Tadeusz Borowski  

Schillinger halála

2025.03.03.

Az 1943-as évben Schillinger SS főhadnagy töltötte be a lagerführeri posztot, vagyis ő volt a birkenaui tábor "D" férfi munkarészlegének közvetlen parancsnoka. Birkenau egy volt a számtalan kisebb-nagyobb láger közül, amelyek szétszórtan helyezkedtek el egész Felső-Sziléziában, s adminisztratív szempontból az auschwitzi központi koncentrációs tábor fennhatósága alá tartoztak. Schillinger meglehetősen alacsony, köpcös ember volt. Arca telt, püffedt; lenszínű haját lenyalta. Égszínkék szemével mindig egy kicsit hunyorgott, ajkát összeszorította, orcája a görcsös türelmetlenségtől enyhén megemelkedett. A küllemével nem sokat törődött, és sohase hallottam, hogy a prominenseknek sikerült volna megvesztegetniük.

– Schillinger éberen és mindenre kiterjedő figyelemmel vezette a lágert. Biciklijével megállás nélkül rótta a tábor útjait, mindig ott bukkant föl váratlanul, ahol a legkevésbé volt rá szükség. Kezével, mint a bottal, keményen ütött, könnyedén tört miszlikbe állkapcsokat, verte véresre az embert.

– Ébersége lankadatlan volt. Gyakran felkereste a birkenaui tábor többi részlegét, páni félelmet keltve a nők, a cigányok és az Effektenkammer prominensei körében; ez utóbbi Birkenau legmódosabb részlege volt, itt gyűjtötték az elgázosítottak vagyonát. Felügyelte a nagy postenkettén(1) belül dolgozó kommandót, szúrópróbaszerűen ellenőrizte a fegyencek ruházatát, a kápók cipőjét és az SS-ek zsákjait. El-eljárt a krematóriumokba is, szerette nézni, ahogy belökdösik az embereket a gázkamrába. A nevét együtt emlegették Palitsch, Krankenmann és sok más auschwitzi gyilkos nevével, akik azzal dicsekedtek, hogy sikerült saját kézzel, ököllel, bottal vagy fegyverrel több tízezer embert megölniük.

– 1943 augusztusában híre kelt a táborban, hogy Schillinger tisztázatlan körülmények között meghalt. Különféle, állítólag biztos kézből való, de egymásnak teljesen ellentmondó történetek keringtek valami balesetről. Számomra egy sonderkommandóban dolgozó ismerős Vorarbeiter(2) tűnt a legmeggyőzőbbnek, aki egy délután, miközben szemben velem ült a priccsen, és egy szállítmány sűrített tejre várt a cigánytábor depójából, a következőket mesélte Schillinger főhadnagy haláláról:

– Vasárnap a déli appel után Schillinger bejött a krematórium udvarára, hogy látogatást tegyen a főnökünknél. De a főnöknek nem volt ideje, épp akkor érkeztek a rámpáról az első kocsik a będzini transzportból. Te is tudod, öregem, milyen kemény meló kipakolni a transzportot, megparancsolni nekik, hogy vetkőzzenek le, aztán a kamrába hajtani őket – mindez, hogy úgy mondjam, komoly tapintatot kíván. Köztudott, hogy amíg be nem riglizik az embereket a kamrába, tilos bámulni a kacatjaikat, tilos beletúrni, és pláne tilos fogdosni a meztelen nőket. Már maga az, öregem, hogy a nőknek megparancsolják, hogy a férfiakkal együtt vetkőzzenek, valóságos sokk a cugangnak. Ilyenkor a nagy sietség módszerét alkalmazzuk, úgy teszünk, mintha egy csomó melónk lenne az állítólagos fürdőben. Különben tényleg sietni kell, hogy el lehessen gázosítani az egyik transzportot, és megtisztítani a kamrát a hulláktól, mielőtt megérkezik a másik.

– A Vorarbeiter felkelt, leült a párnára, lábát lelógatta a priccsről, rágyújtott, aztán folytatta:
– Na, szóval, öregem, épp a będzin-sosnowieci transzport ment. Ezek a zsidók pontosan tudták, mi vár rájuk. A fiúk a sonderkommandóból is idegesek voltak; van, aki odavalósi. Volt rá eset, hogy rokonok vagy ismerősök érkeztek. Velem is megtörtént...
– Nem is tudtam, hogy arról a környékről származol. Nem érezni a kiejtéseden.
– Varsóban végeztem pedagógiát. Olyan tizenöt éve. Aztán a będzini gimnáziumban tanítottam. Felajánlották, hogy utazzam külföldre, nem akartam. A család, érted. Hát így.
– Hát így.
– A transzport nyugtalan volt, tudod, ezek nem hollandiai vagy franciaországi kereskedők, akik azt képzelték, hogy majd üzletet nyitnak a táborban az auschwitzi internáltaknak. A mi zsidóink mindent tudtak. Így hát szép számban voltak SS-ek, Schillinger pedig, amikor látta, mi történik, előhúzta a revolverét. Minden rendben ment, de Schillingernek megtetszett egy test – tényleg klasszikus darab volt. Biztos emiatt jött a főnökhöz. Úgyhogy odament a nőhöz, és megfogta a kezét. Ekkor a meztelen nő hirtelen lehajolt, megragadott egy marék homokot, és Schillinger szemébe vágta, amikor pedig az, fájdalmában felüvöltve, kiejtette kezéből a revolvert, a nő felkapta a fegyvert, és néhányszor Schillinger hasába lőtt.

 – A placcon kitört a pánik. A meztelen emberek üvöltve nekünk támadtak. A nő a főnökre is leadott egy lövést, és megsebezte az arcát. Ekkor a főnök is meg az SS-ek is futásnak eredtek, minket pedig otthagytak. De, istennek hála, boldogultunk valahogy. Bottal a kamrába kergettük a transzportot, becsavaroztuk az ajtót, aztán hívtuk az SS-eket, hogy beszórják a ciklont. Azért már van egy kis rutinunk benne.
– Naja, világos.
– Schillinger a hasán feküdt, és kínjában a földet kaparta. Felemeltük, és nem túlságosan vigyázva elszállítottuk egy kocsiig. Egész úton összeszorított szájjal nyögdécselt: "O Gott, mein Gott, was hab’ ich getan, dass ich so leiden m uss?"
– Vagyis: "Ó, istenem, istenem, mit tettem, hogy így kell szenvednem?"
– Hogy ez az ember végig nem értette – ingattam a fejem. – A sors iróniája.
– A sors iróniája – ismételte elgondolkozva a Vorarbeiter.
– Valóban, a sors iróniája: amikor röviddel a tábor evakuálása előtt a sonderkommandós zsidók a likvidálástól való félelmükben lázadást szítottak a krematóriumokban, felgyújtották a krematórium épületeit, és a drótokat átvágva futásnak eredtek a mezőn, néhány SS-tiszt tüzet nyitott rájuk, és mind egy szálig legéppuskázta őket.

JEGYZETEK
(1) Őrlánc (ném.). A kis postenkette éjjel állt a drótkerítés mellett, a nagy nappal néhány kilométer sugarú körben a tábor körül.
(2) Munkafelügyelő, a kápó segédje.

Körner Gábor fordítása