszállt a nyoszolyáról és búcsú nélkül kiment Tündér Ilona szobájából. Hanem másnap reggel az ajtónál kopogott. Csak halkan kopogott és halkan nyitott be és szíve tele volt szégyennel és aggodalommal, hogy Tündér Ilonát nagyon megbántotta. De Tündér Ilona kitárta két liliomkarját és még sokkalta ragyogóbban mosolygott rá, mint azelőtt. Mikor is ezt gróf Guidobaldo meglátta, hogy sokkalta ragyogóbban mosolyog rá mint azelőtt, egy szót sem szólt hanem sarkonfordult és kiment a szobából. Hanem estére kelve, fölparancsolta a második kapitány maradott özvegyét. Hangosan mulatott vele, hogy hallassék Tündér Ilona szobájában és magához vette éjszakára. Hanem reggelre kelve szöges korbáccsal verte ki a palotából a második kapitány maradott özvegyét. Aztán Tündér Ilona ajtajához ment és sokáig állt ott és kopogni nem mert rajta. Hanem Tündér Ilona elébe jött és kinyitotta az ajtót. Kinyitotta az ajtót, kitárta liliom karját és még sokkalta ragyogóbban mosolyog rá, mint azelőtt. Mikor is ezt gróf Guidobaldo meglátta, hogy sokkalta ragyogóbban mosolyog rá, mint azelőtt, az öklére csavarta Tündér Ilona aranyhaját és őt lerántotta a földre.
- Csak nem sírsz? Nem sírsz? Még se sírsz? Akarom, fájjon! Akarom, jajgass! sírj hát, sírj! - és ütötte, rúgta Tündér Ilonát, hogy habtestéből kiserkedt a vér. De Tündér Ilona csak egyre halványodott, ragyogó kék szeme elfakult, de egy csepp nem sok, annyi könny nem hullott belőle.
- Nem tudok sírni Guidobaldo - mondotta csendesen.
Akkor gróf Guidobaldo letépte róla a ruhát és hajánál fogvást kivonszolván a palotából, régi hattyúruháját utánadobta.
Tündér Ilona pedig elvánszorgott az istállóba, ahol Aldazar volt bekötve és véres sebes testét befektette az ő jászolába. A hódos fekete paripa hizelegve és szomorun nyihogott rá és véres sebeit puha nyelvével nyaldosta, hogy estig be is heggedtek. Akkor kikelt a jászolból.
Másnap reggel Guidobaldo kilépne a palotából, hát a küszöbön fekszik Tündér Ilona, fehér hattyúruhája a feje alatt, úgy alszik. Akkor gróf Guidobaldo arcát elöntötte a meleg könny. Csak nézte Tündér Ilonát, hogy alszik és szólni nem mert, mozdulni se. Hát fölébredt Tündér Ilona és fölnézett a grófra. Még kék szeme is halvány volt, de vértelen ajkán szép, édes mosoly ragyogott Guidobaldo felé. Akkor gróf Guidobaldo lerúgta a küszöbről.
- Menj el a váramtól, mert boszorkányfaj vagy és nem tudlak megölni! -
És gróf Guidobaldo ráuszította a kutyáit. Hanem az ebek behúzták farkukat és hason csúsztak Tündér Ilonához. Akkor a gróf ráuszította szolgáit és azok kiűzték a mezőre, mert mindenki gyűlölte már Tündér Ilonát.
Gróf Guidobaldo kiállt a toronyba és onnan nézte, hogy Tündér Ilona hattyú képében a levegőbe emelkedik. A levegőbe emelkedett de nem szállt el, hanem a vár fölött kerengett lassú röpüléssel. Akkor Guidobaldo fogta íjját és minden erejével a hattyúra lőtt. De a nyíl nem vitt odáig, hanem ragyogó ívben hajolt el alatta.
Akkor a hattyú hirtelen lecsapott elébe a nyílnak és mellel fogadta.
Aztán lassan a hattyú felemelkedett és nyugatnak szállt. Nyugatnak szállt, mellében a nyíllal és dalolni kezdett. Hanem a világ minden könnye csak esőviz, annyi szomoruság volt abban az énekben.
Akkor Guidobaldo gróf azt mondta a toronyőrnek:
- Most már csukd be a láncos kapukat toronyőr és húzd fel a csapóhidat.
(1909)
