IRODALOM

Bíró Lajos  

Jegyzetek Kóbor Tamás két könyvéről

Nyugat / 1908-1941 / 1909. 16. szám

2024.03.12.

 


Kóbor Tamás

 

A húsz éves magyar író tele van boldogsággal, szent és nemes lázzal és azt hiszi, az irodalom a legnagyobb dolog a világon. A harminc éves magyar író elért mindent, ami a számára elérhető volt: nem kell kiadó után futkosnia, egy kötetéért már kétszáz-háromszáz forintot is kap, a novelláit vasárnap közli az újságja és a könyveiről nem jelennek meg kritikák. A negyvenéves magyar író azután nem ír többé.

 

Miért írjon? Az irodalom nem a legnagyobb dolog a világon. A közönséget – ezt a kis magyar közönséget – úgy meghódítani, hogy állandó érdeklődéssel ösztönözze az embert írásra, három-négy írónak sikerült csak. (Igazán mellékes, hogy a három-négy író között is akad olyan, aki inkább iparos, mint művész. Maga az érdeklődés olyan nagy dolog, hogy a legvizenyősebb novella ciklusok sikerének is örülni kell.) A közönséget meghódítani, megmozgatni, az állandó és intenzív érdeklődését kicsikarni tehát nem lehet.

Kritika nincs. Az első két-három könyvével a magyar író bejutott "legkiválóbb elbeszélőink" közé, – ettől az időtől fogva azután csak a saját lapja ír már a könyveiről. (Még Mikszáth Kálmán sem kivétel. Szégyen és nyomorúság, hogy egymásután jelennek meg a regényei és a húsz egynéhány fővárosi napilap közül kettő sem ír róluk három sornál többet.) Irodalmi méltóságok vagy éppen irodalmi stallumok Magyarországon nincsenek. Az Akadémiára nem is gondol senki, irodalmi társaságok tagjának lenni komikus, az egyetem mindenféleképpen el van zárva az élő irodalom elől.

És az irodalom nemcsak nem a legnagyobb dolog a világon, hanem (erre is rájön a harmincéves magyar író) nem is fontos dolog. Fontos a betegsegélyező pénztár, a gázkérdés, a repce-termelés. De az irodalom? Nemcsak hogy nem termel komoly értékeket (a könyvnyomtatás az irodalomtól tönkremehetne Magyarországon), hanem az emberét sem tudja eltartani. Magyarországon három író van, aki pusztán irodalomból él. A harmincéves magyar író kezdi fanyarul, lenézően és rosszkedvűen írni a novelláit vagy a regényeit. Megbecsüli egyéb tehetségeit: színházhoz értését, jó újságíró mivoltát; kezd nyári színdarabokat írni és közjogot és szociológiát olvas, mert a vezércikkírónak erre van szüksége.

Ami az irodalmat illeti, – szellemi magzatelhajtást űz. Az írói gondolat az nyugtalanítja, kisajátítja az agyat; azt dédelgetni kell, formálni kell, sokáig kell forgatni és gyúrogatni; annak át kell hogy adja magát az ember… De miért? Minek? Úgysem írom meg. És annyi más okos dolog van és annyi egyébre kell gondolni… Nagystílű szellemi magzatelhajtás kezdődik. Az írói gondolatok – a témák – hűségesen jelentkeznek még egy ideig; azután elmaradoznak. A magyar író lett színházi ember, vagy lóversenyember, vagy publicista. És nem ír többé.

Egy fényes írói nemzedék ment ilyen formán a szemünk előtt tönkre. Az ékes és dús talentumoknak egy gazdag sora jelentkezett egyszerre a magyar irodalomban; minden második, mit minden második? – valahány volt, mind zseninek ígérkezett. Huszonöt éves korában zseni volt, harmincéves korában talentum lett, negyvenéves korában (ilyenkor mindig elmondjuk, hogy külföldön a negyvenéves író fiatal író és hogy reménységgel néz előre az írói férfikor: az ötven év felé) negyvenéves korában tehát fanyar és fáradt bölcs, akinek minden mindegy (ezt a két szót is alig lehet más nyelvre lefordítani) és aki ha ír, talán csak azért ír néha, hogy megmutassa: mit tudna, ha akarna; mi lehetett volna belőle, ha… annyi sok minden másképpen volna.

Tönkrement? Egy írói generáció tönkrement?… Közöttük vannak azok, akiket a legjobban tisztelünk és legfájdalmasabban szeretünk, akiknek egy-egy jó szaváért mi, akik még a harminc alatt vagyunk (de már közel hozzá), voltaképpen amióta írni kezdtünk, küszködünk. A neveik így is a magyar irodalom legjobb nevei. De mi lehetett volna belőlük! Mi lett volna belőlük!

Olvasom a Kóbor Tamás új regényét. Szeretném úgy olvasni, hogy a fiatal Kóbor Tamásra is gondolhassak, a Muzsika és parfüm és a Marianne írójára. Szeretném összehasonlítgatni a másik, hideg kegyetlenségű, hatalmas regényével. Az élet árával, amelyre nem tudok aggódás és szorongás nélkül visszagondolni. Szeretném ezt a regényt úgy olvasni, mint egy bő és gazdag írói munkásságnak részét, mint az író fejlődésének egy darabját is, mint dokumentumot arról, hová jutott el az író és merre visz az útja.

 

De Kóbor Tamásra, a publicitásra kell gondolnom. Az érdekel: mi a titka annak a szuggesztivitásnak, amely a cikkeiben van. Azon töröm a fejemet, mi az az alapvető különbség, amely őt a világ minden más publicistájától megkülönbözteti, miféle kígyóbűvölő művészet az övé, miért bámulta tíz évvel ezelőtt egy egész ország megmerevedve és elképedve egy gyémántkeménységű és acélruganyosságú elmének azt a kápráztató játékát, amellyel egy politikai cikksorozatot megirt.

Kóbor Tamás, az író… Hogy elveszítettük! Mennyire hozzászoktatott bennünket, hogy csak a publicistát lássuk benne. Milyen gazdag és milyen érdekes pedig az író, mennyire számon kellett volna tartanunk, honnan indult el és hol tart most.

 

Hol tart! Az Idegenek-nek, új regényének a második lapján már olyan levegő csapja meg az olvasót, amilyent rajta kívül nem tud író teremteni sem Magyarországon, sem másutt. Nem hasonlít senkire; talán nem is tanult senkitől; a feléig olvastam a könyvet és csak egy ellentéttel tudom a helyét valahogyan meghatározni. A regény kezdődik ugyanis; a történés megindul, az emberek járnak-kelnek, beszélgetnek és az olvasó csendes lenézést érez a hős, a hősnő, a hősnő papája, mamája és fivére, majd a hősnő dezignált kérője és a kérő papája, végül az első lapokon szereplő fogaskerekű vasút, a nyáréji hold és a hűvös svábhegyi levegő iránt.

 

Az emberek, a mese, a környezet mind érdekel; de az íróval együtt lenézem az embereket, a történetüket, a környezetüket. A fiatal, a még meg nem tért Strindbergről volt szokás mondani, hogy a gyűlölet genieje. Kóbor Tamás a megvetés geniejének mutatkozik ebben a könyvben…

A gyűlöletig soha egy percre sem melegszik fel. Szeretetről meg éppen nincs szó. Egyetlenegy alakja sincs, akit szeretne, egyetlenegy alakja sincs, akihez csak irgalmas is volna. Hajlandó vagyok egy-egy percre azt mondani, hogy ez a kivételtelen hideg megvetés nem is művészi már, nem is írói tulajdonság többé; elkeserít ez a következetes lenézés; egy hallatlan dolgot fogok mondani: – ez a lenézés, amely nemcsak a regény embereire vonatkozik, hanem magára a regényre is, magára az egész irodalomra, ez a nagy és fanyar megvetés már dilettánsvonás; egy előkelő idegen az, aki így ír regényt; Kóbor Tamás a publicista az, aki így látogatást tesz az irodalomnál…

De miért érdekel mégis minden ember, aki itt jár-kél, kényszeredetten, néha halálos erőfeszítéssel mosolyog, hazudozik és csalja egymást? Miféle emberek ezek? Nem olyanok-e, mint amilyenek nyári estéken csakugyan vacsoráznak a Svábhegyen, akik kerti ünnepeket rendeznek, mikor az összeomlás szélén állnak, akik a lányukat csalással, értéktelen részvényekből álló hozománnyal akarják férjhez adni? Az lesz az, hogy ilyen emberekről nem volt szokás regényt írni, hogy a regényírók eddig még ezt a világot is belemártották egy romantikus sauceba, hogy itt végre végképpen hiányzik az emberekből minden hagyományos regényesség, minden lendületes póz és minden drámai gesztus, amit ők valóban nem ismernek.

Azaz, hogyha egyszer egy igazi író ezekről – a svábhegyi nyaralótulajdonosokról – akart regényt írni, ha egyszer meglátta őket és ha láttatni akarta őket, akkor az írásnak egy új stílusát kellett kikeresnie a számukra, akkor szükség volt erre a meghökkentő, néha bántó, de hihetetlenül szuggesztív megvetésre.

Ezért érdekelnek. Ezért lesz a könyvnek egy nagy belső szenzációjává, mikor a jó ruhás, korrekt, hazudozó bankár családból mégis emberi fájdalmak vagy emberi örömök sikoltásai törnek ki. Mikor a finom asszony a nagy katasztrófában nyelvel és kofálkodik. Mikor az édes kis lány (akinek a kis lelkét kérlelhetetlenül, az Altenberg művészetével, az utolsó titkos zugocskáig megvilágítja az író), mikor tehát az édes kis lány a nagy összeomlás közepette, még könnyes szemmel és reszkető ajakkal titokban megnyugszik már, mert az ő kis szénája rendben van…

Ezért jön rá az ember végül, hogy a szorongása és a bosszúsága onnan eredt, hogy ezek az emberek nem fantasztikus, különös, kigondolt regényhősök, hanem a kis és nagy hibáiknak szóló megvetés szól mindnyájunknak, akikben ezek a kis és nagy hibák megvannak, megvoltak, de ennek a nagy megvetésnek kellett rájuk tapintania, hogy megérezzük őket és felszisszenjünk az érintéstől. Ezért jön rá az ember végül, hogy az írót igenis érdeklik az alakjai, hogy szereti őket, hogy a hideg regényében szubjektív, meleg sorok vannak; hogy ha rosszul bánik az emberekkel, hát maga is beáll a sorba és magával sem tesz kivételt.

 

Az Idegenek-kel szinte egy időben jelent meg a Munka, Kóbor Tamás új novellás-kötete. Két könyv egy olyan jelentőségű írótól, mint Kóbor Tamás: ennek csak eseménynek kellett volna lennie a miénknél húszszor gazdagabb irodalmakban is. Ez csak kínálkozó alkalom lett volna rá, ez csak megállapította volna a parancsoló szükségét annak, hogy az írónak a köztudatban élő portréját kiegészítsük, megkorrigáljuk, újra rajzoljuk. Hogy számba vegyük, mit adott és számon kérjük tőle, mit mulasztott el. És ha valahol nemzeti ügy az irodalom, hát – az istenfáját – nálunk csak az. Nálunk csak kutyakötelessége volna minden nemzeti érzésű újságnak, esztétikusnak és kritikusnak, hogy a magyar irodalomnak egy ilyen komoly eseményét bejelentse, mérlegelje és értékelje.

Ismétlésekben esem, de lehetetlen újra el nem mondani, hogy a Kóbor Tamás novelláskötetéről egyetlen egy recenziót sem olvastam. Közben tárcák és vezércikkek, ezer és százezer sorok jelentek meg a politika tökfilkóiról, a színházak sok hímnemű és nőstényi paprikajancsijáról, királyi tanácsosokról, szeszkontingensről, udvari bálokról, de erről a könyvről egy árva sor sem.

Igazán, csak a szegénység lehet ilyen oktalan. Más, gazdag kultúrák síelnének végleges tulajdonukká tenni, átvenni, elhelyezni a maga helyére juttatni az ilyen gazdag ajándékot; mi koldusszegény magyarok úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Tovább törjük fejünket rajta, hogyan kellene a kultúránkkal imponálni Európának és mi volna a leghathatósabb nemzeti politika. Csak a szegénység tud ilyen oktalanul pazarló lenni.

Ezekre a novellákra sem illik a novella szó, a régi elnevezés, amely egy bizonyos formát jelent. A könyv maga elbeszéléseknek nevezi őket. De nem is elbeszélések a szónak az eddigi értelmében. Az író a maga különös mondanivalója számára itt is valami új formát teremtett; akármilyen nagyképűen hangzik: új műfaj az, ami ennek a könyvnek az olvasójában olyan elfogyhatatlan érdeklődést és olyan nyugtalanságot kelt.

Történni alig történik itt valami. (Vagy ami történt, az régen elmúlt már és csak az emlékei reszkettetik és őrjítik meg ezeket a szegény hősöket.) Emberek vannak csak. Helyzetek. Beállítások félelmes perspektívákkal. Felsikoltások. Élet-darabok. Coins de la vie, vue per un tempérement.

Érdekes, hogy a könyvnek mennyi szereplője munkás. Kormos, haragos, vergődő, részeges munkások. Hogyan fordult a negyvenéves Kóbor Tamás érdeklődése a proletár felé? Nem érdekes-e, hogy a Kóbor Tamás hősei – ha végig gondolunk az egész írói munkásságán – a társadalmi létrán állandóan lefelé menő vonalat mutatnak? Nincs-e úgy, hogy minél feljebb jutott az író, az érdeklődése annál lejjebb eső rétegeket keresett fel? Nincs-e úgy, hogy előkelő lélek éber és érzékeny lelkiismeretének a dokumentumai ezek a munkásnovellák és az egész út: a Marianne szalonjától, a Budapest-ciklus tompa levegőjű bádogos-műhelyén keresztül, a Munkások cselédszobájáig?

Lehet, hogy nincs így. Mindez talán csak belemagyarázás. De egy bizonyos: az ember érdeklődése szeretettel és elérzékenyülve fordult a munkások felé; és az író művészi lelkiismerete megtiltott minden szentimentalizmust. Semmitől sem különböznek ezek a történetek jobban, mint az ismert proletár-irodalomtól, amely jobban hazudik Ohnet-nál, mikor harcoló hőst és nemes mártírt csinál minden munkásból. Itt nincs érzékenykedés.

Nincs szépítgetés. Nincs habozás. Az olyan történetek, mint a kutyánál is alázatosabb Mohuk Sándoré, aki azután otthon rettenetes úrrá és félelmes zsarnokká lesz, olyan világosak, olyan habozás nélkül valók, olyan tiszták, kérlelhetetlenek és egyszerűek, hogy a művészetük által egyszerre túl van az ember minden tiszteletreméltó elfogultságon és tisztelettel és elfogódva bámulja az író munkáját: a tekintetek és érzékenykedések nélkül való ember ábrázolásnak ezt a komor művészetét.

Honnan ismeri a munkás életét? Hogyan tudja ilyen tisztán látni az egyszerű lelkeket, amelyeket azért mondunk egyszerűeknek, mert a komplikáltságuk nekünk egészen ismeretlen? Honnan ismeri a Vad emberek Mihályát és Jóskáját, akik felváltották egymást a Marcsa szerelmében? Marit, aki marólúgot iszik? Gáspárt, aki munka nélkül marad? Felcsákot, ezt a rettenetes Felcsákot, aki hiába viaskodik a pálinkával? Palkót, aki önérzetes és bicskázni akar, de csak a feleségét veri meg? Borsos Istvánnét, ezt a kétségbeejtően igaz özvegyet? Miért oly hibátlanok, egészek, az utolsó szót is kimondók és kérlelhetetlenül meggyőzőek ezek a nyomorult emberek a groteszk és sivár történeteikkel? Miért nem érzik rajtuk sehol, hogy az író keze egy percre is reszketett volna? Mert ezeket a proletár-történeteket egy érett, kész és teljes művészet egyszerűsége, biztossága és nyugalma gondolta ki és mondja el.

Ez a művészet a teljességében, egész diabolikus szépségében és magával ragadó könyörtelenségében a Fél liter bor című kis remekműben jelentkezik. Ahogyan egy ember itt megrészegszik – vagy inkább csak elkábul – egy félliternyi, ritkán élvezett bortól, ahogyan a boldogságról és a szerelemről kezd beszélni, ahogy lassan átütődik a boros beszédén az életének, a házaséletének egészen mindennapi, de fájdalmas, ordító és piszkos nyomorúsága, ahogyan mindez a keserű düh fortissimójáig fokozódik és ahogyan félelmes és megrázó szépségben megfordul, ellágyul, elpihen, – ettől megreszket a velő az emberben, ennél gyötrelmesebben szebbet nem írtak még.

Egy sor bevezetés nincs és egy sor hozzáadás nincs. A borossá váló ember beszél. Amit mond és ahogyan mondja: az több és szebb, ez az egy hang nagyobb és gazdagabb, mint más írók egész zenekara. Ez a – novellának nem mondhatom – ez a megrendítő kifakadás, ez az egy húron eljátszott fájdalmas élet-melódia világosan megmutatja azt is, mi a Kóbor Tamás írói egyéniségének az a tulajdonsága, amely őt minden más írótól megkülönbözteti és (nemcsak a magyar irodalomra gondolok) a legelsők és legelőkelőbbek közé állítja: – olyan emberi vonásokat, olyan nyomorúságokat, olyan hazugságokat lát meg, amelyek annyira mindnyájunkéi, hogy már nem is látnánk őket, annyira mindnyájunkéi, hogy nem is merünk rájuk gondolni, annyira bennük élünk, hogy nem is éreznénk őket, ha egy diabolikus éleslátású író rájuk nem mutatna, egy nyugodt gesztussal el nem vonná előlük a legszentebb hagyományoknak, az örök konvenciónak a fátylát.

Most szeretnék még egy kicsit panaszkodni a magyar író sorsán, a magyar könyvek sorsán. Még egy csomó összehasonlítás, még néhány értékjelzés kívánkozik ki a tollból. De megbénít egy gondolat. Nem illetlenség-e, hogy a régi nyomorúságnak ezt az új panaszát éppen akkor mondom el, mikor Kóbor Tamás két könyvéről van szó? Holott Kóbor Tamás sohasem panaszkodott, hanem előkelően és nyugodtan félreállott? Miért nem akarok én Kóbor Tamásnak, az írónak a sorsába belenyugodni, mikor Kóbor Tamás nyilván belenyugodott?

Belenyugodott vajon? És ez a két könyv csak afféle nagyúri névjegyleadás volna az irodalomnál: jelzése annak, hogy a régi összeforrottságból egy hideg ismeretség megmaradt ugyan, de egyéb semmisem maradt?

Ha elhinném azt, hogy a mi irodalmi állapotainkon változtatni nem lehet, hogy a legelőkelőbb magyar elmék és a legértékesebb magyar talentumok csakugyan örök időkre arra vannak ítélve, hogy olyanok legyenek, mint – egy bibliai szóval élve – a magányos veréb a háztetőn, akkor oktalanság és tolakodás volna panaszkodni valakinek a sorsáról, aki maga nem panaszkodik, siratni valakit, aki nem óhajtja magát sirattatni.

De mert bizonyos, hogy ezen a mai nyomorúságon lehet változtatni, mert erre a változtatásra szüksége van annak a generációnak is, amely egy világot meghódító irodalmi produkció minden lehetőségét magában hordva a siralmas irodalmi viszonyok miatt nyugodtan félreállott és elhallgatott, mert a Kóbor Tamás – és az Ambrus Zoltán és a Heltai Jenő és az Ignotus – irodalmi munkájának az ügye mindnyájunk ügye, – éppen velük szemben, akik önként sorozták be magukat a múlthoz, holott senki sem jobban a jelené, mint ők, éppen velük szemben kell az irodalom követeléseit, egy kialakuló közvélemény, egy szervezkedő köztudat, egy éledező irodalmi érdeklődés kívánságait hangoztatnunk és éppen az ő számukra kell a közönségtől, a sajtótól, az egész országtól hangosan, öntudatosan és türelmetlenül azt a szeretet, megismerést, elismerést, dolgaikkal való törődést reklamálnunk, amely nélkül magyar kultúráról beszélni ostoba hencegés.

 

 

 

FEL